Címke: beharangozó

Az idei év első nagyobb, komolyabb túrája Debrecenbe vitt minket, s minő véletlen, az a koratavaszi nap ugyanúgy egy hosszú hétvégébe esett bele, mint a mostani. A különbség mégsem elhanyagolható. Akkor 2 vereség után, a kiesés rémétől sem függetlenítve magunkat utaztunk a cívisvárosba, míg ezúttal az első helyen álló DVSC-hez úgy indulunk vizitálni, hogy 3. helyen vagyunk. Igen, 13 forduló után. Hittük volna? Nem nagyon. De evés közben jön meg az étvágy!

Tavasszal, azon az első igazán jó időt hozó szombaton nem mi voltunk az esélyesek, s a 2:2 bizony kisebb pozitív meglepetéssel ért fel. Nos, az esélyek ma sem a mi oldalunkon állnak: a Loki veretlen idén, otthon száz százalékos teljesítménnyel, max idegenben botlanak néha, ha a döntetlen nagy botlásnak tekinthető. Mi remekül kezdtük idegenben az évadot, 4-eseket alázva be a Hali és a Zete kapujába, de aztán Pápa és Kecskemét már fájó emlék lett, Siófokon és Kaposvárott pedig a Lokihoz hasonlóan ikszelgettünk. Mi jön ma?

Sérült a játékmesterünk, Zelenka, kidőlt a bravúrkapusunk, Kemi, van kulcsjátékosunk formán kívül (Németh Norbi) és egy szertelen szűrőnk (Akassou). Van viszont önmagát megtalálni tűnő Ivancsicsunk és mindenekelőtt egy nyugatról importált válogatott szintű csatárunk – aki tud is gólt lőni: Sanyi. E téren is vegyesek hát az előjelek. (Hogy a Kondás által megdícsért Danilo-ról ne is beszéljünk).

Nem vár ránk könnyű meccs a mai rangadón, igazából a józan ész helyett olyan kapaszkodókat kereshet a reménykedő Kispestdrukker, hogy “a Loki veretlensége sem tarthat örökké“, vagy ha a bennünk lakozó Mészöly Kálmánhoz fordulunk, akkor “Kispest, az nem lehet bazmeg hogy egy idegenbeli rangadón egyszer ne játszd ki magad“. Esetleg “Egy derbin bármi megtörténhet.” És így tovább…

Most reggel 8 óra van. 4 óra múlva indulás. Rangadót játszunk ma. Az adrenalin azért lassanként elkezdi nyaldosni a belsőm. Szóval cívisek: jövünk!

A csapattól pedig csak annyit kérünk: foglaljuk keretbe az idei évet, és első nagyobb túránkhoz hasonlóan a későőszi négynapos hétvége is egy tisztes nagyerdei eredményről legyen emlékezetes!

Fotó: earth-photography.com.

Kezdjük a lényeggel, magával a bárhogy olvasható statisztikával: a Diósgyőr két éve nem nyert idegenben, ami még a Videoton vonatkozó mutatójánál is rosszabb. Természetesen a Diósgyőr az elmúlt évet egy teljesen más ligában töltötte, mint mondjuk mi, így a statisztika relevanciája máris kérdéses. Főleg úgy, ha tudjuk, előtte – részben – Tornyi Barnával próbálkoztak valamit karistolni. (Velünk ellentétben Miskolcon képesek ugyanabba pocsolyába kétszer, sőt háromszor is belelépni, de persze ez is túlzás picit, mert Tornyi Barna minden Diósgyőrnek csak egyszer volt edzője, és gondosan sosem ugyanannak.) Jó lenne, ha nem épp most törne meg ez a széria, amikor …

… a két csapat – némileg teljesen váratlanul – a harmadik helyért meccsel egymással! Sőt, továbbmegyek: e két csapat, ha így folytatja, a bajnokság végén is ott lehet a tabella első harmadában. Egyrészt, mert sűrű a mezőny. Másrészt, mert kiderült, tényleg vannak csapatok, amelyeknél jobbak. Harmadrészt, mert nem két forduló után írjuk le ezt a mondatot, hanem vészesen közel az őszi idény végéhez.

Jó kis péntek estére van kilátás

Mutatókban valahogy így néz ki az, amire az iménti elvárást alapoztuk:

• 6-6 győzelem, vagyis a csapatok az eddigi meccseik felét megnyerték,
• 2, illetve 3 döntetlen, vagyis menni, vagy meghalni;
• 23, illetve 20 lőtt gól, vagyis átlagban 1,92 és 1,67;
• mi mindössze egyszer, a Diósgyőr kétszer játszott olyan meccset, amin nem lőtt gólt;
• mi eddig hatszor (a meccseink felén), a Diósgyőr háromszor nem is kapott.

Ami mellettünk szól

Tehát: öt idegenbeli mérkőzéséből a Diósgyőr egyet sem tudott megnyerni. Részsikere, hogy hármat döntetlenre adott, és összesen három gólt tudott lőni, miközben kapott egy baráti tízest. Otthon valóban félelmetesek, de Miskolcon túl akárhogy próbálkoznak, valahogy nem megy nekik. Legutóbbi túrájukon például Debrecenben adott rájuk a Kondás-féle divatárú egy méretesebb zakót (5-0), előtte pedig Pakson ikszeltek (1-1).

Hazai pályán mondjuk mi sem vagyunk az a kimondott Barcelona, de azért hozzuk, amit hozni kell, és néha-néha becsúszik egy Győr, vagy Paks. (Bár utóbbi ellen egy félidőt emberhátrányban játszottunk, és még így is majdnem összejöhetett volna nemhogy a döntetlen, hanem kis mázlival a győzelem is.)

Ami ellenünk szól

A távolról sem veretes sorozatunk, amit az utóbbi meccseken produkáltunk. Lassan egy hónapja, hogy hazai pályán csaptuk a Dózsát, azóta egy kínszenvedés 0-0 Siófokon, egy vereség otthon, és egy csúnyán leadott meccs Kaposváron. Tisztességes iparosmunka, rendben, de mindig hiányzott valami kis plussz, hogy győzelem legyen belőlük.

A házi gólkirályok versenye. Góljaink csaknem felét gurító Danilo öt sárgája miatt hiányozni fog, ráadásul mögötte hatalmas a szakadék. A háromgólos Németh Norbi mostanság nem játszik, vagy nem teljes meccseket; a kétgólos Hajdú rendszerint csere; a többiek pedig megmaradtak egynél. Kérdés, ha nincs Danilo, ki lövi a gólokat? (Sanyikában azért még bízhatunk!)

A túloldalon szorosabb a mezőny, és még azzal is vernek minket, hogy harcra kész az összes. Seydi ötnél, Luque négynél, és Budovinszky is négynél tart, Tisza pedig legutóbb a Pécs ellen egy duplával indította második diósgyőri terminusának gólokra vonatkozó részét.

Aki(k)re érdemes figyelnünk

Budó. Nyilván vele kell kezdeni. Egyetlen és a rémálmainkban még néha előjövő másodosztályú idényünkben “Ikertornyok” néven futott a Budovinszky-Vámosi belsővédő-párosunk. Két lóbaszó nagy állat, akit ha meglátott egy szegény dabasi csatár, inkább kiszaladt a korlátnál hagyott biciklijéhez és menten hazatekert anyukához. Pedig Budó karrierje nem indult nálunk egyszerűen. Osztrák sokadligából jött, darabos mozgásával igen messze állt a bábiki könnyedségtől, nyakát behúzva loholt vissza a túltérfélen elvégzett szögletektől. És akkor egyszer nagyon bebaszta vagy negyvenről, később technikásan tizenhétről, hogy azóta a posztplókai-i korszak fogalmává váljék az ütemes: Budovinszky, Budovinszky, néha már akkor is, amikor Kemenes Szabi készül elvégezni egy kapukirúgást.

Szóval a lényeg, Budótól nem árt rettegni, mert őt ismerjük. Luque és Gallardo állítólag jó, vagy legalább a sportsajtó jókat ír róla, Tisza válogatott is volt (piha, Torghellinho többször, bi-bi-bíííí), Lippai beérett, satöbbi, etécé. (Természetesen az iménti mélyen összetett és zárójellel szabdalt mondat nem tükrözi a teljes igazságot, mert azért tudjuk, hogy ezek jó kis spílerek, de vagyunk annyira hazai pályán, hogy ne velük kelljen már foglalkozni, úgy, hogy jelenleg egyáltalán nincs bennük semmi izgalmas, vagy érdekes.)

Továbbá ismerjük még korábbi csékánkat, a kisDobost. Mostanság csak csere Diósgyőrben, de ha pályára lép (és miután megtapsoltuk illendően) veszélyes lehet, mert ő meg minket ismer és a közeg inspiratív, akár még húzhat is valami számunkra váratlant.

A várható kezdőcsapatok.
(Mindkét összeállítást lentről-felfelé kell olvasni, Seydi ezúttal támadót játszik majd.)

A diósgyőri összeállítást az Amíg élek én… blogról nyúltuk, köszönet érte. Őket kezeljük is valamennyire fixnek, a sajátjainkkal van a több gond. Idény elején úgy fújtuk a Kemenes, Lovric, Botis, Debreceni kezdetű mondókát, mint bármelyik kocadrukker a Grosics, Lóránt, Lantost. Azóta változtak cseppet a dolgok. Középről kikerült Zelenka és Németh Norbi, eltiltását tölti stabilan Akassou, támadóban Danilo, és visszajött Sanyika, miközben szépen-fokozatosan át, majd visszaálltunk az egy, illetve kétcsatáros játékra.

Mondhatnánk, hogy Supka mester keveri, de nem mondjuk, mert tudjuk, és néha értetlenül állunk, amikor Maros Józsi két jóízű “Hajrá, Honvéd! Csak a Kispest!” rikkantás között bemondja: “90-es számmal, Johnson“. Akkora felhorkanás, hogy orrokon fröcsög ki a sörhab, többekhez kifut a lelátóra a gyúró és a csapatorvos, mert félő, a vérnyomásuk annyi, amennyi. Mester, tessék a józan belátására hallgatni, és megnyerni nekünk a meccseket, és ha ehhez az kell, hogy néhányan ne játsszanak, akkor ne játsszanak!

Amit szeretné(n)k

Gyorslista, de a lényeget úgysem felejtem: 1. időben kiérni; 2. megvenni az első sört; 3. nekidőlni a kedvenc korlátszakaszomnak; 4. Sanyika megszerzi a vezetést; 5. ezúttal nem állunk vissza; 6. valaki növeli az előnyt; 7. kikérem a következő sört, mert hiába lesz mocskosul hideg, teával nem lehet focit nézni; 8. kicsit megnyugszunk, mert játszik a csapat, játszik a csapat; 9. még egy gól, megnyugtató az előny; 10. bánatos diósgyőri vendégdrukkerek, néhány fricskázó odamondás és hasonlók. +1. még egy sör az ünneplésre, utána még néhány a haverokkal.

köszöntem a figyelmet

ui.: elképesztő, sikerült úgy beharangozni, hogy egyetlen Eddás, vagy színesfémes utalás, esetleg Edda átköltés színesfémre, vagy bármi hasonló lenne benne

ja, mégsem.

---

Frissítés [09:14]: A klubhonlapon közben megjelent Supka-interjú szerint Johnson ismét kezdeni fog Akassou pótlására (“fegyelmezetten játszott! A védekező munkát jól megoldotta, a támadásokba is besegített” – sic!); Botis játéka a mérkőzés előtt dől el, vagyis ismét lehet egy Hore jobb-bekben, Lovric centerhalfban; Zelenka és Diaby sérült. (Zelenkánál egy utalást olvasni valamiféle műtétjére, ami kicsit mást jelent, mint amit mostanság halottunk a mester és tanítványának viszonyáról.)

A gyengébb bajnoki szereplés után általunk olyannyira várt fellélegzés, megtisztulás két hetének ma vége szakad, a kispesti hopliták délután Somogyország szívében, a Pruki-kávé elsőszámú hazai lelőhelyén, Kaposváron szúrhatják lándzsáikat ellenfelük szívének közepébe. A Sisa főtörzs által irányított Rákóczi-bérencek mindent meg fognak tenni hazai földjük megvédéséért, azonban túl kell járni az eszükön, és be kell bizonyítani: nem a forgandó hadi szerencse oka a két sereg közötti tisztes különbség a tabellán. Tömör beharang a hajtás után.

A modoroskodást félretéve, valóban jelentős lehet a mai cserte, hiszen a következő négymeccses etapból papíron a kaposvári fellépés a legkönnyebb. A dinamikus, de a pofonfát Debrecenben gyökerestől megára döntő Diósgyőr, Loki, valamint a kényelmes bundát magára oktrojáló Pécs ellen várhatóan brusztolni kell a három, illetve egy pontokért. Épp ezért ma kötelező a siker, ha meg akarjuk tartani dobogóközeli pozíciónkat az őszi szezon hosszú hajrájára fordulva.

Betegségek továbbra is gyötrik a keret tagjait (ez egyébként a fokozott munkahelyi szívatással kiegészítve bloggereinkre is igaz). A sérült vagy „sérült” Zelenka nélkül felálló csapatban Akassou sem kaphat szerepet a Paks elleni kevesebb, mint egy félidős ámokfutás folyományaképp, valamint a hírek szerint professzorunk, Botis is panaszos. Sisa mester keretéből a mai Nemzeti Sport nyom nélkül eltüntette a góllövőlista-éllovas Pericset, az elmúlt hetekben szintén sérülés által sanyargatott ék azonban nyilván az újságírói figyelmetlenség áldozata lett, és valójában kilencven percig fog a leshatáron futkosni egy-egy rövid Lovric-passzt, vagy Debreceni-betlit várva.

Ismét csak arra tudunk biztatni mindenkit, hogy látogasson el Magyarország egyetlen cukorgyári gödörben épült stadionjába! Szurkoljuk szét a Kaposvári éjszakát, hozzuk el a három egységet a Pécsi útról!

Túl vagyunk a jelen idényben OTP Bank Ligaként aposztrofált Bohócliga első harmadán, amely már-már a dobogó év végi elérésével kapcsolatos hiú ábrándozásra sarkallhatja a dél-pesti oroszlánok szurkolóit, minket, kispestereket. Fantasztikus hazai szériánk (amely a Győr elleni dühítő zacseszt követően elképesztő győzelmi sorozattá avanzsált) a 2010-es év sztárcsapata, az ezüstös fénnyel sugárzó paksi atomküldöttség ellen folytatódhat. Reménykedünk benne, hogy a Duna-parti zöld-fehérek hirtelenjében nem nyerik vissza az előző szezon folyamán tapasztalt remek formájukat, így be tudjuk szedni a három pöttyöt. Beharang és a hét presztízsigazolásának rövid értékelése a hajtás után.

Viszonylag jól funkcionáló, biztos védelem, markáns kontrajáték, remek tizenegyes-értékesítés. Három kulcsmomentum segítségével így foglalható össze a csapat elmúlt tíz rundóban nyújtott teljesítménye. Voltak irdatlanul fontos, önbizalomnövelő presztízsgyőzelmek a Fradi, a Vidi vagy az Újpest ellen. Az ilyenek után gyakran elragadtattuk magunkat, jöttek is a rendszerű, de elkerülhető szopolák, melyeknél akár Komjáti Malac és Csank Vadász idény eleji, frusztrált és kibogozhatatlan nyilatkozatainak véget nem érő, irodalmi szempontú elemzése is nagyobb élményt nyújtott volna. Utóbbi kategóriába tartozott a múlt hét két fellépése, amelyek arról tanúskodtak, hogy a csapat nem éppen a legjobb formáját futja, ilyen előjelekkel pedig sosem jó egy ex-dobogós ellen készülni.

Még akkor sem, ha ez a Paks már nem az a Paks, amely Kis Károly elczukkosodásának mellékhatásaként (vagy épp ennek következtében) egészen a második helyig menetelt a tavalyi csempionsipben. Akkor egészen a 27. fordulóig reménykedhetett a nógrádi mester abban, hogy az idény végén behabzsolhatja az asszony által bajnoki cím esetén elkészítendő aranygaluskát, azonban végül minden bizonnyal egy üveg Sisa-féle palóc viszki elfogyasztásával lépett a feledés útjára. A kábulatból azóta sem tért magához csapata, jelenleg két győzelemmel csupán a tizenegyedik helyet foglalja el a tablón.

Szentélyünk felől – hál’ istennek – biztatóbb hírek érkeznek, mint a paksi katlanból. A klub körüli pöpec hangulatot jól tükrözi, hogy az eheti topnegatívum spílereink Nike felszerelésekkel való elégedetlensége, míg a legnagyobb fegyvertény mindenki Sanyikájának, a válogatott és a 2002-2003-as Kispest-Honvéd gólfelelősének szerződtetése. Torghi minden bizonnyal csak télig melegíti a tribün gyomrában található öltözőnk padját, vagy szakítja fel energikus játékával a Bozsik gyeptégláit, az ő leigazolása nem is a taktikai szempontok, a bajnoki helyezés miatt fontos, hanem igazi presztízsberuházás.

Kevés NB I-es klub mondhatja el magáról, hogy 42-szeres válogatott csatárt szerződtetett, pláne olyat, aki még kötődik is az adott brandhez. Rövid brainstorming után kiviláglik, hogy az általunk tisztelt és elismert Hemi bá’ célja ezzel a lépéssel (sőt már Németh Norbi nyári idehozatalával is) az (volt), hogy minél jobban megkedveltesse magát a szkeptikusabb szurkeszeinkkel. Érája első éveiben folyamatosan támadták őt a Kispest, illetve a Honvéd múltja iránti teljes érdektelensége, neutrális hozzáállása miatt, ezek a hangok azonban hamar elcsitulhatnak. A borús, budapesti pénztelenségről szóló blogbejegyzések után eszközölt meglepetésszerű nosztalgiaigazolások nemcsak az ő elfogadottságát növelhetik, hanem a klubnál uralkodó általános hangulatot is javíthatják. Végre úgy érezhetjük, hogy a tudatosan dolgozó vezetőség egy kicsit a mi véleményünkre is ad, ennek pedig nagyon örülünk!

A hírek szerint féltett kincsünk már holnap debütálhat, és helyet követelhet magának a védelem előtt az eltiltása után visszatérő Akassou is. A mester nyilatkozata szerint egyedül Danit gyötri egy kisebb sebesülés, de a meccs idejére ez is begyógyulhat. Gyertek minél többen, ünnepeljük együtt a jövevényt, elvégre erről szól a Kispest-szeretet ünnepe!

Kalózos fotó: express.de

Kétségtelen, páratlan blama érte a hét közepén szeretett klubunkat. Nem mindennap kap 120 perc alatt két gólt az első osztály harmadik helyén tanyázó kupaspecialista a jóllakott ex-bohócligger sztárocskákból álló, (blogunk egyes stábtagjai által különösen nem kultivált) többszörös mágnestábla-díjas catenaccio-mester által trenírozott másodosztályú középcsapattól, jelen esetben az SZTK-tól. Szerdán azonban mégis bekövetkezett a sokféleképpen értelmezhető, de minden szempontból a „ciki” kategóriába sorolandó botlás. Emlegethetnénk itt kínosabbnál kínosabb statisztikákat (például, hogy a 2008-as, rosszemlékű finálék – 0-7 és 1-2 a Debrecen ellen – óta most először kaptunk ki kétszer egymást követően kedvenc sorozatunkban), azonban sokkal okosabban tesszük, ha lezárjuk a múltat, és elfogadjuk: rövid lesz az idényünk, mint Paulo Sousa vadonatúj sérója. Már csak 21 tétmeccsünk van hátra (plusz a Ligakupában négy, de ez itt nem a humor helye), tehát mostantól minden stadiontúrát meg kell becsülnünk, így a hétvégi siófokit is!

Siófokra látogatni ebben az idényben nem leányálom: a játékkal rendszerint együtt élő nyugdíjas méregzsák Horváth Károly, és fiatal segítője, a megfontolt playboy ifj. Michalecz István ütőképes gárdát válogatott össze a Magyar Tenger és Maffia Fővárosában, tanítványaik olyan sztárgárdáktól is pontot csakliztak, mint a Vidi vagy a Loki. A hazai pályás meccseikre rendszerint part menti hekkzabálással, sörivással vagy csajozással egybekötött Biblia-olvasással gyakorló futballsihederek az Újpestet és Sisa tréner Kaposvárját is két vállra fektették, egyedül a győri Rába kamion éber sofőrjei arattak 1-0-s sikert a Révész Géza utcában.

Mi rendszerint győztesen hagyjuk el a Balaton-partot, legalábbis az elmúlt négy alkalommal kivétel nélkül csapatunk buszának csomagtartójában kellett helyet szorítani a három bajnoki pontnak. Ezt a tényt akár rossz ómenként is értékelhetjük, hiszen a pápai futballmegyében is mi szavaltuk az evangélium igéit az elmúlt két idényben, az a sorozat azonban két hete tragikus hirtelenséggel megszakadt, mint Pollák Zoltán munkaviszonya Újpesten.

Legutóbb az előző idény legeslegvégén vendégeskedtünk a tó és az azt szegélyező homok színét is címerén viselő egylet otthonában. A jégkockákkal lehűtött korsó sörök meccsén egy gyors Danilo-akciógólra még válaszolni tudott hazai részről a nyáron általunk is megkörnyékezett Homma, a második félidőben egy jókor érkező Délczeg-öngólnak és Czár jó befejezésének köszönhetően behúztuk a sikert és a tízedik helyezést a ligában.

A hivatalos honlapon eleddig nem jelent meg információ újabb sérültekről, így az egyetlen jelentős maródink az említett Délczeg Gergely lehet. Abass a héten már két meccsen is pályára lépett bordatörése után, Novák pedig elvileg már elkezdte a teljes értékű munkát, így volt kenyéradója ellen ő is bevethető. Németh Norbi eltiltása a múlté, jövő héten Akassou is elfoglalhatja szűrőpozícióját.

Akárcsak a hazaiak mindenese, mi is arra buzdítjuk testvéreinket, hogy keljenek útra, és biztassák a helyszínen aranylábúinkat, akik egy esetleges sikerrel megtarthatnák a táblázaton elfoglalt dobogós pozíciót.

Bár kár a babonában bízni, az egyszeri szurker mégis sokszor fordul ezen eszközökhöz kínjában 1-1 rangadó előtt. Én is így teszek most – a Fradi ellen bevált a táblázatos-összehasonlítgatós felvezetés, legyen hát most is így. Igaz, most nem kezdőcsapat-tagok, inkább egyéb szempontok mentén gyaloglunk végig sajátjaink és az ellen különböző adottságain, jellegzetességein, azt firtatva, vajh’ kinek a javára billenhet az esélymérleg nyelve.

 

 

 

Lássuk hát a részleteket.

Hát ennyi. A szubjektív matek a lilákat hozta ki győztesnek, ami nem is baj. Ha én tudományosan Kispest-sikert tippelek az 10-ből egyszer jön be, s ezt a Fradi ellen már ellőttem idén.

 

És még valami. Nézzük csak meg, véletlen mennyi is jött ki nekünk összpontszámnak. 42. Aki olvasta a Galaxis útikalauz stopposoknak c. remekművet Douglas Adams tollából, tudja, hogy a Világmindenség titkát megfejteni hivatott,  “Mi az élet értelme?” kérdésre a szigorú gigaszámítógép által kidobott válasz pontosan egyezik ezzel a számmal. Ráadásul melyik villamos visz ki minket a Szentélyhez?

Na ugye. Nem kell ide több magyarázat…

Rajczi kép: flickr.com.

A héten hallottam egy nem kicsit erős mondatot, idézem: szombaton a Bozsikban az idei(!!!) bajnok veri a címvédőt. Előreszaladt cseppet a kollega. Bár, ha utánaszámolunk, az 1-4-1-4-1-stb ütem összesen 72 pontot hozhat, ami bőven elég lehet. Mindössze annyira kell figyelni, hogy a Győrrel, a Lokival és a Videotonnal ne épp az egyesek alkalmával találkozzunk. Ilyen egyszerű lenne?

Nem. A helyes megoldás: újra (miért, mikor nem?) jó honvédosnak lenni! Nem lehet elégszer hangsúlyozni, van egy csapatunk, van hozzá egy játékunk, van egy jövőképünk, és mindezt bármikor nyakon tudjuk önteni némi történelmi mázzal. Kell ennél több? Kell, de az majd jön magától.

Szombaton tehát Honvéd – Videoton, mi pedig beharangozunk, ahogy illik.

A tavalyi bajnok egyetlen csapat ellen maradt nyeretlen mindvégig a bajnokságban, és az épp mi voltunk. Ősszel jól rajtolt a Videoton, de a fehérvári odavágón nem tudtak mit kezdeni Morales mester remek taktikájával, aki nem szégyellte magát, és fizetéséért cserébe szállította az eredményeket. Mert a futballt nem, vagy csak nagyon korlátozott és erősen italomán beütés mellett élvezhető formában. Támadójátékunk ugyebár alig volt, illetve valami mégis, mert Danilo – óriási elképedésre – két akciógóllal behúzta számunkra azt a meccset.

Tavasszal következett a visszavágó, ahová úgy érkezett az ellen, hogy már az első meccslabdát szeretné behúzni, és végre-valahára bajnokn lenni. Szépszámú nézősereg, zrikák mindkét oldalról (a zrika fogalmát tessék itt igen bő lére eresztve értelmezni), döntetlen, elnapolt koronázás.

A két mérkőzés között összefutottunk a kupában is, ahol a hazai iksz után idegenben kaptunk egy sima négyest, de ez most nem számít. A Videotonnak mumusai vagyunk a bajnokságban! Illetve nem, hülyeségeket beszélek, véletlenül megfordítottam az értelmi sorrendet. Hogy lehetnénk mi a mumusai a Videotonnak, amikor a viszonyrendszer épp fordított, ha valamik, akkor ők mérhetők csak hozzánk. Tehát: a Videoton általában kellemes ellenfél a Bozsikban. Így helyes.

Az összesített (hazai) mérleg valahogy a következőképp fest:

• 41 mérkőzés
• 26 győzelem, 8 döntetlen, 7 vereség
• 78-26-os gólkülönbség

Ami mellettünk szól: Supka Attila visszatérése óta egyre inkább körvonalazódni látszik egy fix belső magja a csapatnak, amelynek tagjai csereszabatosak a padon ülőkkel, és ha úgy adódik, néhány poszton bármikor képesek vagyunk váltani. A várható kezdőt (Kemenes – Lovric, Debreceni, Botis, Novák – Tchami/Hajdú, Akassou, Németh, Abass – Danilo, Délczeg) mára mindenkinek illik betéve tudnia, ami nem jelent mást, mint az ún. állandóságot. Ez a tizenegy a stabil védekezésen, valamint az átengedett területeken alapuló gyors kontrajátékot erőlteti, és ehhez meg is vannak a megfelelő emberei. Tchami, Abass és Danilo gyorsaságban bárkivel felveszi itthon a versenyt, és ha a védelem hozza a nullát, akkor hiába hibáznak sokszor igen dühítőn, a kötelező gólszámot azért valahogy mégis meglövik.

Ami ellenünk: Legutóbb Kecskeméten minden úgy indult, ahogy az lenni szokott. Hamar megszereztük a vezetést, mindenki Danilója bevágta soros büntetőjét, majd mintha elvágták volna. Vezettünk, jönnie kellett az ellenfélnek, nekünk pedig csak élni a leghatásosabb és egyben a vetélytársakra nézve végzetes fegyverünkkel, a gyors kontrákkal. Elbuktunk, mert a Kecsó gyorsabb, pontosabb, labdabiztosabb volt, és bár e mondatok az “ellenünk” rovatban kaptak helyet, mégis le merjük írni, ez a ritkább eset, belefér, van olyan, amikor semmi sem sikerül. (A múlt héten sérülés miatt kimaradó Debreceni – jelen állás szerint – szombaton már játszhat.)

Érdemes észrevenni, hogy az iménti bekezdésben szó sem esett a Videotonról. Felesleges is lett volna bármit írni róluk, mert az azt jelentené, alkalmazkodnunk kell a címvédő játékához, félnünk kell tőle, miközben mi leszünk otthon. Teleszart gatyával azonban nem lehet futballozni, és előre bepiszkítani a gyönyörű szerelésünket is legalább annyira értelmetlen. A saját focinkat kell tovább és tovább vinni, apró győzelmekkel megalapozni az önbizalmunkat, mert ugyan a mostani NB1-ben bárki megverhet bárkit, mégis, aki elhiszi, hogy képes nyerni, az valóban nyerni is fog. Ilyen egyszerű. (Nem kell messzire menni az állítás megerősítése végett, elég ránéznünk a tavaly nyáron lesajnált Paksra, akiket miután elkapott a gépszíj, bejöttek ezüstösnek.)

Szombaton tehát Honvéd – Videoton, és mi végre talán választ kaphatunk a legutóbbi beharangozóban feltett kérdésünkre: akkor mi most egy jó középcsapat vagyunk, vagy esetleg annál valamivel több? (Mint azt már említettem, a talány eldöntése szempontjából a kecskeméti kisiklás inkább nem számít.)

(Megjegyzés #01: az első mondatban hazudtam kicsit. Szó sincs semmilyen kollegáról, az idézett mondatot én mondtam, mert hiszem.)

(Megjegyzés #02: a tavaszi Honvéd-Videoton után énekelt “hol a fieszta?” c. népdalra múlt szombaton végre megkaptam a választ, miután kiderült, a kecskeméti drukkerek a helyi Fieszta nevű műintézményben gurítják le a meccsek utáni kötelező köröket.)

Ha van dolog, ami igazán bánthassa egy honvédos szemét, csőrét, Dubecz Janin nevelkedett lelkét, az a Kecskemét. Nem elég, hogy lilák, és így ab ovo ellenséggé képesek nemesülni a nemes ellenfél szerepéből, de még mindezek tetejébe nyeretlenek is vagyunk ellenük az NB1-ben. Az pedig, hogy edzőjük nyíltan bevallja fradizmusát, miközben az ország egyik legszerethetőbb fociját húzatja két barack között, szóval az már csak halmazati, mint az egykor konténerszám vett négerjeink közül Marito. Vagy Patricio, esetleg Miro. (Utóbbi egyébként máig aktív Dél-Afrikában, és van egy Whiskey nevű csapattársa is.)

A lényeg, hogy Estván királyunk nevenapját Kecskeméten üljük, mi pedig beharangozunk, ahogy azt illendő. Gusztus dolga. Augusztus.

A felvezetőben már kicsit statisztikáztunk, most gyorsan számokba foglaljuk, hogy hamar túlessünk a nehezén. Eddig hatszor találkoztunk egymással bajnoki mérkőzés keretei között, ezeken kétszer értünk el döntetlent, négyszer kikaptunk, adtunk hét, és kaptunk tizenkét gólt, miközben elfogyasztottunk három ligaszponzort, két MLSZ-elnököt, négy edzőt, negyven forintot drágult a svájci frank, átadtak egy hidat a Dunán, és véget ért az űrkorszak űrrepülőgépes fejezete. Nagyjából ennyi fért bele három évbe.

Igen, mindössze három évbe, hiszen a Kecsó csak ennyi ideje szívja azt a magaslati levegőt, ami számunkra 1919 után csak 2003-ban lett annyira dohos, hogy egy évre alámerültünk kiszellőztetni a fejünket. A kettő közötti nyolc évtizedben legalább osztálykülönbség volt a két csapat között, még ha azt a létező szocializmus zsigerből tagadta is. Az osztályok nélküli társadalom építésével remekül összeegyeztethető volt a dobogóra hajtó Honvéd, és a sok kis kecskeméti klub, akik közül kettő ha néhanapján egyesült, akkor az feljutott a második vonalba.

Külön érdekesség, hogy a két csapat közös történelmének lapjai annyira üresek, hogy különösebb fejfájás nélkül visszahelyezhetők a nyomtatóba, újrahasznosítás céljából. Bár ezt a lila ködben úszó klubsovén kollegák biztosan jobban tudják, nekem  most csak Debreceni (kölcsönben, a feljutásuk évében) oda-, és Lovric ideigazolása jut eszembe közvetlen játékosmozgásilag. Mindkét helyen megfordulókból sem hosszú a péntekre erősen leszedált állapotba került agyam aktív tára, hirtelen Schindler, az isteni Váczi Zoli és Yannick Janika ugrik be, valamint a Mágus, akit nálunk Kuusela váltott és lett bajnok, míg Kecskeméten valaki egész más, és ott meg nem.

Minden statisztikáktól és múltbéli összefüggésektől függetlenül, egy (számunkra) igen erős csapathoz látogatunk, amely nem mellékesen épp folytatólagosan elorozza egyik mostanság megszokott hitbizományunkat. Idén ők a Magyar Kupa címvédői. A játékuk egyszerű, a lutri néven elhíresült, egyébként legális szerencsejáték mágnestáblára megálmodott verzióját erőltetik. Vagyis megyünk előre, és ha minden összejön, akkor legalább eggyel több gólt rúgunk, mint az ellenfelünk. Szimpatikus megoldás, ráadásul megfelel a közönségszórakoztatás legtöbb peremfeltételének.

Ami az összeállításokat illeti, szeretnénk elővenni posztírói kelléktárunk egyik régen használt darabját, azt, amikor nem kell foglalkoznunk az ellenféllel, mert nemhogy van saját játékunk, az még eredményes is. Elég annyit tudni, hogy Tököli Egerszegre távozott a héten, a kapuban Ribánszki, a maradék többsége pedig vagy néger, vagy ics-re végződő neve van. (A halmazok között egészen addig nincs átfedés, amíg fel nem fedeznek egy valóban délszláv törzset valahol Közép-Afrikában.)

Nálunk alakulni látszik valami. Tavasszal a kényszer szülte, hogy 13-14 játékosból variálhatott Supka mester (2007 óta talán először írom le ezt a jelzős szerkezetet elmosolyodás nélkül), mára azonban minden posztra többen vannak, és aki játszik, az valóban azért játszik, mert ő a jobb. Legutóbb a Ferencváros ellen nem volt szemérmes a Mester, és már az első félidőben lekapta a pályáról a gyengén teljesítő Tchamit, és helyére beküldte a tavaly ilyenkor kb. egyetlen biztos kezdőnek hitt Hajdú Norbit. Rég volt ilyen, és ez jó, nagyon jó.

Lassan, de biztos léptekkel (és győzelmek sorozatával) eljutunk oda, hogy már pénteken be lehet mondani a szombati kezdőt, és még a legfelszínesebb rossonero is legalább kilenc találatot rögzíthet szelvényén. Mondjuk valami hasonlót: Kemenes – Lovric, Debreceni, Botis, Novák – Akassou – Abass, Németh, Hajdú/Tchami – Danilo, Délczeg. Ha egyszer valamikor mégis beütne egy döntetlen, vagy valami még rosszabb, akkor ne feledjük, olyan nevek vannak a padunkon, mint egy ösztönös zseni (Zelenka), egy újabb balláb (Ivancsics), két vállalható szűrő (Horváth Adrián, Hidi), egy remek cserekapus (Sánta), és néhány szép jövő előtt álló akadémista (Czár, Nagy Gergő, Vólent, Kapacina, Nagy Armand), hogy a nyáron érkezett légiósokról már ne is beszéljünk (Kostolani, Bjelkanovic).

Jogosan merülhet fel a kérdés: akkor mi most egy jó középcsapat vagyunk, vagy esetleg annál valamivel több? Sajnos még nem tudjuk, ezért is jön jókor a kecskeméti túra. Eddig egyszer játszottunk igazán jól, úgy, hogy közben nem vezettünk legalább három góllal, épp a Győr ellen, aminek – mint tudjuk – vereség lett a vége. A másik négy ellenfél vagy valóban gyenge volt, vagy hamar összeroppantottuk a védelmét és csapatszellemét egy-két apró dugóval, hogy utána kinyíljanak, jöjjenek előre, és mi, a villámgyors szélsők és csatárok csapata kényünk-kedvünk szerint szórjuk meg őket. Kivéve a Fradi, de azt meg kiszenvedtük, teljesen megérdemelten. Tehát most a Kecsó, és jövő héten a Videoton ellen sok mindenre fény fog derülni, köztük talán a számunkra legfontosabb kérdésre is: akkor mi most egy jó középcsapat vagyunk, vagy esetleg annál valamivel több?

(képek: 1909foto.hu, lovi, babar)

4 meccsből 2 nyamvadt pontot összekaparó, kordonmenti edző-szurkoló közönségtalálkozókat szervező, két legtechnikásabb ám fizucsökkentésből nem kérő játékosától szánalmas indokokkal megszabaduló, önmagát nagy erőkkel kereső Fradi az egyik oldalon. Önbizalomtól duzzadó, ellenfeleinek sorozatban négyeseket hintő, csupán 11-esekből gólkirályi címre törő brászileróval felvértezett, nyugodt Kispest a másik oldalon. Annyira nekünk áll a zászló, hogy az már “fáj”. A papírforma Kispest-győzelmet ígér. Sokszor megénekelt Murphy-törvényünk szerint viszont tudjuk: pont az ilyen meccseket hajlamos sokszor elbukni csapatunk, ráadásul rangadó ez (“derbi” ,ahogy derék Sisa Tréner emlegette kedvtelve e találkozókat)… Akkor a papírforma most mégis Fradi győzelmet sugall? Ki tudja már ezt… Mielőtt végleg összekavarodunk az elmélkedésben, jöjjön a beharang.

 

 

Szerencsére a múlt hetei zalai találkozó azt bizonyította: a cseresorba száműzött tavaszi kezdőink kezdik felvenni a kesztyűt: Hajdú Norbi remekül szállt be a meccsbe, míg Zelenka továbbra is félisten. Nő a variációs lehetőségek sora Supka keze alatt, kérdés, az okulárés mester ezúttal is ragaszkodik -e az utóbbi hetek bevált kezdőjéhez vagy a cseh fazonszabász, esetleg Hajdú visszatér-e a kezdőbe? Személyes tippem inkább a “bevált csapaton nem változtatok” elv követése Supka részéről, ami nem is baj, hisz Zelit a második félidőben egy fáradó, szétfutott Fradi ellen értelmesebb lehet pályára küldeni, ha Németh Norbi már kijátszotta magát. Továbbra is legszívesebben együtt nézném őket a pályán de erre még magam sem tudom a megoldást sajnos.

Kulcsszerepe lehet holnap Akassou barátunknak: az utóbbi meccseken ismét formába lendülni látszó ébenfa retesz Zalaegerszegen csodás második félidőt futott és gyorsaságára-szigorára a zöldek ellen is nagy szükség lesz.

A Fradi inkább kapkodni látszik. Fura indokokkal szórnak ki jó spílereket, persze ha tényleg bomlasztott a két élharcos, akkor jól jár hosszútávon hiányukban a zöld-fehér klub. Én azért kíváncsian várom a fejleményeket. Meg azt is, hogy Pruki, aki nem egy buddhista nyugalmú arculat, hogy kezeli a rá nehezedő és bizony fokozódó nyomást.

Kis játékot űzve (a Fradi keretében való jártasságom dilettáns-fokozatát figyelembe véve), összepárosítva a lehetséges kezdőket (még egyszer hangsúlyozva: saját tippek), a bevezetőben leírtakat támasztja alá a rövidke kis pár-elemzés.

Hát tényleg minden a sikerünk felé mutat? Nos, tényleg itt a pillanat hogy befejezzem az elemezgetést, írogatást, okoskodást: most már csak a bizakodás marad, hogy szakítva a fő Honvédos típushibával ezúttal nem hagyjuk kiénekelni a szánkból a sajtot, bármilyen kantátával érkezik is a Bozsikba koncertezni a zöld-fehér kamarazenekar. Egy kis gólocskával nyerjünk, én már elégedett leszek. A többi csak álom.

De ne higgyétek hogy belül nem álmodok merészeket…

 

Címkép: network.hu

Tegnap olvastam az 1909.hu fórumon egy érdekes hozzászólást. Az egyik drukker írja, hogy “gyerekkora óta nem várt ennyire Honvéd-Fradit” mint most. Ott is reagáltam a felvetésre, és most e rövid kis felvezetőposzt is erről mereng: régen volt már valóban velem is, hogy napok óta (gyakorlatilag a pillanattól kezdve, hogy felálltam a Zete lelátóján Andó-Szabó sípszava után) a hétvégi meccsen járjon az agyam, az unalmas irodaértekezlet alatt, a reggeli tea mellett, a metrón, miközben a napi melóval kapcsolatos papírok olvasására próbálnám rászorítani magam, de még a hétfő esti focin is…

 

Kivételes helyzet valljuk meg. Kivételes, de jó. Kicsit visszaröpít a gyerekkorba, amikor még tényleg teljes szívvel hitt az ember a magyarfociban, amikor nemcsak kijárt, de lelke mélyéig megrögzötten hitte hogy tényleg a KHFC a világ legjobb csapata, hogy az Illés meg a Pisont ha egy nyugati klubba kerülne akkor világsztárok lennének, hogy nem ciki az ellenőrzőkönyvre alkoholos filccel rávésni a Csábi-Cseh-Csepregi-Csehi névsort, amikor magától értetődő volt hogy az Ápiszban kapható Hamburger SV és Stuttgart gombfocicsapatok portréira vaskos fekete bajszokat pingálva faragunk Beiersdorferból meg Buchwaldból Plókai Attist és Marozsán Janit… amikor egy Warzycha bombagól vagy Hamar gurítás után felhívtuk telefonon az általános sulis vagy gimis zöld osztálytársakat… és amikor a Fradi-Honvéd és Honvéd-Fradi tényleg az ÉV MECCSEI voltak. Nem hagyományok miatt, nem tradíciók miatt hanem mert MI döntöttük el velük a bajnoki cím és az ezüst sorsát, évről évre.

Aztán jött itt egy késő-kilencvenes évek, meg a kora kétezresek... a Fradi maradt nagycsapat, mi megjártuk a poklot, igaz az oda vezető út (amellett, hogy jószándék helyett Krémerekkel és Bánföldikkel, tiszakécskei és békéscsabai csomagokkal volt kikövezve) még szenvedősebb volt… az ember kiégett. Sokan lemorzsolódtak a Kispest-táborból, mások meg maradtak, de a maradók is megkeseredtek az évek alatt. Megkeseredtek, írom de közben nem lehet elfelejteni hogy ennek ellenére mégis mindenki hisz közülünk a lelke mélyén a “lesz még hajnal”-ban, és úgy várja az 1-2-3 hónapos, esetleg féléves (2007 tavasz de messze vagy) jobb szakaszokat mint a fénykorát elő Mátyus Jani egy sípcsontvédő nélküli szabad vádlit!

Most nagy esély van rá, hogy megint ilyen szakaszba lépjünk.Na nem a bajnokságért megyünk a Fradival de végre nem mi megyünk a predesztinálható  latex búslakodóban ki a pályára. Remek formában a csapat, és a Fradi ugyan jön, de régen látott krízisben a zöld-fehérek. Edző kikezdve, kapusgondok, iszonyat forma… nagyon nekünk áll a zászló.

Nekünk áll és ez nem feltétlen optimális. Csak saját focitörténelmemre visszatekintve se szeri se száma az olyan szituknak amikor esélyesként várunk valakit és úgy járunk mint a kiskopasz a Benny Hill show-ból: beretvahabbal nagy erőkkel bekent tar koponyánkon csattognak a decens tenyeresek! Győzött már itt a nyeretlen Vasas 2001 őszén, ahogy a múltkor is írtuk az angyalföldiek elleni beharangban és hogy ne menjünk messzebb a szombati ellenfelünknél, asszem sokan emlékeznek a “kardlapos” kupadöntőre 1994 nyaráról: azon a tavaszon Davidoviccsal szárnyaltunk, a Fradi kezdett befáradni Nyíllal. Az áltisi hetedik osztályban tornaórára várva beszélgettem egyik (mára a klub fotósává avanzsált) osztálytársammal, és még én a híresen pesszimista is egyetértettem vele: az Üllői úti odavágón már eldől a Kupa sorsa. A javunkra. Nos eldőlt. Nem a javunkra…

Úgyhogy a Fradival mindig, mindenkor vigyázni kell, plusz Kispest-faktor, plusz Supka se a behúzott rangadóiról híres nálunk, és máris meleg a palacsinta hétvégére. És bár iszonyatosan akarom a győzelmet, ráadásul egy a zöldeket ízzé-porrá zúzó győzelmet, a majdani eredménytől függetlenül már  most nyertem valamit (és nyertünk, írhatom így is mert biztos vagyok benne hogy sokan érzünk így): a legalább nyomokban visszatérő gyerekkort, az izgalmas lelkesedést, ami legalább szombatig kitart.

A többi a csapaton múlik. Ha tudunk élni az eséllyel, akkor nem csak ezt a reménykedő hetet kapjuk tőlük ajándékba hanem egy jó őszre is van kilátás. Srácok, éljünk az eséllyel, hadd kérjem ezt!

Fotók: magyarfutball.hu a címeralapért, snoozebuttongeneration.com a kiskopterért.