Rögvest lopott gondolattal kezdek: a tegnapi beharang kommentjei között többen is jeleztétek, hogy a Vasas meccs egyfajta tükre lehet majd az egész szezonunknak: ha győzünk, jó a félidény, ha kikapunk, akkor meg nem. Jó gondolat, és sajnos be is teljesült, ráadásul nem a pozitív előjellel. „Szezont zártunk” bővebben
De most mondjátok meg, hát nem? És valahogy ezt tudja az ember előre, érzi, ezért nem voltam én sem ideges meg borúlátó már meccs előtt sem, noha az egész autó lehurrogott, hogy hurráoptimimista vagyok, mikor elmagyaráztam nekik, hogy a legrosszabb, ami történhet, az egy iksz, mert mi sose kapunk ki egy ‘csúttól, mert sose kaphatunk ki egy ‘csúttól. „Megint vigyázott ránk az Őrnagy odaföntről” bővebben
Iszonyat hangulatosan indult a mai napom, hogy aztán iszonyatosan szarrá ázzak, de legalább megvan a továbbjutás (és remélem nincs meg egy remek megfázás). Bevezetőnek ennyi elég is, akit érdekel a „Régi idők jellegű pesti focikalandjaink” sorozatunk, az ne habozzon, lapozzon. „Eső, pára, fű és sár: a kupahelyszín Soroksár” bővebben
Sokan voltunk, hangosak voltunk, jók voltunk. (1909foto.hu)
Sajnos bejött az a babona-megérzésem, hogyha a Fradi nem 100%-osan fordul ránk, akkor baj lehet. Nyilván nem ez a fő ok persze, de valahol én is kapaszkodókat keresek, mert nem vagyok vidám. A Fraditól sosem jó érzés kikapni, nem egy felemelő dolog látni a VIP-ben pöffeszkedő divatharcosok kéjes mosolyát, ahogy gúnyosan táncolnak a 2:1-es „hősies” győzelem után a vendégtábor felé. És mégis, ráadásul pont ezért, no meg a csapat miatt, aki megtettek mindent, amit lehetett, meg a vendégtábor miatt, akik annál is többet, a szomorúságon kívül nincs rajtam a szokott világvége-hangulat. Így tényleg ki lehet kapni.