Címke: beszámoló

Ez a Kecskemét már csak ilyen. Szentül hiszem, hogy előbb pottyannak ki az élvonalból, minthogy mi elvernénk őket valaha. Egyszerűen mindegy ki az edzőnk, kik a játékosaink, milyen formában vagyunk, vagy ugyanezek náluk. Egy Kecskemét-Honvéd egyszerűen független a valóságtól, annak sajátos mikroverzuma van, amiben csak egy igazság létezhet: a kecsói győzelem, és a Honvéd veresége. Uff, ez a törvény, kalumet jobbra továbbad.

Mit lehet ezek után írni? Milyen érzései lehetnek egy honvédosnak néhány nappal a meccs után? Mondjuk semmilyen.  Úgy álltunk a kivégzőosztag elé, hogy magunkban jó előre lerendeztünk mindent, megtaláltuk a hőn áhított lelki nyugalmunkat, békével adtuk át magunkat az elmúlásnak. Hazafelé a sztrádán alig-alig kerültek szóba az akkor még imént történtek. Pedig lenne miről beszélnünk, igaz, aljas, undorító, szemét dolog pont Kecskemét után, de ha valamikor, akkor most kell megrázni a tabufát, hátha lehullik róla egy-két ki nem mondott, vagy csak távolról kerülgetett érzés.

(Kitekintő: a blogger legnagyobb ellensége ugyebár az idő, mert itt kötelesség legfeljebb magunkkal és veletek szemben van, vagyis valamivel fontosabb, mintha állásból csinálnánk, de ettől még egy fikarcnyi többletidőnk sincs, vagyis a kecsói személyes, a játékosfikázás és a pécsi beharangozó most kissé összeér.)

Kezdjük ott, hogy ha még mindig lenne Magyar Néphadsereg, akkor a jelenlegi Gegét legfeljebb polgári szolgálatra soroznánk be, konyhai munkára, vagy bármire, de egy olyan elitalakulat karmesteri pálcáját, mint a Kispest, egész biztos nem adnánk a kezébe. Olyan nincs, hogy ő úgy az ész, hogy azt nem csak elhitetni akarják vele, hanem el is hiszi, és így reagálja le. A 2007-es Gege egy fantasztikus játékos, a 2012-es viszont legfeljebb egy vidéki kisváros középszar enbékettes csapatában lehetne helyi érdekű sztárocska, aki szombat este bárkit megkaphat “futballista vagyok” szövegével a kulrurház nagytermébe berendezkedett diszkóban, de nekünk ez most kevés. Az nem elég, ha meccsenként vagy egy, legfeljebb kettő olyan labdája, amit még Zidane is bevágna a brazil-francia alapján készített házaló-videójába, és havonta egy olyan lövése, ami vagy gól, vagy nem, de ha igen, akkor az visz mindent, ha meg nem, akkor a kapusé a hónap védése. Neki össze kéne fognia ezt a csapatot, és ha a másoknak nem megy, akkor neki kellene valami többletet villantania.

Megfigyeltük, ha jók vagyunk egy kiscsapat ellen, akkor Gege is jó, ha meg nem, és nem kiscsapat ellen, akkor jön a betli, és csak nagyritkán egy elfogadható-közepes teljesítmény, illetve a távolról kemény alibinek tűnő megoldások, bár ezekkel csínján bánunk, mert közben az is feltűnt, itt esetleg stílusbeli dolgok is bejátszhatnak. További érdekesség, ha egy ilyen kiscsapat ellen mondjuk rosszak vagyunk, akkor Gege is rossz. Ne, ezt ne csináljuk! Vagy mondjuk ki, hogy Gege alkalmatlan a rábízott feladatra, vagy találjunk ki valami teljesen mást. Azt nem lehet, hogy hétről-hétre végigtolja a meccseket, és közben mi szenvedünk (l. a poszt címét). Lehet, hogy nem ő a legrosszabb, de mi mégis tőle várjuk a legtöbbet, mert ebből a keretből ő az egyetlen, akit láttunk valaha hosszan remekül játszani, és itt most az sem lehet érv, hogy akkor még a szélen tolta.

Ne szépítsük, mert hazudnánk, de azért írjuk le és mondjuk ki: Gegétől ennél jóval, de jóval többet várunk, mert kurvára benne lenne. Engem már az sem érdekel, ha dacból teszi, csak csinálja, mutassa már meg, ebben a csapatban ha más nem, akkor ő az ész. (Basszameg, én meg közben képes voltam végignézni úgy egy olimpiát, hogy Ivancsik helyett végig Ivancsicsot mondtam, ha szurkolni kellett. Lehet látni, valóban idegesít a jelenlegi helyzet.)

A másik krónikus és kimondatlanul maradó tünet egy jó ideje szegény Debi, a Hemingway-éra előtti Honvéd utánpótlásából megmaradt utolsó mohikán. Smiljanic és Botis mellett tanulta szakmáját a felnőttben, most pedig a mindenféle pedigré nélkül érkező Ignjatoviccsal párban kell megoldania a feladatát (letennie a mestervizsgát), mi azonban mégis azt látjuk, hogy a vakrepülésre elvétve azért kapható Ignja mintha kettős feladattal lépne pályára. Egyrészt mint belső védő, másrészt, mint a Debi rendszeresen beficcenő hibáit, figyelmetlenségeit korrigáló valaki. Ez nem jó. Egy négyvédős rendszerben, ahol Lovric hónapok óta formán kívül játszik (róla később) nem fér bele két fő mínusz. Egy sem, kettő meg pláne.

Pedig Debi tavasszal még a válogatottban is bemutatkozhatott, vagyis legalább Szerethető Sanyibá lát benne valamit Rossin kívül, aki viszont minden héten a kezdőbe jelöli. Két kérdés azonnal adja magát. Egy élesszemű barátom szerint, valaki minél rosszabb, annál inkább lehet válogatott, vagyis igazolni véli a debütálást, ahogy azt is megérti Lipták, Laczkó, satöbbi ugyanúgy miért. A másik, hogy ennyire gyengék lennénk második sorból? Bjelkanovic itt van lassan másfél éve, láttuk már őt néhányszor játszani, de róla igaz az, hogy legjobb formája sem üti meg Debi legrosszabbját. Tandia most jött, róla semmit sem tudunk, csak annyit, hogy a kispadon mostanság ő ül Bjelka helyére, vagyis nála úgy látszik jobbnak tartja a szakvezetés. Aztán van még Lovric, aki ugyebár eredetileg belső védő, és csak szükségből játszott nálunk a jobbszélen, hogy mi már ott kedvelhessük meg az első féléve alapján. Legalább tesztből megnéznénk egyszer egy Baráth, Ignjatovic, Lovric, Novák/Vidovic összeállítású védelmet, mert

mert abban ugyan van két sérülésből visszatérő a balbunkóba, és ott van Lovresz is, de egy próbát talán megér. Debi szegény mostanság annyira, de annyira nem találja a helyét, hogy talán jól jönne neki néhány hét pihenő, esetleg néhány meccs a második csapatban, hogy újra felépíthesse magát. (Miközben persze azt se feledjük, Debi szinte végigjátszotta az elmúlt két évet alfától omegáig, Zalaegerszegtől Miskolcig, szóval van bőven meccs a lábában.)

És akkor Lovric. Az a Lovric, aki amikor megjött, sorra fejelgette a gólokat, abszolúte közönségkedvenc lett, ahogy sajátos mozgáskulturájával elindul felfelé, átlépi a felezővonalat, majd egy nagyot bikázik a labdába, hogy később beadásnak aposztrofálhassa azt a tévétársaság által kiküldött közvetítő. Mondjuk pontosnak csak elvétve neveztük ezeket a megoldásokat, de sokáig elnéztük, mert látszott rajta a hajtás, meg az akarat, hogy srácok, menjünk, csináljuk, ne tököljünk már annyit. Viszont azt sem szabad feledni, hogy egy ideje az ilyenek után már nem úgy ér vissza, már simán elfutnak mellette, megkerülik, hovatovább megalázzák. Lovric valahogy elvesztette azt a dinamikáját, amit érkezése után még annyira csodáltunk benne, lomhább lett, lassú, hibára hajlamos.

Figyeljük meg, az elmúlt időszak Honvédjának három kulcsfigurájáról beszéltünk az imént, akik lassan tartósan nevezhetők rossznak, gyengének. Tudom, kissé kinyílt a csipánk a tavalyi negyedik hely után, de épp akkor láttuk meg a hatalmas igazságot, hogy ebben a bajnokságban nem kell egy sereg extraklasszis az eredményhez, elég ha azok, akik megvannak, azok hoznak egy minimumot. De, hogy pont a kulcsjátékosok közül hárman ne, az sok.

Hogy mibe kapaszkodhatunk? Mondjuk a legutóbbi szezonban szinte végig szapult Délczegbe, aki közben megrázta magát, és mostanság szórja a gólokat (már egyáltalán nem a szegény ember Torghelléje). Vagy Diabyba, akit Supka egy téli edzőmeccsen még elzavart a vérbe, mert úgy viselkedett a pályán, ahogy az nem való, majd egész tavasszal körön kívül került, erre idén gólpasszokkal tömi a társakat. Netán Marshal, a kaposvári lúzer is néhány iszonyat gyenge kör után kinőtte magát, hoz egy remek átlagot, apróbb megingásokkal. Magyarán van perspektíva, és jó is ha a csatáraink jók, mert olyan úgy évek óta nem volt, de közben a Gege-Debreceni-Lovric-(visszatérő Kemenes) sortól várjuk mégis a hosszabbtávú koncepciót. Kellenének.

update: közben ránéztem fórumokon, és az derült ki, Gegét és Debit szinte kivétel nélkül mindenki dobná a kezdőből, Lovricot pedig vinné be középre, Baráthot át jobbra, és baloldalt Novák, vagy Vidovic. Félelmetesen egyrugóra jár sokak agya, ráadásul közben visszatért a jó Dieng Abass, vagyis nőttek a variációs lehetőségek.(További érdekesség, hogy mindenki másban nincs semmi érdekes, a csapat összetétele 8-9 poszton megegyezik a szurkolók által is elképzelttel.)

fotó: babar & lovi / 1909foto.hu

Ugyan korántsem mondhatjuk, hogy idei legemlékezetesebb produkciónkat nyújtottuk tegnap délután (a Vidi ellen idegenben, a Diós ellen otthon és a Paks elleni hazai második félidejében jóval átgondoltabb és jobb teljesítményt hozott a csapat), azért nem lehetünk elkeseredve. Ha az utolsó 20 percet feledjük, akkor úgy összegezhetünk: mégiscsak láttunk 8 gólt, abból 5 a miénk volt, és egyik se ronda, olyannyira nem, hogy a III. félidő című esztrádműsorban Nyilasi mester is akármelyikre bólinthatna, legalább akkora lendülettel, mint a Kispesten szép emlékezetű Ndjodo kartárs tette azt László Sonka orrcsontja vagy épp az öltözőbe merészkedő fradista utcai harcos orcája felé épp aktuális megposszanásaikor. Alapvetően dicsérni fogunk tehát (mert alapvetően ezt szeretjük tenni, ha a csapatról van szó), max néhol az olvasókkal együtt gondolatban megjegyezzük, hogy azért a végéért kár, és legközelebb vigyázzunk, nehogy megbosszulja magát mindez.

Kapu

A kapuban Kemenes végre elfoglalta a neki járó posztot az elvtelen hosszúságú eltiltása után, hozzá illő hasonlattal olyan szitu volt ez, mint amikor az 1992-93-mas (hmmm…de jó idény volt az focitéren is…) amerikai arénaturnén James Hetfield leégette a kezét, és jónéhány koncerten át csak énekelhetett, a ritmusgitározást, melynek cézárja a szakmában, egy roadie-ra kellett hagynia. Nos első újra-gitározós koncertje előtt lehetett benne némi drukk. Szabiban nem hinném hogy ez dolgozott, inkább úgy festett, mint aki belealudt a 4 (sőt a válogatott miatt 5) hetes szünetbe. Kegyetlen meccse tért vissza, az igaz, hisz a Kapos szökőóránként egyszer lőtt/fejelt kapura, jobbára csak álmosított – ez úgy fest, túl jól sikerült. A Kecsó ellen fel kell pörögni jobban, de az vitán felül áll, hogy alapvetően nyugodtabbak vagyunk a mi “ritmusgitárosunk” visszatérése miatt. Már csak az akkordlefogásra kell ismét ráérezni.

Védelem

A védelem az utóbbi hetek sztenderdjét hozta. Lovrics néha bántóan lassú, néha az utolsó pillanatban szerel határozottan, a la csúcsformás Botis. Néhol érthetetlenül ad el labdát, máskor mértani pontossággal ível be. Ma is feles teljesítményt hozott tehát, de nálam nagy kedvenc, így mégis valahogy pozitív az összkép-épphogy. Ennek ellenére Hanta nem mond hülyeséget, mikor beerőltetné középre Lovreszt, így a helyére mehetne Baráth, aki tegnap is kényszerposzton és tegnap is tanárian tolta. Már nem írok inkább rá semmit, nehogy elszálljon, na jó, annyit mégis: az idei év nagy meglepetése, Novák Alexisze ő, sőt. Tegnap 1 kisebb hiba mellett arisztokrata védekezést mutatott be hátul, gratulálunk. Ignja 2 halovány meccs után ismét megtalálta “cacak-i mészáros” feliratú vágóhídi bőrkötényét, és kegyetlenül takarított hátul, nem sokat gondolkozva vész esetén, hogy labdát vagy fejet talál-e. Imádjuk amikor ilyen. Debi ma Kemenessel együtt ivott az álommanó főztjéből, úgy tűnt. Volt 1-2 határozott, jó mentése, de sajna a 3 kaposi be ívelés mindegyikénél agyban máshol járt, reméljük, Kecsóra ismét előszedi az otthon a spájzban tartott, “palackozott 2009-es forma” feliratú elixírét.

Középpálya

Középpályán meglepő volt az idegenben tudottan harmatos somogyországiak elleni 3 védekező arccal való bekezdés, és hát olyan is lett az előrejátékunk: esetleges. Bár Pruki a sajtótájon pont ezt a formációt nevezte meg a sikerünk kulcsaként, szóval lehet, hogy én vagyok oktondi, és Rossi tényleg “tudja” hogy szokott posztcímkénket idézzem. Hidi sztenderdjét hozta, már mindenki szidja őt a környéken ahol állok, én még továbbra is hiszek benne, noha tegnap is körülményes és lassú volt, de most nem volt meccseldöntő hibája. Szimpatikus srác, annyira jó lenne, ha hosszú távon hozná azt, amit tavaly 1-2 alkalommal, amikor a Kubu málnaszörp helyett véletlen a Botisnak vagy Akassounak odakészített bivalyvérből ivott a meccsek előtt! Drissa Diarrát nem értettük hogy miért, aztán botlott lőtt egy gólt, adott egy önzetlen gólpasszt, elrontott 2 beadást és sokszor eltűnt a mezőnyben. Persze ha ennyit hoz minden meccsen, annyit kezdetheti Rossi amennyit nem szégyelli! Marshal Mufi javította debreceni kilengését, most remekül szűrt, már amikor labdához fért Hidi és Diarra mellett, ha meg nem, hát előrement csatárnak és gólt fejelt. Első kísérlete kapuralövésileg még katasztrofálisan totoja lett, aztán jött a felhőfejes, majd a második félidőben egy föld-levegő rakéta, ennek tiszteletére küldjük neki ezt a számot és minden elismerésünk. Azért legközelebb hagyjuk őt tisztán szűrni szerintem.

Ivancsics megmutatta, hogy a kiscsapatok ellen reális megoldás: a Paks elleni jó teljesítményét idézve próbálta feledtetni az elmúlt három forduló láthatatlan zsenge meccsperformanszait. Tegnap aktív volt, okos kapufát és higgadt gólt lőtt, hosszú indítása is ültek, míg ki nem fulladt az utolsó 20 percre. Jó lenne, ha mindig ezt látnánk tőle. E csapatrészbe érkezett Vécsei Bálint is, megint szélre kiszorítva (Rossi mester….neee…), ellenben leszállítva a szezon gólját, olyan ívhegesztést prezentálva, amire még a Dunai Vasmű feldolgozóegységeiben is csettintettek volna a ’80-as évek közepén. Játéka ma is tetszetős volt, kezdőbe akarjuk őt. Odia beszállása után jól mozgott, majd 10 perc után érthetetlenül eltűnt, nem mondom, hogy meggyőzött arról, hogy ő lesz az új kedvenc – igaz arról sem, hogy nem.

Csatársor

Dél csípett, rúgott, harapott és kavart elöl, ismét összehozva egy aprócska gólt, ez már a negyedik, konstatáljuk örömmel. Ha tavaly így kezdi az őszt, egy negatív hangot nem kap szerintem, úgy látszik kellett ez az egy év, meg a Rossi féle új szerkezet, többször kerül ziccerbe idén Gergő, és hibáz is sokszor, de a gólok is jönnek, így tovább. Diaby ismét megmutatta, hogy link és flegma csávó, aki többet fekszik mint Genito, de azt is, hogy technikailag veri Danilót, a tavalyi házisztárt, kár, hogy kevésbé gyors. Gólpassz, két kvázi-gólpassz, remek cselek, megoldások, jó lesz ez, ő tényleg kezdőbe való, bármikor megrázza magát. A támadósort frissíteni igyekvő Vernes tegnap inkább küzdött, mintsem varázsolt volna, de a hajtásra nem lehetett panasz.

Kispad

A túlbiztosított középpályát, Faggyas jegelését, Vécsei kispadon vagy balszélen sorvasztását nem értjük, de Rossit megint igazolta a végeredmény, bár a sajtótájon a Kaposvárt hozsannázó szózata (“a futballt játszó csapat, max 2 gól a különbség a két gárda közt, óriási szerencse hogy nyertünk“) megint túlzásnak éreztem. Az viszont biztos, a keze tényleg szerencsés a taljánnak, jól keveri a lapokat, azaz basszus, csak oda lyukadok ki, hogy megint igaza volt. Ki érti ezt?

* * *

Kecsóra a hibákat és a bealvási hajlandóságot javítani kell, és akkor összejöhet az, ami még soha: bajnokin ütni a lilákat. Ott most nincs minden rendben, mi kászálódunk ki a gödörből – minden adott, hogy egy hét múlva a Kiskunságban a barackpála helyett a grappa legyen az úr 90 perc erejéig.

Kezdjük azzal, hogy mivel Pesten maradtunk, így megúsztunk egy legalább három órás kesergést hazafelé a sztrádán, ami úgy szokott kinézni, hogy általában négyen vagyunk a kocsiban, mondjuk a magunkét, de gondosan mindenki mást, és alapvetően rossz nekünk. Azzal, hogy a meccset Pesten, az Útwengeresek törzshelyén, a Pause caféban néztük, legalább kicsit beleszagolhattunk mi is, milyen az, amikor egy drukker a fotelból tehetetlen, mert bárhogy is ordít a tévének, az semmi egy valódi erőt adó szurkoláshoz képest, ráadásul felesleges is. Tehetetlen dühünk társaságában fogyasztottuk tehát az elénk rakott söröket.

Nem indult jól a meccs. Szegény Szemerédi nem akart egy Czucziéhoz hasonló debütálást, és a kóros megszeppenésre hajazó gólvonalon ácsorgást már az ötödik percben felváltotta egy rosszütemű kifutással, hogy Kulcsár betett labdáját már könnyedén stukkolja be az érkező Sidibe a hálónkba. Néhány perccel később ismét mattolták, bár ezúttal nem tehetett róla, annál inkább a jobb oldali védelmünk, aki engedte Coulibalyt betörni a tizenhatoson belülre, hogy szépen, és egyben teljesen védhetetlenül lője ki az alsó sarkot.

Szerencsénkre a hazaiak nyomása ezután már csak néhány percig tartott, mezőnyben feljöttünk, Norbinak is volt néhány védése, közte egy bravúrszámba menő is, megnyugodhattunk, sőt, a félidő előtt Vernes (akit a tévéközvetítés során rendre Vermesnek írtak ki) felpörget egy labdát magának, majd bevágja a bal alsóba. Parádés gól. Még bármi lehet.

És bármi is lett. A második etapban meg sem közelítettük az előtte látott harminc percünket, szinte összeomlottunk, fogalmatlanul szaladgáltunk, megfűszerezve egy nem kicsi Rossi-féle hibával. Mesterünk épp egy debreceni szöglet előtt szánta rá magát a kettős cserére, aminek következtében nem vettük fel az embereket, a Szűcsöt elengedő Marshal pedig pláne, így jött is a harmadik. Maradjon költői a kérdés, de az 52. percben mi értelme kettőt cserélni? Aki akkor bejön, az már a félidőre kész tény, minek várni hét percet? Olyan van, hogy valaki mondjuk érzi a lábát, kap néhány percet, hátha tudja folytatni, de ez kettős csere volt. Mit láthatott a mester hét perc játék után, amire így gondolt reagálni?

A további játékidő szinte gyalázás volt, közte Szemerédinek egy nem kis mozdulatával, amikor Sidibe lábai közül pöccinti ki a labdát, a saját testi épségét sem féltve. Kapura teljesen veszélytelenek maradtunk, hiába a debütáló támadó középpályás Odia, a gyors Tchami és a kerettel évek óta együtt élő Hidi behozatala. (Ja, a negyedik gól egyértelmű lesz, de az már nem számít.)

Ebben a meccsben most ennyi volt, mi sem feszegetnénk sokkal tovább, a lényeg, hogy szombaton verjük otthon a Kaposvárt, mert a fix(nek tűnő) pontok begyűjtésével, és a várható keresztbeverésekkel még akármi kisülhet majd az évvégi tabellán.

kép: Nemzeti Sport Online

Hát az álom, amiben ringatózni szerettünk volna még egy darabig, ahogy a kollega írta tegnap, végül is nem húzta sokáig, de azért ez az “ébredés” nem a legfájdalmasabbak közül való. Valahogy tegnap a meccs során végig lehetett érezni, hogy ez most nem a mi napunk, de nem azzal katasztrofális fátumszerűséggel, hogy rúgunk 600 kapufát és a bíró nem ad meg 4 tizit, kapunk 3 piros lapot és a gólvonalról is fölérúgjuk a ziccert – nem, egyszerűen tegnap hiányzott az a pici szikra ami a 2.-4. fordulók között a 2 bravúrgyőzelmet és a Paks elleni remek második 45 percet hozta. Kikaptunk, de tragédia nem történt, így is erőn felül teljesítettünk eddig, és reméljük,  1-2 patron még maradt a srácokban.

Mert jó lenne, ha maradna. Ha eredményességében moralesi, hangulatában dolcettis őszt szeretnénk -hogy a Rossi kapcsán már unalomig ismételgetett olasz analógiámmal éljek-, akkor bizony kell még néhány meglepő bravúr. Viszont pont ezen őszök alapjellemzői voltak a váratlan vereségek sora, a kötelező győzelmek helyetti szenvelgések is – tehát helyben vagyunk.

Nem mintha az MTK ellen nekünk a győzelem bármikor is kötelező kategória lenne. sajnos. Mióta csak nézem a Kispestet, az MTK sose volt egyszerű falat. A kora kilencvenesekben sem voltak habkönnyű meccseink ellenük, pedig a keret fényévekkel jobb volt a mi oldalunkon. Mégis, Jován, Balogh Róka vagy épp Horváth Csaba azért okozott bajos pillanatokat kapunk előtt… aztán az évtized második felében a keretünk kb. anblokk átment a Hungáriára, nálunk maradt a szegény ember vacsorája, békéscsabai és tiszakécskei különítményekkel, persze hogy rendszeresen oboa volt a jelünk az NB1 óvodájában. Aztán mióta az MTK fiatalít, hát valahogy az se fekszik nekünk, hol maguktól, hol Saskőy-segítséggel gáláznak Kispesten. Még a kiesésük évében is oda-vissza vertek minket, ez van.

Féltem a tegnapi meccstől, és igazam lett (utálom amikor igazam lesz). Mi dönthetett? Az MTK összeszokottabbsága? Lehet. Ott ez a keret 3. éve épül, nálunk 2 hónapja. A húzóemberek formája? Ott Kanta gólt, gólokat lőtt, hogy a supkai terminológiát idézzük, nálunk szerencsére nem kellett tizilövésen (és kihagyáson…) bosszankodni, de középen tegnap este is bántóan szürkék voltunk. Az MTK-nál működött a karmester szerepkör, nálunk akkor élénkült meg a dolog, mikor Vécseit az utolsó 10 percre bedobtuk.  Esküszöm, legközelebb rákérdezek Rossinál hogy Bálintot miért jegeli ennyire, bár a talján diplomatikus és közhelyszerű válaszait ismerve ezen erőfeszítésem nem sok eredménnyel kecsegtet.

Az MTK tehát játszott, játszotta azt amit tud, gyors elfutások, kontrák, kavargatás középen és dinamikus támadásindítások. Garami mester taktikai repertoárja nem éppen Monet palettájának színskáláját idézi multikoloritásában, de tényleg, évek óta nem találjuk az ellenszert. Még legutóbb tán Supka 2007 őszén, de akkor az az ellenszer a sokkal jobb keret volt nálunk. Tegnap megpróbáltunk, ahogy az idei szezon egészében, egy kicsit MTK lenni, sok gyors fiatallal, támadó szellemmel. Nem jött össze. Nem múlott pedig sokon, ha a gólunk 20 perccel előbb jön… – de nem jött előbb, és ezzel visszatértünk a posztunk kiindulópontjához – ez egy ilyen este volt.

Nem tudom kárhoztatni a csapatot, se kedvem, se érvem nincs hozzá. Miért is lenne? A srácok hajtottak, mint idén eddig mindig. A kezdőcsapattal nem nagyon tudtam vitatkozni a fentebb említett egy kifogásomat leszámítva. A cserék ültek. Talán Diaby volt indiszponáltabb, mint kellene, de aztán ő is vert egy gólt, a lassú danilósodási folyamatának jegyében. Czuczimarci későn reagálta le az első gólt, de megint védett két nagyot. Nem, nem lehet elverni senkin a port – és ez jó. Jó, hogy a csapat megint tapsot kapott, nálunk Kispesten sajnos ritka az ilyen közönségreakció, de pont ez is jelzi, hogy ezt a csapatot szereti a közönség. Csak szeressük tovább is, ha esetleg sötétebb hetek jönnek – erre is van esély, bár én pont meglepetésszagot érzek Debrecen felől fújdogálni. Meglátjuk.

A forduló rangadóját tehát elvesztettük, de emberek, a 6. forduló rangadójánál hogy egyáltalán szóba került a nevünk, ezt ki hitte volna 6-7 hete? Nem sokan. A jó rajt tehát megvolt, most a válogatott szünet miatti két hétben kiderül, Rossi milyen pedagógus, hogy merre indítja tovább a kispesti bárkát. Egy-két jó evezőcsapással benntartja a dereglyét a főáramban, vagy imbolyogva a part fele sodródunk? Hamarosan kiderül.

Fotók: Babar és Lovi – 1909foto.hu.

Hosszú, zsúfolt és fura hétvégén vagyok túl, melyet megkoronázott csapatunk tegnap esti “hogyan veszítsük el a negyedik helyet” roadshow-jának ezúttal diósgyőri állomása. Amikor tegnap reggel felkeltem, úgy festett a helyzet: szarul vagyok, a hangom féli elment, van egy csomó munkahelyi meló, amit meg kéne csinálnom, de meccs is jó lenne persze, menni kéne, meg hát hívott egy régi jóbarát is, aki most épp miskolci lakosként Diósgyőrött tolja a létet kis családjával, de máig szívesen emlékszik az évi 1 Bozsik-beli látogatásaira még az egyetemi éveinkből. Ő nem Honvédos ugyan, de élvezi a meccshangulatot, és a Kispesttel miattam valahogy szimpatizál, hát most helyi lakosként már a Dióssal is, szóval hívott, hogy menjek le Miskolcra, aludjak is ott, meccseljünk együtt, s a találkozó után afféle derék sörsznobokként meglátogatjuk hazai kézműves sörfőzés egyik fellegvár-szerűségét, a Gyertyánost egy jó tökmagos seritalért, aztán házipálesz, vacsora, majd reggel haza. De akkor mikor melózok? Ekkor jött a remek ötlet: szakítva az autós hagyománnyal, legyen ez egy retro út, megyek vonattal, 2 óra az út le és reggel haza, laptopon melózás oda és vissza, és reggel úgy eshetek be a kollégák elé, hogy minden kész, aminek kész kell lenni. Közben a csapat behúzza a 3 vagy az 1 pontot, és valamelyest feledjük az elmúlt hetek gázos dolgait. (Valamelyest…). Jó forgatókönyv, nem?

Természetesen k….ra nem így történt.

Tudtomon kívül az egész tervem már szombat délután dugába dőlt, mikor Bag környékén egy tehervonat fogta magát, és kisiklott, de nem ám egyszerűen, hanem leamortizálva a fél sínpályát. Lezárások persze, terelések persze, ám vonatszakos barátom vasárnap délelőtt telefonon értesített, így rászámolva a 2 órás vonatútra +60 percet, még mindig jó lehetek egy fél 3-mas rajttal a Keletiből. Jegyvásárlásnál a péntárosnő is biztosított: 1, max másfél óra a késés: azaz  fél 5 helyett fél 6-6 fele lenn vagyok. Tamás ki elém az állomásra, autóval a stadionig, ott alázzuk a DVTK-t (vagy jó, oké, szerzünk megalázkodva 1 pontot, most már azt se bánom), majd töksör és fieszta. Király.

Ez király, igen, így leírva, ám a MÁV-féle forgalomszervezés már kevésbé. A Szolnok határában fekvő Újszászig terelődött el ugyanis utunk, majd onnan vissza Hatvanig, egy masszívan 1 vágányos pályán, ahol kb. minden menetrend szerinti és azon kívüli hajtányt el kellett engedni, mint szembeforgalmat. No e szakaszon akkora ferspétungot szedtünk össze, hogy este 7-re döcögtünk be a Tiszai pu-ra, én a magam részéről síkidegen, elfüstölt gyomorral meg idegrendszerrel, de legalább a meló kész lett. Volt rá időm…

Tamással megtalálkozás, kocsiba be, zúzás a stadionig, pont lefújják a félidőt, nagy hörgés odabenn, de nem vidám, oké, ezek szerint még jól állunk. Akkor be kéne menni. na igen… csakhogy Diósgyőrben az első félidő végére a pénztárak már zártak, jegy, á, az már nincs árusítva, a szeku nagyon szigorú, nem engedhet be, mer’ kamerázzák őt fentről. Ez MI?! Régen a félidőben bárhova bemehettél, jobb helyeken ingyen is, hát úgy látszik ez a korszak véget ért, de hogy még jegyet se adjanak ki, pedig itt nincs még szurkerkártyás szenvedés mint a zöldeknél. Óriási. Aztán a sajtóreferensünk szervál egy tiszteletjegyet, én bejutok, a jóbarát nem, mert neki már nem jut – én persze bemehetnék mint klubsajtós, ha a diósi rendezők vagy a mi oldalunkról a regisztrációért felelős arcok nem kavarták volna el a belépési listát. Marad a tiszteletjegy, szegény Tamásnak meg egy közeli akácfa, de engem bíztat hogy csak menjek, legalább legyen beszámoló a meccs egyik koszlott félidejéről, pedig ezek után kb kedvem nincs az egészhez. (Azért persze van.)

Beérek, meghúzom magam a főlelátó sarkában, 2 sorral a szotyolázó Faggyas fölött, a diósi tömeg közepén. Az eredményjelző 1:1-et mutat, na nem rossz, eddig 1 Honvédmeccsről késtem csak le életemben, 2007 őszén a DVSC ellen, ott 0:1-ről fordítottunk 3:1-re, lehet, megint szerencsét hoz ez az elcseszett beengedési mizéria? Hát nem.

Félidő indul, Tisza kilép, lő, megpattan, gól. Ezt követően diósi fölény, majd fölállunk, és jön az, amit ti a TV-ben, vagy a vendégszektorban, vagy épp Hanta linkelt videóján láthattatok: a tegnapi második szívrohamos időszakom. Vécsei, Németh Norbi, Gege, Hidi, lőtt itt mindenki, volt egy rakat helyzet, a másik oldalon igazából egy nagyon nagy, amikor a (számomra meglepően) Miskolcon igazán népszerűnek bizonyuló Seydi lőtt közelről és Kemenes bravúrozott egy hatalmasat. De nem, nincs egyenlítés, nincs katarzis a végén, ez nem az ősz, amikor Sanyi a végén bebassza a 93. percben, nem az ősz, amikor Abass csizmaszárral is beveri, ez a kérlelhetetlen, keserű, balfaszkodós tavaszunk, amikor a hosszú idő után végre lehetőséget kapó Németh Norbi elé kerül a bőr, de ő mellégurít… Hol az a tökmagos sör basszus?

A lefújás előtt már népünnepély bontakozik ki a vasgyári katlanban, “Aki nem ugrál az kispesti, hejj, hejj“, ugrál a kemény mag, ugrál a szembeszektor, és végül ugrál az egész tribün, nyugdíjas és diák, DVTK sálas családanya és DVTK-söröket felszolgáló kishosztesz, csak egy szürke dzsekis és most már szürke arcú szerencsétlen ül a lelátó sarkában egyedül, aki már arra sem figyel, hogy ezért valaki mindjárt fejbesomja, hogy hé, te nem ugrálsz, hát kispesti vagy? És ha megkérdezi, hát, igen, kispesti vagyok, de azt hiszem senkinek sem jut eszébe egy mondatot sem pazarolni rám, mert látják hogy elég büntetés ez az idei focitavasz nekem és minden Kispesternek.

Meccs lefújva, a rutinos öreg csókák szókavalkádjában (“Sanyikám, szedd magad, a villamosra nem férünk fel” “Jóska bá hol van?” “A WC-n, tudod már nem megy neki gyorsan” “Miskolc az Isten” “Csak beindult ez a Tisza gyerek” “ÁléálénemérdekelmáscsakaDiósgyőr” stb) húzok kifele a stadionból, mivel nem lettünk regisztrálva így sajtótáj sincs, de most nem is bánom, Tamás kinn vár, meséli, 2 lelátószelet közt pont belátta a pályát, csak a gólt nem, de azt most már  megérti, miért sírok annyit a Honvéd helyzetkihasználásáról. Sanyarú végszó, irány a Gyertyános.

Ahol a kocsmárosnő épp zár. Tökmagos sör? Á, gyerekek, már bezártam, bekapcsoltam a riasztórendszert, ti ide nem könyörögtök vissza. Hm. Mi jön még?

Hát ami még jött, az viszont már nem volt annyira rossz. A kolozsvári konfról hazaérkező Tamás ugyanis párjával, a szintén remek arc Julival és a csöppnyi Luca lánnyal vendégül látnak egy kiadós vacsorára, amit hasonlóan kiadós transzszilván sörszortiment-fogyasztás követ, barna és fehér Ursus-ok, Timisoaranák és marosvásárhelyi cuccok sorjáznak az asztalon az ágyas szilva mellett (amitől meg veszettül másnapos vagyok). És valahogy ez a hűvös este a diósgyőri vár tövében, ezzel a békés kis családi idillel, ezekkel a barátaimmal akikkel mindig jó eltölteni bármennyi időt, szóval ez valahogy mégis értelmet adott az egész napi szenvedéssorozatnak.

Ami viszont kevésbé boldogítja olvasóinkat, hiszen ez nem egy RobWarzycha élete blog, hanem a Kispestünk blogja. Ott meg most minden van a fókuszban csak az idill nem. Eddigi életemben rám is igaz volt a Hornbys alaptétel: ha kezd megfáradni az alaphangulat, a KLUB, a CSAPAT mindig ott van és segít. Tegnap ez fordítva történt: a recens kispestnihilizmus újabb, ezúttal diósgyőri megtestesülése után pont a személyes barátság és élmények jelentették a kapaszkodót – ami egyfelől tök jó, de a Honvédosság nézőpontjából inkább annak az indikátora: megintcsak szürke hónapokat élünk át és attól félek azok elé is nézünk.

Lassan pedig követelek Hantától egy lélek-helyrebillentő optimizmusfröccs-posztot, mert a tegnapi nap után az most nem tőlem fog jönni.

Címkép: hvg.hu

Ilyen meccset ha egyszer látni egy életben, vagy legalábbis nagyon-nagyon kevésszer. Csaknem nyolcvan perc emberelőny (mínusz Faggyas), két kihagyott büntető, a második félidőben ötven-hatban métereket előretörő Debreceni, és csőd, totális csőd, úgy a pályán, ahogy a pálya mellett is. Mert …

… kedveljem bármennyire is Supimestert, ezt a tegnapot nem fogja tudni kimagyarázni nekem sehogy. Az alapprobléma egyértelműen Tchami lehozatala volt. Ügyes próbálkozás, és valahol el is fogadom a mindenféle megposszanás-elméleteket a jó Tchamiról, de ettől még fenntartom, maradnia kellett volna. (Bakker srácok és lányok, most tényleg egy Tchamiért sírok?) Tchami gyors, a Kaposvár emberhátrányban, szétfutni, szétfutni és szétfutni őket a délutáni hőségben. De megposszant, vagyis a sárgája utána attól féltek, benne lehet a piros. Legyen. De akkor …

… miért a Bobál-gyereket kellett behozni a helyére? Vécsei ki szélre, támadóban Bobál és Délczeg, Gege pedig előrébb jöhetett egy sorral. Az addig még a fülével is jó passzokat adó Vécsei hirtelen kikerült a játékból, légüres térbe navigálta az edzői ukáz. Egész meccsen megfigyelhető volt, hogy a széleket alig-alig használtuk, de erről majd később, mert itt is bőven van téma. Szóval Bobál be, Tchami le, váltás a korábbi 4-2-3-1-ről 4-1-3-2-re. Stimmt, fogadjuk el, hazai pályán, emberelőnyben, a Kaposvár ellen, miért ne? Hogy miért ne? Mert az alapjátékunk jó volt ehhez a meccshez, felesleges volt beletúrni. Sőt …

… úgy tűnt, erre Supimester is rájött, mert a Délczeg-Faggyas cserét nem tudjuk másra vélni (hacsak le nem sérült Dél, ami mellett szól, hogy valóban volt egy pillanat, amikor erősen húzta a lábát, de ellene, hogy a cseréje előtt még ő végezte volna el a második büntetőt). Szóval Délczeg le, Faggyas be a szélre, Vécsei középre, vissza az egész, amit alig 20 perce próbáltunk – teljesen haszontalanul. Amúgy ebben a pillanatban lehetett volna megfogni a meccset …

… de ahogy jó szokásunk, kihagytunk még egy büntetőt. Kész. Az elsőn még túltettük magunkat, játék nélkül is uraltuk a meccset, mert az ellenfél halovány volt, mindössze egy kószanégert hagytak csak elől a felvágott labdákkal kezdeni valamit, amiből pedig nem volt túl sok. Nem is maga a kihagyás ténye fáj igazán, az benne van a játékban, akár kétszer is egy meccsen, sokkal inkább az, hogy az ilyen – és hasonló – apróbb hibák tömkelegének köszönhetően állunk ott, ahol. Mert …

… lehet, hogy objektíve szarok vagyunk, de a mezőnyhöz képest semmiképp. Az elmúlt négy fordulóban úgy szereztünk négy pontot, hogy abban simán benne volt a 12 is. De a 10 mindenképp. Érdemes ránézni a tabellára, hol lennénk, ha nem magunkat akarnánk megverni? (Esküszöm, kitalálok rá valami módszertant, és bebizonyítom, hogy a Honvédot elverő Kispest önmagában is dobogós lenne, képzeljük el, mire mennének, ha egyszer nem egymás ellen játszanának?)

(Most tartunk félidőnél.)

A másodikban az volt a szép, hogy az érthetetlenséget, a magunk elverését szándékoló momentumokat a végletekig fokoztuk. Szinte az utolsó pillanatig bennünk volt a klasszikus tavaszi Kispest-faktor, hogy egyszer hagyjuk az ellenfelet 2-a-2-ben támadni, majd gólt kapunk belőle. Most megúsztuk valahogy, miközben …

… elől konzekvensen nem voltunk hajlandók használni a széleket. A jobbon Iván néha-néha kapott labdát, de a beadásai szánalmasra sikeredtek, és vagya az első emberhez érkeztek térdmagasságban, vagy jöttek a szokott hosszú és magasak az átellenes oldal – mögé. Fagyi inkább összekötőben kereste a helyét, hátha lőni tud, a szélen alig-alig tűnt fel. A másikon egy hirtelen ötlettől vezérelve Hajdú és Czár helyet cserélt, hogy majd (a küzdés és az alibizés között ingázó) Norbi megoldja a gólpassz témakörét.  Egetverő …

… butaság volt ez. Amint visszacsinálták, Czár máris kapott három labdát (vajon miért csak ennyit, és miért csak ekkor?), majd csinált belőle két helyzetet, hogy …

… két perccel később Bozsóra cserélje Supimester. Miért, Attila, miért? Igaz, hogy Czár picsafos volt az első félidőben, és igaz, hogy Norbi mögött sem lett jobb, de pont ebben a tíz percben kvázi a hátán vitte a csapatot. Bozsóval amúgy …

… visszaváltottunk a kétcsatáros játékra, bízva abban, hogy majd erőből megoldja. Távolról persze ez nem buta gondolat, hiszen addig mindent középen erőltettünk, Bozsó meg nagydarab, de ha jobban ránézünk máris két apró ellenérvet találunk: adegy, épp a behozatala előtti percekben kezdtünk éledezni a széleken; adkettő, Bozsó nagydarab, de/és nem virtuóz, aki 5-6 kaposvári védő között majd megoldja a lehetetlent. Szóval maradt a …

… nyomás, az erőlködés, és a végén a teljes kilátástalanság.

Ilyen meccs márpedig nincs, vagy ha van, akkor tuti, hogy azon nekünk kell lennünk a szenvedő félnek.

Egy biztos, Lantos Peti ezt a szülinapját sosem feledi. Gratulálnánk innen is, és még sok kispesti meccset, túrát, címeket kívánunk neki! (Ajjaj, mi lesz velünk, hiszen Peti – alig láthatóan – máris hetven, Jani ötven, és mi is elmúltunk már harminc.)

---

Mementó:

Interjú Supka Attilával a meccs után:

Azt hittük, Újpesten abszolvált önszopatásunk vendégjátékunk után már eldőlt erre a tavaszra “a félszezon idióta meccse” cím, de nem, ma sikerült valahogy annak is fölé lőni (azaz: alálőni). Ami, valljuk meg, nem könnyű. A 15. perc körüli kis show (szokásos Tchami-tizi, a sértett önjelölt ítélet-végrehajtóként kapufás-fölérugós előadása, majd Dél a labdáért futva kibicsaklítja a saját bokáját)  egyfajta zanzaként mindent elmond a mai délutánunkról. Érdekes módon azonban az újpesti gázos derbivel szemben, most nem vagyok mérges a csapatra, inkább sajnálom őket – és magunkat is. Nem tudom, melyik a jobb. Supka az interjúban -majd halljátok- elmondta: sokadszor sem léptük túl az árnyékunkat – úgy látszik, ez az év erről szól. Nem repesünk tőle – noha helyezésünk továbbra is messze magasan az elmúlt 15 év eredményei fölött van. És mégis, a tudat hogy ez lehetne jobb is…

KEMENES: Szabinak sok dolga nem volt, 2-3 alibivetődést és 2 komolyabb tornagyakorlatot kellett bemutatnia, a legnagyobb Kapos ziccernél pedig csupán szemmel vert, de ez is elég volt az ex-cukorgyáriak fogalmatlan csatára ellen. Megkapja a 6-ost ennek ellenére, mert a foglalkoztatlanságtól lemeredve is rendre biztosan avatkozott közbe, ha nagy ritkán kellett.

LOVRICS: Jól kezdett, majd bénázások, sérülés, visszatérés, javulás, romlás… folytonos hullámzásban töltötte a meccset, és ami tavaly ilyenkor az erőssége volt, azaz a gyenge csapatok elleni vezérszerep, jó játék és gól, az sajna úgy fest, a múlt ködébe vész. Reméljük nem örökre… 4.
BOTIS: Nagy hajtás, és az utóbbi hetekben megismert bizonytalankodás. Volt melléfejelés, összerogyás, de utolsó pillantbani tisztázás is. Ha tényleg elhagy minket, sajnálom, hogy ilyen dicstelen-szerűség felé hajlik a búcsú… 5.
DEBRECENI: Volt egy nagy hibája, viszont a második félidőben felvállalt (mondjuk tökéletesen ártalmatlan) előretörések miatt mégis kijár neki a védelem mai legjobbja cím. 5.5.
HAJDÚ: Védőként kevesebbet, elöl annál többet hibázott. A régi, kreatív HajdúNorbi is a múlté, nagyon úgy tűnik. Több megoldása kapcsán rugdostuk tehetetlen dühünkben a korlátot. Kár, és sajnos valahogy szimbolikus leképeződése az ő vesszőfutása is a csapat egész idénybeli karrierjének. 4.

CZÁR: Ricsi kezdőszerepének nagyon örültünk, ám az általunk korábban megkedvelt, vállalkozószellemű, távoli lövésekkel tarkított, agilis balszélső-játékából ma nem sokat láttunk viszont. Nem is volt persze könnyű dolga egy önmagát saját gödrébe módszeresen belelökdöső csapat fiatal játékosaként… amikor pedig 2 jó beadással jelezte, hogy valamit kezd érezni, le is hoztuk. Ennél jóval több van benne, hozzuk hát ki. 4.5. Cseréje, Bozovics helyzetét nem könnyíti, hogy durván előítéletes vagyok vele szemben, ma délután Hanta is többször megfeddett, hogy miért szidom, amikor azért volt 1-2 normális megmozdulása. Majd’ fél óra alatt. Nem tudom. Lassú, darabos, és nem látom benne a fejlődés szikráját sem. Mondjuk ma nem lógott ki ezzel…4.5.
IVANCSICS: Gege ma jobbik arcát hozta. Az utóbbi hetekben kissé hátrább lett vezényelve, és mélységi labdái Pakshoz hasonlóan most is jobban ültek. Amikor viszont a második félidőben a totálisan szétzuhanó csapatnak kellett volna valamiféle vezér, az a szerep most megint nem jött össze neki. 5.
MARSHAL: Muflon úgy kezdett, ahogy az utóbbi hetekben. Biztos szűrés, kevés hiba. Aztán ahogy a csapat egésze is lejtőre tette magát, úgy a derék nigériai skac is úgy érezhette: ha ez a vonal, akkor őneki is illik besülni. Ezt meg is oldotta, szinte alig értékelhetővé téve mai teljesítményét… 4.
VÉCSEI: Bálint csodásan kezdett, egy remek zsugával fényezve tovább saját karrierkilátásait és a mi belénk vetett hitét. Aztán a Tchami-szeánszot követően a Supka által megvariált felállásban a szélre került, ezt felejtsük el nála, rossz edzői ötlet volt. Arra mindenesetre elég, hogy a kihagyott tizivel együtt tovább demoralizálja a fiatal srác önbizalmát. A második félidőre aztán lassan magára kapott, mikor visszakerült középre, de az önpusztító csapattal együtt süllyedt ő is a mocsárba. Azonban sokadszor is leírom: hiba egy frissen beépített, holnap érettségiző arctól várni a megváltást. Bárányos anno ígéretesen kezdett, de könyörgöm, ő Pisont, Illés, Stefanov és Durci mellett kellett beépüljön. Szegény Vécsei meg… nem is sorolom a neveket. 5.
TCHAMI: Remek kezdés, trademarkos tizikiharcolás, majd utána egy lövéssel p*csánrúgta magát és a csapatot. Hantával mi azt fejtegettük a korlátnál, hogy cseréje így is kár volt, hisz ő legalább szétfuthatta volna az emberhátránnyal küszködő somogyiakat, de jobban átgondolva, Supkának is igaza volt: a posszanás jeleit mutató, sárgát is begyűjtő megmakkanó afro arcnak jönnie kellett lefele. 4. Cseréje, Bobál Geri egyszerre kapott óriási esélyt (emberelőny egy gyengusz Kaposvár ellen) és került nem túl irigylésre méltó helyzetbe (egy morálisan és önbizalmilag szétesőfélben lévő csapatba kellett beszállnia). Az eredményt elnézve sajnos az utóbbi faktor volt az erősebb: egy remek labdaátvételt és -leosztást leszámítva a srác sajnos még csak kereste magát a felnőttek között – mint Vólent 2009-ben. Jó lenne őt még érettebben is látni 1-2 év múlva NÁLUNK, de ki tudja, erre lesz e még esélyünk. 4.

DÉLCZEG: Rossz lépésbe lesérülni, hát, ebben is benne volt Gergő és a csapat egész éves története. Noha félig sérülten nyomta le a fél félidőt, azért az egy szem lövés, ami kapura ment tőle, így se sok… 4. Cseréje, Faggyas most is nyomta a gyalogkakukk keveredik Forrest Gump-pal jellegű flúgos futamát, egy szép lövéssel, több jó passzal, számos kapkodás okozta labdavesztéssel, majd egy buta pirossal – bár akkor már ki tud tiszta fejjel gondolkozni? 5-2=3.

* * *

Hát ez van. Az utolsó négy fordulóval előzetesen úgy számoltunk: a Kapost ütni kell és lehet és fogjuk (hacsak nem Kispest-faktor de hát csak nem), Diósgyőrben és Pécsett a tavaszi halovány away-forma miatt 0 vagy 1 vagy 2 pont jöhet össze, a DVSC elleni pedig a többi meccs függvénye. Vagyis: a zöld-fehérek elleni, mai meccs volt a legkönnyebben hozható a 4. helyért folytatott ádáz küzdelemben, innentől már csak neccesebb ellenfelek/meccsek jönnek. Sokadszor ebben a szezonban magunknak tettük nehézzé az idényt, így nem is kell felelősöket keresnünk… mi magunk vagyok azok. Legszívesebben azt írná hirtelen felháborodásában és dühében a posztszerző, hogy hagyjuk is a fenébe az egészet, de

• ilyet nem mondunk
• az üldözőink permanens szerencsétlenkedése miatt MÉG MINDIG itt az esély a szub-dobogós helyezés elérésére.

Ha már ennyire nyújtogatják felénk a sajtot, legalább próbáljuk meg elvenni, legalább tegyünk egy kísérletet. 3 forduló van még, a Sió elleni második félidős játékot ha hozzuk, akkor senki egy rossz szót nem fog szólni, kapjunk ki akár akárki ellen. Menni fog, srácok?

Meglátjuk.

Címkép: wmcomix.wordpress.com.

Hosszú és fárasztó nap volt ez, ki is kaptunk és a torkom is megfájdult estére. Mégis, ez a túra valahogy a jó emlékek közé masírozik be majd a privát Honvéd-annaleseimben, ugyanis végigröhögtünk egy oda- és egy hazautat, betoltuk a Hanta által már reggel vizionált gasztronómiai védjegyet (kicsit túldimenzionálták benne a sót és az erőspistát, de összességében korrekt volt), és az ország leghangulatosabb megye II-es stadionjának speckó hangulatát is kiélvezhettük a tyúkszaros ülésektől kezdve a tényleg minden tekintetben szolgálatkész és riszpektes helyi rendezők hozzáállásáig. Már csak három pont kellett volna… az viszont nem jött meg. Nyilván túl kerek lett volna vele a nap…

KEMENES: Az első félidőben egy veszélyes paksi lövés jött mindössze a kapunk felé, az be is surrant a jobb alsóba. Szabi ezt talán bravúrral foghatta volna, talán nem, messze ültem a korrekt ítélethozatalhoz. A második félidőben megint 2 kisebb és egy hatalmas bravúrt szállított le. Ma sem rajta múlt a vereség, lassan rátalál a tavaly ősszel még meglévő fonálra. Ami nagyon jól is van. 6.

LOVRICS: Jól kezdett, látszott, jót tett neki a Sió elleni második félidő, a gól, s az ott látott jó játék. Aztán a paksi gól után a csapattal együtt besült, a második félidőre pedig hullámzó (gyenge vs. átlagos) teljesítménnyel rukkolt elő. A Kapos ellen ezért legalább egy fejesgólt kérek jóvátételként! 4.5.
DEBRECENI: Szokásos teljesítmény jött tőle az első félidőben, a jobb verziók közül. A másodikban a gólnál megint bolygó hollandit játszott, majd a záró paksi kontráknál is inkább csak nyomozta az ellent, s a labdát. Hát, hát… 4.5.
BOTIS: A meccs háromnegyedében biztosak voltak Debivel hátul, de inkább a tavaszi jobb teljesítmény-változatokat értve ezen a biztosságon, semmint a tavaly őszi nyugodt hátsó betonozást. A második félidőben ő is bizonytalankodott nem egyszer. 4.5.
HAJDÚ: Úgy fest, amikor esélyt kap, hogy kiszorítsa aktuális posztellenfelét, valahogy sose megy neki a nagy villantás, de ezt valahol meg is értem: nem lehet jó érzés úgy játszani, ha nem érzed az edző bizalmát. Norbi ma is szétgörcsölte magát, és a játék amúgy se ment neki, de a nagy baj az, hogy ezzel nem is nagyon lógott ki az egész védelemből. 4.5.

FAGGYAS: Milánról bebizonyosodott hogy vállalható cserejátékos, de kezdőnek még kevés. Bár a tiszántúli gyalogkakukkról legalább elmondható: néha lövésre is vállalkozott. Összjátékba bevonhatósága ma nagyon gyenge volt, viszont ami utána jött, az még őt is felértékelte. 4.5. Cseréje, Vernes Ricsi ugyanis szokás szerint hozta azt a se íze se bűze, akaratgyenge előadást, amit a Vasas ellen ősszel és tavasszal is már láthattunk tőle. Noha technikailag az egyik legizgalmasabbnak tűnő akadémistánk, egyszerűen a felnőtteknél úgy szerepel, mint egy elkényeztetett kiscsávó, akinek ha nem jönnek be az első húzásai, inkább megsértődik és leáll. Cseréje, bár megalázó volt, ami egy fiatallal szemben nem mindig kifizetődő, sajnos teljesen jogosnak mondható. Kár. 3.5. Bozsovics váltotta őt tehát a végén 5 percre, és hozott mindent, ami kell a Bozsó show-hoz: kemény kapura fejelés helyett erőtlen bólintást, labdaátvétel helyett összeesést, lusta poroszkálást. Nyáron adjuk ki az útlevelét, ne is lássuk többet (-).
IVANCSICS: Gege küzdött, hajtott, de lassúsága ma még szembetűnőbb volt mint a közelmúltbeli meccseken. A második félidőre el is készült az erejével, Supka le is kapta őt a pályáról. Némethért könyörögnék a posztján, ám Norbit még nem érzi formában a Mester. Bár ennyi talán neki is menne, megkockáztatom – igaz nem én látom őt edzéseken. Gegének tehát 4.5, cseréje, Hadzics pedig kapott egy jó 20 percet, és két, a felkészülési periódus biztató elemeit idéző kiküzdött labdaszerzésén kívül nem sok vizet tudott zavarni elöl. Továbbra is talány, de ha nem tud bizonyítani a hátralevő meccseken, akkor nem irigylem a nyári keretátalakítás előtt… 4.5.
MARSHAL: Egy nagyobb hibája volt az első félidőben, különben korrektül hozta a z alapjátékát. Ebbeli örömömben egy alkalommal odáig merészkedtem, hogy vastapsot csalt elő belőlem a lelátóról, ám a kedvemet némileg rontotta a csapat körül mostanság ólálkodó (újabban épp  Bobálék kiközvetítésében jeleskedő), alattunk folydogáló olasz koleszterinmenedzser reakciója, aki szintén üvöltve éltette játékosát. A második félidőben egy fontos mentést mutatott be rögtön az egyenlítő gólunk után, majd kicsit elszürkült a  gárda egészével együtt – hogy a végén majdnem egyenlítsen. Ha kicsit hosszabbra hagyja irokéz punk taraját, most 2:2 a vége… 5.
VÉCSEI: Bálint szimpatikusan játszott ma is, igaz, egy fokkal gyengébben, mint az utóbbi hetekben megszokhattuk. Vernes pályatársával szemben azonban végig csatázta a meccset, felvállalta a párharcokat, és egy szép indítást most is prezentált. Persze ennél több kell, de nehogy már tőle várjuk el a húzóemberséget – épp elég baj, hogy sokszor  ő emelkedik ki magasan a csapatból. 5.
HORVÁTH ADRIÁN: Küzdős, rakkolós játékát most is hozta, az pedig nem az ő hibája, hogy támadójobbszélsőként erőltetjük, amihez nem elég labdaügyes – mindezt tizenhatos-környéki totojázásaival bizonyította is. Aztán olyan történt a második félidőben, ami valószínűleg valamilyen az univerzumban bekövetkező error eredménye: csukafejelt egy egyenlítő gólt. A mislényi terrier tehát feltette a koronát a mai teljesítményére – aztán bár a csapat szintjére szürkült vissza, ma a jobbak közé tartozott így is. Ez persze senkit sem dicsér. 5.

DÉLCZEG: A Sió elleni második félidőben mutatott teljesítményét dicsérte Supka és dicsértük mi is, tényleg úgy tűnt: elkezd előre játszani, ahogy egy csatárnak kell. Az első félidőben ma ehhez képest nyomott egy sztornót, és minden ment tovább a régi mederben: a ’98-’99-es Borgulyát idéző tökölészések, állandóan kapunak háttali játék, illetve a szögletzászlóhoz levezetett, majd elvesztett labdák… A második félidőben a gól előtti jó helyezkedést leszámítva ugyanezt hozta, első kapura lövése 10 perccel a lefújás előtt jött. Mondanám, hogyha a Kapos ellen felpörögne, még minden kijavítható, de hetek óta ezt ismételgetjük, és szinte sehol semmi. Sajnálom… 4.

* * *

 

Nyerhető, de legalábbis ikszes meccsen játszottuk el a szebb eredmény esélyét, úgy, mintha a csapat nem is nagyon hitt volna magában. Nagy kár. És ami még zavaróbb, az az: nem tudom azt mondani, hogy e teljesítmény mellett a vereség nem volt jogos.

Addig ne is várjunk hosszabb távon változást, amíg:

• beszarian játszunk, noha ez korántsem volt egy világverő Paks;
• a gerincét vesztő csapatunkban a kvázigerincet alkotó játékosok képtelenek huzamosabb ideig az erősebbik arcukat mutatni – ez a szinuszgörbe (itthon oké, idegenben besülés) kezd kicsit unalmas lenni;
• a minden valamire való oktatóvideón is alapkellék MITNEMSZABAD szitukból a védelem üzembiztosan lehoz megint kettőt (egy jó célzókával bíró Böde ne lőjön szabadon… egy beívelésnél miért van tök üresen az ügyeletes paksi cserególvágó?)…

Kár ezért a meccsért. Ha a presztízs-negyedik pozíciót tartani akarjuk (állítólag akarjuk) akkor a nyakunkon lihegő Paks leszakítása defaultból kellett volna megtörténjen. Nem tettük meg. Jön a Kaposvár, amit verni kell, aztán még 2 nehéz és kiszámíthatatlan túra, meg érkezik hozzánk a Debrecen. A kínálkozó esélyt ezeken sem lesz könnyebb megragadni. Pedig ha minél előrébb szándékszunk végezni, most már ezeket kell.

Nem lesz sétagalopp.

Fotó: Lovi – 1909foto.hu.

Pénteken volt a meccs, hagytuk kicsit ülepedni. Mondjuk nem nagyon volt mit, mert láttunk már ennél jobb focit, vagy élvezetesebb stadionhangulatot, de talán még a sör is hidegebb volt régen. Most azonban csak a formában lévő Siófok jött, és kivételesen nem a szokott null-nullt, esetleg null-egyet szenvedtük ki magunkból, hanem picsáztunk – igaz, amolyan honvédos módra. És nyertünk – de valójában nem csak egy meccset.

Mert valóban, mit is nyertünk a Siófok ellen?

1. Tartást

Hogy képesek vagyunk. Az első félidőt nagyjából ott folytattuk, ahol Újpesten abbahagytuk. Mentünk előre, akartunk, de semmi sem jött össze. Helyzetünk, momentumunk sem nagyon volt, a Siófok kapufát is lőtt, mi – nézők – pedig bosszankodtunk, de megedződtünk annyira az elmúlt hetekben, hogy ne nagyon akadékoskodjunk a látottak miatt.

Aztán jött a második félidő, a védelmünk összehozott egy parádés gólt (Botis – Vidovic – Lovric, fontos: ezúttal az ellenfél kapuja előtt!), ami talán kissé feledtette, Botis és Lovric is rettenet formán kívül, utóbbi ráadásul hetek-hónapok óta. Szeretem Ivánt, de lassan eljutunk oda, hogy feltesszük magunknak a kérdést: miért? A válasz pedig nem lesz más, mint az elkeserítő: dehát tavaly tavasszal jó volt, sőt házigólkirály. Ennyi? Ennyi. Miközben sokkal, de sokkal több van benne.

Vezetünk, de a Siófok nem adja fel, nekik van játékuk, amit  valamiért játszani is akarnak, de úgy, hogy 90 percen át ragaszkodnak hozzá. Jogos, ennyi van bennük, ezt tudják, bármi másból gond lehetne. (Élő példa: Mezeyt kérdezték a 0-6-nál, hogy félidőben miért nem változtatott? A válasz ugyanaz volt, mint a siói: ezt tudjuk.) Szóval kontrázgat a Siófok, helyzetei vannak, Szabinak bravúrral kell védenie, és akkor, valamit teljesen váratlan történik. Hore passzát Gege vágja be a bal alsóba, úgy, ahogy az tőle elvárható lenne. És ez az a pillanat, amiért a sportot, és azon belül a labdarúgást szeretni tudjuk. Ahogy Gegében valami felszabadul, ahogy rohan a kispad felé, ahogy mindenki a nyakában … és ahogy a szurkolók egy pillanat alatt elfeledik a múltheti bakit, az első félidős betlit, a fordulók óta mutatott kilátástalan játékot. Szép pillanat volt, na.

Közben Szabi véd egy újabb hatalmasat, hogy bevezethessük vele az utolsó gólunkhoz kapcsolódó bekezdést. Vécsei. Tudtuk, hogy van a srác, és tudtuk, Supimester – ha lehet – csak végszükség esetén játszatna minden előzmény nélkül egy fiatalt teljes meccseken, de most, hogy a körülmények rákényszerítették, és Németh Norbi hiányában, valamint Gege gyenge formája miatt, gyorsan kellett egy instant bevethető, előrejátékban használható belső középpályást. Sikerült, és valljuk be, az elmúlt fordulók alapján: parádésan. Bálint a tavalyi bajnokságban került fel egyáltalán az U17-ből az U19-be, és ezzel párhuzamosan az NBII-es csapatba, hogy ősszel már ott legyen viszonylag stabil alapember. Szinte Thomas Müller-i pályaív – kicsiben. Ha valakiről hisszük, hogy megragadhat, az talán ő (és a látottak közül Czár Ricsi), mert a fizikuma, tehetsége megvan hozzá, és ha ráérez az élvonal tempójára, hangulatára, akkor semmi gond nem lehet.

(Persze épp az apropóját hagytam ki az előző bekezdésnek.) Vécsei olyan labdákat szór már hetek óta a társaknak, amiket viszonylag ritkán látni a Bozsikban, de talán még az NBI-ben is, vagy ha nagyon klubsovén akarnák lenni, idebiggyeszthetnék egy Elbától keletre alapmodorosságot is. Amit Délczeg elé tálalt a védők között, az olyan volt, hogy előbb torkomon akadt a serital, majd, mint az a rajzfilmekben is történni szokott, sűrű permetként hagyta el a felpüffedt pofazacskómat. (Én így szoktam ilyen szituációkban elképedni.) Kár, hogy Délczeg elől felszedte Rybansky, vagyis a fene tudja, mert jött Faggyas, és brutálisan felvágta a ficakba a kipattanót. WTF? A bajnokság kezdetekor még a miért? kategória középmezőnyébe sorolt Faggyas második gólját szerzi, biztatóan játszik, és ha a labdáit elsőre képes lenne megjátszani, nem pedig valamit bénázni, majd a visszaszerzettből (becsületére váljék) megindulni, akkor még több lehetne benne.

Tehát tartást hozott nekünk a Siófok elleni győzelem. Csináltuk tovább azt  – még ha némi kényszerű módosításokkal is -, amit elterveztünk a tavaszra, hoztuk az újabb fontos pontokat, győztünk, miközben ebben a meccsben – kis pechvogellal- még az is benne lehetett volna, hogy kapunk egy hármast.

Érdemes megnézni a lefújáskor a pályán lévő csapat összetételét: Kemenes, Lovric, Botis, Debreceni, Vidovic stimmt, velük számolunk, ennél jelenleg nincs jobb és több a keretben. Előttük viszont Marshal, Hidi (10 perc, Gege helyén), Hore (jobbszélsőként!), Faggyas, Vécsei és Délczeg. Gondoltuk volna? Gondoltuk volna, hogy ezzel a csapattal is stabilan tartjuk a negyedik helyet?

2. Újraértelmezést

Kezdjük a (majdnem) sajnos résszel. Délczeg az egyik kedvencem a csapatban. Vagyis az egyik, akibe beleláttam nyáron mindent, ami kedvenccé tehet valakit egy csapatban, kiváltképp a Honvédban. Szeptemberig tartotta magát az álláspontom, szimpatikus volt a küzdése, ahogy a saját ötösünkön szabadít fel, szimpatikus volt az alázata, ahogy elfogadja, néha bizony a jobbszélen kell majd játszania, és szimpatikus volt a bizonyítani akarása, ahogy testi épségét sem kímélve odatette magát. Csak épp az a nyamvadék gól hiányzott belőle, amitől csatár lesz valaki. Szeptember végére még csak kínos volt, Torghelinho érkeztével – és padra szorultával – időlegesen befagyott a státusz, de tavaszra már kellemetlen lett.

A Pápa előtti meccs előttre tettem le róla végleg. Én. De, hogy mekkorát tévedtem, azt épp az elmúlt három meccsen bizonyította: talán várnom kellene még egy kicsit. Mostanság ha labdát kap előre fordul, ha mást nem, faultot próbál kiharcolni, továbbra sem kíméli magát, és néhanapján még helyzetbe is kerül – saját jogon. Tőlem kap újra néhány meccset, mondjuk az idény végéig. Délben benne van/lenne a potenciál, csak valamiért nagyon nem akaródzik kijönni.

Második delikvensünk Hadzic, akitől nem keveset vártam a tavasz elején. Az állandó sérülései (a műfüves felkészülés utóhatása?) és a töketlensége, – amit együtt mutatott a csapat többi tagjával -, kőkeményen kikezdte a vele kapcsolatos szurkolói elvárásokat (is). Mostani visszatértéig simán képes voltam védeni akár egy-egy korzótól a hátsó mosdóig tartó sétán oda-vissza, esetleg a büfé előtti sorban állva röptében, de a Sió elleni első félidő után talán a maradék hitelüket is elvesztették kósza mondataim. Egyelőre fogadjuk el Supka érvelését, hogy sérülésből tért vissza, játszania kellett volna a második csapatban, és majd utána jó lesz – és hagyjuk egyelőre az Esados, Arsenijevices és hasonló hasonlítgatásokat, sőt, azt külön kérném, Bozsóhoz végképp ne. Vagyis Hadzic, ahogy Délczeg is, megkapja tőlem az idény végéig hátralévő meccseket.

Muflon viszont nem! Mufi, akiről én magam írtam le az őszi kaposvári döntetlen után, hogy Honvéd-mezben ennyire szerencsétlen rossz futballistát még nem láttam, és már azt tippelgettem (mondjuk tartom, hogy jogosan), hogy Supimester csak azért játszatta, mert átnyúltak a feje felett és játszatnia kellett. Szóval ez a Muflon (Marshal Johnson, de mi középső neve – Mfon – után Muflonnak hívjuk) lassan az egyik kedvencemmé növi ki magát! Így, felkiáltójellel a mondat végén, és igazat adva RW-nek, valóban szeretnék egy piros-feketébe öltöztetett muflon-plüssállatot.

Az első félidőben egy Vidofic-féle okos bedobásra (hihetetlen, hogy ezt külön ki kell emelni, de ha egy játékos körülnéz a támadóharmadban a taccs előtt, és az üresbe futó embernek dobja, akkor azt bizony ki kell emelni – szánalom, de itt tart a magyar futball) úgy érkezett, hogy kapcsiból-dropból lőve alig ment el a jobb felső mellett, pedig már vágódott lefelé. Később volt még két gyengébb próbálkozása, néhány indítása, labdaszerzése, vagyis hozta azt, amit ezen a poszton minimum kell, miközben mind Horénál, mind Hidinél és mind Akassounál tud előrébb játszani, nem tapad rá a felezővonalra, ha támadásba lendül a csapat. Jó lesz ez Mufi, lassan sajnálni kezdem, hogy csak kölcsönben vagy nálunk.

És végül Faggyas(ról röviden). Tavasz elején úgy képzeltük, hogy lesz egy Ceolin-Tchami szélsőpáros, nekünk meg csupa jóság. Ceó azóta a keret közelében sincs, Tchami pedig hol a jobb, hol a balszélen tűnik fel, mert univerzális, vagy legalábbis neki és nekünk mindegy. Lement néhány forduló, és megjelent a Faggyas néven futballozó jelenség, a csatárból lett szükségszélső (vagy valami hasonló), és ettől valami jobb, de legalább más lett. Milán többet van labdával, a barátságuk nem csak a “nagynehezen leveszem, majd futok vele a vonalig és meglátjuk mi lesz, dehafelvágnaktizi”-féle megoldásokra korlátozódik. Benne van a csel, a váratlan, és furamód a gól is. Három és fél évre írtunk vele alá, és most jutottunk el arra szintre: kezdünk kíváncsiak lenni, valójában mit tud?

3. Lehetőséget

A Siófok elleni győzelemnek bizony a lehetőség maga is egy hozadéka. A lehetőség a negyedik helyre. Lassan 20 éve a közelében sem voltunk a dobogónak, de még a felsőháznak sem, most pedig itt a lehetőség.

4. … és az ehhez kapcsolódó értetlenségemet

Az elmúlt években talán egyszer sem szidták annyira a csapatot a szurkolók, mint mostanság, talán soha nem maradtak annyian és tüntetőleg távol, mint mostanság, pedig most a negyedik hely a cél – és nem az évek óta megszokott 10-12.

Rendben, a tulaj egyre inkább kezdi elvetni azt a bizonyos sulykot, amit nem illik ilyen pozícióban, és rendben, ezzel párhuzamosan a csapat játéka is közelről súrolja a kiábrándító határát, de ettől még a Honvéd éri el az eredményt. Amikor majd valamikor visszagondolunk erre az idényre, nem fog érdekelni a tulaj, nem fogunk emlékezni a mutatott játékra, Marek Kostolani vagy Harmony Ikande csak egy rossz emlék lesz (ha lesz), viszont a negyedik hely megmarad, az kőkemény statisztika, az eredmény. Körökkel verünk mindenkit, aki számít. Hol a Fradi, az Újpest, a Vasas? A sokszoros költségvetéssel működő Videoton mennyivel van (csak) előttünk?

Kifutott idény? Az! De kit érdekel? Hadd örüljek végre a sikereknek úgy, hogy ahhoz helyezés is társul, és hadd ne kelljen szégyellnem magam a negyedik helyen, és hadd ne legyek attól nagyobb honvédos, hogy a stadion közelébe sem megyek, csak mert valami nem tetszik, amikor épp pont valami tetszik.

Tudjuk, sok dolog kell ahhoz, hogy valaki kitartson. Fontos a tulaj, fontos a hangulat, fontos a létesítmény, fontos a csapat játéka, fontos a csapat játékosaihoz való kötődés, fontos az eredmény, fontos a táblázaton elfoglalt helyezés, fontosak a barátok, fontos még annyi minden. Tudom, ebből talán csak a helyezés van meg jelenleg, de aljas módon nem említettem a mérlegen lévő súlyok legnagyobbikát: a honvédosságot, a kispestességet. Az már rég rossz, ha a szurkolói lét alapkelléke kopik meg!

Én ezért fogok kitartani a csapat (klub!) mellett. Ha a tribün oldaláról elnézek a vasgyár mellett kissé jobbra, akkor a távolban, három utcára a stadiontól meglátom azokat a jegenyéket, amik annak a háznak a kertvégében nőnek, ahol az egész gyerekkoromat töltöttem, ahonnan napi program volt kijárni a Bozsikba, nézni a fakót a hátsó füvesen, vagy csak Gyimesiék edzéseit. És igen, ha egy-egy meccs el is tud bizonytalanítani, sörtől mámoros tekintettel még mindig oda tudok nézni a vasgyár mellé (kissé jobbra), és megnyugszom. Amíg azok a kurva jegenyék ott lesznek, addig én is!

Bár az újpesti játék okozta csúf kelés még nem száradt le egészen a kispesti fizimiskáról, azért Supka mester és a csapat végül egy nagy fehér flastrommal azért elfedte a csúf heget, kb így összegezhetjük a tegnapi este történéseit. Ahogy vártuk, sajnos kevés néző előtt, viszont remek időben feszült egymásnak a két csapat és részünkről egy borzalmas első félidőt -mely után magam biztos voltam a szokásos, utóbbi évekbeli Sió elleni 0:1-ek, 1:2-k folytatásában, végül nem ez történt, hanem szerencsére a csapat mutatott egy kicsit a tavaly tavaszi hazai biztos menetelés-féleségből – a retrohangulatot fokozandó a 3 gólból kettőt a tavalyi áprilisi hősök, Lovrics és Ivancsics szállítottak. 3:1 tehát ide, de lehetett volna több is, így némileg megenyhült szívvel osztályozhat a szűk egy hete még gyehennáért kiáltó RW. Nézzük!

KEMENES: Szabi szerencsére ma nem a KirályGáborKapusSuli DVD-ről ellesett kijöveteleivel riogatott, inkább tolt 2-3 kisebb védést és egy nagy bravúrt a második félidőben. Némely szögletnél volt, hogy bizonytalanabbnak tetszett, de öklözései ekkor is bejöttek, szóval nem volt gond. Így kellene mindig. 6.

 

LOVRICS: Lovresz az első félidőben kriminális volt: labdakezelési hibák, fölösleges kezezés, rossz passzok. Mire azonban felapplikáltuk volna a korzókorlátra a “Mogát a kezdőbe, Supi” molinónkat, a második félidőre a horvát torony megposszant, nyomott egy trademarkos fejest, ezt követően egy extatikus gólörömöt, majd ettől megnyugodva elkezdte a tavaly tavaszi felfutásait ismételni a jobbszélen. Na ezt az Ivant kedveljük mi nagyon. 5.

DEBRECENI: Három olyan labdába éréssel kezdte a meccset, hogy azt hittük, ma ő lesz a betliBotis, de aztán összeszedte magát és az utóbbi hetek kockázatmentes sztenderdjét hozta le, ezért az 5-ös ma is kijár.

BOTIS: Visszafogott volt és kevesebbet vállalt, látszott, megviselte az utóbbi hetek formahanyatlása. Szívesen javasolnám, hogy 1-2 fordulót pihenjen, majd újult erővel térjen vissza, de nincs alternatívája. Ami még nagyobb baj: mostani gyengébb formája ellenére jövőre úgy fog hiányozni, ha megy, mint egy falat kenyér, mondhat bárki bármit… 5.

VIDOVICS: Végre eredeti posztján játszott és nyújtotta az utóbbi hetekben megszokott játékát, ami már-már az ősz eleji Novák Alexiszt közelíti. Igen, csupán már-már, mivel felfutásai, bár lendületesek, rendre benne van a hibapotenciál, ami sokszor be is következik, ezekből nem egyszer tegnap is majdnem baj lett. Ágyúzása gólt ért volna a végén, erre abból is gólt kaptunk. Hasznos tagja egy magyar középcsapatnak de nagyratörőbb célokra kevésbé megoldás – igaz, minket nem is fenyeget a “nagyratörőbb célok” jelenléte sajnos. 5.

 

TCHAMI: Kopírozhatom be az elmúlt hetek értékeléseit: gyors, rosszul passzol, gyengén lő, mégis fontos láncszem, bla-bla bla. Mindez tegnap este is igaz volt, ám meglepő módon az értelmesebb passzokból kiszállása után több lett – és ez nem azért meglepő, mert ő szállt ki (egy 5-össel, mondjuk), hanem mert Horváth Adri érkezett a helyére. Bizony, a mislényi bulldog ma jobbik arcát mutatta, és hiba gyalázta őt mellettem permanensen egy korzós hang-imperátor, hogy “NBIII-mas szint“, szerintem kullancskodásban már abszolút vállalható a Hore, és tegnap is mutatott összjáték-kompatibilis elemeket. Nekem ez tetszett. 5.5. (Az még inkább, amikor a korzó már felállva tapsolt cseréjekor, ugyanis az egész stadionban csak a derék Adri nem vette észre, hogy Hidi mezét erőlteti magára percek óta nagy erőkkel. EPIC.)

IVANCSICS: Gege megosztó játékos és személyiség, itt a blogfórumon is. Magam pont középúton vagyok: emberileg nincs vele nagy gondom, mint a többségnek, de nem is ájulok el tőle játékosként. Elismerem képességeit, ám már lemondtam arról, hogy Piroska vagy Németh Norbi után ő lesz a következő középen is jó, a feladathoz felnövő ballábas arc. Ehhez kevés. Supka tegnap erőltette, hogy bizonyíthasson, s ha nincs a gól, ami szerintem az egy értékelhető momentuma volt, akkor ez bizony nyögvenyelősködésbe fulladt volna… nem volt jó indítása, és lassú is sajnos. A lába persze még ász, ezt a góllal bizonyította is. Szóval, azt mondom emberileg járt neki a taps a cserekor (látszott, hogy bizonyítani akar), a játékért  viszont  még nem annyira. 5-ösét csak a sorsdöntő találat miatt adom meg egy 4-es helyett. Cseréje, Hidi nyomhatott egy-két sprintet, meg tett egy-két ezúttal jó labdát. Talán neki is jót tett a pihenés, lassan megnézhetjük őt egy egész meccsen is (-).

MARSHAL: De csak lassan, mert Muflon barátunk bebetonozta magát a kezdőbe! És jogosan! Még nagy kritikusa, Hanta kollega is elismerően hömmögött a Borsodijába a korlátnál, sőt, az egyik Marshal-bombát követően már egy plüssmuflon beszerzését vizionálta magának, amire majd varr egy Honvéd-mezt. Lelke rajta! Mindenesetre afro szűrőnk tegnap is megoldotta feladatát, egyre magabiztosabb, és állandó hátrapasszai mellett többször is jól tört előre, s ha még gyakorolja is a lövéseket, ebben jobb lehet, mint Akassou. Kár, hogy kölcsönben van csak itt ő is, ha minden igaz…6.

VÉCSEI: Az első, hosszabb távon beválni látszó akadémista, ezt most már kijelenthetjük. Mi lett a tavaly ilyenkor Győrben daraboskodó kis arcból, csak pislogok. Odateszi magát, nem “verneskedik”, ha ütközni kell, és ma megint volt egy remek és egy egyenesen zelenkai labdája, amit mondjuk Gegétől várt volna év elején a szurkolósereg, de most Bálint hozza ezeket. Ha még tovább érik és még többet vállal majd, akkor hosszú idő után lehet egy örömteli juniorunk. Hajrá! Meg kell adnom a 6-ost ezúttal is, nincs mese!

DÉLCZEG: Supka az interjúban dicsérte őt a második félidő miatt és tényleg, akkor egész ügyesen került helyzetbe kétszer is, kár , hogy egy alkalommal gyáva megoldást választott, egyszer pedig Ribánszki védett bravúrral. Lassan tehát látok esélyt Dél bepörgésére, a következő fordulókban azért lesznek verhető ellenfeleink (Paks, igen, Kapos, sőt, Pécs!), ha most még szerezne némi önbizalmat néhány góllal, mindenképp megtartanám őt jövőre is… 5.

 

HADZICS: Sérülésből tért vissza és szenvedett egy félidőt: tegnapi játékunkhoz lassú volt, most típusilag nem illett a csapatba. Diósgyőrben, vagy itthon a DVSC ellen jobban kijöhet majd erőszakossága – ha addig le nem sérül újból. 4.  Cseréje, Faggyas, nekem eddig nem volt a szívem csücske, kicsit korai Dobos Attilára hajaz, aki pörög, pattog, csak néha a labdában bukik fel, akkora a fordulatszám. A gólt viszont szépen beheggesztette, és bizony ez előtt és után volt több jó kényszerítő-részvétele is. Gyorsnak meg gyors. Nem tudom…talán lehet még belőle valaki nálunk, bár még szkeptikus vagyok, ma azért az 5 kijár.

* * *

 

A korzó létszáma és hangulata, “teljesítménye” a csapat tavaszi formájához igazodóan visszafogott volt. Mosolyra csak akkor húzódott a szánk, mikor megláttuk, hogy az egyik (amúgy rendszeresen Puhlbérencező) törzstag a korlátra támaszkodó Puhllal eszmecserél kedélyesen az első félidő derekán, illetve amikor a Kispesten is méltán népszerű őszapó partjelző kapta meg a Pápa ellen kezdőrúgó korzólegendától a Bujtor-féle Csöpi filmekbeli Székhelyi József monológokat idéző “Mit csinálsz, te… te… teeeeee… te…mit cs…te…mit…te…mit…te…te….ö…. K***A ANYÁD.”-szentenciát, ami azért szoftos derültséget okozott. A Kapos ellen reméljük, még többet és meg jóízűbben tudunk nevetni – és örülni.

Címképforrás: noticiasdelsol.freeblog.hu