Magyarország tagadhatatlanul sportnemzet. Négyévente nyáron a tehetségkutatós dal- és hangkritikusból hirtelen tömegek változnak vízilabda- és párbajtőr-szakértővé, és kezdenek fejhangon visítani a tévé előtt, ha a szemét, soha nem hallott országból érkező bírók lepontoznak egy leszúrt rittberget, mert ha olimpia van, akkor olimpiásat kell játszani. Az most mindegy, hogy fogalmunk sincs ki nyerte az előző négy OB I-et a vízilabdában, ettől még vízilabda-nemzet vagyunk, rajongani négyévente kell, a kettő között pedig húzza ki valahogy a sportág érdeklődés nélkül.

Hiába a történelmi eredményesség asztaliteniszben, kajak-kenuban, vívásban, az igazi magyar népsport mégis a halott, vagy halottnak hitt oroszlánba rugdosás (HOR). Annak is a tényektől elrugaszkodott szakága, ahol fontos, hogy a minket körülvevő objektív valóságot tagadni kell, vagyis úgy kell belerúgni az oroszlánba, hogy közben hangosan valami valótlanságot állítunk. A győztest a valótlanság tartalmi hülyesége szorozva a rúgás erősségével (vagyis a hallgatóság számával) plusz nyelvtani pontszám egyenlet sorrendje adja meg.

A halott oroszlánba rúgás másik változata egyébként az, amikor a halott oroszlán nem a mi halott oroszlánunk és úgy rugdossuk. Utóbbit kárörömnek nevezzük, és legalább annyira szeretjük művelni.

„Perspektivikus középcsapat önbizalmat keres! Érd.: „lövésből lesz a gól” jeligére a szerkesztőségben.” bővebben