Gólöröm, kétszer is Kispesten egy nap. Nem gyakori eset. Yeah! (fotó: Babar).
Szerintem igen. Mármint bennmaradásilag. Tudom, hogy ez a kijelentés kb. olyan felelőtlen és szélsőséges, mint amikor hetekkel ezelőtt sírtunk azon, hogy kész, kiestünk (arra nem is emlékszem, hogy konkrét posztban sírtunk-e, de élőszóban, egymás közt a korlátnál mondjuk biztos), tudom, elismerem, de valahogy én most nyugodtabb vagyok. Mondjuk ez nem az a kellemes nyugalom, inkább egy beletörődős fajta, beleszürkülős az utóbbi bő egy évünkbe, de akkor is valami nyugalom-féle, mert szerintem most már meglesz a bennmaradás. Hogy azután mi lesz, arról persze fogalmam sincs. „Megvagyunk?” bővebben
Nos, tegnap a hantai beharangozás végül megvalósult, valóban a Guriga lett a megoldás, ahol családias hangulatban (értsd: szűk kis társaságunkban), bónusz szakkommentátorral, decens Kőbányaik (Jutalom a nap végén…) mellett néztük végig a némileg agyzsibbasztó színvonalú paksi találkozót. Sokkal okosabbak persze most sem lettünk a sorsunkat illetően, az üzembiztos Rossi-iksz leszállítása már nem lepett meg senkit, a Pakson hagyományosan unalmas meccskép sem, de legalább a szünetben meghallgathattuk az év szakmai mondatát Bozsik Pétertől, sőt, a „Ke-me-nes Sza-bi, Ke-me-nes Sza-bi” rigmus alternatívája is megszületett a Guriga homályában úgy este fél 9 körül, és ezek sem utolsó élmények! „Szabikalauz, tekerj egy füvet!” bővebben
„Alfi” reklámtábla a szinte tök üres szektor fölött a Városi stadionban. Nomen est gólem? Lacalle emléke máig kísért!
Úgy indultam neki tegnap a Nyíregyháza-túrának, hogy hátha visszajön a kedv. Végül is a tavasz érkezése az mindig megdob „Kispestileg” is, végül is a csütörtöki ankétra nagyon erőlködve ráfoghattam (volna), hogy voltak biztató jelei, pl. Rossi a végén odajött hozzánk dumálni, és jelezte, az újak ömlesztett berakása helyett max 1-2 új igazolásra számít és Botka, Lőrinczy kezdeni fognak (persze Ábel már akkor is mondta hogy ez jó eséllyel bullshit meg politika, de hát az ember picit hinni akar). Hinni akar, ja, de már az se megy. Szóval elindultam, hogy talán tavasz-érzés, talán lesz Honvéd-faktor, szóval hátha valami jó kisül ebből a napból.
Végül, ami jó volt, az Nyíregyházi Állatkert lett, meg a Sóstó környéke, mert ott tényleg jó sétálgatni. Tiszta Monarchia-hangulat a Krúdy-kaszinó, a környék pedig kora-kilencvenesek magyarfoci-feeling, tényleg csak egy egy kövérüveges régi Dreher kéne a kézbe meg Csehi Tibiék a középpályára. Szóval állatkert és Sóstó. A többit hagyjuk.
Hát valahogy így! Szívem szerint azt írnám: tét nélküli meccsre megyünk a Fejér megyei székhelyre, a Vidi annyival erősebb kerettel bír, hogy most aztán tényleg nincs vesztenivaló, menjünk ki a pályára felszabadultan, nyomjuk, ami bennünk van, ami a csövön kifér, aztán meglátjuk, hátha kifog egy gyengébb napot az állami alakulat, és akkor elcsíphetünk egy pontot (vagy bekkelve többet is?). Csak hát másik oldalon ott van a tény: Viercho elhúzódó ténykedésével már elpazaroltunk egy sor ilyen lehetőséget, amikor tét nélkül lehetett volna vigéckedni, most már bizony közel a veszélyes zóna, szóval egyre inkább pontok kellenének, több vereség egyre kevésbé fér bele.
…de igazából a szürke helyett írhatnék tré-t, gázos-t, vagy alpáribban ultrasz*rt is. Ilyen napokat élünk. Nem a legtragikusabb fajtákat, mint a kiesős idényben, vagy a klubmegszűnés-rémes hónapokban (ilyenből is sok volt), de nem tudom, hogy a mostani helyzet mennyivel jobb azoknál az outputját tekintve. Tényszerűen persze jobb, én aztán nem kultiválom a minden érdekesebb Hemy-döntésnél klubhalált vizionáló látásmódot. De tény: a mostani koncepciótlan szürkeség azért elég lélektépő, és kőkeményen próbára teszi a még kitartó drukkerek tűrőképességét. Ha meg elhisszük, hogy itt mégis van koncepció, pont az, amit látunk – abba inkább bele se gondolok, mert akkor ennek a blognak is annyi értelme van, mint kisMáncsónak az olasz válogatottságról álmodozni.
A meccs öthatodáig a kibekkelt találkozó, amit egy talált góllal meg is nyerhetünk; utána viszont a maradék egyhatodban a klasszik kispesti önszívatás. Hát ez van.
Annyi azért kiderült számomra:
Viercho taktikailag azért nem agyrém, ezen a meccsen is nagyrészt lehozta a jobb Rossis meccsek átlagát – elképzeléseit majdnem siker koronázta;
cseréni ugyanúgy vegyesen cserél, mint elődje;
nyilatkozni még sablonosabban nyilatkozik;
Alcibiadét nem középső védőként kell játszani, hanem a tegnapi magánakciójáért úgy hátbaverni egy péklapáttal, hogy bepöndörödjön az összes zselés tincse.
Másfél hét és kezdünk, úgyhogy ideje zárni poszt-leltárunkat az elmúlt szezonról. Eddig a mérleg nem túl kedvező a már megjelent epizódokat tekintve: kapusposzton kábé megvagyunk, a védelemben vannak egy-egy jobb eresztésű ementálit idéző lyukak, a középpálya fantomjellege nagy eséllyel nem indul oszlásnak, ami baj, és a csatársor…
Endi Bouadlát, a csapat a cívis ünnepet akasztotta meg! Respekt!
Három éve a Vidi tervezett fiesztát Kispestre, majd sunnyogott haza két remekbe szabott szabadrúgásgóllal a hálójában; tavaly a bajnok Győr ünnepelte volna még egyszer bajnoki elsőségét a Bozsikban, de bronzra hajtó srácaink hősies meccsen elintézték Pinyőéket (2:0). Ha az hősies meccs volt, a tegnapira nem tudom mit írjak: 8 meccses vereségszériából jőve, a telt házas, csilivili új Loki arénában az áldozati bárány szerepe volt ránk osztva, egy 3-4-5 gólos cívis sikert váró tömeg előtt. Erre mit lát a szép számú Honvéd-tábor? Kibekkelt első félidő után a másodikban JÁTSZÓ csapatot és egy remek Vernes gólt, majd egy katartikus zárást. A bajnoki díjátadó majdnem botrányba fullad, acsargó fejjel fütyül a hazai publikum, mi pedig mosolyogva távozunk. Mert ünneprontásban még jók vagyunk. Halovány gyógyír ez csupán az eltolt tavaszra – de tegnap mindenképp jó volt a Nagyerdőben Honvédosnak lenni.
A Paks elleni döccenést tegnap este követte az első tényleges defekt a tavaszi hadjáratban – 1:0-ás vereséget szenvedtünk Mezőkövesden a fejhangú kiskakas csapatától. Ez nem jó hír, és nézni sem volt az az eseményeket, de ami valahol még fájóbb, az az, hogy én pl. annyira meg sem voltam lepődve (az alap szomorúságon-bosszúságon túl). Igazándiból már a Paks és a Kaposvár elleni döcögő-szenvedő, ötlettelen küzdelmekben is benne volt az előjele, hogy megint gond van a kreatív szállal nálunk, és az olyan ellenfelek ellen, ahol nekünk kéne diktálni, ott akadhat a bakelit a lemezjátszón. Hát most akadt is, és a Honvéd-indulók sorát hirtelen egy gyógyvízszagú kövesdi sramli váltotta föl. Ez pedig minden, csak nem zenei füleinknek.
