mert célunk csak egy van
A ma reggeli Csábi-interjús posztunk rövid, kétsoros felvezetőjében már lényegében megírtam a mostani poszt vezérgondolatát is. Tegyük hozzá: sajnos.
Mert ez a vezérgondolat az, hogy most egyszerre kegyetlenül elegem lett ebből az egészből. „Tűréshatár” bővebben
Szabi is megcsinálta Gyula sorozatát, és sorozatban háromszor lett a meccs legjobbja szerintetek. Természetesen még a Videoton elleni teljesítményről van szó, csak most pótoljuk. Az összesítő táblázat elérhető a szokott helyen, vagyis itt.
A nagy hajtásban lemaradt, hogy a Kecsó elleni meccs legjobbjának Kemenes Szabit találtátok, sőt, 3,87-es átlaga eddig idényrekord! Táblázat itt.
Viszonylag hosszú beszélgetés Szabival, amiből sok újdonság nem derül ki, de az igen, hogy bizakodó.
Nagy pesszi-miska vagyok, ezt tudjátok. Tegnap valahogy mégsem volt rossz kedvem, sem meccs előtt (amikor is inkább amolyan semmilyen-elvárásom-nincs hangulat lengett körbe), sem meccs alatt (amikor Gyuri barátomtól olyan gyöngyszemeket kapok, hogy „bár vesztettél egy Cárt, nyertél vissza a kezdőbe egy Czárt”, hogyan is lenne rossz kedvem), meccs után meg főleg nem, mert a többiek jöttek hozzám gőzölgő hagymásbab-tálak felett idvezülni. Ja, és mellékesen nem kaptunk ki végre. Sőt, voltak helyzeteink, és támadtunk! Épkézláb támadásokat vezetve! És bár nyilván nem kell örömtüzeket gyújtanunk, azért legalább valami látszott a csapaton. Hogy ez egy koncepció, egy ténylegesen új út első jele volt, vagy csupán szokásos múló tünemény, azt majd meglátjuk.
De most egyelőre nincs kedvem szomorkodni. „Legalább elindultunk valamerre, és most ez sem egy utolsó szempont” bővebben
