Görcsösen nem megy – Kispest-Szolnok beszámoló

Most vagy soha! -jósolta Ivancsics sporttárs a klubhonlapnak adott interjújában. Most vagy soha!- vigasztalt (engem is) hanta a beharangozójában. Most vagy soha- vélhette Supka edző is a találkozó kezdete előtt. Most vagy soha – mondogattuk magunknak Babar kollégával a szemerkélő esőben Rákóczi Laci bácsi köszöntése alatt. MOST vagy SOHA. Hát, a találkozót végignézve inkább abban kell reménykednünk, hogy nem igazolódik be ez a sokat emlegetett jóslat, mert ha igen, akkor a következő győzelmünkre addig kell várnunk, amíg a Lungu-Adewunmi párost Kispest díszpolgárává nevezik ki a kerület, illetve annak emblematikus klubjának reputációját elősegítő kiemelkedő sporttevékenységük miatt. Összefoglaló.

A találkozó, mint említettük, emelkedett pillanatokkal kezdődött: Rákóczi Lászlót, többszörös bajnokunkat köszöntötte (jól megérdemelt) vastapssal a bántóan kisszámú közönség. Laci bácsi még első aranygenerációnk egyik utolsó képviselője, így számára is érdekes kontraszt lehetett a tegnapi derbi végigizgulása összevetve a bizony nem kevés nagy emlékkel, de a szünetben mégis igen udvariasan nyilatkozott a jelen csapatról is. Nem úgy a korzó  közönségének, egy része, akik kb. az első perctől gyalázták a csapatot. A magam részéről ezt sosem értettem – ha fél óra konstans borzalmas játék után elgurul a gyógyszer, az hagyján, de hogy az első rossz labdaérintésnél miért kell bekapcsolni a szitokáradatot, az rejtély. Király lehet ebben a hangulatban játszani.

Az első játékrész az erőviszonyoknak megfelelően alakult. Ezúttal a szolnoki játékosok játszották az engedelmes és udvarias vendég szerepét, kb. Bruce Willis Die Hard 3.-mas harlemi “felhívás keringőre” jellegű nyitójelenetével analóg módon szédelegve a Bozsik gyepén, csak az “ide kérjük a gólt” felirat hiányzott a pólóikról. Udvariasságban azonban nálunk sem volt hiány, Danilo vezetésével olyan bőkezűen szórtuk ugyanis el a helyzeteket, mint Vitár Róbert a nonpíszí megjegyzéseket egy Afrika-kupa találkozón. Hiába tömte csatárunkat Zelenka forintos labdákkal, a derék Dani képtelen volt kaput találni (na jó, kétszer kapust azért sikerült – de ez sem boldogított minket). Apropó Zelenka. A cseh játékos iszonyat hamar elfárad, az tény, a második félidő elején már csak kóválygott. De amit addig csinált (néhány meglepő elpasszt leszámítva) az bennem kellemes Szabó Tibi és régi Bárányos emlékeket mozdított meg. Több remek indítás, ütempasszok, ‘szeme van a labdának’ zsugák… Végre van passzolni tudó játékos a keretben – kíváncsi vagyok kiaknázzuk e a benne rejlő potenciált vagy ő is egy lesz az elpazarolt kispesti lehetőségek sorában…. én még remélek, néha vannak csodák.

Az első etapot végül szerintem hozzávetőlegesen 6:1-es lőlappal zártuk, bár Remili azért jelezte elöl, hogy 1-1 szolnoki kontra még őszítheti halántékainkat. A múló időn is elelmélkedhettem: anno Remilit még 2003 őszén láttam először Szolnok színekben, mikor Budó két interkontinentális ballisztikusával vertük őket a másodosztályú sorozatunk elején. Akkor csak egy fura, arab nevű csókának tűnt mérsékelt képességekkel- mára hogy kinőtte magát.

A második játékrész sajna váltást hozott. Nem tudtuk folytatni az első félidő végére már igazi, jó értelemben véve flúgos futammá avanzsáló támadás-szériánkat: a Szolnok visszazárt, mi erőlködtünk. A Tisza-partiak előre merészkedései ráadásul ha szoftosan is, de veszélyt jelentettek, parázhattunk is, nehogy elsüljön 1-1 alföldi láb. Supka cserékkel próbált frissíteni, Zelenka lekapását fáradtsága ellenére sajnáltam, hisz 1-1 gólpassz mindig benne van a bohémiai spílerben, Brightot én Danilo helyett hoztam volna be. Nagy Gerit Kapacina váltotta, Valér is debütált hát az eső osztályban, Gergő és Sós Márkó, valamint Baráth mellett ő a 4. titkos favoritom, de hosszú még az út előtte, a fiatal srácot egyelőre felőrölte a debüt izgalma és a “felnőtt” iram. A végére jött hozzánk a futását tekintve engem egy, 1916-ban a Somme folyónál német zárótűz elől menekülő brit expedíciós hadtest-tag mozgáskultúrájára emlékeztető Fieber is, akivel az utóbbi időben a boxeralsóinkra utazó partjelzők (az ilyenekre mondaná a Monthy Python sorozat narrátora: “hmmmm…kis langyos…!”) szórakoztak egy sort hogy 3 percig emberhátrányban játszhassunk. A végére Lovrics is lesérült egy beadásban ami viszont majdnem 3 pontot ért, ha a gól ellen beoltott Danilo helyett, mondjuk,  Holé Sándor áll az ötös sarkán – mert ezt még ő is beverte volna mielőtt félfordulattal kiutal a Milicic-Vukomanovic párosnak két jó hagymás yankee-hotdogot.

A lefújáskor az amúgy küzdő játékosokat “kedves” hangok sorozata fogadta a lelátóról, a Bozsik hangulata tehát nem épp egy Luis de Funes sorozat vidámsági szintjét idézi. Mai döntetlenünk miatti 2 vesztett pontunk, félő, nagyon fog hányozni a végelszámolásánál, s ha arra gondolok hogy ezeket most Zalaegerszegen, itthon Hali vagy idegenben a Pápa ellen kell pótolni, az nem lesz könnyű. Supkának mindenképp kell találnia valami megoldást arra, hogy a görcsösséget oldja a srácokon mert ha gólhelyzetekben ilyen idegesen döntünk, akkor a pár fordulóval ezelőtt Siófokra bekészített szopórollereket könnyedén áttolhatják a Bozsik öltözőjébe is. Ördögi körös a szitu: a csapatnak nagyon kéne a támogatás, a szurkereknek meg a győzelem és a jó játék, egyik se jön egyelőre, mindenki szid mindenkit, jó lenne ezen túllépni. Ha optimistán próbálok közelíteni, az első félidőben kidolgozott helyzetek száma kb. egyenlő a Sisa-éra kezdetétől a Supka érkeztéig tartó időszak szummázott eredményével, szóval lehetne bizakodni- kérdés ezt az irányt tudjuk e folytatni. Ha azt nézem hogy a Szolnok messze a leggyengébb ellenfél, akkor nem lesz könnyű. Vért és verejtéket ígér a tavasz. De menni kell tovább.

Fotók: Babar.

Hatvannégy év után újra: Honvéd-Szolnok

A Monicomp-liga huszadik fordulójában soros következő bajnokinkon a Szolnokot fogadjuk, így ezen poszt keretei között megpróbáljuk összeszedni, mi az ami mellettünk, és mi az ami ellenünk szól a mérkőzés végkimenetelére nézvést. Előrebocsájtanám, hogy az írás azért csúszott át péntek délutánra, mert véres verejtéket izzadva voltunk képesek olyan változókat találni, amelyek mentén aktuális vendégünk esélyességét akár csak finoman is, de boncolgatni tudjuk.

A cikkben egyértelmű, a kvázi szabványnak tekinthető turistajelzésekből, valamint a matematikai írásmódból merítkező piktogrammokat fogunk használni a mellettünk, illetve az ellenünk szóló érvekre. A piros alapon fekete kereszt ezúttal nem a Kistolmács-Sormás útvonalat, hanem a jóságunkat, míg a fekete alapon piros mínuszjel a fellelhető hiátusainkat fogja jelölni.

Most, hogy igazán bő lére sikerült ereszteni a mindenki számára amúgy is nyilvánvalót, vágjunk bele.

Kezdjük mindjárt egy kis gonoszkodással, bár állítom, nem rugaszkodunk el a valóságtól igazán, ha azt mondjuk: a szombat délutáni ötórás kezdés minden bizonnyal nekünk kedvez. Magyarországon március közepén 17 óra 53 perckor nyugszik le a nap, vagyis a meccset villanyfény mellett rendezik. Mivel a szolnoki létesítményben jelenleg nincsen kiépítve a pályavilágítás, a vendégcsapatnak számára szokatlan külsőségek között kell majd pályára lépnie a Bozsik-stadionban. Amíg Remiliék fejüket ide-oda kapdosva kergetik Zelenka négy árnyéka közül valamelyiket, addig a középpályán kihasználjuk az adódó emberelőnyös helyzetet, és Ivancsics Gege remeknél remekebb labdákkal tömi az elől lébecoló Brightot.

Sajnos nincs mit szépíteni a helyzeten, otthon istentelen szarok vagyunk, de annyira, hogy az így készített minitabellán kieső helyen állunk. Kilenc meccsünkből mindössze kettőt nyertünk meg (DVSC, ZTE), kettőt adtunk ikszre (Győr, Vasas) és további ötöt elvesztettünk (MTK, Pápa, Kecskemét, Siófok, Fradi). A többekben felmerülő kérdésre, miszerint a jó talajon, remek pályán játszott találkozókon kijön a csapat minden gyengesége, képzetlensége – ami menten eltűnik, ha igazi libalegelőn játszunk – szerintünk butaság, fényes bizonyíték erre, hogy a nyáron újragyepesített Fehérvárról könnyedén hoztuk el a három pontot. Mivel az egyetlen épeszűnek tűnő magyarázatot az imént cáfoltuk, továbbra is feltárás alatt áll a jelenség gyökerét adó probléma.

Persze mielőtt úgy bepánikolnánk, mind Babos Ádám ominózus bedobásakor a Haladás elleni kiesési derbinken, mindenkit megnyugtatnánk: a Szolnok idegenben még a mi hazai mutatónkat sem képes hozni, vagyis nem véletlenül a kiesés elsőszámú várományosa. Tíz meccsükön mindössze hat gólt szereztek, amely úgy ért egyetlen pontocskát, hogy azon a Pápa ellenin még a találat sem jött össze. Egynél több dugót csak a kecskeméti aréna hazai kapujába durantottak ki pezsgőjükből, igaz, arra a hazaiak néggyel feleltek. Ugyan a hazai pályás hét gólocskánkra mi sem lehetünk büszkék, az idősorok arra engednek következtetni, 80%-os hatékonysággal beakasztunk egyet, míg ellenfelünk inkább csak 50, és akkor sem kettőt. A döntetlen fixnek tűnik, minden egyéb jellegű elmozdulás pedig győzelmet jelent. Igazi alsóházi rangadó lesz tehát, ahol a hazai utolsóelőtti fogadja az idegenbeli utolsót.

Hiába a Szolnok múlt heti meglepetésszerű győzelme a rivális Kecskemét ellen, Supka mester csapata beérni látszik. A tavaszi nyitófordulóban még alig egyfélidős csapatunk a Fradi ellen már focizott is, a Videoton elleni odavágón vérmes győzelmi reményei voltak, és Debrecenből is úgy hozott el pontot, hogy voltak egyértelmű jelei valami begyakorolt csapatjátéknak. (A fehérvári kupafiaskót most hagyjuk.) Abból kiindulva, hogy a tribün látogatóinak nagy részét a sérültjeink teszik ki, a szűk keretre nézve egész vállalható játékkal, és mindössze apró nyüanszokon múló pontvesztésekkel állunk csak a tavaszi tabella utolsó előtti helyén, szorosan tapadva aktuális ellenfelünkre. Ha folytatódik a csapat játékának láthatóan egyenes vonalú mozgást követő összeállása, ez a meccs nem lehet kérdéses, legfeljebb az, hogy mikorra éri el azt a szintet, amivel a kitűzött középcsapatos cél összejön.

A végére hagytuk a legerősebb mellettünk szóló érvet: mi vagyunk a Honvéd! és így hazai pályán jöhet bárki, azt verni kell, mert mi vagyunk a Honvéd! Lehet károgni, hogy a nevünkből próbálunk megélni, de tessék elfogadni, egy vidéki kiscsapatnak igenis illendő legalább remegő lábakkal kifutni a Bozsik-stadion gyepére. Mivel sajnos már nem azokat az időket éljük, hogy ezek a remegő lábak és a magukat előre összepiszkító vendégjátékosok izgalmukban orra buknának a futópályát a gyepszőnyegtől elválasztó finom szegélyben, kicsit illik visszavenni az arcunkból, miközben nem feledhetjük, azért még mindig mi vagyunk a Honvéd! – és ez kötelezettségekkel jár, játékosra, szurkolóra nézve egyaránt.

A várható kezdőcsapatunk: Kemenes – Lovrics, Debreceni, Botis, Hajdú – Akassou, Horváth Adrián – Zelenka, Moreira, Nagy Gergő (Ivancsics) – Bright

Realitás – Álmok 4:0. Vidi-Kispest MK beszámoló

Túl sok szócséplést nem érdemel a tegnap este. Elmélkedhetünk mi Kispest-faktorról, feltüzelt csapatról, szerencsésen alakuló körülményekről, ha végül a legnagyobb valószínűségű forgatókönyv valósul meg. Az pedig annyit jelentett: a csúcsformáját futó Vidi félgőzzel is könnyedén helyezett el 4 db, teli rüszttel megküldött suvasztást a hátsó felünkön, hogy annyit se tudtunk mondani: „Ne…!”. Mondjuk, ha nem eleve bokafogásban és felkínált, céltábla-tetoválással ékesített farpofákkal vonulunk ki a pályára, talán máshogy alakulnak a dolgok…

…de nem alakult máshogy. A Vidi az első helyzetéből gólt ért el hamar nyomatékosítva, hogy nincs itt MK-lenézés, fontosságban háttérbe sorolás, ők idén mindent akarnak. Mi pedig optimális ellenfél voltunk. Rövid kispadunkkal, kieső sérültjeinkkel úgy fest, a csapatnak sok volt az elmúlt hét Fradi-Vidi-Loki hármasa, és az eddigi szoros vereségek/döntetlenek sora után most peckesen beleálltunk a jobbról érkező parasztlengőbe. Bele is szédültünk.

Persze lehet nézni a „ha” játékot, ha Lencse a Fradi ellen nem nyeri vissza az önbizalmát, ha nincs a Gosztonyi gól, ha Ivancsics szép lövése bemegy a félidő végén, ha More  megrúgását befújja Iványi és nem kapjuk a másodikat az ellentámadásból…csakhogy érdekel ez valakit nemhogy évek, de hetek múlva? Nem. A Vidi ment tovább, simán, 5:1-es összesítéssel. 7 év után először nem leszünk 4-ben Kupában.

Ami valahol elkeserítő, az a tendencia. Hemingway érkezésekor kb 1-1.5 évig tartott a rózsaszín, álmodozós korszakom, bízva abban, hogy végre megint oda kerülünk itthon, ahova múltunk alapján be kell soroltatnunk- az állandó bajnokesélyesek csoportjába. Igazoltunk, kurrens arcokat, épültek-szépültek a kulisszák, körvonalazódott a jövő – s a nagycsapat is szépen funkcionált. Akkoriban hihetetlenül élveztem, hogy vége az olyan meccseknek, amikor megyünk az aktuális bajnokesélyeshez és az rommá alázza az orcánkat. Amikor a keretünk épphogy egy értelmes kezdőcsapatra elég, mert a padon már nem marad olyan arc, aki beszállva érdemben tudna lendíteni a csapaton. Nos, most megint ide sikerült eljutni – hacsak a sokat hangoztatott akadémiai vonal nem üt be 2-3 év múlva. Tényleg ez marad az utolsó kapaszkodó.

Persze a szurkoló azért szurkoló mert egy ilyen sima 4-es után hőbörög, kesereg, megfogadja, hogy ebből elég, aztán szombaton ugyanúgy ökölbe szorított kézzel izgul majd a csapat következő meccsén. De ezt Hornby sokkalta jobban megírta már nálam, folytatnom sem kell.

Összegezve: Kupa over. Sírnunk lehet, csak nem érdemes: a realitás (azaz a jobb csapat) győzött és jutott tovább. Legalább marad erő a bajnokságra összpontosítani. Merthogy közben ott is melegszik a pite. Hétvégén Szolnok. Nagyon kell a három pont. Mindegy milyen tré játékkal, nem érdekel, de legyen meg.

Fotók: Babar és csepelujsag.blog.hu.

Kőkemény akarat kell és szerencse – Vidi-Kispest MK beharangozó

MK-negyeddöntő visszavágóra kerül ma sor Fehérvárott, s a bajnoki serleg első számú esélyesének vendégeiként minden vár ránk csak sétagalopp nem. Az ilyen helyzetek azok, amikor az átlagdrukker már a tisztes helytállással is megelégszik, csak legyünk már rajta túl… – csakhogy mi Kispesten nem vagyunk átlagdrukkerek. Nem elég a tisztes búcsú. Többre vágyunk. Jelen helyzetben kisebbfajta csodára. Az odavágó előtt a „Kispest-faktorhoz” menekültünk magyarázatként, most pedig újfent (kissé izzadságszagú) indokokat keresünk arra, miért és hogyan hagyhatjuk el győztesen, vagy legalábbis továbbjutóként a Sóstói stadiont. Nos ez annyira lesz könnyű, mint a srácoknak a meccs este 6-kor…

Azzal azért még a legvérmesebb kispesterek is tisztában vannak: a keretek közti különbség, a két csapat közelmúltbeli formája és a játékosok önbizalma közti differencia illetve az első meccs utáni állás egyértelműen abba az irányba löki az esélylatolgatást: ezt a párharcot inkább a Vidi veszítheti el, semmint mi nyerhetnénk meg. Fájó kimondani, de leginkább a kék-pirosokon, az ő hozzáállásukon, aktuális formájukon és attitűdjükön múlik majd a kedd esti találkozó kimenetele.

A mi közelmúltunkat tekintve eddig bőven vállalhatóan, két döntetlennel jöttünk ki az idény előtt két fő bajnokesélyesnek kikiáltott alakulatok elleni hármas meccssorozatból. Iksz a Vidi elleni hazain, a második félidő közepéig szoftosan domináló játékkal, majd vesztes helyzetből felállás a Loki ellen a Nagyerdőben. A végletes hozsannák előtt azonban nem árt azt is észrevenni: a Vidi ellenünk még bőven nézte a számukra hirtelen rangadóvá avanzsáló hétvégi Üllői úti vendégjátékot, míg a Debrecen valami hihetetlen módon oktalankodta el a kiütésünket. Mindez nem von le semmit a mi csapatunk érdemeiből, hisz mindkét meccsen mentek előre a játékosok, küzdöttek rendesen és odatették, amit tudnak. Csak csúcsformás ellenfelek ellen ez már kevés lehet. És attól tarthatunk: a Vidi most afelé tendál.

A ma esti meccs szempontjából az igaz kulcs az elmúlt hétvége Fradi-Vidije. Sokat gondolkoztam, hogy nekünk mi lenne az optimális eredmény, és bizony az általam is jósolt 1:1, vagy egy Fradi győzelem tűntek a legjobbnak. Ezekkel még nem dőlt volna el semmi, viszont Mezey dokkot elkapta volna a para, és az elsődleges célt jelentő bajnokságra pihentetve talán ismét B-szerűbb csapattal állt volna fel ma este, arról nem is beszélve, hogy egy esetleges Fradi elleni szopola után a játékosaiba való önbizalomöntés 50%-os valószínűsége is a mi malmunkra hajthatta volna a vizet.

Ehhez képest a 0:5 a lehető legrosszabb forgatókönyvet vetíti előre. Ez a Vidi már bajnok, efelől kétségünk se legyen. Dumálhatnak a szakértők és a fehérvári potentátok még necces meccsről, a Sóstóiban szerintem a Debrecen és a Zete sem lesz nagy falat ennek a keretnek, és még a statisztikailag szükséges későbbi kisiklások is beleférnek a kiesőjelöltek ellen. Kb. valószínűbbnek tűnik jelenleg a Vidi bajnokin való majdani megütése, mint ma este. Ha ma is B csapattal áll fel a Doki még az sem életbiztosítás, a szombati eufória utóhatásaként a bizonyítani akaró második sort is viheti a lendület. Ha meg kikapunk egy ihletett formát mutató Alves-Nikolics-Vasziljevics-Sándorgyuri sort, akkor bizony azzal a lendülettel húzhatjuk is elő a farzsebből a bekészített, „made in Sóstó” feliratú latex álarcokat…

Na most ebből hogy hozzunk ki minimális esélyt magunknak? Egyfelől a Bohócliga és kapcsolódó attribútumai, így az MK illogikájában lehet bizakodni, némileg a múlt heti töprengéseinkkel is egybevágva: annyira a Vidinek áll a zászló, hogy a szép csöndben, a kertek alatt pontjait gyűjtögetni elkezdő Kispestünk becsúszhat egy meglepivel. Szintén –halovány, de- esélyt jelent a Vidi hangulata. Az említett hurráhangulat könnyen átcsúszhat finom könnyelműségbe, gálába, amit egy penetránsan remek pillanatban érkező kispesti gól (hogy ki lövi, azt ne kérdezzétek) a csillagok bizonyos állásakor akár le is törhet. És még egy dolog. Supkának azt kell beplántálni a csapatba, hogy MI AKARJUK EZT A KUPÁT. A Vidinek ott lesz a bajnokság, és bár szép dolog a duplázás, ők így is, úgy is ünnepelhetnek a bajnokság végén. Ha viszont a mi játékosaink egy májusi estén szeretnék látni amint pár ezer fanatikus Kispest-drukker özönli el a döntőre kijelölt stadion szektorait, vagy hogy ugyanezek az arcok a vállukon vigyék végig őket az Adyn akkor most kegyetlenül oda kell tenniük magukat. Ha vérben forgó szemmel de nem esetlenül, hittel és akarattal megyünk rá a Vidire, az lehet még az a pici esély, amit meg kell ragadni. Guys, are you ready for it?

Gól. Azt mindenképpen kéne verni, lehetőség szerint kettőt. Ezt Danilo már megtette ősszel, ennek megismétlésére, az utóbbi hetek beli, a salsa, a capoeira és a jazzbalett elemeit ötvöző, ám futballjelleget minimálisan is nélkülöző mozgásbemutatóit tekintve haloványabb esélyek mutatkoznak. A másik Vidispecialista támadónk, Hfalvi jelenleg gyógyul. Maradna hát a védelmünk fejesorientált szekciója (Sorin, Ivan, Debrő) a pontrúgások után de sajna a Vaskó-Lipták kettős ezt könnyen háríthatja. Földön kéne itt, kérem szépen, ahogy Tichy is mondta anno, „okosan, laposan” játszani, mint a hazai Zelenka gól előtt. A szűrőrészleget is erősíteni kellene, de a támadások lehetőségeit sem feladni. Szép kihívás. Ha én lennék Supka (nem vagyok) így küldeném fel a kezdőt:

A recept tehát adott. Az esély nem sok, de haloványan még pislákol a remény. Ha veszettül koncentrálunk és akarjuk (nem akargatjuk, hanem AKARJUK) ezt a továbbjutást akkor talán meglehet. A zászló nem nekünk áll. De amíg ez a kicsi esélyke pislákol arra, hogy kiragadjuk a rúdját a gőgös fehérvári kezekből akkor menni kell előre. Ráadásul ilyen hozzáállással hosszútávon mindenképp nyerhetünk.

De kéne most a rövidtáv is…

Supka: “Mérkőzésről mérkőzésre lépünk előre”

Supka Attilával a találkozó után beszélgettünk, miután sikerült kiszabadulnia a rá még mindig jó szívvel emlékező cívis fanatikusok közös fotóért illetve kis beszélgetésért sorban álló köréből (az “Attila, annak idején kidobtál nekem egy Karát  melegítőt a lelátóra, azt azóta őrzöm” beszólást konkrétan megkönnyeztem). Szakvezetőnk a tegnapi mérkőzésen domináló birkózásról, a bekapott gólok kapcsán a sajnos tendenciózus figyelmetlenségünkről, illetve ennek kivédhetőségéről, végül a keddi esélyekről is értekezett.

 

Fotó: honvedfc.hu.

Osztályozókönyv – DVSC-Kispest

A tegnapi találkozó kapcsán elkészítettük a szokásos osztályozókönyvünket is. Nem meglepően a tegnapi elszánt védekezés eredményeképp elsősorban a defenzív részleg mutathat fel magasabb osztályzatokat – a támadószekciónk ezúttal harmatosabb volt. Érdemjegyek, dicséreték, szurkolói szemmel való siránkozás a tovább után.

 

 

KEMENES: Végre visszatért a gólvonal elé – ám hova tűnt az őszi Kemenes Szabi? A második gólnál elkésett a kijövetellel és Salami majdnem másodjára is megtréfálta… reméljük, csak átmeneti formaingadozást láttunk 4.

LOVRICS: Hozta azt, amit az utóbbi meccseken is. Így tovább! 5.5

DEBRECENI: Magabiztos volt hátul – többnyire. A Szalámi-gólnál az egész védelem elmarasztalható, viszont többször is jól mentett, gólja meg a legjobbkor jött. 6. Sport TV-s meccslegjobbi díja megérdemelt.

BOTIS: Ma is tolta sallangmentes játékát, a Cicó-gól előtti szabálytalanság sajna szükséges volt. Nem sokszor cifrázta hátul, nem lehet rá sok rossz szavam. 5.5

HAJDÚ: Zakatolt fel s alá, gólt is vállalt, fontos tagja a keretnek. Nem írom le n+1. alkalommal, hogy mennyivel értelmesebb volna egy sorral előrébb tenni (mégis leírtam). Talán ha a sérültek felgyógyulásával kiegyenesedik a keret…? 6

AKASSOU: Az első félidőben nem ismertem rá. A tavaly a Bohócliga legjobb szűrői közé magát beküzdő elefántcsontparti arc hihetetlen mélyrepülést mutat, alibizik, ténfereg. Remélem sürgősen összekapja magát és nem a jól ismert “afrikai játékos beszürkül Kispesten” pályaívet futja be. 3.5. Cseréje, Hidi szimpatikus srác, de nagyon kéne bele némi spiritusz és robbanékonyság, ez így kevés lesz. 4

HORVÁTH ADRIÁN: Szerelni, rombolni úgy-ahogy okés, és ma többnyire ez kellett. Ha viszont passzjáték, támadásépítés kellene… “Passzain” tegnap is csöndben sírdogáltam a Loki kapu mögött. Még nagyobb gond,  hogy jelenleg sajna mindhárom szűrőnk (Hidi, Adri, Aka) nagyjából ilyen kategóriájú. 4

NAGY GERGŐ: Nem megy Gergőnek egyelőre, nem akar összejönni az áttörés, amit különösen sajnálok, hiszen a felkészülés és a tavaly év végi meccsek során úgy tűnt: nagy durranás is lehet belőle. Leírni azonban nem szabad, ne kövessük el ezt a hibát! De bátrabban, Gergő, bátrabban! Tegnap ez csak 4. Cseréje, Sadjo inkább taktikai jellegű váltás volt, félig időhúzó, félig a Dombi érkezésével orrnehézzé váló DVSC-jobboldal megregulázását szolgáló jelleggel (-).

ZELENKA: Fáradtan mozgott ma, bár próbálkozott játékba avatkozni, tehát nem látom rajta a Macko-féle alibi jeleit. Az idő eldönti, hogy nagy reményeimet beváltja-e. Ez most csak 4 volt. Cseréje, Moreira is hozta a standard 4-est…voltak elfutásai amik végén rendre összeesett vagy elpasszolta magát, de hát ismerjük. Még ideírom sokadszor is hogy “legalább hajtott”, de ez nem sokunkat boldogít.

IVANCSICS: 1-2 olyan mozdulata volt ami régi önmagát idézte, de továbbra is olyan leeresztettség érzés lengi körül. Küzdött is, faragták is, de a régebben nálunk és Siófokon is védjegyszerű improvizatív baloldali játéka nem nagyon villogott  – igaz alig támadtunk. 4.

DANILO: Megtartja a labdát: pozitívum. Simán pályázhatna államtitkári pozícióra a Monthy Python féle “Furcsa Járások Minisztériumába” – ez vicces, de focipályán inkább negatívum. Crouch is kreténül mozog de veri a gólokat – Dani sokszor labdát se tud kezelni. Néha vannak remek momentumai, elfutásai – aztán jön az egy darab csele, ami után labdavesztés, kontra. 4.

Fotók: Lovi (honvedfc.hu)

Kiszenvedtük… – DVSC-Kispest beszámoló

Kétszer három órát vezetni azért, hogy nagy valószínűséggel egy méretes parasztlengőt helyezzenek el az ember naiv orcáján, hát nem egy nagy deal. A Kispest-szurkolók kábé ilyen életérzésnek vannak kitéve az elmúlt 15 évben -kisebb-nagyobb szüneteket leszámítva. Hogy miért éri meg mégis a (z ezúttal Debrecenbe történő) túra? Mindjárt kifejtjük.

 

 

A hétvége végre az igazi kora tavaszt is meghozta, így szemben az elmúlt hetek lelátói korlátokhoz fagyást eredményező időszakával, végre tényleg a hamisíthatatlan március-áprilisi, párolgó földszaggal- friss fű- és megfáradt szotyi-illattal telt stadionok várták a 19. fordulóra kilátogatókat országszerte (bár Debrecenben a kapu mögött még fagyott foltokat is találtam a sártenger közepén). E körülmények összességében jóval vonzóbb körítést kínáltak a meccsnek, kíváncsian vártam hát milyen derbi sül ki a Hemingway éra elejét leszámítva általában egyesélyes DVSC-Kispest párosításból (manapság ugye nem mi vagyunk egy debreceni meccs favoritjai, míg a boldog ’90-esek elején rendszeresen gyaláztuk a cíviseket).

A találkozó első harmada a várakozásokat igazolta: a mostanság megfáradóban lévő Debrecen úgy-ahogy nyomott, mi úgy-ahogy álltuk a sarat. A gyenge színvonalú meccsen a Lokiból Szakály próbálkozott a szélen jobb megoldásokkal, de halvány volt, ahogy szerencsére a Dolcetti alatt a Bozsikban egyszerűen 12 éves menekültnek nézett, azóta NB1-es sztárjátékossá fejlődő Yannick is. Kabát Warrior szétvarrt alkarját is igénybe vevő bírófenyegető hőzöngésén túl nem mutatott sokat, szóval úgy nézett ki: tartjuk magunkat.

De még hogy! A 20. perc táján első valamirevaló beívelésünkbe Debrő piszkált bele elöl, 0:1. Remekül kezdtek alakulni a dolgok. A derék cívisek megposszantak a lelátón, a saját játékosaikat betaláló beszólások már-már a korzónkat idézték. Mi nem sok veszélyt jelentettünk elöl (Danilo a 10-ből 9-szer előjövő gyenge napját fogta ki, Zelenka mesternek pedig Presser nyugodtan dúdolhatta volna a Sose halunk meg c. film főcímdalát: „Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál”), de a lassan beidegeskedő DVSC ellen most ez is elégnek tűnt. A 45. percig. Botis hozott össze egy szabadrúgást a 16-osunk előtt, Czvitkovics kapura lőtt, a sorfalunk felállása kimerítette a „necces” fogalmát, Kemenes mozdulni sem tudott a löketre (1:1).

A szünetben azon polemizáltunk a fotós kollegával, hogy szokás szerint a legidiótább pillanatban bekapott gól mennyire vet minket vissza. Úgy festett: nagyon. A Loki úgy gondolta rövidre zárja a bulit, és a frissen becserélt, évek múltán jó eséllyel Bohócliga név-nívódíjas Eugene Salami szalámizta fel a védelmünket és ért el közelről gólt (2:1). Nettó 3 perc alatt omlott össze az addigi talmi kártyavár. Ekkor jó eséllyel egy nagy vereség is kinézett. Közben az indiszponált Akassout már lekapta Supka, s ekkor Zelenka helyére Moreira állt be – nem sok jót ígért mindez  a záró fél órára.

Ám ez a Loki már nem az a Loki. A debreceniek visszavettek, mi meg felálltunk a padlóról, szédelegve bár még a beszedett két gyomrostól, azért tétován mégis megpróbáltunk fel-felcirkálni  a Loki 16-osáig…. sőt, a félidő közepén, váratlanul a cívis állcsúcsra is sikerült elhelyezni egy szép csapottat: Hajdú lövése valakin megpattanva vánszorgott a szerb DVSC-portás hálójába! 2:2!

A Debrecen megpróbált újfent felpörögni (kíváncsi vagyok, a visszaállásuk az évad eleje óta tartó punnyadásuk jele, vagy Scasny bá taktikázta el magát…-ha az utóbbi verzió igaz, vendégem egy csapolt Moravské Sklepny-re), de Salami kapufáját leszámítva (amikor is Kemenes mellett az én tarkómon is kicsapódott a jeges veríték) már nem nagyon volt puskaporuk.

Az előzmények ismeretében és a meccs alakulását tekintve egyaránt meglepő a pontszerzésünk, jól jöttünk ki az adok kapokból. Az igazi az lenne, ha ez kicsit megdobná a csapat csorbult önbizalmát és a következő fordulókban ill. a Vidi elleni keddi kupameccsen már a játék tudatossága is javulna ennek eredményeként. Nincs könnyű dolga mindenesetre Supkának, a kispadunk nagyon rövid, és azzal hogy láthatóan ő is szembesül a használhatatlan arcokkal (Rouani pl. hogy eltűnt a szűk keretből  2 meccs óta), egyre fájóbb a szűk variációs lehetőségek köre. A találkozó végi sajtótájon a szakvezető mindenesetre nem volt szomorú a debreceni pontszerzés után, jó lenne ha Fehérvárott is vidáman beszélgethetnénk.

A kaland végén hazaérve, szerencsére a Kós Károly téri közértet még 1 perccel zárás előtt elcsíptem, így sörökkel bőven feltankolva értem haza. Kellett is a komlóbevitel – elvileg „ünnepi” az alkalom, első tavaszi pontjaink megvannak… még inkább sarkallt azonban a tény, hogy a kispesti kollégák melletti egész napos absztinens sofőrködést követően végre én is megbonthattam a magam jól megérdemelt palackjait. Nem mondom, hogy rosszul esett a wekerlei éjszakában.

Fotó: Lovi (honvedfc.hu)

Nyerünk Debrecenben, és kész!

A holnapi napon végre harmadik állomásához érkezik a múlt vasárnapi Fradi-meccsel indult, majd szerdán a listavezető Fehérvár vendégjátékával folytatódott „játsszuk le egymás után a gázos csörtéket, majd nyalogassuk a sebeinket egész tavasszal” című sorozatunk. Szombaton ugyanis a címvédő Loksi otthonába látogatunk, az esélyeket a hajtás után latolgatjuk.

Érdemes leszögezni az elején, hogy Debrecen a lehető legnegatívabb helyszín aranylábúink számára a 21. században, hiszen egészen 2001 tavaszáig kell visszapörgetnünk képzeletbeli statisztikánkat ahhoz, hogy kispesti győzelmet tudjunk felidézni a Hajdúság fővárosából, azóta tulajdonképpen csak asszisztálgatunk a vendéglátóink hol kisebb, hol nagyobb különbségű sikereihez.

Mostanra azonban eljött a mi időnk és ezt többféleképpen bizonyíthatjuk!

1. Az első és talán legfontosabb szempont a számmisztika. Mint ismeretes, tavaszunkat kétgólos vereséggel kezdtük a nyóckerben, a zöldek és a Vidi ellen viszont folyamatosan redukáltuk a különbséget ellenfeleinkkel szemben, így a DVSC ellen már egygólos sikernek kell következnie! Ez a legerősebb érv, amiben hihetünk, kudarc esetén már nem fogadjuk el Supi bácsitól a „nem volt szerencsénk” frázist. Ezt a meccset – statisztikailag – be kell húzni!

2. Racionálisabb, de talán kevésbé erős indok, hogy az eredményekkel együtt a csapat által mutatott pörformansz is némi fejlődésen ment át az elmúlt hetekben. A Hungária elleni, majdhogynem értékelhetetlen, helyenként lötyögésként is leírható produkció után Prukiék ellen már egy félidő erejéig, míg a listavezetővel szembenahogy a Mester is említettehetven percig játszottunk tűrhetően, így (szintén a számmisztikát alapul véve) Debrecenben már össze kell jönnie egy teljesen végighajtott meccsnek, de csak ha a fiúk is így akarják. Bár sérültjeink igen lassan lábadoznak, közülük igazán csak Hercegfalvi Zoli kreativitása hiányzik igazán, őt azonban pótolhatja a rohadt lassú fizikailag még láthatóan nem tökéletes Zelenka, aki a napokban megkapta a Demjén Rózsi becenevet, lengyel nemzetiségű blogger-riporterünk szerint pedig „nagy kedvenc lehet” a morva skac.

3. Végül érdemes egy kicsit ellenfelünk formájával is foglalkozni, mert az utóbbi hetekben ott is beütött valami Kispest-faktor-szerűség. Az mindenesetre biztos, hogy ha a derék Zdenek mesternek megmutatják a kecskeméti katlan képét, esetleg Szivics edző egyik visszafogottan elegáns portréját, a cseh úriember fénysebességgel katapultál a legközelebbi ágy alá, vagy egyik játékosa öltözőszekrényébe. A DVSC sorozatban háromszor szenvedett vereséget a Széktói Stadionban, a végén már tényleg rossz volt nézni, hogy egy hazai szögletből úgy lett gól, hogy támadójátékos a labda tíz méteres körzetében nem leledzett. Bács-Kiskun vármegyéből kiszabadulva aztán nagy nehezen begyűjtötték a három pontot a dobogós (piff) Paks ellen, de csak a Fradi által már megannyiszor alkalmazott öngól+tizi kombóval, hátrányból.

Remélem, a tárgyilagos esélylatolgató poszttal sikerült felspannolni mindenkit, akinek tehát van szabadideje, pattanjon fel a vonatra és lepje meg a csapatot a debreceni mobilaréna vendégszektorában!

(Az elmúlt évek eredményeit ezúttal – az optimizmusunk megőrzése végett – nem közöljük.)
Fotók: Jómagam.

Supka Attila a mérkőzésről – mi pedig egy boxeralsóról

A találkozót követően vezetőedzőnk értékelte a látottakat és némi előretekintésre is vállalkozott a cívisvárosi mérkőzésünk kapcsán, illetve a csapat összeállásának folyamatáról.

Az utolsó kérdés kapcsán megkerülhetetlen annak a felvetése: a hazai játékvezetői és asszisztensi körben hogy vagyunk képesek összevadászni ennyi sült brokkolit. A meccs jelentéhez ugyanis a 2. játékrész közepén értünk el, mikor is Vólent helyére Supka edző Brightot akarta beküldeni. Nos a cserénk 5 percig húzódott mert a túlbuzgó partbíró a stoplik ellenőrzése után a kiwi srác nacija alá is bekukkantott majd intett hogy bukó van, itten nem lesz beállás és elfutott szöglethez lengetni. A kispad 5 percen át könyörgött neki hogy jöjjön vissza megnézni még 1X az esetet de egyáltalán kideríteni hogy mi a problema?! Partjelzőnk azonban csak peckesen integetett hogy ő a maga részéről lezárta az esetet. Végül érkezett SzabóZsé és ő is belesve a Bright-i gatya alá végül engedélyt adott a cserére. Interjúnkból kiderül, hogy az epikus szenvedés oka prózai volt, én meg azon gondolkozom, az ilyen (szereplés-orientált, az hagyján de a szabályzathoz is tufa) csókákat mint a derék vonalbíró, honnan szerzi be ilyen nagy tételben az MLSZ?

Hihetetlen.

Fotó ismét Babar.

Még nem dőlt el semmi (?) – Kispest-Vidi MK beszámoló

Az utolsókat rúgó tél egy hideg, fogvacogtató estével kedveskedett a Bozsikot szerdán úti célul választó kispesti és fehérvári szurkolóknak az aktuális kupafordulóban. MK meccsre került hát sor kedvenc stadionunkban és bizony nem a párharc esélyeseiként készülhettünk a kezdő sípszóra – dicső MK-s közelmúlt ide vagy oda. Supka azért olyan eredményt célzott be a meccs előtt mellyel még élne a remény a jövő keddi visszavágóra, lehetőleg kapott gól nélkül – ezt a vágyálmot kisebb defektusokkal (már amennyire a bekapott gól kicsi) azért kvázi hoztuk.

A Fradi elleni derbihez képest jóval szellősebb lelátók előtt került sor a mérkőzésre. A Vidi “B jellegű” csapattal érkezett, főleg támadószekcióban, nálunk pedig egy amolyan “a lehetőségekhez képesti vegyes” futott ki a gyepre. A védelem pl. abszolút első soros volt, ám lehetőséget kapott a gólvonalon Kemenes, szűrőben pedig az inkább tartaléknak minősülő H. Adri és Hidi, elöl pedig az ifjú tehetség, a Sisa alatt anno az NB1 mélyvízében már megmártózó Vólent.

A találkozó álmos kupa jelleget mutatott kezdéskor, nekem a két évvel ezelőtti, Kecsó elleni hazai MK meccsre emlékeztető módon. Sokáig nem történt semmi érdemleges, majd szép lassan elkezdtük átvenni az irányítást. E pálfordulás hamar eredményt hozott: azt hiszem Zelenka indította Lovricsot, a horvát bekk jól osonkodott el a jobbszélen, centerezését pedig a Danilóra mozduló Bozovics mellett Zelenka belsőzte a kapuba! A korzón csak Pelenkaként emlegetett irányítónk tehát második meccsén már be is köszönt, várjuk a folytatást! (Ahhoz viszont no comment hogy egy-egy rosszabb passza alkalmával már jött is jól megszokott ordenáré szidás egy-két torokból “ez is minek kell nekünk” felütéssel. Én kérek elnézést.) A félidő hátralevő részében a játék képe már nem nagyon változott, belőlünk sajna hiányzott a 2. gólhoz kellő plusz, ami majd a 70. perc után meg is bosszulja magát.

A szünetben határozottan jó kedvvel tekintettem a II. félidő elé és a kiürült műanyagkorsó fenekére – uraltuk a meccset, a Vidinek alig volt momentuma. Egy + gól azonban nagyon hiányzott a nyugodt visszavágó fogalmához.

A II. játékrész első harmadában aztán 2 hatalmas ziccert is rontottunk – ekkor nem sok hiányzott a Vidi megregulázásához. Ám ami hiányzott az hiánycikk is maradt, a Dottore cserélt, jött a már szünetben bevetett Nikolics és Polonkai mellé Gosztonyi is, a Fehérvár ritmust váltott – jött is az egalizákló találat. Védelmünk egyszer hagyott ki, a 2 cserejátékos által behülyített hátsó alakzatunk csak leste Nikolics találatát. NAGY KÁR VOLT EZÉRT! Félek, sokba kerül majd nekünk ez a Nemanja-gombóc. Percekkel később Kemenes egy remek kijövetellel akadályozott meg egy újabb találatot egyúttal -remélem- jelezve a kispad felé hogy kivel kezdjünk szombaton. Meleg lett a pite. A végére aztán védelmünk úgy-ahogy helyreállította önnön stabilitását elöl azonban már impotensek voltunk, ezúttal sem Azevedo, sem Bright nem tudott sokat hozzátenni az attakokhoz.

1:1. Sajnálatos a kapott gól, nem is kicsit… Azért az eredmény nem egy vészesen rossz kiindulási alap a fehérvári túrához – bár nagy kérdés, a sóstóiak játszanak-e még egyszer íly ötlettelenül mint ezen az estén.

A sajtótájon jó hangulat uralkodott, Mezey voluntarista gesztusroham részeként dícsérte a “masszív Honvédot” és a “remek színvonalú, élvezetes kupatalálkozót”. A Dottore kissé régi gombfocis önmagamra emlékeztet. Én is ha győztem vagy iksz lett, nagyvonalú szóvirágokkal dícsértem az ellenfelem, modoros, egykori Népsportot idéző közhelyeim helyből pofont értek volna. Viszont ha kikaptam, az egész világ hibás volt… emlékezhetünk, a Moraleses fehérváris siker után minden voltunk csak masszívv, szimpi csapat nem – ellenben bekkelős förmedvények Mezey szerint.

Hazafele a 42-esről lecsúszva gyalogolhattam végig az Adyn hazáig. A wekerlei estében épp a főtéren rongyolva át a kivilágított, regionális operatív programból kistafírozott kulisszák látványától elérzékenyülve magamhoz képest ultrameglepő módon optimista hullám  kapott el: lassan itt a tavasz, mi meg elkapjuk a Vidit a visszavágón? Aztán bekanyarodva a sötét Mészáros Lőrinc utcába egy alattomos kátyúba lépve 1 dupla cukaharát idéző performansszal zuhantam majdnem az árokba, ami azért visszarántott a realitás talajára. Jó lenne ha a jövő kedd nem ezt tenné velem -velünk.

Jó: Kemenes, Debreceni, Botis, Lovric, Zelenka, Vólent.

Fotó: Babar.