A múlt heti bejelentés óta pörög a koronatotó Kispesten. A szurkoló következtetéseket szeretne levonni a kupameccs keretéből, listázza az edzésképeket, vadul pörgeti az Instagramot, a Facebookot, hátha lehullik valami információmorzsa. Mindenféle hírek terjednek, mindenki nagyon jól értesült, a szurkoló pedig hinni szeretne, reménykedni, miközben a legrosszabbra készül.
Pontosan tudja, hogy itt még nincs vége, hogy a helyzet nyilvánvalóan rosszabb lesz, hiszen előbb mindig rosszabb kell legyen egy helyzet, és csak utána jöhet a javulás, ha egyáltalán beszélhetünk a javulás lehetőségéről. A szurkoló tehát úgy reménykedik, hogy pontosan tudja, a reményei szinte sohasem azonnal, belátható időn belül, hanem majd valamikor a jövőben válhatnak esetleg valóra, ha akkor még egyáltalán aktuálisak lesznek. Ezért a szurkoló igazából nem is reménykedik a szó szótári értelmében, hanem valami teljesen mást művel, amire a szót sem tudom hirtelen, azonban a jelentése valami ilyesmi: a jelenben tudni, hogy a reménykedésnek még nincs itt az ideje, és amiatt, hogy majd lesz lehetőség reménykedni, magabiztosnak és önazonosnak maradni.
Lehet, per definitionem ez volna a hit?
„A tökéletlenek ellen a tökéletes védekezés is hiábavaló” bővebben