Emlékeztek azokra az időkre amikor a sportkormányzat még csak simán Orbán-kormány volt, és a sportminiszterét – miután lediplomázott – Deutsch Tamásnak hívták? 2001 környékén egyszer már nekifeküdtek a magyar futball megmentésének, akkor lett Professzionalista Nemzeti Bajnokságunk, majd rögtön újra NB I-ünk, meg mindenkinek beígértek stadiont, ligahitelt, satöbbit. Aztán lett belőle Megyeri út, félkész Dunaújváros, Sopron, Zalaegerszeg, éveken át egy raktárban porosodó beléptetőkapuk, és más semmi. Ja, de. A ligahitel törlesztésébe belerokkanó klubok sora.
Nyolc év szünetet követően, 2010 után újra nekiestek a témának, és most arra vállalkozunk, hogy legalább a stadionok szintjén összevessük mi minden változott azóta. Nyugi, szpojlerezek, de már most mondom, kiábrándító lesz.
„Fúúúú, azért elég jó, hogy 2002-ben nem kaptunk új stadiont” bővebben


Akár „Békebeli esték” cím alatt is futtathattam volna a posztot a klasszikus RW-i érzelmi húrpengetés és hangulatfetisizálás oltárán áldozva. Tegnap ugyanis második részéhez ért a tavaly még Csábi Jocóval elindított Kispesti Futballházi Esték sorozat (nem ez a hivatalos neve a rendezvénynek, csak én aggattam most rá, de kb. lefedi a lényeget), ezúttal emelve a tétet és egyből két vendéggel próbálkozva, mégpedig a mindenkori kispesti gólvonal elől.