Tavaly azt sírtuk el az utolsó fordulós beharangozónkban Debrecen előtt, hogy “végre vége“, s aztán, bár örültünk a bajnokverés minicsodájának, tényleg nem bántuk a zárást, hisz vége lett a tavaszi borzalomnak, és “még egy ilyen szar félidényünk nem lehet“.
Lett, kettő is: a tavaly ősz és a mostani tavasz.
FIGYELEM! A most következő poszt kiábrándult lesz és szomorú, így aki inkább örvendezne a bennmaradáson, szíve joga, és azokat is megértem, de azok ne is kattintsanak a tovább gombra mert csak engem küldenek el a Kone sípjára, hogy mit szöttyögök, RW, te pesszimista ecetmanus, te szerencsétlen varjú. Csak mondom. A miheztartás végett.
Szóval legyen vége-hangulat, no de előtte ma még a Pápa ellen egy kicsit izgulni kellett a meccs előtt, bár belül mindenki biztos volt benne (többé-kevésbé), hogy meglesz a maradás. Én egyenesen nyugalom-cunamiban leledzettem, 4:0-át várva a romjaiba dőlő Pápa ellen. Csak az ultrapesszimiska és szarkazmuspápa Ábel és Viktor intettek óva, hogy a jelen Kispest képes “csodára”. Bakker, majdnem be is jött.
Az elezi önkiállíttatás és Gyula úr kihagyott tizije (mely előtt már rám is átragadt a többiek nihilizmusa, és belül megéreztem a rollert) táján az önszopatásnak komoly esélye volt, de szerencsére a Pápa tényleg már csak mezileg volt kinn a pályán, illetve a második félidő elején előbb Ignja papa vert közelről egy nyugtatót Szűcs dublőrének szeme közé, majd a Pápa is 10 főre fogyatkozott, Holender ügyes kilépésének és lerántatásának köszönhetően (bár a harmatos bíró elég sokáig totojázott, hogy mi legyen). Egál végre a létszám tehát, bár emberhátrányban sem volt kolosszális vész, innentől pedig aztán Gyula úr tavaszi sokadik beköszönése végleg el is döntött mindent.
“Na, kezdődhet a fieszta” – vigyorogtunk egymásra a többiekkel önironikusan, de komolyan, ami innentől jött az tényleg egy elbaszott fieszta lett. A lelátó elkezdett ünnepelni. Szép volt fiúk kórus, Maaaarcoooo Rossi kórus, mintha nem az egyik legtopább idényünk után lennénk evör, és mintha nem az egyik legvéleményesebb gerincességű edzői visszatérést nézhettük végig egy tök fölösleges Csábileváltás után február közepén. OK, Rossi korrektül lehozta a minimumprogramot tavasszal, mert bennmaradtunk (éppenhogy), de a meccs előtti önfényező (mi itt elvégeztük becsülettel a kemény munkát jelleggel) himnuszok, meg tegyük a kezünket a szívünkre, az utolsó utáni pillanatos bennmaradás akkora edzői truváj volt szerintetek, most nem bántva az olaszt, de tényleg? Ehhez képest úgy ünnepelte itt őt az ezerfejű, mintha a 6. helyre kormányozta volna sziporkázó játékkal a Vérhód és Csábi dilettantizmusa alatt csak őrlődő keretet. Miről beszélünk?
Az már csak hab volt a tortán, hogy a végigszánalmaskodott meccs végére még Kemenes Szabit lehozza a kispad, helyére beküldve Horváth cserekapust, gálázunk, vazze, a kivetítőn tűzijáték pörög, komolyan, mintha bajnokok lennénk, vagy dobogós érmet szerző csapat, vagy kupagyőztes, akkor szokott történni ilyen gesztushalmozás, erre most lenyomjuk az anyagilag-morálisan-lélekben egyaránt padlón lévő Pápát és standing ovation?
Nem értem magunkat. Ugyanez a szurkolósereg itt kurvaanyázta volna a csapatot, ha nincs Ignja gólja, ellenben a Hali és a Dunaúj is nyer. Arany középút, az hol van, könyörgöm? Szépen, szolidan meg kellett volna tapsolni a mai győzelmet, aztán hazaballagni, mert ez az idény nem érdemel többet.
És mindezt nem a játékosainknak üzenem. megmondom őszintén, nekem a srácainkkal nincs nagy bajom. A többségükkel, a keret gerincével legalábbis. Volt egy-két, a vártnál gyengébb forma idén (pl. Szabi, Vécsei), de ettől még nem “gyűlöltem” meg őket, Hidi egész éves stabil játékának, Nagy Geri tavaszi felpörgésének, Holender idényvégi beindulásának, Gazdag főleg ősszel biztató produkcióinak még tapsikolok is magamban, Ignja nagyrészt jó volt egész évben szokás szerint, a téli igazolás-ámokfutásból Elez egészen bevált, Gyula út meg az idény közepét leszámítva szépen termelt. Proszika egy félisten, akit nem értem, miért jegelt a végén a talján, Botival semmi gond, ha a szélen játszatjuk, Botka Endi szobrát meg már formázom a kertemben.
Ezek apró örömök, de ettől még csapatként, eredményességben ez egy kurva gáz év volt. De ha szerintem erről nem a srácok tehetnek (leszámítva néhány haszontalan/gyanús légióst, Kosznics, Alcsíí, Navarro, halljátok?!), akkor ki? Nem nehéz kitalálni. Klubvezetésileg a dilettantizmus majdnem teljes arzenálját bemutattuk idén (koncepcióváltások kéthavonta, a 2014 tavaszán belendülő ifisták kikölcsönzése nyáron, elindulás egy úton, majd előzmény nélkül gyorsan lehajtani róla, eszetlen játékospolitika, elriasztott szurkolók, stb.), a palettáról már tényleg csak egy krémerkárolyi félidős edzői hazamenetel, vagy egy tarsolyi öncsődbejelentés hiányzott a tavasz közepén.
Nos, ilyen előzmények után a fieszta-hangulatot kissé erősnek éreztem, kövezzetek meg érte. Bennmaradtunk, én meg csak nézek ki a fejemből, hogy mi a faxgép volt ez az elmúlt 15 hónap?
Hanta szerint visszajöttek a ’90-es évek vége-2000-res évek eleje.
OK, csak akkor még lelkes fiatal voltam.
Sajnálom, kedves olvasók, nem akarom senkinek sem lehúzni a kedvét, de ez van, én jelenleg se a jövőt nem látom, se a közelmúltat nem értem, hogy mi mit akarunk egyáltalán, mint Honvéd, mostanság. A jelen, na azt láttam, úgy ünnepeljük a kivérzett Pápa félgőzös leverését, mintha a Samp elleni hazai siker éledt volna újra. Pedig nem.
Örülök, hogy itt a nyári szünet, rám fér.
Hogy tavaly is ezt írtam?
Na itt a gond, Itt a kurva nagy gond.