Bár Pinezits mester a honlap beharangozóinterjújában jó szokásához mérten sietett leszögezni, hogy bár ez egy kötelező győzelemnek van kikiáltva, rohadtul nem az; azért mi egymás között valljuk be, hogy ha itt szóban mindig elejtjük azt is, hogy a Honvédnak első osztályban van a helye, az azt is jelenti, hogy fel akarunk jutni, akkor pedig, lehet ezt akárhogy ragozni, ez kötelező győzelem. Nyilván nem vagyunk vakok, és látjuk, hogy az „első osztályban a helyünk, DE…” szöveghez mindig csatolnak a klubházból egy 10 oldalas apró betűs záradékot is, amiben a sok „minekután”, „végülis”, „azonban”, „mindazonáltal” között csak annak a narratív bebiztosítása áll, hogy azért, ha lehet, ne haragudjon meg mindenki, ha mégse sikerül egyből feljutni, csak mondjuk 3/5/10/20 év múlva, már egy új futballrendszerben. Tudjuk. Ennek ellenére, ha a hivatalos sztorink „eredményes Kispest felépítése rövid és középtávon” passzusát komolyan vesszük, tegnap nyerni kellett.
Kicsit azt érzem a mostani csapaton, mint magamon, ha a futásról van szó. Már gimiben a kedves, ám kissé kattos iskolaorvoshölgy is, aki mindenkit besorolt, hogy kinek kéne súlyt emelni, birkózni, úszni, sprintelni stb., szóval ő is azt mondta, ránézve erősen Hailé Gebreselassie-t vagy Wilson Kipketert idéző alkatomra: „magát az Isten is hosszútávfutónak teremtette”. No igen, az alkatom és a (nem) cipelendő (pehely) súlyom megvan hozzá. A másik fontos összetevő hiányzik sajna: a kitartás, az akaraterő. (Ez nálam másban van meg, kérdezzék a mindenkori munkahelyi főnökeimet/tanáraimat).
Na de, ahogy nőttem, azért arra rájöttem egyetem alatt, hogy bár utálok futni (fárasztó, kellemetlen, tikkasztó), igaziból a nagy tanulási szakaszok során nagyon sokat segít a testi felfrissülés. Aztán elkezdetem melózni, folytattam a 2-3 naponta való futkorászást és arra is rájöttem, mi ez az endorfin szöveg, amiről sokan sokat beszélnek. Sőt, 10 év alatt a kötelező szarság státuszból meg is szerettem a futást, és a wekerlei kisköröm (egy girbegurba hurok-összlet a telep északnyugati negyedében) vagy a Doki barátommal nyomott nagy Wekerle-köreink (2* vagy 3* az Esze-Álmos-Zalaegerszegi-Bercsényi négyzet) már rendre élményt jelentettek. Aztán jött a focis bokaszalag szakadás 2015-ben, fél év kihagyás, de utána megint futás-visszaedződés, igaz a fájós hátam miatt azóta csak rekortánon futhatok, max a Kiserdő földes talaján (bár abból 3 nap zsinórban már sok a gerincemnek). Ügyesen kell beosztani…
Így állok most – vagyis álltam tavaly őszig, amikor először a posztCovid miatt nem mentem futni orvosi tanácsra, majd mire elkezdhettem volna, jött az idei tavasz a már megénekelt munka-egyetem-esküvő trióterheléssel, és mindenre volt időm, csak sportra nem. Kis pukkantam júliusra, így ahhoz menekültem, ami már rég elmaradt: a futáshoz. És el is kezdtem a visszarázódást, de ahogy minden nagy kihagyás után, most is kegyetlenül szenvedek: nem jön egyelőre a megfelelő fonálelkapás, minden futós órám kínszenvedés, utálom elkezdeni, utálom a közepén a szúrós oldalam (ilyen már 10 éve nem volt), utálom a rendszeres megfájdulását féltávnál a bokámnak vagy a térdemnek. Csak a vége jó.
Ugyanezt látom idén a csapaton. Hosszas kihagyás után ismét a Klubszellem van a pályán puhos vagy beleszarós férgek kínos válogatottja helyett. Ennek maga a Klubszellem örül is, kezdi megtalálni magát, de annak, hogy megint tétre kell játszania, kevésbé örvend. Elindult a kiserdei futókörön, de nem örömmel. Szenvedve. Szúr az oldala. Utálja, hogy ma Kozármisleny, tegnap Csákvár, holnap Tiszakécske ellen kell játszania. A Klub arca most olyan, mint az enyém, amikor balra fordulok az Ibis Hotel mögötti erdőrészen az első köröm felénél, vissza a Büdös árok metró felőli első kishídja felé, és közben azon gondolkozom, mi a f…nak kellett ez nekem, miért nem otthon hallgatom kellően megdörrentve a Loneliness of a Long Distance Runner-t, ahelyett hogy élőben gyakorlom ezt az ostobaságot. A Klub arca is ilyen most (meg mint Fantáé, mikor ránéz a büfére lapos pillantásokkal).
Ilyen ez az arc most, de benne van az is, hogy azért csak fut a Klub is, fut, ahogy én is futok, és nem sétálok haza a Távíró köznél, hanem futok tovább vissza a MOL kútig és kezdem újra a második körrel. És így tovább, megint el Apuék egykori földes San Siro-ja (más nevén „Libaszivar stadionja”) mellett, ahol most kutyát futtat a fél József-Attila ltp., át ismét a Távírón, végig hullámozva a következő szakasz szinuszgörbéket vető dimb-dombjain, el az Ibisig. És így tovább. És mikor végzek, és kifulladva nyújtok a benzinkút melletti 3 juhar árnyékában, akkor meg olyan a fejem, mint tegnap Bocskayé, aki térdre rogyott a lefújáskor, égnek emelt karokkal, majd arccal a földre. Megcsináltam – sóhajtok ilyenkor, és bár nem lehetek büszke a show-ra, mert nem én leszek a mezeifutó bajnoka Kispestnek, magamat legyőztem. Ugyanígy boldog lehet Bocskay és a többi kadét: megint kínszenvedés volt a tegnap nagy része (de legalább már nem az egésze), viszont győztünk, 3 pont, idén először jobbak voltunk egyértelműen az ellenfélnél. És noha ez még mindig elég sovány ahhoz képest, ha a Gálhidis csapat rajt-cél győzelmét veszem (meg a “nekünk az első osztályban a helyünk” narratívát); ahhoz képest viszont egyáltalán nem sovány, hogy eddig az NB3-ban és NB2-ben pallérozódó (bagy az első osztályba a szarháziak mögött perceket kapó) pár sráccal kiegészített tehetséges ificsapat próbál meg itt összeállni (v.ö.: „a feljutásra esélyes Nyíregy otthonából hoztuk el egy pontot, amire büszkék lehetünk” -Pinezits).
Nagyon csatázik ez a két megközelítés, és továbbra sincs összhang köztük. Nekünk a helyünk odafenn van… -> Egyből feljutás kell! -> Mindent megteszünk az egyből feljutásért, amit tudunk (értsd: ne haragudjatok meg ha nem megy) -> olyan srácokat hozunk ide akik megfelelnek az öltözőépítési elveinknek és akik beleférnek a kereteinkbe (értsd: nincs pénz) -> legyünk büszkék a srácokra akik a feljutásra esélyesek ellen is hősiesen védekeznek -> mert akkor mi nem vagyunk feljutási esélyesek? -> de szeretnénk azok lenni… és így tovább.
Tegnap az első olyan meccsünk volt idén, ahol végre tényleg jobbak voltunk az ellenfelünknél, írtam fentebb, és ez akkor is igaz, ha a meccs egészét azért nem sikerült uralni: az első félidőben is volt 20 perc, amikor visszazártunk és a másodikban is 20, amikor addig húztuk fel magunkra a ’kécskét, amíg Cipf vert is egy olyat, mint kisBobál Mezőkövesden a bajnoki aranyhajrában. De mire megijedtem volna, hogy baj lehet, hisz mi beültünk, Holman, Kerezsi, Kocsis pedig már padon, addigra meg is nyugodhattam: a Tiszakécskében nem volt több, mi viszont könnyed Atletizéssel (csatár helyett Szabó Alex be, oldalvonalnál/szögletzászlónál tartogatott labdás időrablások) relatíve nyugodtam kihúztuk a necces hátralevő negyedórát.
Persze ezek a visszaesések lehetnek tudatosak is, Pine úr magyarázza azt interjúkban és említette volt az ankéton, hogyha ilyet látunk, akkor nem kell megijedni, ez szándékos – lehet, Balmaz-nyíregyen is erről volt szó, csak ott az egész meccsen (…). Hát, nem tudom, mire lesz ez elég.
Egy biztos: 2003/04-ben 3 zsinórgyőzelemmel kezdtük a másodosztályt (DVTK, Kaposvár, Szolnok, ha jól emlékszem), amely triósiker lendülete a végéig vitt minket. Idén a csákvári nyögve nyelős katarzissiker után rögvest egy kötelező győzelem bukása a (persze kellemetlen, de azért verendő ellenfél) Kozármisleny ellen, majd letutizott bunkerezés az „esélyes” Nyíregy ellen. Gy-V-D az első 3 meccs, majd a negyediket megnyerjük megint, nem könnyen. Ez kevésbé szép minta, mint 2003 őszén, de kísértetiesen emlékeztet egy másik nyitányra. 2016 őszén (későnyarán) Újpest elleni kiszenvedett 2:0, a szar formában fertező Fradi ellen gyáva 0:1 itthon, majd egy penetráns 0:0 Sopronban a Hali ellen – meg is állapítottuk Ábellel és Andrissal a lelátón: na, még egy szar idény. Akkor bajnokok lettünk. Idén Balmazból hazafele is elhangzott a borús idényjóslat – és most szerdán kiszenvedtünk egy 3 pontot. Ha Siófokon is nyernénk, akkor…
…akkor is csak akkor fog történni valami, ha megjönne közben az idei Lanzafame, mint történt az 7 éve. Továbbra is tartom: egy biztos gólvágóval és egy öltözőösszefogó karmesterrel ez a keret az első két hely egyikének esélyese lehetne. Így most nagy lutri az egész.
Egy nagy lutri, amit viszont kábé jó nézni. Vagy legalábbis nem szenvedés. Gyurin is azt láttam tegnap, hogy a góljaink után, két év óta először, mosolyog. Öcsém megint ott áll velünk, noha 3 éve émelygett a pályán és a klubházban látottaktól. Én relatíve vidáman (rólam beszélünk, legyünk óvatosak) elkezdtem újra idegenbe is járni, Ábel pedig olyan lelkesen gyalázza az ellenünk fújó bírókat vagy cinkeli a súlyosabb fazonokat az ellenfélből, mint már évek óta nem. Valami visszatért, valami, ami még nem az igazi, ami még messze nem a jobb Honvédkorszakaink (szurkolói értelemben véve) megidézője, de fényévekkel a láb- és fáradt hányásszagú lukicsmitrovics éra előtt áll.
Tegnap remek volt nézni az első gólunkat: Lovresz apó indítását (ami előtt Öcsém szeretettel meg is jegyezte öreg kedvencéről: „remek szerelés, ilyenkor szokta elbaszni a passzt Iván, hehe”), de Ivan nem bassza el, Kerezsi száguld, jól ad be, Kocsis beveri. Nézek hátra, Fanta elismerően bólogat, olyan fejjel, mint akinek valaki elküldte a Balaton zenekar összes kiadatlan felvételét bakeliten, Kőbányai sörcímkékből készült tokban. Én is örömködök.
Jó látni Kerezsi 2 gólpasszát, a másodikra berobbanó Kovács Nikó extázisát (aki a meccs legjobbja volt tegnap), Kocsis cseleit, Bocskay fegyelmezéseit, Lovresz takarítását, Dúzs magabiztosságát. Sok a hiba? Igen. Megint nem 100%-ban domináltunk? Igen. De most ez elég volt. Én amúgy ebben bíztam szezon előtt, hogy annyira szar az NB2, mint az amúgy erős NB1B is volt 2003-ban, amin simán végig verekedtük magunkat… a szarság most is igaz, lásd a harmatos Csákvárt, ’kécskét, Kozárt… de sajna mi nem vagyunk még annyira egyértelműen ászok. Hacsak nem jönnek keresztbeverések még és hacsak nem esik be egy ajándék Vadócz/Eppel kaliberű duó (fogalmam sincs honnan és miből), és akkor a Gy-V-D-Gy sor akár folytatódhatna is a 2016-17-es sormintával.
És akkor az sem zavar majd senkit, hogy a vadiúj FEDETT viccstadionunkban jobban szarrá ázunk, mint a régi Bozsik fedett tribünjén (ahova esőben felengedett mindenkit a spúr Papa), ahol pedig sosem. Hát, ez van.
Szóval, hosszú kihagyás után elkezdeni futni sosem jó. Nehéz, ótvaros gyürkőzés az első pár (sok) alkalom. De eleinte a végén jövő endorfinért megéri, később pedig már közben is király a dolog. Ide kéne eljutni, hogy Bocskay ne csak a végén emelhesse a kezét az Ég felé, hanem már meccs közben is élvezettel hasítsunk a pályán, miután az NB2-es ellenfeleinknek itthon rendre 3-4-5 gólokat gurítunk. Az első találatunk mutatja, hogy van kraft a csapatban. Csak valaki rántsa már ki belőlük teljesen!
Osztályozókönyv
🗣️ a hozzászólás // előmoderált.
✉️ kapcsolat // itt írhatsz egyenesen nekünk.
💳 támogatni // pedig így tudod a munkánkat.