Szerző: robwarzycha

Egy mea culpázással (copyright by Komora Imre bá) kezdeném hosszú idő utáni első posztom. Anno, mikor még csak virtuálisan, azaz úgy ismertem Hantát, hogy ő a ‘biztos lelke, asszem 1 év tömény (és magányos) posztolás után beírta, hogy kezd besokallni a Balcsipart mellett, most egy ideig nem garantál napi 1 posztot. Mondtam magamnak: ahelyett, hogy örülne az arc, hogy blogolhat, hát mit hisztiz’? Nos erre jött az idei tavaszvég, új melóhellyel, orbitális álarcokkal, naponta jövő teljesíthetetlen határidőkkel, és lassan már idegszanatóriumok címeit kell nézegetnem titkon… helyzetem ráadásul a KLUB körüli történések sem könnyítik. Ami a gondolataim kellene elterelje, ami ki kéne kapcsoljon az inkább tovább keserít.  Ennyit bevezetőnek, hogy tudjátok, Hanta nem maradt (még) egyedül, azért itt vagyok én is (bár ha így folytatódnak a következő munkahetek, ki tudja meddig), és most hogy van hihetetlen mód egy lyukasórám, összegzek is egy gyorsat. 2011/12, by RW, highs&lows, ahogy a blog sörsznob és űberpesszimista posztírója látta…

Hanta kollega már tolt egy summázatot a napokban, magát nem meghazudtolóan szoft-statisztikázva, törökpetizve meg tizenhétévezve egyet, én most még szubjekítvabb oldallal jövök. 5 top-esemény és 5 koppanós történés listácskája jön most, a legszebb és legsavanyúbb emlékek kvintettjei. Mert ez az év ilyen volt. Hosszú idő után igazi (közép)katarzisokkal és fellocsoló pofonokkal. Mindkettőből kaptunk bőven. Lássuk.

RW’s TOP5

1. Egy hidegrázós comeback
Szóval én már régen kerültem közel elérzékenyülős helyzetbe a klub kapcsán. Elérzékenyülés… oké, ez erős, mert könnycsepp utoljára Szabados egalizáló góljakor hagyta el a szemem még ’93 ban az MU ellen… fogalmazzunk akkor úgy: gerincbizsergés. Az volt azóta is. Legutóbb Újpesten 2007-ben az MK-döntőn. Aztán Abi győri góljánál 2009-ben. És most, 2011 szemptemberében. A híreket már hetek óta tudtuk. De nem hittük. Úgyis közbejön valami. Úgyis elviszi a Fradi vagy a DVTK. Úgyis inkább kinn marad. Egyik se jött be. Ő annál inkább a pályára. És a Paks elleni meccsen, a szűkös nézősereg bizony olyan vastapsot tolt a 14-es mezben feszítő arc pályára lépésekor, hogy még a rég cinikussá váló Öcsém is hümmögött meg tapsolt meg mosolyogva mormolta: Sanyi. 3 hét múlva Debrecenben egy stadionnyi cívis szidta őt, erre Simacot megalázva lövet egy gólt Dániel paripával. Majd a Pécs ellen már Fater is Sacává keresztelte a vörösesszőke csatárt, amikor katartikus egyenlítését beverte Németh Norbi kipattanójából. Volt egy ikonunk megint. A sztori vége meg amolyan tipikus kispesti lett… de 2 hónapig kicsit megint fiatal srácnak éreztem magam akinek van szeretnivaló Honvédja egy igazi sztárral. Na jó, kábésztárral. Kár érted, Sanyi, és kár értünk…

2. Még egy comeback
Babar Morét búcsúztatott a nyáron, és akkor nem hittük hogy lesz még olyan igazolós posztunk, ami eléri annak az olvasottságát. Lett. Németh  Norbi hazajött, és a Tóth-Bárányos hazatalálás 2007-es szép emléke után végre megint szívből örültünk egy igazolásnak. A magyar foci legpikírtebb és egyik legeredetibb bloggere, a szintén ‘biztos nevelés Vérfarkas (akinek Cinzano Martinit köszönhetitek) már akkor megmondta: „ne örülj, mert fél év, és közös megegyezéssel szerződésbontás és megy Diósgyőrbe„. Hát hogy hova megy, azt nem tudjuk, de egy jól induló sztorinak sajnos itt is csúnya lett a vége. Azon a nyári napon azonban még örültünk, Öccs ráadásul aznap kapta meg a diplomáját, mi pedig az egész nap örömére és Németh Norbi hazatértére is ittunk tematikus, óbudai kocsmaturánkon (bár a kerozin-like Lehmann sört tudnám feledni).

3. Itt a tavasz!
Jó idő, sör előtte, sör utána – a Vasas elleni idegenbeli amilyen nézhetetlen meccs volt, olyan jó kalandként masírozik be az emlékek közé. Egy igazi jó évadnyitás volt, a záró Porter pedig minőségi „That’s All!” kiáltással zárta le az estét. A nap sztárja a kétgólos Gege mellett mindenesetre a mézes Kvasar marad a Pivo sörözőből. Verhetetlen volt, mint aznap a Kispestünk.

4. Túrák.
Régen röhögtem ennyit, mint ebben az évben, a volán mögött. Megjártuk a csokispopcorn szagú ‘egerszeget, eltereltek a rendőrök Pápán, hallgattuk a mocskolódó kecsói lelátót az alföldi estében, Debrecenben a sajtópáholyból mjdnem kivezettek minket Sanya gólpassza után -tudósító ne ugráljon-, kisbusszal hódítottuk meg Győrt, Pakson Lovifotós sokadik eszement sztorija után hajtottunk majdnem az árokba, mikor a pakskörnyéki fiktív ultracsoportok biográfiáját elemezgette nekünk. Kialakult egy szerethető CSAPAT a klubnál és egy szórakoztató kis csapat nálunk, szurkereknél, a hülyeségeket szakmányban toló fotóssal, a Cibalija Vinkonvci eredményeket okostelefonon a hátsó ülésen kutató Babarral, az állandóan lapcsánkára vágyakozó Hantával, akinek trademarkos kezicsókolom beköszönése nélkül már nem indul meccs a Bozsik korlátnál, illetve az évek óta először a Honvédra a ’90-es éveket idézően bepörgö Tesómmal, valamint az itt-ott alkalmi sofőr Ábellal. Jó emlékek sorát hozta az év.

5. Supi
Amikor Sisa tanár úr elment Kispestről, nem hittem hogy még egyszer úgy engedünk el edzőt blogilag, hogy TÉNYLEG sajnáljuk. Tréner csak egy van – az emberi oldalt nézve – mantráztuk, aztán jött a régen távolságtartással szemlélt és maga is távolságtartó Supka, aki más, mint a Palóc Tibi bá, nem is volt sose kvaterkázás, nem volt „jajj, gyerekek” és nem voltak nagy eldumálgatások. Eleinte. Aztán Siófokon, miközben a hazai tréner Horváth Csárlira vártunk a sajtótájon, Supka előbb érkezett meg, aztán meglátva minket jött, leült mellénk, kérdezte mit szólunk az eredményhez, mit játszott a többi csapat, aztán Saca lehetséges hazatértéről elmélkedtünk együtt. Onnantól pedig majd’ minden meccsen volt mikrofonon kívüli kérdés. Szóval év végére megváltozott a kép, és szakmailag is el kellett ismernünk amit el kellett ismerni. Ez van. Néha érkeznek pozitív csalódások. És ez jó dolog.

Worst of 11/12

1. Miért mindig ez a vége…?
Sokszor leírtuk, de nem lehet elégszer: nehéz Kispest-drukkernek lenni. Sokszor gyönyörű érzés…még többször iszonyat kiégető. Főként az elmúlt közel 20 évünk, 1995 óta. Hogy minden biztató évre/félszezonra jön 3 nihiliszikus szezon. Hogyha valami épülni látszik, már nyugodtan jósolhatjuk, hogy úgy úgy járunk majd mint a Gyalog Galopp skót várurának kastélya. Leég, összeomlik, aztán süllyed el. Örültünk az NB1B-s sikernek, hogy a csapatot 1 év alatt lerohassza Pini. Örültünk Dolcetti mese-őszének, hogy utána Alvestelenítve, rossz edzőtúra után omoljon össze a kártyavár. Örültünk Hemy első 2 évének, hogy utána fokozatosan csússzunk be a moralesi éra légiósdömpingjébe és nézhetetlen csapatába, 300 néző előtt. És örültünk a tavaly nyári igazolásoknak, a remek ősznek, a hazahozott Sancinak – hogy a végén a megnyert EL-indulás a thrillernek is beillő pécsi derbi után meglegyen – de minek? 1 hónap a kuparajtig, keret nincs, csak a romjai, és persze mondhatjátok hogy egy Horét vagy Hajdút siratok, esetleg Némethet akik nem is játszottak, vagy Botist aki belassult a végére, igen, őket is siratom, mert bár már csak romjai voltak egy csapatnak azért a rom is több mint a kopaszon álló hegyorom, ami most van, ahol néhány tégla látszik csupán a lőporosraktár felrobbantása után. Miért nem fejeződik be egyszer szépen egy kispesti sztori? Persze lehet hogy Rossival most jön a Dolcettis ősz, a szerethető kiscsapattal aki esélytelenként húzogat oroszlánbajszokat, de ha így is lesz, Dolci óta tudjuk, vagy akár Morales óta, hogy az meddig tart. És ha az újabb talján is törülközőt dob be, mi a forgatókönyv? Újabb Supka kör? Mégegyszer nem hinném hogy ide tudjuk csábítani. Mással pedig nem működött a Hemingway Futball Corporation magyarországi ága. Szomorú.

2. Most akkor kinek írunk?
Mire az igéző őszt követő tavasz kifutotta magát, a kezdeti sikereket követő ponttékozlásba forduló lezárással, szépen visszakaptuk, hogy vannak játékosok akik megsértődtek a cikkeinken. Nyilván az osztályozókönyvekről lehetett szó, ahol sokszor ekéztük a srácokat, ez tény, de aki egy kicsit mélyebben nézi az írásainkat, láthatja, hogy sokkalta szívesebben dicsérünk, és ha minimálisan van mit, akkor az illető sose elmarasztalást kap. Gegét cseszegettük rendesen de majd minden cikkben ott volt, hogy miért nem hozza az őszvégi vagy a 2007-es pörformanszokat, mert akkor újra a tenyerünkön hordoznánk… Horét amikor lehetett 6-osokkal jutalmaztuk amiért meg a kommentelőktől kaptam meg a magamét… no mindegy. De amikor ez kiderült, hogy kb még el is vagyunk küldve a meccsek végén a pékbe, hogy „ezek a szerencsétlenek meg majd megint szidnak minket”, hát az ember elgondolkozik azon, hogy hétvégén utazol a csapat után, késő este hazaérsz, összeeszkábálod a cikkeket, föltöltöd, éjjel közepén lefekszel aludni, a saját kedvenc klubod spílerei szemében meg te vagy az ősellenség lassan. Ez sem jó érzés – noha a blog persze Nektek szól, szurkereknek, annak csak örülünk ha a játékosok is belepillantanak…viszont nyilván senki sem örül ha csuklik a sok anyázástól. Értetek vagyunk kritikusak, nem ellenetek, mondanánk a játékosoknak – ha már tudnánk, milyen lesz az idei keret.

3. Régi idők focija

Supkát dicsértem fentebb, egy fekete pontot viszont adok neki a sok piros mellé idén. Zelenka eltékozlására gondolok. Amikor rákérdeztem nála december elején, hogy mi lesz Sanyi, Dani és Zeli sorsa, ő annyit mondott a cseh vitézel kapcsolatban: „be kell látni, Zelenka nem tudott nekünk segíteni„. Nos, szakmailag Supka látta az edzésteljesítményeket, ő a szakvezető, én csak a műkedvelő szurker. DE. Hogy Szabó Tibi óta nem volt ilyen klasszik irányítónk, az tény. Pont ezért kedveltem Supka hozzáállását, hogy a modernfocis Moralessel szemben ő felvállalta a tradicionál keleteurópai irányítót a csapatba, és ezzel nekünk ajándékozott megannyi felejthetetlen pillanatot, hatalmas zsugákat, forintos (koronás?) labdákat. Zeli nálam, Hantánál, de ha kicsit figyelmesen hallgatózok bármely meccsen, hát a korzó nagy részénél kedvenc lett, mert fazon volt, mert bár a 2 lábtörés után lévő Fater is kétszer megkerülhette volna futás közben, mert bár helyes kis medicin feszült a mez alatt, azért visszacsempészett valamit nekünk a régiidők focijából a Bozsikba. Az Újpest elleni meccse ars poeticája lett idén ősszel, és hogy Kispest-like legyen a sztori, Öcsém tréfásan mondta akkor: „Hatalmas volt ma a Zeli! Szerintem ma láttuk itt utoljára„. Igaza lett. Sajnos. Nem tudott nekünk segíteni… Áhh.

4. Nem tudunk bánni az értékeinkkel
Nem ismétlem meg magam, s a korábban leírtakat, itt legyen elég annyi: nem tudunk bánni az értékeinkkel. Hol anyagi okok hozhatóak fel indoknak, hol a teljesítmény, de akkor is igaz: valamit nagyon nem tudunk. S ha Sanyi pénzszülte távozásán (bár ez is megér egy mistét, én magam áfonyabá vagy medvepuszi kommentelőnk véleményét osztom, vagyis hogy  minimáális jövőképpel tavasszal még láthattunk volna, de azt nem kapott – most már láthatjuk, miért) túllépünk, Némethén akkor sem tudok: kirúgjuk, pont a fiatalítás előtt, azt a Honvéd nevelés arcot, aki szemmel láthatóan remekül bánik a fiatalokkal (mind a Vasasnál, mind nálunk ez tapintható volt a meccseken-felkészülésiken látott jelenetekből), hát akkor arra már nehéz azt mondani hogy itt gondolkozunk is. Pedig szeretnénk azt hinni.

5. Csak a nevetés maradt
Újpesten legrosszabb teljesítményünknek, Diósgyőrben a legrosszabb túrámnak lehettem a tanúja ebben az évben, bár ahogy írtam, utóbbi legalább jól végződött. De amíg ősszel a kirándulásaink hangulata mellett a hősies eredmények is jöttek (Debrecen, Győr, utóbbi helyen oktatással, Zalaegerszeg), addig tavaszra a röhögés maradt – a Honvédgyőzelmek kevésbé.

Hát ez volt nekem 2011/12. Most pedig…

…most pedig jött volna egy zárszó, ehelyett megbeszélés esett be az ablakon, mókuskerék indul, szopóroller bepörgetve – reméljük a csapat nem követi a példámat az említett közlekedési eszköz kiválasztásakor és jövőre ismét egy legalább az ideit idéző pozitív élménycsokorral látnak el.

Nem érzitek őszintének a lezárásom? Nem csoda.

Hollywood-i sztorit ígértem, amerikai sportfilmeket idéző fordulatokkal – ezt most meg is kapjátok. Csakhogy ezt a forgatókönyvet az élet írta, a sporttörténelem, ha szabad így fogalmaznom, így értékét mindez még inkább növeli, hisz nem egy ostoba, ujjból szopott fikción révedezünk csupán. Formabontó megoldással, ezúttal 2 részre bontva jelenítjük meg az adott szezont, jelesül 2003-04 idényét, a Kispest NB1-B-s, szerencsére kérészéletűnek minősülő száműzetését az első osztályból. A mai etap őszünket, az összeomlástól a gyors csapat- és klub-összekalapáláson át a Vasas elleni rangadósikerig és a biztos lábú novemberi zárásig tekinti át, mely szerzőnk számára egyfajta időutazást is jelentett egy szép emlékű BHSE korszakba, tartsatok hát velünk és emlékezzünk újfent!

Hol is hagytuk abba legutóbb…? Szóval a vizsgaidőszak és ezzel az egyetemi negyedév véget ért – én azonban úgy éreztem, valami sokkal mélyebb és fontosabb dolog ért véget a magyar fociban – és még inkább bennem. Az, hogy kiestünk, mi a Kispest, az egyik legfontosabb magyar klub, amelyet a legtöbben ismernek a hazai csapatok közül külföldön, ami gyerekkorom egyeduralkodója volt a honi pontvadászatban, szóval, hogy ez a csapat kiesett, felfoghatatlan volt. Ha valaki olyan ember olvasná e sorokat aki csak távolról -vagy még úgy se- figyeli a futballt és az érte rajongó emberkéket, nyilván nem értené e pátoszt, amivel írok a témáról, se a kétségbeesés fokát, mely akkor megszállt. Nyilván. De nyilván nem is ilyen arcok olvassák e blogot, úgyhogy léphetünk is tovább.

Na továbblépni, azt viszont én nem tudtam azon a nyáron. Teltek a hetek a szünetből, mentünk erre-arra az egyetemi barátokkal, és mindenki élte a boldog alma mater-éveket, leszámítva a zombiként vánszorgó szerzőnket. Aki, ha egy vörös-feketére mázolt kerítést látott a Balaton mellett, mély depresszióba zuhant; aki az Őrség-túra során egy vasi falu buszállomásán ökölbe szorult kézzel nézte az NBII-t épp megnyerő Haladás feljutását éltető kis falfirkát (valaki most jön fel, más épp most esik le, ugye), és aki dafkéból csakazértis tüntetőleg hordta azt a bizonyos Wilkinson mezhirdetéses fölsőt… Letargiámat nem egyszerűen a kiesés önmagában is borzalmas ténye okozta, hanem a Kispest felől szállingózó bizonytalan hírek: volt szó csődről, ifikkel való NB2-es indulásról és megszűnésről is. Egyik nap erről, másik nap arról, harmadik nap mindháromról egyszerre, negyedik nap már a sporttérképről való végleges eltűnésről is. Én meg ilyenkor csak néztem azt a csodás kis hímzett címert a szívem fölött, és legszívesebben töröltettem volna az agyamból minden Kispesthez kapcsolódó emléket és gondolatot, csak hogy múljon a fájdalom. De az csak nem múlt. Végül arra jutottam, ha tényleg megszűnünk, befejeztem, marad a külföldi foci, majd távszorítok a Juvénak és a Bayernnek, ami ugyan a Kispesterség bokájáig nem ér fel, egyik sem, de legalább unaloműzőnek jók lesznek, szódával elmennek. De hogy más magyar csapatra átnyergeljek, vagy más stadionban járkáljak ki, hiába biztatott erre egy-két naiv ismerős vagy távoli rokon (a szűk család meg sem kísérelte, ők tudták, hogy a Kispest nálam egy és örök, ráadásul tesóm és Apám ugyanúgy szomorkodtak belül, ha nem is olyan szélsőséges jeleket mutatva, mint a családi elsőszülött) – nos mindez szóba sem jöhetett.

Így történt, hogy a nagy busongásban bizony zseniálisan belefeledkeztem a Kispest- és önsajnálatba (jó adag volt ugyanis bennem az utóbbiból is : mi lesz vajon velem a Honvéd nélkül? Mit  kezdek a szabadidőmmel? Mit kezdek a rajongásommal?), olyannyira, hogy 3-4 hétig a sportsajtó böngészését is hanyagoltam. Minek is… Hogy olvassam a csapat nekrológját, a megszűntünkről hírt adó glosszát és a kapcsolódó menetrend szerinti klasszik Sinkovics-vezércikket? Nem, köszönöm. Történt hát, hogy egy csoporttársnőnk invitálására társaságunk Balatonlellére mert torzulni úgy 4 napra, ahonnan egy fasza nyári vírus (39 fokosan a 39 fokban nem egy idilli állapot) 1 nappal idő előtt hazakergetett. Agóniám mérséklendő egy mentes víz mellé egy Népsportot is szerváltam a vonatútra, hogy valami elterelje figyelmemet lüktető halántékomról, s valahogy egyből az 5. oldalon nyitottam ki a sajtóterméket. Ahol bizony 2 oldalas terjedelemben az abban az évben 1 csoportos NB1B keretei voltak felsorolva. (Ezt is megértük, hogy nem a színes-szagos NB1-es adatbank-kiadványban, hanem egy mezei lapszám 5. oldalán kell keresnem fotómentes keretfelsorolásunkat…). Magunkat a Bp.Vasas mellett találtam meg (Bp. Vasas? Ezek meg kik? A Vasas fél éve szűnt meg, télen, Csábi Józsi volt az uccsó vezetőedző…de ezek tényleg az igazi Vasas! Fáy utca, piros-kék… Na kik vannak ott? Igazoltak is rendesen, a mindenit: Schultz Levente, exeink, mint Füzi Krisztián vagy Plókai Atis (!!), Posza kapus, a győri Weitner, Keresztúri András, Tamási Zsolt edző Győrből no meg visszatért Tóth András csékának…)  úgy látom, ők a bajnokság egyik fő esélyesei… ki van még itt? Kaposvár, Pápa, áhh, outsiderek. Hm, Diósgyőr! Benne Piroska Attilával? Na ne! Nyíregyháza? Veszélyes… REAC, BKV…Vecsés… Hévíz, Bodajk, micsoda nevek… Szépen azon vettem észre magam: a „nemérdekelamagyarfocitöbbé” állapotból kezdek átlendülni a bajnokság csapatainak lemeózásába, vizslatom a lehetséges riválisokat, a lázam közben teljesen lement, na jó nem teljesen, de ez már inkább csak hőemelkedés, a torkom is jobb, a másik láz viszont, a foci- előtagú viszont emelkedik bennem, direkt a végére hagyom a saját keretünket, a szívem már a torkomban dobog, na mi kikkel próbálkozunk? És itt jött a következő meglepetés!

Először is a közel egy hónapja megszűnt Kispest-Honvéd FC helyett új néven nyomultunk tovább sportjogutódként (e frappáns definíció egy olyan formulát takar, mely az NB1B-s indulást átruházta az új klub-entitásra, a KHFC-s adósságokat és kötelezettségeket viszont nem – vagyis nem egészen, mint évek múlva látjuk majd…). Budapest Honvéd – rövidítve BpHonvéd. Azaz majdhogynem a régi, 1991-ben elhagyott nevünk jött vissza, sokakkal ellentétben ezt máig remek húzásnak tartom – ennél kb. a Kispesti Honvéd lett volna jobb, csak gondolom az túl közel állt volna az előző névhez és ha épp adósságot akarunk ledobni, az a megoldás az álmoskönyvek szerint nem sok jót ígér. Másodszor, a kispadunkon Gálhidi György neve tűnt fel. Szóval szegény Durci áldozatául esett a revelációszerű megújhodásnak, noha szerintem nem végzett rossz munkát április-május során. Gálhidi… a szurkolók szeretik, én kevésbé voltam vele kibékülve: nevéről addig az időpontig a legunalmasabb, legnézhetetlenebb játékot hozó szezonunk ugrott be. Az viszont szimpatikus volt, hogy ilyen nehéz helyzetben egyáltalán jön, beköszönő nyilatkozata pedig azt sugallta: neki még jelent valamit a Honvéd név, és tényleg kihívásként és megtisztelő feladatként néz a feljuttatásunkra. Ám legyen, én is megadom az esélyt a mesternek – döntöttem. (Kegyes arc voltam mindig is.)  Harmadszor: a játékoskeret.

Ez volt tán a legkellemesebb Überraschung. Ahhoz képest, hogy én klubmegszűnésről olvasgattam 1 hónapja, és ificsapattal számoltam legjobb esetben, ha ha egyáltalán túlélnénk… Hát itt egy egész fasza kis keret kezdett körvonalazódni! Mondjuk a mag egyik felét az előző, vészterhes szezonban már próbálgatott saját nevelések jelentették: Mészáros, Kardos, Kaszás, Vadócz, Takács Zoli, Kozarek, illetve az utolsó meccsen bevetett, „az új Détáriként” beharangozott Csobánki. Szükség is volt rájuk, ugyanis a vonatkozó új szabály szerint az NB1B-ben -ha jól emlékszem- minden csapatban szerepeltetni kellett a pályán egyszerre 2 vagy 3, 21 év alatti spílert. No és kik adnák az új gerincet e szépreményű ifjak mellé? Hát, nem sokan maradtak a kiesőcsapatból. Molnár Levi kapus mellett Hunglert fedezhettem fel az előző évi gárdából, valamint a csatársorban Borgulyát és a bundaeltiltását töltő Hamar Pilut. A zsoldossereg lelécelt. Így távozott Hrutka, aki ha anyacsapatából, a Fradiból kölcsönszerződött a pályafutása során más fővárosi alakulathoz, azokat rendre kiejtette -MTK: 1994, Vasas 2002, mi: 2003.-; Zombori, Mracskó, Filó és Erős Károly kövér gázzal szeleltek el a Bozsikból és értelemszerűen nem tartottunk igényt az megújulás során az Erős Gábor, Fedor Ottó, Simon Jani, Balogh Pál kaliberű csodákra sem. A már-már őskövületünkké avanzsáló Dubecz is pattant a másodosztály elől, a feljutó Halihoz, Torghellét az MTK vette meg tőlünk, Hercegfalvi, kokszdrámájából kimosdatva-kistafírozva szintén katapultált a Bozsikból, meg sem állva Fehérvárig. A derék Bárányos kijelentette: ő nem megy másodosztályba, ne is haragudjunk – hogy fél év múlva a szintén nem BL-indulásért küzdő rivális, a Vasas hívását fogadja el. Volt tehát is több nagy veszteség is, de összességében nyár egyfajta megtisztulást is hozott.

Megtisztulást, mert az újonnan érkezők bizony sikeréhes és motivált arcok voltak, egytől egyig. A védelembe a korábbi Vác, Diósgyőr és Fradi védelmek oszlopos és X-lábú rutinos tagját, Vámosi Csabát; az extatabányai csatárnyűvőt, Hornyák „Hentes” Vendelt és egy számomra ismeretlen, Budovinszky nevű arcot igazoltunk, aki a BVSC mellett korábban megfordult a finn és a horvát bajnokságokban is, Gálhidi pedig azt jósolta a honlapunkon, hogy az idény meglepetése lehet. Szintén e csapatrészbe érkezett a Fradinál létszámfelettivé minősülő és nyugdíjaztatni szándékozott Keller, aki azonban érzett még magában némi erőt az aktív focihoz és az akkoriban Pini által maga mellé vett, erős zöld kötelékekkel bíró Gál László klubigazgató közbenjárására a Kispest mellett döntött. A gyűlölt ősellenség Keller-Killer, erre kíváncsi leszek, morfondíroztam, bár az, hogy ő is érkezik segíteni Fradistaként, a Kispestnek, már eleve szimpatikus volt. Hát még az itteni játéka mennyire az lesz – de erről majd később. Középpályán a régi NS-adatbankok masszív NB2-es nevei közül tűnt fel néhány. Bábik Tibor pl. az Éger-Babati-Zele féle Paksban riogatta anno a másodosztály népét, de KisKarlo Vácában is megfordult az első ligában még a ’90-esek végén. Dobos Attilára először azt hittem, hogy a Loki által kinevelt félhosszú-hajú arculatról van szó, aki Bernáth-tal, Fridával és a kisebbik Madar tesóval együtt került fel a Loki A-csapatához ’95-’96 táján és ‘csabán is megfordult – de itt tévedtem, ez a Dobos egy diósgyőri illetőségű skac volt. És a lényeg: egy jó Vén Gabi. A Fradival bajnok, előtte Vácott stabil bohócliger középpályás, aki irányítóban és bal szélen is okés volt, a legnagyobb névnek tűnt az újak közül. Ez igen, ezzel már lehet kezdeni valamit – véltem. Jovan Drobnjak, a montenegrói csatár a kieső Dunaferrben szenvedett végig egy fél évet, de Gálhidinek tetszett, és magával hozta őt a vasgyáriaktól. Jó döntés volt, NB2-es szinten a csatárként és egy sorral hátrébb is alkalmazható játékos rutinja sokat ért. Csatársorban Borgulya és Kozarek mellett Csobánki és egy saját fiatal, Kovács Krisztián neve sorakozott, + egy Horváth Péter. Na itt még egyszer elolvastam a nevet, hogy jól látok-e. Ez a 2 éve még a Fradival bajnok Horváth Péter lenne, Tóth Misi akkori csatártársa? Mert maga a név elég gyakori az országunkban és a fociban is… aztán az adatait, első osztályú meccseinek és góljainak számát megnézve megnyugodtam. Ő az!

Mire leszálltam a vonatról, s Fater besegített a kocsiba, bár iszonyat gyenge voltam, a gyógyulás már megindult bennem, s a csodaszer ismét a vörös-fekete medicina volt. Hazaérve aztán megint szarabbul lettem sajna, így az aznap esti Kispest-Diósgyőr nyitány élőbeni megtekintését rögvest ki is kellett hagynom, helyette a honlapon követtem az eseményeket, és olvastam utána az elmúlt hét történéseinek, azaz a retro-mánia jegyében készült új Diadora mezeink bemutatásáról, új címerünkről, a szurkolói ankétról, Gálhidi fogadtatásáról, illetve az akkor még a hivatalos website részeként működő szurkolói fórumon a drukkervéleményekről szóló cikkeket és hozzászólásokat. Estére, miután az 5:1-es sima hazai sikerünkről (ami az egyik riválisnak számító DVTK ellen minden volt, csak kis teljesítmény nem) a magamban már temetett Honvéd és ezzel együtt a már addiktólgiai estnek minősülő mániám is újjáéledt bennem, mint a legendák főnixmadara, és nyomtattam is ki nagy bőszen az őszi szezon menetrendjét, elhatározva: egy hazairól sem hiányozhatok… Azért álljon itt a DVTK-t legyőzők névsora, ha nem is lehettem kinn a meccsen akkor is, hisz remek rajtjuk csodás alaphangot adott egy nagy menetlésnek: Molnár L.-Hornyák, Vámosi, Budovinszky, Keller-Bábik, Vadócz (Szekeres), Vén, Drobnjak (Csobánki)-Kozarek, Borgulya (Dobos).

A bajnokság 2. fordulójában valami pályacserés balhé miatt ismét otthon játszottunk, a Kaposvár látogatott hozzánk, s jelentkezett be egy jó megbúbolásra. Ők nem kaptak 5-öt mint a DVTK, megúszták 3-mal, góljainkon a duplázó Vén Gabi és a Diósgyőr ellenit követően újfent betaláló, Borgulya kezdőtársává előlépő Kozarek osztoztak. Stabil 3.000-es nézőszámunk marad a 3. hétre is, amikor a Szolnokot fogadjuk. Faterral és Öccsel ott ülünk a lelátón, és értetlenkedek, hogy miért ezt a Budovinszkyt harangozta be ennyire Gálhidi. Elképesztő a fordulékonysága, mint a 48-as csuklós busznak Wekerle szűk utcáin, és hát rendre csak előrebakkantja a labdát. Apu is fejet csóvál: „Aj-jajj.„. A közönség meg a nevét kiáltozza, főként, mikor szabadrúgáshoz jutunk. Na még csak az kell, hogy ez a szögletes mozgású fazon pörkölje rá, mondanám, de odáig (se) jutok el, hogy „Na…„, mikor a valami hihetetlen erővel megsuvasztott labda már a szolnoki kapus mögött pihen a hálóban. Basszus…-nyögöm ki, majd a második félidőben már nem lázadok, amikor Budó ismét szabihoz teszi le a labdát, s miután másodszor is a hálóba bikáz 22-ről, már felállva tapsolok. Maga a meccs gyenge játékot hozott tőlünk, de a két ágyúlövés miatt megérte kimenni. A remek rajt minta elkényelmesítené a csapatot. Hétközi MK fordulóban az NBIII-mas Soroksárt csak idegölő tizicsatában verjük, majd a hétvégén soványka döntetlenre futja Pápán. Jön is a para bennem, csak otthon nem lesz elég hozni a meccseket, kell az idegenbeli siker is. Öröm az ürömben, hogy sérülését a múltnak átadó, az idény startjakor maródi Horváth Péter először kezdő és be is talál!

A Kecsó jön, otthon, javítani kell a pápai csorbát, nézőszámunk feljebb kúszik 500 fővel (vége a nyaralásnak?). Ezúttal Kozarek él nagyon, dupláz a srác, úgy fest, végre elkapja a fonalat: látszik, élvezi a bizalmat. A második találata amúgy remek akció végén születik, ezt még ínyenceknek is ajánlanám – kár, hogy nincs youtube-on. A 3. gólunkat Drobnjak brusztolja be, 3:0 a vége.

Ismét hétközi meccs, most Tatabányán, hát ott sose könnyű, most sem az, valami fura piros mezben toljuk és fekete nadrágban, és az utolsó percekig 0:0 a meccs, hogy a kisDobos végül beverje a 3 pontot érő találatot! Nagyon kellett! Ezt a meccset két hazai követi zsínórban-megint a sorsolási szeszély. (De mi lesz itt tavasszal?! Mennyit kell nyomni majd távol a Bozsiktól??) Előbb a a Vác hajol meg – 5:0, Bábik csodaszép gólt lőtt, illetve a végén Vén Csobánkinak centerez forintosat, amit az ifjú cserejátékos 15-ről ver a léc alá. Szintén emlékezetes momentum, amint a 26. perc táján szabadrúgáshoz jutott a Vác, az epic nevű Bari Jenő állítgatta a zsugát, kapura lövési céllal, míg sorfalunk szedett-vedetten téblábolt. Ekkor érkezett egy aggódó öregbácsi-hang a korzóról az éterbe: „vigyázzatok, gyerekek, rafkós cigány„. Nem egy píszí megjegyzés, de akkor ütött. Egy héttel később a Hévíz húzza fel a váciak által mosatlanul a sarokban hagyott latex álarcokat, ezúttal is 5 a vége, Vén dupláz, Borgi és Horváth is betalálnak. A legemlékezetesebb dugó viszont a 60.-70. perc táján jött. Kb. a kispadunknál kaptunk szabadrúgást, az oldalvonal mellett. Budó érkezett persze (ekkoriban már rendszeresen skandálta a nevét a nép, bármilyen pontrúgásnál), de miután lerakta a labdát (mondom, majdnem a partvonalon, az alapvonaltól úgy 35-40 méterre), nem beadáshoz készülődött, hanem elkezdett kihátrálni a kerítéshez. Ez meg mit akar? -néztünk egymásra Öcsémmel, kapura rúgni?? Légvonalban a célpont van vagy 45 méterre, ha nem több. Budó barátunk azonban úgy tett, mint egy egyszeri mérnök. Kiszámolta fejben a legrövidebb röppályát (azaz a labda és a rövid pipa közti távot), átlőhetőnek ítélte, úgyis csak 2 fős sorfal állt be elé (ki az az állat, aki innen kapura lő? – vélhette a hévízi csapat)… és hátvédünk nekifutott, a labda pedig basszus, egyenesen, kanyar nélkül heggesztődött fel a rövid ficakba, bizony, a rövid pipába, tényleg! Én konkrétan seggre ültem a korzón a látványtól, persze hangrobbanás, Fater meg elindult még egy házisörért, sűrűn csóválva a fejét. Atya-gatya… Ezen a meccsen történt, hogy a szünetben lementem sört hozni a kis kompániánknak (ezért már a 43. perc  táján el kellett indulnom, hogy az 55. tájára visszaérjek, akkora sor kígyózott mindig a házisör-csap előtt), s mögöttem egy Axl Rose-hasonmásra figyeltem fel, aki épp azt ecseteli 3 drukkernek, hogy milyen gáz kintről nézni a többieket (játékosokat, mármint). Hát ez a Hamar! Jó lenne őt valóban a kezdőben látni… -néztem rá kedélyesen. Akkor viszont már lehervadt a mosoly az arcomról, mikor előttem sorra kerülve kicsapoltatott vagy 8 korsót magának és barátainak/üzletfeleinek. Végre én is sorra kerültem, az öreg csapos elkínzottan nézett rám, hogy „miteccik?„, hát 4 korsó, erre a koma fújtatott egyet, egy láthatatlan „BZMG” gondolatbuborékkal a feje felett, majd csapolni kezdett a decensen beszarni készülő sörcsapra feszülve. A nemes ital kb 1 milliliter-per-szekundummal „ömlött” ki a szerkezetből, az öreg homloka ezt (és a mögöttem kanyargó, még vagy 20 emberes sort) látva gyöngyözött, de nem csak a homlok, ekkor vettem észre hogy az orrán a Kretén magazin perverz tata figuráját idéző peckes giganto-csepp is hintázik. Na basszus, az kéne még ebbe a „csodás” házisörbe… Közben a csap végleg beállt, de az öreg nem esett kétségbe és a pult alól előkapott 3 db 2l-es pillepalackot, amiben jó, állott, meleg ser lapult, és ezzel töltötte fel a kb. félig álló 4 korsómat (az utánam következőknél így is jobban jártam: ők már egészében az elfekvő készletből kaptak). Ha drága Holé Sándor látta volna ezeket az állapotokat, azt hiszem lángszóróval megy rá az akkori büférészlegre (de az is lehet, hogy átveszi a vén csapos ötletét…).

5-6 forduló telhetett el a bajnokságból, mikor a Duna TV egy sportmagazinjában sikerült elkapnom egy beszélgetést, ahol kisKnézy vagy Kelemen Zsolt vendége az NB1B két toronymagas esélyesének, a Vasasnak és a Honvédnak a vezetőedzői, Tamási Zsolt és Gálhidi Gyuri voltak. A diskurzus témája nyilván az NB1B-s idény és a kilátások voltak, az új igazolások beépülésének folyamata, illetve az edzők esélylesése is szóba került. Tamási elmondta: a klubvezetés részéről az elvárás felé idén egy masszív csapat kialakítása és kb. dobogó, és egy év múlva a biztos feljutás bajnokként, de ha ez már az első idényben is sikerül, nyilván az sem tragédia. Örül, hogy ilyen vezetéssel dolgozhat együtt, és hogy van ideje építkezni; a kispadon is méltó, rutinos cserék ülnek, úgy érzi, a játékosok partnerek és jó szezont vár, stb. Ehhez képest Gálhidi jóval gondterheltebbnek tűnt. Elmondta, neki nincs választási lehetősége: idén vagy feljutunk, vagy mennie kell. Az igazolások az utolsó héten estek be, akkor állt össze sebtében a keret, csak a kezdőcsapatba tudtunk játékosokat hozni, a padon ifik ülnek. Persze nem akar panaszkodni, a fiatalok tehetségesek, és ő örül, hogy egy ilyen múltú klubnál kap esélyt-bármeddig is tartson is a periódus. Nos, nekem Gálhidi itt kezdett el szimpatikus lenni emberi oldalról is, de kissé szívszorító volt látni a különbséget: nyugodt készülés és bő keret az egyik oldalon, eredménykényszer és épphogy kilevő kezdő a másikon (=nálunk). Az más kérdés, hogy mi az egy kezdőnyi játékos igazolásával 2-szer olyan jól húztunk bele a játékospiaci kalapba, mint a kissé koncepciótlan Vasas, s mindez szerencsére az egész szezonra igaz lesz…!

Szegeden ezt követően ujjgyakorlat a sikerünk, mint ahogy a Dabas ellen is azt várnánk otthon. Pedig a meccs miatt egy családi banzájt hagytunk ott, szokott hármasunk, ám a remek, verőfényes őszi délutánon roppant trén játszunk, Drobnjak ugyan beküzd egyet, de a piros-fehérek egalizálnak. Egy nyugdíjas korzólakó szomorúan összegzett a meccs végén: „Eddig minden meccsük villanyfényes volt. A napfény zavarhatta meg a gyerekeket. Mi a dosztért nem lehetett ma is este játszani…?” Hát, a napfény igencsak megzavarhatta a gyerekeket, ugyanis Bodajki kirándulásunk is rázósra sikeredik. Az akkoriban az MTK akadémiájának futtatótelepeként funkcionáló kis bányászvárosi klub Kantáékkal, Németh Krisztiánékkal, Tusoriékkal és gyors, ötletes, dinamikus játékéval bizony borsot tör a két 5:0-ába belepöffeszkedő fiaink orra alá, 0:1, vereség a vége. Na ez nagyon nem jött jól az ősz rangadója előtt.

Bizony, az ŐSZ RANGADÓJA, jön a Vasas Kispestre. Ekkorra már a két klub kezdett elszakadni az üldözőktől, mi valamivel a Vasas előtt álltunk, az angyalföldieknek becsúszott ugyanis 1-2 meglepő pofon, nekünk viszont 2 ostoba döntetlen mellett a bodajki volt az egyetlen gyufánk csupán! A mérkőzés péntekje előtti napokat Zalában töltöttem, az utolsó egyetemi évünk egyik záró, nagy, több napos, kulcsosházas buliján, sőt, azt azt követő héten is Zalában volt jelenésem, egy több napos kistérségi interjúkörön-felmérésen-terepbejáráson. Hasonló cipőben járó csoporttársaim így egy egész hetet töltöttek délnyugati végeinken, csak egyetlen egy arc volt az évfolyamból, aki péntek hajnali 4kor felkelt, hogy a kis faluból negyed 5kor, az év során először leszakadó hóban fagyoskodva buszra szálljon, Nagykanizsáig nyomuljon, majd onnan vonattal Pestre, átszállásos várakozásokkal, hogy délután 3-ra hazaérjen, átöltözködjön, és induljon ki a hasonlóan őrült családtagokkal együtt a meccsre, majd másnap vissza Zalába… igen, ez én voltam, és máig örülök, hogy végigzúztam magam a szörnyen kora téli Dunántúlon!

Pedig maga a meccsre menetel „remekül” kezdődött. A Határ úton egy csodásan üres 42-esre szálltunk fel Öcsémékkel, csodálkoztunk is, hogy egyrészt, végre 3 kocsis szerelvényt állított be a BKV, ilyen évek óta nem volt; másrészt hogy ez meg milyen üres. No miért volt üres? Mert 1 perc múlva megjelent a metrókijáratban 20 rohamrendőr, sorfaluk közepette meg jó 2 és fél kocsinyi Vasas-ultra rohant fel a villamosra, és indultunk is. A Bozsikig csöndben lapító hármasunk a Vasas-függők majd’ minden dalát megtanulhatta kívülről, révén 3 rigmust ismételt az Armada, de azt n+1 alkalommal. A leszállás megváltás volt… Kinn a stadionban pedig évek óta nem tapasztalt focihangulat (talán a 2001 tavaszi, Dunaferr elleni 3:4 alkalmával ajzott fel utoljára ennyire a lelátói feelin’). 5500 néző, szoftosan tömött Vasas-szektor, nálunk combos korzó és tribün (ezúttal mi is ott) + tele a kanyar. Meg sajna a nadrág is a csapatnál! Az első félidő a Vasasé. 2 kapufát rúgnak, nálunk csak egy kvázi-helyzet. Kozarek itt játssza ki magát a kezdőből végleg: az utóbbi hetek szürke játékát fejelve meg egy értékelhetetlen csatárperformansszal. Horváth Péter küzd, de nem kap labdát. A második félidőben valamelyest javulunk, a Vasas meg fárad. Lesz tán valami pozitívum az idényben először látott, távolról a Gösseres Diadoránkra hajazó piros-fekete mezünkön túl is? Igen! Negyed óra van hátra, mikor Vén centerezésére a Horváthot épp az imént váltó Borgulya valahogy becsúszva odaér és elpöcköli a kifutó Posza mellett a bőrt! GÓÓÓÓÓÓÓÓÓL! Hangrobbanás, a tribün alá beszorul a hang, de szoruljon is, adrenalinbombaként hat ilyenkor az őrjöngő kanyar mellé felzárkózó fedett lelátó! Egy pillanatra a taxist látom a korzón, mintha crowdsurf-ölne, de biztos csak haluzok. Na még 10 perc. Védekezni, mint az állat! Kozarek lejön, Mészit küldi be Gálhidi. Csak a bűn lassú Borghese marad elöl, na most ne kapjunk gólt, mert akkor már nem fogunk tudni újat lőni…! Vadi remekül szűr középen, kimagaslik az NB2-es mezőnyből… már hangos visszaszámlálás megy…még egy Vasas helyzet, de Molnár Levi a helyén van…Vége!!! Újabb 3 pontot rakunk rá a Vasasra, így van, gyerekek! Hazafele Öcsém a másnapi olaszországi kórusversenyre indulásra készülődés helyett Borgulyát dicsőíti, Fater a nagy küzdést, és persze megjósolja, hogy ez a Vasas úgy megelőz minket a szezon végére, hogy arról kódulunk, én meg csak szállok, 1 méterrel a Föld felett.

Ekkorra már magamnak is be mertem vallani: nem is bánom a másodosztályt. Nyári kriptahangulatom a múltba veszett: ez a szezon, a hazai nagy ellenfélgyalázásokkal, a Vasassal való gyilkos versenyfutással, az őszi rangadó megnyerésével és a rajt óta tartó folyamatos vezetéssel szinte az 1990-91-es érzéseket hozta elő belőlem, csak persze kissé sárgább, kissé savanyúbb kiadásban. De ahogy a magyar narancs is Pelikáné és az országé, ez az idény is a MIÉNK volt, és ennek az örömét nagyon nem vehette el senki. A csapat gerince szépen összeállt, Budovinszky Budóvá nemesült, Vámosival együtt pedig „az Ikertonyokká”. Vén Gabit Fater a kis Mendietaként aposztrofálta, az 1-2 éve szidott és leöregezett Burgonya a másodosztály inerciarendszerében alapcsatárrá lett megint, Horváth Peti lett a 2003-mas Gregor Józsi, aki nem szép, de gavallér gólokat lő, sokat. Vadócz pedig a homemade Sikesdi, a szerethető saját nevelés, aki remek dolgokat csinált ifjonc létére. Jöjjön hát az őszi hajrá, ide nekünk az oroszlánt is, ebben a hangulatban!

Oroszlánt nem, ellenben Nyíregy Szparit kaptunk, azt se kellett volna. A jó Jovan Drobnjak góljával szünetben eggyel megyünk, aztán a nyírségi Medgyesi (ha jól írom a nevét) azt hiszem dupláz, de egy tizit mindenesetre biztos ver, meg szerintem egy szabit is, 2:1 oda. Megint egy idegenbeli vereség, ráadásul rangadón. Ezért vertük le kínlódva a Vasast? Fáradunk, na. Megint 3 hazai jön zsinórban (előre félek a tavasztól… lesz egyáltalán hazaink akkor?), az idő és a játék egyre sz*rabb, de menni kell, ott kell lenni biztatni a csapatot. A REAC ellen családi színházat mondok le, Drobnjak első félidős góljára most végre nem jön válasz, Silhavy, cseh csereportásunk jól helyettesíti a sérült Molnár Levit. A BKV meccsre Balassagyarmatról esek haza újabb egyetemi terepmunkáról, két kezdőcsatárunk osztozik a 2 gólon, gyomornedveim pedig a ‘gyarmaton beszűrt Aranyfácánon és a Bozsik kriminális házisörén. A védelmünk katasztrofálisnak tetsző hibákat vét, ám a BKV két, egyedül a kapusunkra vezetett csatárziccerből sem tud betalálni. Másodosztály, köszönjük a színvonalad. A Dunaferr [Lengyel „Asszonyverő” Fecsó vezetőedzővel, aki néha még maga is beáll, asszem itt is becserélte magát a végén], próbál még a tavaszinál is jobban meggyengült keretével ellenállni. Drobnjak megint érkezik, valami fonalat nagyon elkapott a montenegrói bikanyak a szezon végén, jár is a riszpekt ennyi év távlatából! A meccs második félideje nézhetetlen, kínomban már a Lengyelt gyalázó 10/1-es sutkákon is mosolygok. A közben albán TSZ-juhakoli állapotok felé közelítő mellékhelyiségben már alig lehet meglenni, különösen az ilyen fagyos időben, hiszen mire kiolvad belőlem a vizelet, az orromba belefagy a felejthetetlen illatkombináció, amit még 1 hét Douglas üzletbeni vegetálás sem feledtetne. Kegyetlen állapotok. Aztán hármas sípszó, szezon over – legalábbis itthon. Gyarmaton van még egy zárófellépésünk, itt 1:1 a vége, Bábik a gólszerzőnk, Gálhidi dicséri a csapatokat, hogy az embertelen sártengerben is lehozták a meccset, míg az akkor épp a nógrádi NB1B-seknél czukkoskodó Kis Károly a masszív Honvéd elleni 1:1-ért magasztalja a sajátjait. Az NS meg közli: „a mérkőzés záróakkordjaként a vendégszurkolók beszakították a pálya kerítését„. Minden jó, ha jó a vége.

Az ősz alapcsapata:
Molnár L.- Hornyák (Bábik), Budovinszky, Vámosi, Keller – Dobos, Vadócz, Drobnjak, Vén – Borgulya (Kozarek), Horváth P.
Pályára lépett még kapusposzton a megbízhatónak tűnő, de semmi extra cseh Silhavy, a védelemben középen ritkán Hungler Gábor és Szekeres Jani, jobboldalt Mészáros Attila, baloldalt pedig Takács Zoltán. Középpályán Bábik kezdte az idényt jobboldalt, hogy Hornyák kegyvesztésével jobbhátvédbe menjen hátra; Kaszás Endre pedig szezonkezdéskor volt jellemzően csere. Padunk főként e poszton volt vészesen szűk, ide mindenképp igazolni kell majd tavaszra! Csatársorban a jelzett alapkezdő-kettősön és az idényt még kezdőként indító, de az eséllyel kevéssé élő és cseresorba visszasüllyedő Kozareken túl csak Csobánki jelentett alternatívát, így a téren is bízhattunk az igazolásokban.

Amilyen szörnyen indult, olyan szépen zárult ez a 2003-mas ősz. Az egyetem utolsó előtti féléve nálunk, geográfusoknál a legszivatósabb: vagy 180 oldalnyi, nem netről levadászható, link copypaste, hanem súlyos, utánajárós, akár hetes terepmunkákat is igénylő beadandók összeheggesztése, 10 vizsga, 2 brutálszigorlat (az egyik 5, a másik 8 félév anyagából), és közben folyamatosan ott lebeg az ember felett a bizonytalanság, hogy fél év és vége, jön a nagybetűs élet, lehet melót keresni, és e téren tanáraink és a felettünk végzők tapasztalatai nem sok jóval kecsegtettek. Ebben a zűrzavaros időszakban tűnt úgy, hogy a szenvedély, a „több, mint hobbi” Kispest kiesik alólam, de nem, nem így történt, új névvel és új külcsínnel, új arcokkal a keretben, de a régi helyen folytatódott a Kispest-történet, az Én Kispest-Honvéd-Sztorim, és ráadásul annyi szenvedős év után végre egy (ha ehhez egy osztályt kellett is esni, de) sikeresnek tűnő szezonnal. Első helyen fordultunk tehát rá a téli felkészülésre, első helyen karácsonyozhattunk, és pl. amikor Faterral mentünk fát venni 23.-án, hát jó volt elautózni a Bozsik előtt, hogy most nem az utóbbi évek reménytelensége, hanem egy helyre kis csapat szelleme lebeg a bejárat felirata és a centerpálya felett. Nehéz volt ugyan megszokni, hogy az NS-ben ezentúl a 8. oldaltól hátrafele kellett keresni magunkat és többnyire csak az összeállításokat közölte le a lap, meg most már Gálhiditől is a legendás „egy bővített mondatos NBII-es edzőnyilatkozatok” fértek csak be, nem voltak rólunk cikkek és TV-s sporthírek (bár a Vasas-meccset közvetítették…), de a lényeg az kinn volt a sorompón túl, a mi alakulgató kis csapatunk, amelyik vezette, magabiztosan vezette az utóbbi 20 év legerősebb második vonalát, így a thrillernek induló év erőteljesen happy end-es dráma felé kezdett átalakulni.

Happy end…addig azonban még sok minden kellett történjen. Sőt, a január hozott olyan fordulatokat is, amik nem ebbe az irányba visznek majd, így érdemes velünk maradnotok, izgalmas események sora jön majd a „MI4:Kispest Comeback” című filmünk második felvonásában is. (Nem mintha olvasóink nem tudnák a sztori végét, de hadd játsszon kicsit a derék szerző a szavakkal, ha már olyannyira szeret hatásvadász lenni).