Mastodon

Jó start után agyonverve. Vagy mégsem? Kispest-Vidi értékelés

Ezennel teszek egy ünnepélyes fogadalmat – többet nem optimistáskodok. Ha nagy ritkán elkap a pozitív hév, rendre ez történik. Persze ha félretesszük a magyaros, mindig átesünk a ló túlsó oldalára-értékítéletet, józan fejjel inkább azt írhatjuk a tegnapról: csak érvényesült a papírforma, bármennyire is utáljuk ezt leírni. Ráadásul Rossi értékelése (“az első fél órában partnerek voltunk“) nem is a szokásos magyaredzős maszatolás, tényleg igaza van. Csak míg nálunk a laza Lanza elszórakozta, Diaby pedig szintúgy rontotta a helyzeteit, addig odaát az igényesebb futballkultúrákból ideszakadt minőségibb arcok lába nem remegett meg, ha sarkot kilőni/pókhálózni/kapust átemelni kellett nekik. Ez van, ennyivel jobbak – ettől még ha teljes a keretünk, és jön a kért 120%, akármi is lehetett volna. Csak most nem lett.

“Jó start után agyonverve. Vagy mégsem? Kispest-Vidi értékelés” bővebben

Flúgos futam? Kispest-Vidi beharang.

Flúgos futam? Igen! Jobb ötletem nincs, mivel adjam el az olvasóknak, de méginkább magamnak azt, hogy érdemes izgulni egyáltalán a holnapi meccs miatt. Minden előjel (na jó, majdnem minden) ellenünk szól, és még Hanta Győr elleni kedvcsinálójánál is nehezebbnek érzem a mostani hangulatkeltést.  De akárhogy is, ma még én sem tudok rosszkedvűen vereség-előrejelző invokációt fellőni ide: itt a tavasz, a nap ontja ébresztő sugarait, Wekerle boldogan fürdik a fényben, a főtéri kisközértben a Soproni 1895 hívogatóan nyújtózik ki feléd a polcokról, ilyenkor imádom a telepet, minden ébredezik, jön a nagy természet-röneszansz, és mivel wekerlei tavasz nálam mindig = Kispest-Honvéd tavasz, így a pozitív ingerenciák elborítják most is az agyam, és nem tudom hogy, nem tudom miként, de holnap győzünk. Vagy legalábbis nem kapunk ki. Vagy ha mégis, most az sem érdekel. Itt a tavasz!

“Flúgos futam? Kispest-Vidi beharang.” bővebben

Honvédzászló és interregnum

Miután az elmúlt hetekben hanta jóvoltából blogunkon lassan nagyobb mértékben tobzódnak a színes-szagos statisztikai jellegű egypercesek, mint az cordellabébi talent légiósok a Magyar Futball Akadémia társalgóiban, némi erősítés az egyéb stílusú posztjaink forgalmára is ráfér. Ez pedig most jön is, egy szezonvégi révedezés keretében, különösebb műfaji határok nélkül, csak úgy bele a virtuál-éterbe.

Amikor ezek a mostanság kísértő gondolatok először megtámadtak, az szó szerint az idény lezárultakor történt. Tamás barátoméktól a diósgyőri hópehely-áradatból sétáltunk az engem kikísérő házigazdával és piciny lányával a Felső-Majláth villamosmegállója felé, az előző napi még szimplán hideg, echte november-vége időjárás varázsütésre télre váltott, hatalmas pelyhekben hulló fehér áldással, barátságosan füstpászmákat eregető ó-diósgyőri kisházakkal, és lassan hószín paplanba bújó vasgyárral és panelrengeteggel a két jellegzetes diósi “S” házsornál. (Költői képem modoros és lehetetlenség is, nyilván egy 10+ emeletes sorházat nem lep be a hó, de ezen lépjünk túl).

Szóval fel a villamosra és csorogtunk le a nagyállomás felé, a Tiszai felé, sok emlék rohant meg, nem is annyira Honvéd, persze az is, de még több egyetemi emlék, a Gyula barátunknál töltött téli és őszi Miskolc-bázisú túraszeánszok, igen, valahogy Miskolc= ősz és tél és szürkeség, ez nálam már csak így van, de ez nem pejoratíve értendő, én pl. imádom az ilyen időt – jó társaságban, jó sörökkel. Szóval emlékek… a Tiszai melletti hentes, ahol csécsiszalonnát vettünk a teresztenyei utunk előtt, aztán elsuhan a villamosablakon túl az a kocsma ahol a MUTD-Zete visszavágót néztük Borsodik mellett, és… és ekkor érkezik a stadion, ezekkel a jellegzetes szaggatott karéjaival, amiből mára csak a kapuk mögött maradt mutatóba 6-7 darab, ahol már sokszor voltam Honvédos vendég, szóval itt a stadion, a tegnapi harcteret belepte a hótakaró, sehol egy lélek ott, ahol tegnap este még több ezres tömeg hullámzott a környező krimók körül majd a lelátókon, előbb piros-fehér gólt, majd Tandia fejét és szívét követelve, utóbbit frissen resztelve, hagymás tört burgonyával, savanyú uborkával. Már semmi sem emlékeztet a lezajlott ütközetre, sőt, menjünk tovább, semmi sem emlékeztet az őszi idényre, minden téli álomba borult, minden alszik, a Bohócliga és miskolci manifesztuma is hibernálta magát tavaszig…

…és mégis van egy kis pont, ami visszaköt az elmúlt hónapokra. Ott lobog, lengedezik még a piros-fehér hazai lobogó mellett a stadion dupla zászlórúdján a vörös-fekete, Honvédcímeres zászló, tépázza, szaggatja a szél, de azért ő egykedvűen libeg a csípős, Lillafüred felől a városra leszakadó széllökések martalékaként. Még elfelejtették lehúzni őt, illetve őket, hisz a hazaiaké is ott leng, elfelejtették, vagy így szokták, ki tudja, hát érdekes, de örülök neki, mert valahogy ez a látvány jelenti nekem a pontot az őszi sztorink végén, hogy nem csak úgy el lett vágva a tegnapi estével az idény, a bebacsapatrikozott haramadik dió góllal, hanem azért egy markáns pont, egy utó-iniciálé (sic!) azért felkerült a vörös-fekete kódex “2012 ősz” címkéjű lapjára.

És miközben révetegen nézem ezt az egész jelenést, borsodi ízzel a számban, csécsiszalonna illattal az orromban, a jó baráti emlékek összefolynak a legfőbb hobbimmal, a Kispesttel, feljönnek az utóbbi évek túrái, aztán régebbi évek, régebbi meccsek, Borgulya-dupla a másodosztályban, 5:1-es megaláztatás krémer-tálentumokkal, aztán egy másik 5:1, 1993-ból, ez valahogy szebb emlék.

És most? -kérdezem magamtól, miközben Luca lány valami óvodai éneket ad elő Tamás ölében, elképesztő kis figura, szóval: és most? Milyen volt ez az ősz? Nem tudom. Volt egy csomó jó dolog, ami abszolút pozitívan meglepett, hősies Anzsi-meccsek, Vernes-Vécsei-Boti, a meglepően nagy arányban beváló  nyári légiós-alom, a markáns bajnoki rajt… aztán egy csomó dolog, ami abszolút negatívan meglepett, így a váratlan morales-like vereségek a verhető ellenfelek némelyikétől, a kéthetente ész nélkül beépített új fenomenók sora, az eltiltások által keretbe foglalt év… egyszerűen nem tudom hogy ez jó év volt -e avagy sem? Rossival dettó így állok: év eleji jóslatom több darabja is bevált, bábnak tűnik a csapatösszeállításnál, sok légióst erőltet, mint Morales, de sok fiatalt is erőltet, nem úgy, mint Morales, nagyon hat pozitívan a csapatra, mint Dolcetti, kifelé viszont iszonyat bénán kommunikál, nem úgy, mint Dolcetti… mi van itt? Nem tudom.

Azazhogy dehogynem tudom. Interregnum van, kedves nézőink, kedves hallgatóink. Egy markáns keret utáni átmeneti időszak, ami kiteljesedhet a hantai optimista verzióban (én is titkon ebben reménykedek, tegyük hozzá), azaz egy 2-3 év alatt lefiatalodó, saját nevelésű keretben, a mostani 10-16 légiós helyett stabilan 4-5 külföldivel. Vagy? Vagy a rosszabb forgatókönyv, idő előtt eladott saját junior ászokkal, mielőtt ász lehetne belőlük, félévente új ikennekingekkel és henryodiákkal, látni nem is látott Thiam-Iyane-kkal, szerződtetett és mégsem szerződtetett Belottikkal. Meg viccigazolás Donátó Bottoni-Dottoni-Battoninókkal. Vagy hogy a brébe hívták a gyereket.

Persze nem kell meglepődni: ha végignézek saját szurkerségemen, állandóan stabil államberendezkedés és interregnum váltogatta egymást, csak épp napjaink fele közeledve egyre gyorsuló mértékben, valahogy így (pirossal jelölve az általam nagyon kedvelt csapatok. A lila rész pedig egy jól indult uralkodás véleményes befejeződését jelzi.):

 Jó lenne, ha elmozdulnánk kissé a táblázat felsőbb régióinak irányába, és növekedne a stabil királyságok időszaka, számban és hosszukban is a félévente beköszöntő királyközi állapotok helyett. Persze ezek pusztába kiáltott szavak, de hátha meghallja valaki…

* * *

Addig pedig interregnum ide, megítélheteten félév oda, emlékezzünk a szépre, mint ahogy én is tettem a villamos ablakában, ahogy a Diósgyőri VTK Stadion megállóból kigördült a miskolci “1”-es kötöttpályás viszonylat, maga mögött hagyva a havas pályát, az évet és a régi emlékeket.

Rossi: “Ilyen a futball!”

A tegnapi FTC-verést követően a szokása szerint visszafogottan értékelő Marco Rossival beszélgettünk.

Az Üllői úti székház lépcsőjén lefele sétálva elkövetett villáminterjú hanganyaga sajnos kevéssé élvezhető, így ezúttal maradunk az írásos formulánál.

Elolvasni érdemes, hisz a hivatalos honlap által leközölt nyúlfarknyi szösszenetnél némileg többet mond, s ha már oda nem került ki, legalább itt férjetek hozzá az elhangzottakhoz.

Marco, gratulálunk az első FTC elleni győzelmedhez. Mit érzel, és hogy élted meg a mai meccset a pálya mellett?

Nagyon örülök, hogy az első Ferencváros elleni rangadónkat győzelemre tudtuk hozni. Jelenlegi helyezése dacára az FTC egy nagyon jó csapat, jó játékosokkal, akik ellen a saját közönségük előtt nehéz játszani. Az újságírók kérdésére is említettem, hogy elég csak az Újpest elleni meccsüket megnézni, ott is jól játszottak, győzelmet érdemeltek volna. Ma is jóval több helyzetük volt, mint nekünk, mégis mi nyertünk, ami persze nem bosszant.

Nem tartottál attól, hogy a második félidőben túlságosan magunkra húzzuk a Fradit?

A sajtótájékoztatón is felmerült, hogy túlságosan defenzívek voltunk a második félidőben. Ennek én sem örültem annyira, hiszen a támadójátékot favorizálom, de látni kell, hogy ha az ellenfél birtokolja többet a labdát, akkor nehéz támadásokat szervezni. A labdabirtoklás a játék kulcsa. E téren ma nem lehetek maradéktalanul elégedett. A győzelem a legfontosabb most számunkra, persze nem mindegy, hogy milyen játékkal… A múlt héten nagyon jól játszottunk, 1 pont lett a jutalmunk, ma gyengébben muzsikálva hármat szereztünk. Ilyen a futball…

Múlt héten említetted, hogy bizonytalanságai ellenére kitartasz Czuczi Marci mellett. Jó döntés volt!

A meccs nagy pozitívuma volt Czuczi Marci szereplése, akinek a múlt héten voltak nehéz pillanatai, de éreztük, hogy meg kell adni neki a bizalmat, hiszen fiatal játékosoknál nagyon fontos a pályafutásuknak a felépítése. Mindebben pedig a szakmai stábnak is nagy a felelőssége. Idén felvállaltan igyekszünk a fiataloknak lehetőséget adni és Marci mellett Vernes, Vécsei és Baráth is él az eséllyel. Ez jó dolog. De a mai meccs kapcsán gratulálok az összes játékosomnak a helytállásért.

Jön az MTK, újabb nagy hagyományokkal bíró városi rangadó… Meddig tudjuk tartósítani a mostani hetek remek szereplését?

Jövő héten az MTK ellen hasonlóan nehéz meccs vár ránk, mindenki azt kérdezi, meddig bírjuk tartani a formánkat, erre azt mondhatom, igyekszünk fenntartani a koncentrációt és a fegyelmezettséget, meglátjuk, ez mire lesz elég.

Fotó: Babar – 1909foto.hu.

Ha a játék nem is, a szív ott volt. FTC-Kispest értékelő.

Kicsit a tavalyi osztályozókönyv rovatunk nyomdokain, mégis más köntösben próbáljuk most értékelni a tegnapi teljesítményt egyénileg és csapatilag – hogy ez a formula marad- e a jövőben is vagy csupán egyszeri kísérletről van szó, azt majd az idő eldönti. Hajtás után jönnek a verdiktek.

“Ha a játék nem is, a szív ott volt. FTC-Kispest értékelő.” bővebben

Egy kerek nap krónikája. FTC-Kispest beszámoló.

Vannak napok, amikor semmi sem jön össze és vannak, amikor minden klappol, minden összeáll, minden fogaskerék úgy kapcsolódik egymásba, mint egy időben a Csank-Vass edzőpáros a Bohóc kispadjain. A tegnap szerencsére ilyen nap volt Honvéd téren, a meccs fel- és levezetésében, és legfőképpen magában a 90 percben. Egy nap, amiről jó beszámolót írni, illetve mindezt majd évek múltán visszaolvasni: ja, amikor a Fradit ütöttük 2012-ben, jaja, jó kis kaland volt. De hogy is történt mindez?

“Egy kerek nap krónikája. FTC-Kispest beszámoló.” bővebben

Szezonmustra by RW

Egy mea culpázással (copyright by Komora Imre bá) kezdeném hosszú idő utáni első posztom. Anno, mikor még csak virtuálisan, azaz úgy ismertem Hantát, hogy ő a ‘biztos lelke, asszem 1 év tömény (és magányos) posztolás után beírta, hogy kezd besokallni a Balcsipart mellett, most egy ideig nem garantál napi 1 posztot. Mondtam magamnak: ahelyett, hogy örülne az arc, hogy blogolhat, hát mit hisztiz’? Nos erre jött az idei tavaszvég, új melóhellyel, orbitális álarcokkal, naponta jövő teljesíthetetlen határidőkkel, és lassan már idegszanatóriumok címeit kell nézegetnem titkon… helyzetem ráadásul a KLUB körüli történések sem könnyítik. Ami a gondolataim kellene elterelje, ami ki kéne kapcsoljon az inkább tovább keserít.  Ennyit bevezetőnek, hogy tudjátok, Hanta nem maradt (még) egyedül, azért itt vagyok én is (bár ha így folytatódnak a következő munkahetek, ki tudja meddig), és most hogy van hihetetlen mód egy lyukasórám, összegzek is egy gyorsat. 2011/12, by RW, highs&lows, ahogy a blog sörsznob és űberpesszimista posztírója látta…

Hanta kollega már tolt egy summázatot a napokban, magát nem meghazudtolóan szoft-statisztikázva, törökpetizve meg tizenhétévezve egyet, én most még szubjekítvabb oldallal jövök. 5 top-esemény és 5 koppanós történés listácskája jön most, a legszebb és legsavanyúbb emlékek kvintettjei. Mert ez az év ilyen volt. Hosszú idő után igazi (közép)katarzisokkal és fellocsoló pofonokkal. Mindkettőből kaptunk bőven. Lássuk.

RW’s TOP5

1. Egy hidegrázós comeback
Szóval én már régen kerültem közel elérzékenyülős helyzetbe a klub kapcsán. Elérzékenyülés… oké, ez erős, mert könnycsepp utoljára Szabados egalizáló góljakor hagyta el a szemem még ’93 ban az MU ellen… fogalmazzunk akkor úgy: gerincbizsergés. Az volt azóta is. Legutóbb Újpesten 2007-ben az MK-döntőn. Aztán Abi győri góljánál 2009-ben. És most, 2011 szemptemberében. A híreket már hetek óta tudtuk. De nem hittük. Úgyis közbejön valami. Úgyis elviszi a Fradi vagy a DVTK. Úgyis inkább kinn marad. Egyik se jött be. Ő annál inkább a pályára. És a Paks elleni meccsen, a szűkös nézősereg bizony olyan vastapsot tolt a 14-es mezben feszítő arc pályára lépésekor, hogy még a rég cinikussá váló Öcsém is hümmögött meg tapsolt meg mosolyogva mormolta: Sanyi. 3 hét múlva Debrecenben egy stadionnyi cívis szidta őt, erre Simacot megalázva lövet egy gólt Dániel paripával. Majd a Pécs ellen már Fater is Sacává keresztelte a vörösesszőke csatárt, amikor katartikus egyenlítését beverte Németh Norbi kipattanójából. Volt egy ikonunk megint. A sztori vége meg amolyan tipikus kispesti lett… de 2 hónapig kicsit megint fiatal srácnak éreztem magam akinek van szeretnivaló Honvédja egy igazi sztárral. Na jó, kábésztárral. Kár érted, Sanyi, és kár értünk…

2. Még egy comeback
Babar Morét búcsúztatott a nyáron, és akkor nem hittük hogy lesz még olyan igazolós posztunk, ami eléri annak az olvasottságát. Lett. Németh  Norbi hazajött, és a Tóth-Bárányos hazatalálás 2007-es szép emléke után végre megint szívből örültünk egy igazolásnak. A magyar foci legpikírtebb és egyik legeredetibb bloggere, a szintén ‘biztos nevelés Vérfarkas (akinek Cinzano Martinit köszönhetitek) már akkor megmondta: “ne örülj, mert fél év, és közös megegyezéssel szerződésbontás és megy Diósgyőrbe“. Hát hogy hova megy, azt nem tudjuk, de egy jól induló sztorinak sajnos itt is csúnya lett a vége. Azon a nyári napon azonban még örültünk, Öccs ráadásul aznap kapta meg a diplomáját, mi pedig az egész nap örömére és Németh Norbi hazatértére is ittunk tematikus, óbudai kocsmaturánkon (bár a kerozin-like Lehmann sört tudnám feledni).

3. Itt a tavasz!
Jó idő, sör előtte, sör utána – a Vasas elleni idegenbeli amilyen nézhetetlen meccs volt, olyan jó kalandként masírozik be az emlékek közé. Egy igazi jó évadnyitás volt, a záró Porter pedig minőségi “That’s All!” kiáltással zárta le az estét. A nap sztárja a kétgólos Gege mellett mindenesetre a mézes Kvasar marad a Pivo sörözőből. Verhetetlen volt, mint aznap a Kispestünk.

 

4. Túrák.
Régen röhögtem ennyit, mint ebben az évben, a volán mögött. Megjártuk a csokispopcorn szagú ‘egerszeget, eltereltek a rendőrök Pápán, hallgattuk a mocskolódó kecsói lelátót az alföldi estében, Debrecenben a sajtópáholyból mjdnem kivezettek minket Sanya gólpassza után -tudósító ne ugráljon-, kisbusszal hódítottuk meg Győrt, Pakson Lovifotós sokadik eszement sztorija után hajtottunk majdnem az árokba, mikor a pakskörnyéki fiktív ultracsoportok biográfiáját elemezgette nekünk. Kialakult egy szerethető CSAPAT a klubnál és egy szórakoztató kis csapat nálunk, szurkereknél, a hülyeségeket szakmányban toló fotóssal, a Cibalija Vinkonvci eredményeket okostelefonon a hátsó ülésen kutató Babarral, az állandóan lapcsánkára vágyakozó Hantával, akinek trademarkos kezicsókolom beköszönése nélkül már nem indul meccs a Bozsik korlátnál, illetve az évek óta először a Honvédra a ’90-es éveket idézően bepörgö Tesómmal, valamint az itt-ott alkalmi sofőr Ábellal. Jó emlékek sorát hozta az év.

5. Supi
Amikor Sisa tanár úr elment Kispestről, nem hittem hogy még egyszer úgy engedünk el edzőt blogilag, hogy TÉNYLEG sajnáljuk. Tréner csak egy van – az emberi oldalt nézve – mantráztuk, aztán jött a régen távolságtartással szemlélt és maga is távolságtartó Supka, aki más, mint a Palóc Tibi bá, nem is volt sose kvaterkázás, nem volt “jajj, gyerekek” és nem voltak nagy eldumálgatások. Eleinte. Aztán Siófokon, miközben a hazai tréner Horváth Csárlira vártunk a sajtótájon, Supka előbb érkezett meg, aztán meglátva minket jött, leült mellénk, kérdezte mit szólunk az eredményhez, mit játszott a többi csapat, aztán Saca lehetséges hazatértéről elmélkedtünk együtt. Onnantól pedig majd’ minden meccsen volt mikrofonon kívüli kérdés. Szóval év végére megváltozott a kép, és szakmailag is el kellett ismernünk amit el kellett ismerni. Ez van. Néha érkeznek pozitív csalódások. És ez jó dolog.

Worst of 11/12

1. Miért mindig ez a vége…?
Sokszor leírtuk, de nem lehet elégszer: nehéz Kispest-drukkernek lenni. Sokszor gyönyörű érzés…még többször iszonyat kiégető. Főként az elmúlt közel 20 évünk, 1995 óta. Hogy minden biztató évre/félszezonra jön 3 nihiliszikus szezon. Hogyha valami épülni látszik, már nyugodtan jósolhatjuk, hogy úgy úgy járunk majd mint a Gyalog Galopp skót várurának kastélya. Leég, összeomlik, aztán süllyed el. Örültünk az NB1B-s sikernek, hogy a csapatot 1 év alatt lerohassza Pini. Örültünk Dolcetti mese-őszének, hogy utána Alvestelenítve, rossz edzőtúra után omoljon össze a kártyavár. Örültünk Hemy első 2 évének, hogy utána fokozatosan csússzunk be a moralesi éra légiósdömpingjébe és nézhetetlen csapatába, 300 néző előtt. És örültünk a tavaly nyári igazolásoknak, a remek ősznek, a hazahozott Sancinak – hogy a végén a megnyert EL-indulás a thrillernek is beillő pécsi derbi után meglegyen – de minek? 1 hónap a kuparajtig, keret nincs, csak a romjai, és persze mondhatjátok hogy egy Horét vagy Hajdút siratok, esetleg Némethet akik nem is játszottak, vagy Botist aki belassult a végére, igen, őket is siratom, mert bár már csak romjai voltak egy csapatnak azért a rom is több mint a kopaszon álló hegyorom, ami most van, ahol néhány tégla látszik csupán a lőporosraktár felrobbantása után. Miért nem fejeződik be egyszer szépen egy kispesti sztori? Persze lehet hogy Rossival most jön a Dolcettis ősz, a szerethető kiscsapattal aki esélytelenként húzogat oroszlánbajszokat, de ha így is lesz, Dolci óta tudjuk, vagy akár Morales óta, hogy az meddig tart. És ha az újabb talján is törülközőt dob be, mi a forgatókönyv? Újabb Supka kör? Mégegyszer nem hinném hogy ide tudjuk csábítani. Mással pedig nem működött a Hemingway Futball Corporation magyarországi ága. Szomorú.

2. Most akkor kinek írunk?
Mire az igéző őszt követő tavasz kifutotta magát, a kezdeti sikereket követő ponttékozlásba forduló lezárással, szépen visszakaptuk, hogy vannak játékosok akik megsértődtek a cikkeinken. Nyilván az osztályozókönyvekről lehetett szó, ahol sokszor ekéztük a srácokat, ez tény, de aki egy kicsit mélyebben nézi az írásainkat, láthatja, hogy sokkalta szívesebben dicsérünk, és ha minimálisan van mit, akkor az illető sose elmarasztalást kap. Gegét cseszegettük rendesen de majd minden cikkben ott volt, hogy miért nem hozza az őszvégi vagy a 2007-es pörformanszokat, mert akkor újra a tenyerünkön hordoznánk… Horét amikor lehetett 6-osokkal jutalmaztuk amiért meg a kommentelőktől kaptam meg a magamét… no mindegy. De amikor ez kiderült, hogy kb még el is vagyunk küldve a meccsek végén a pékbe, hogy “ezek a szerencsétlenek meg majd megint szidnak minket”, hát az ember elgondolkozik azon, hogy hétvégén utazol a csapat után, késő este hazaérsz, összeeszkábálod a cikkeket, föltöltöd, éjjel közepén lefekszel aludni, a saját kedvenc klubod spílerei szemében meg te vagy az ősellenség lassan. Ez sem jó érzés – noha a blog persze Nektek szól, szurkereknek, annak csak örülünk ha a játékosok is belepillantanak…viszont nyilván senki sem örül ha csuklik a sok anyázástól. Értetek vagyunk kritikusak, nem ellenetek, mondanánk a játékosoknak – ha már tudnánk, milyen lesz az idei keret.

3. Régi idők focija

Supkát dicsértem fentebb, egy fekete pontot viszont adok neki a sok piros mellé idén. Zelenka eltékozlására gondolok. Amikor rákérdeztem nála december elején, hogy mi lesz Sanyi, Dani és Zeli sorsa, ő annyit mondott a cseh vitézel kapcsolatban: “be kell látni, Zelenka nem tudott nekünk segíteni“. Nos, szakmailag Supka látta az edzésteljesítményeket, ő a szakvezető, én csak a műkedvelő szurker. DE. Hogy Szabó Tibi óta nem volt ilyen klasszik irányítónk, az tény. Pont ezért kedveltem Supka hozzáállását, hogy a modernfocis Moralessel szemben ő felvállalta a tradicionál keleteurópai irányítót a csapatba, és ezzel nekünk ajándékozott megannyi felejthetetlen pillanatot, hatalmas zsugákat, forintos (koronás?) labdákat. Zeli nálam, Hantánál, de ha kicsit figyelmesen hallgatózok bármely meccsen, hát a korzó nagy részénél kedvenc lett, mert fazon volt, mert bár a 2 lábtörés után lévő Fater is kétszer megkerülhette volna futás közben, mert bár helyes kis medicin feszült a mez alatt, azért visszacsempészett valamit nekünk a régiidők focijából a Bozsikba. Az Újpest elleni meccse ars poeticája lett idén ősszel, és hogy Kispest-like legyen a sztori, Öcsém tréfásan mondta akkor: “Hatalmas volt ma a Zeli! Szerintem ma láttuk itt utoljára“. Igaza lett. Sajnos. Nem tudott nekünk segíteni… Áhh.

4. Nem tudunk bánni az értékeinkkel
Nem ismétlem meg magam, s a korábban leírtakat, itt legyen elég annyi: nem tudunk bánni az értékeinkkel. Hol anyagi okok hozhatóak fel indoknak, hol a teljesítmény, de akkor is igaz: valamit nagyon nem tudunk. S ha Sanyi pénzszülte távozásán (bár ez is megér egy mistét, én magam áfonyabá vagy medvepuszi kommentelőnk véleményét osztom, vagyis hogy  minimáális jövőképpel tavasszal még láthattunk volna, de azt nem kapott – most már láthatjuk, miért) túllépünk, Némethén akkor sem tudok: kirúgjuk, pont a fiatalítás előtt, azt a Honvéd nevelés arcot, aki szemmel láthatóan remekül bánik a fiatalokkal (mind a Vasasnál, mind nálunk ez tapintható volt a meccseken-felkészülésiken látott jelenetekből), hát akkor arra már nehéz azt mondani hogy itt gondolkozunk is. Pedig szeretnénk azt hinni.

5. Csak a nevetés maradt
Újpesten legrosszabb teljesítményünknek, Diósgyőrben a legrosszabb túrámnak lehettem a tanúja ebben az évben, bár ahogy írtam, utóbbi legalább jól végződött. De amíg ősszel a kirándulásaink hangulata mellett a hősies eredmények is jöttek (Debrecen, Győr, utóbbi helyen oktatással, Zalaegerszeg), addig tavaszra a röhögés maradt – a Honvédgyőzelmek kevésbé.

Hát ez volt nekem 2011/12. Most pedig…

…most pedig jött volna egy zárszó, ehelyett megbeszélés esett be az ablakon, mókuskerék indul, szopóroller bepörgetve – reméljük a csapat nem követi a példámat az említett közlekedési eszköz kiválasztásakor és jövőre ismét egy legalább az ideit idéző pozitív élménycsokorral látnak el.

Nem érzitek őszintének a lezárásom? Nem csoda.

Az én Kispest-Honvéd sztorim XV. – NB1B, második rész.

Második részéhez érkezett a kettészakított epizód-duó, melyek célja bemutatni NB1B-s kanossza-járásunkat, amely – ha a másodosztály szégyenén túllépünk, és miért ne tennénk ezt, akkor – egyfajta diadalmenetként értelmezhető. Amikor történetünket legutóbb abbahagytuk, a rajt-cél győzelmet hozó szezon egy izgalmas tavaszt tartogatott még számunkra, ám az előjelek nem voltak egyértelműek.

Rengeteg meccsünk lesz idegenben, a riválisok száma megnőtt, az átigazolási piacon nagy halat nem sikerül kifogni. Milyen tavasz várhat ránk? Nos, erről szól retro-sorozatunk újabb fejezete, hamvába holt Miriuta-epizóddal, MK-hadjárattal, és a május végéig tartó hosszú meneteléssel, melynek ezúttal Mao-ce Tung helyett Burgi, Horváth, Vén, Vadi, Molnár Levi és Budó lesznek a hősei. Lapozz és hozsannázz velünk!

Rég volt már ilyen telem Honvédosként, azt kell, hogy mondjam. Alig ért véget a Karácsony, és alig vetettem bele magam a múlt rész végén már elsírt szigorlat- és vizsgarengetegbe, a csapat is megkezdte a felkészülést. Az elég rendesen frissülő klubhonlapról sorra lehetett megtudni az izgalmas infókat, sőt, néhanapján még az NS is foglalkozott velünk: mégiscsak úgy hasítottunk végig az ősszel a másodosztályon, mint a meszes. Voltak ugyan kisebb bukkanók (Nyíregy, Bodajk) és döntetlen-torpanások is, de a pontelőnyünk, ha nem is kilométeres méretekben, de azért csak ott volt, lépéselőnyt biztosítva a Vasas előtt. A Vasas, mondom és írom, hisz az ősz a két budapesti nagyágyú rivalizálásával telt az NB1B-ben, azonban a surranópályán bizony bejelentkeztek más kellemetlenkedő ellenfelek is. A vártnál jóval masszívabb volt pl. a PELC és a Kecsó, de nem is ők a lényeg, a 6.-8. hely környékén minket és nagyra törő terveinket nem zavarták annyira. Akkor ki lehet veszélyes még? Nyíregy, Diós? Mindkettő bukdácsol, bár tavaszra feltámadhatnak… Nem. A Vasas nyomában ugyanis ott tülekedett az év elején általam 10. hely alá várt Kaposvár, egy évek óta regnáló fiatal, ambiciózus edzővel, Prukner Lászlóval, és olyan, máshol nem kellő fickókkal, mint a Nagylaki Kálmán ámokfutása fémjelezte szegedi 1999-es NB1-es kérészfélév két vajdasági vendégmunkása, Nagypál és Oláh, vagy épp Andruskó Attila, Petrók Viktor, vagy épp Jovánczai. Ráadásul a tehetséges fiatalnak minősülő Szakályok már a kispad kapuján kopogtattak. Szóval volt ellenfelünk elég, akikre figyelni kellett, ráadásul elért minket is a nagyágyú-szindróma, azaz tavasszal mindenki ránk fente a fogát, minket akart legyőzni… ezekben a hetekben a sivár vizsgafelkészüléseket csak a nyári baráti wekerlei bográcsozások-sörözések iránti vágyakozás, és a BHFC-related hírek böngészgetése törte meg, s bizony szükség is volt e lélekmelengető kikapcsolásokra. Mindezeken túl a Honvéd évek óta először végre élvezetes gondolkodnivalót jelentett, sikerért küzdöttünk, nem bennmaradásért, hanem bajnoki címért, sőt egyes merész szurkolóink a dicső őszt követően már a Magyar Kupa döntőjébe kezdték vizionálni a csapatunkat, mondván, csak egy jó sorsolás kell. Én ekkor még úgy néztem ezekre az optimista arcokra, mint az indiánok a szent őrültekre a Cooper-regényekben, de majd kiderül: nekik lesz igazuk!

Abban családilag egyetértettünk a tavasz előtt: nagyon húzós szezon elé nézünk, a sorsolás miatti őszi hazai találkozó-egymásra tódulások, illetve a különböző indokú meccshelyszín-csereberék azt eredményezték, hogy a márciusban induló szezon majd’ 2/3-át idegenben kell letolnunk, ami az azért nem bombabiztos őszi away-teljesítményünket elnézve nem tűnt megnyugtató megoldásnak. A Vasas a nyakunkon volt, és a többi említett vetélytárs is vérszagot szimatoló éji vadként szűkölt a másodosztály rengetegében. Ráadásul az első hír a keretről eligazolás terén érkezett: a Garami Yoda bá’-t menesztő Fradi élére kerülő Pintér Attila Keller Józsefet kérte fel pályaedzőnek, és a Fradi-családba visszahívott balhátvédünk örömmel ment is. Nagyon sajnáltam a távozását, hisz amilyen lutrinak tűnt a 30-as évei végét taposó veterán leigazolása júliusban, olyannyira bebizonyította a “Fater”, hogy öreg bohócliger még nem nyugger. Máig él bennem a Kecsó elleni meccsről az a megmozdulása, ahogy az egyik lila csatárt üldözve ellenfelét előbb az oldalvonal felé szorítja, majd nemes egyszerűséggel (és 20 év rutinjával) a bírónak pont takarásban kiteszi az arcot a pályáról. A legfifikásabb bodicsek volt, amit láttam, az Öreg érezte, hogy a kecsói ifjonc lefutná, hát jött a fateri kocc. Az egész szezont úgy hajtotta végig, hogy az a legőshonvédosabb saját nevelésünknek is dicséretére vált volna, úgyhogy fájlaltam távozását, de szemrehányás helyett csak egy kövér maxiriszpekttel bocsáthattuk őt útjára, vissza az Üllőire… Elhagyta a csapatot Mészi és Csobánki is, a két fiatal Kecskemétre került, így a Dömeutódnak beharangozott Csobánki e téren is követte a nagy előd egykori pályaívét. (Sajna ezzel minden hasonlóság ki is merült kettejük közt…). A negyedik katona, aki megkapta obsitját a Bozsikban, Hornyák Vendel lett. Az általam amúgy kedvelt, az “eccerű_mint_a_faék” jobb-bunkó játékot remekül prezentáló ex-bányászvárosi csatárgyilkoló-gép kegyvesztett lett nálunk a bajnokság első harmada után, akkor Gálhidi az addig rendszeresen kezdő Vendel helyére Bábikot vitte hátra, a középpálya jobb oldalán pedig hol Drobnjak, hol a kisDobos kezdett. Szóval Vendel is elszállt, most már jöhetne valami új igazolás is!

Az első érkezők meglepetésre ismeretlen nevek voltak -legalábbis mainstream értelemben, ám pedigréjük minimum biztatóan festett. Nánási Krisztián saját nevelésünk volt, innen került Brémába, a Werderhez és most vissza. Az így XXI. századi Forrai-utódként is értelmezhető arc ráadásul 23 év alatt volt, így a múlt rész elején emlegetett szabály-kritérium terén is erősítést jelenthetett. Szintúgy Dancs Roland. Ő a svájci Grasshoppers -és előtte itthon a Hali- klubneveit behelyettesítve Nánásiéhoz hasonló életrajz-mintával rendelkezett, ő lett a másik új fiatal zsákmány a télen. Ez mind szép és jó persze, de hol van az új kulcsember, a tényleges erősítés? -kérdezgettem magamtól, és a következő hetek csak részben adtak erre választ. Érkezett ugyan a korábban a III. Kerületben megforduló, epic nevű Schafranek Ádám (életkorából ítélve jó eséllyel a Macskafogó bemutatása alatt lehetett gyermek, bele sem merek gondolni, miket állhatott ki a suliban), illetve a számomra régi kedvencnek számító, a ’90-es évek végét a Zalaegerszeg-Szombathely viszonylatot retúrjeggyel végigturnézó Liviu Bonchis. Ám Schafi a TTVE-ben is csak kiegészítőember volt anno, Bonchis felett meg enyhén szólva eljárt az idő. A korábban Lombard utazó vándorcirkusz-tag Farkas Attila is inkább a “se_íze_se_bűze” hátvédek kasztját erősítette, az ő idehozatala miatt sem öntött el a kéj. Mondjuk rutinnak a kispadra a tapasztalatlan süvölvényeink mellett-helyett jók lehetnek -vélekedtem – de hiányolom az igazi nagy halat -ahogy Horváth Pál mondaná…-. Aztán robbant a bomba!

Jött ugyanis a hír: le fogjuk igazolni a Cottbusból (Mainzból?) hazatérő Vasile Miriutát, az évek során magyar állampolgárságot szerző, szabadrúgás-mágus válogatott karmestert. Na ez igen!-csettintettem és csettintettünk valószínűleg sokan, ez már valami! Vén Gabi úgyis inkább balszeles, végre lesz igazi irányító, ráadásul válogatott. Én, a nagy Warzycha-mániás, külön örültem, hisz a lengyel óta csak Szabó Tibi mutatta azt a minőséget, amit e poszton elvárnék- úgy festett, most végre jön egy újabb méltó válasz. Nem jött… Miriuta 3 napot bírt ki nálunk, majd egy edzőmeccsen Gálhidi egy utasítására beszólt az edzőnek, az lekapta a pályáról a tar középpályást, utóbbi pedig az edzőmezünkkel tette ugyanezt és decens porfelhőt hagyva maga után elszáguldott a XIX. kerületből. Ennyi. Össze voltam törve. Közben azért a kertek alatt hoztunk még egy baloldali középpályást Szlovákiából, aki alkalomadtán tud balhátvédet is játszani a Keller fater helyén-szólt a fáma. Majd kiderült, hogy a középkori vízhordó-fejű csöppnyi tót, Marcel Horky irányítónak sem utolsó, szóval egyszerre majd minden kérdés megoldódik. Én ezt persze előre nem tudtam, így inkább fanyalogtam magamban, annál is inkább, mert a Vasas persze igazolt irányítót – mintha Schultz Levi nem lett volna nekik ott… Na de kit szerződtettek… Bárányos “az NB2 derogál” Zsoltot. Ha 2 résszel ezelőtt azt írtam, hogy adhatunk Bárányosnak még egy tiszta lapos kezdést, ez most végképp eltört bennem és sok drukkerünkben. Persze sose mondd, hogy soha, alig 3 év és adhatunk egy újabb esélyt, de Bari, azt hiszem, itt rontott el végképp mindent a Kispest-szurkolókkal való viszonyát és a Bárányos-képet illetőleg. Hát így zajlott le az átigazolási időszak, és annyi bizonyos, hogy hatalmas húzónevet bár nem sikerült hoznunk, azért mégiscsak foltozgatva lett a védelem, a középpályára jött egy komplett cseresor [Schafi-Bonchis-Nánási-Dancs(-Horky)], így végre nem lehetett panasz tárgya a kurta kispadunk, elöl meg úgyis jól el voltunk eresztve (Kozi, Drobnjak, Borghese, Horváth Péter). S ha azt vesszük, hogy egy adag újabb ifjonc is felkerült a kerethez, így a védő Facskó, vagy egy vörös hajú, kriminális mozgáskultúrájú csatár, Bojtor Laci, illetve a majd Dolcettinél befutó Lázár, annyira nem is festett rosszul a helyzet. Csak a fránya Vasas… nevekben megint jobban igazol, sokat játszik otthon tavasszal és egyébként is…

A szezonkezdetet (szurkereink többségéhez hasonlóan) tűkön ülve vártam, így mikor a rögvest meleg pitének ígérkező diósgyőri vendégjátékot lefújták az egész első fordulóval együtt a havazás miatt, csalódottságom majdnem az égig nőtt. 1 hét múlva már nem csak majdnem: a 2. fordulót ugyan megtartották, de a mi meccsünk elmaradt, mert a Rákóczi legendás gödrében úgy megállt a hólé (nem a Sándor…), mint Kozarek a góllistán októberben. Újabb halasztás, mi meg várhattunk a bemutatkozásra Szolnokig… sőt, mindezt még egy MK-kör is megelőzte. A sorsolás szeszélye kegyes volt velünk: a harmadosztályú Tuzsért juttatva ellenfelünknek. A nyírségi településre kis szurkolósereg is elkísérte a hétközi derbire a csapatot, ahol klasszik retromezünkben egy Vadi- és két csatárgóllal (Borgi, Horváth), nem túl sziporkázó játékkal, de behúztuk a továbbjutást. Ezzel hirtelenjében a 4 között voltunk, és hiába a legyőzött ellenfelek nem túl veretes névsora (Soroksár, Szentes, Tuzsér), egy másodosztályú csapattól ez is bőven dicséretes teljesítmény volt, a győzelmeket meg minek is magyarázni. A 4 között az idénybeli nagy vetélytársunk, a Vasas mellett a Fradi és a Zalaegerszeg társaságába érkeztünk be, izgatottan várhattuk tehát a sorsolást, mely a Zetét sodorta utunkba, ráadásul 1 meccsen eldőlő, Kispesten rendezendő randevú keretében. Maga a döntő ‘egerszegre volt kiírva, így a Zete várható motiváltsága nem lesz kérdéses, gondolhattuk- no de addig még a bajnokságban kéne biztosítani a feljutást…

A szolnoki rajt megkésett idényeleji formát hozott, Nánási góljával még vezettünk a félidőben, de a hazaiak egyenlíteni tudtak. A Pápa elleni hazai tehát kötelezően behúzandó derbivé avanzsált – és szerencsére nem is lettek gondok. Húsvét előtti hétvégéken hazai meccseinket rendre nyertük szurkolóságom alatt (pl. ’98 tavaszán DVTK ellen, 2001 tavaszán a Vidi ellen, stb.) és most sem történt kisiklás. A 16. percben Budó vezetgette a labdát a 16-os baloldali sarkánál, befele húzott, amolyan Warzycha / Bárányos szögig, majd a két említett előd Fradi elleni találataival ellentétben ő nem középmagasan, hanem laposan lőtt – de a végeredmény ugyanaz lett, gól! A szakadő eső ígérete miatt a tribünön ültünk ekkor a tesóval, rajtam a Wilkinsonos meccsmez, rajta a Karácsonykor tőlem kapott fehér Diadora hazai feszült és az eső valóban szakadt – nem tévedtek a meteorológusok tehát aznap estére. A szakadás szerencsére a góljainkat rejtő zsákunkra is érvényes volt, nehéztüzér birodalmi lépegetőnk mellett ugyanis Borgi is büntetett tiziből, valamint Horváth Péter is betalált. A győztes gárda: Molnár L.-Bábik, Vámosi, Budovinszky, Horky – Nánási (Schafranek), Vadócz, Borgulya (Bonchis), Vén- Horváth P., Drobnjak (Kozarek). Jó hangulatban mehettünk haza a meccs végére pont elálló zivatar utáni Ady Endre úton, és a hagyományos tavasznyitó szabadtéri park-sörözésünk 2 nap múlva kivitelezett szeánszán is nyilván a BHFC volt a téma kettőnk között.

A következő szerda elmaradott meccs pótlását, és idénybeli harmadik gyufánkat hozta, a kaposvári vendégjáték alkalmával hagyva minden pontot az ezzel első számú üldözőink közé belépő Rákóczinál. No ez nem hiányzott, a nyomunkban lihegő Vasas után még egy felajzott Kaposvár is… csak baj ne legyen. Szerencsére 4 nap múlva javítunk, pedig Kecsón sem habos kakaó a vendégeskedés, ám remek formába kerülő csatárduónk ismét osztozik a találatokon, 1:2 a vége. A feszített menet folytatódik, Détári Döme Tatabányája érkezik hozzánk, többek között az exHalis Filipoviccsal turbósítva, s a Bozsikbeli 0:0 minden, csak jó eredmény nem. A hétvégén azonban megint sikerül a szépségtapasz-feltétel: Vácott nyerünk 5:0-ra, s ez a meccs azért is fontos, hisz hosszú hónapok után csereként pályára lép Hamar Pilu, az egy éves eltiltását letöltő klubikon. A hírnek igencsak örültem, és bíztam benne, hogy a következő szerdán már én is láthatom őt élőben.

Következett ugyanis a tavasz meccse a Bozsikban! Az MK-elődöntőn a Zete érkezett hozzánk, Gellei Imrével a padon, jelentősen megerősödve a télen (pl. Sebők Vili is ekkor igazolt Zalába, de emlékeim szerint Sebők József is ekkoriban tért vissza a kék-fehérekhez). Aznapra Anyu színházjegyet vett a szűk családnak jó pár héttel azelőtt, s mikor ez kiderült, kisebbfajta botrány alakult ki otthon. Én hallani sem akartam a kupaelődöntő kihagyásáról, Fater, aki pedig alapból nem egy színházfetisiszta, rögvest befarolt mellém. Öcsém, aki jóval fejlettebb családszociális érzékkel és érzelmi intelligenciával rendelkezik nálam, persze feláldozta magát és elment az inkriminált előadásra, mi meg Faterral a Bozsik felé vettük az irányt. Titokban nem is bántam (annyira) az események ilyetén alakulását, hisz Faterral ketten 2002 tavaszán már “legyőztük” a Zetét. Az esélyek most is egyértelműen a zalaiak oldalán voltak: jóval erősebb keret, nemzetközi kupaindulás motivációja, stb. Mellettünk a hazai pálya és a csapategység szólhatott… A 42-esről leszállva a Vasas elleni őszi rangadót idéző hangulat fogadott: tömött sorok kígyóznak a lőrésszerű pénztárablakaink előtt, piros-fekete zászlók, mezek és sálak kavalkádja kavarog a Bozsik előtti placcon… csak az őszi meccsel ellentétben ezúttal csodás, fű- és földszagú tavaszi, verőfényes napsütést követő barátságoos késődélután szolgáltatta a kulisszákat, a kedvenc évszakom, a kedvenc illataim, a kedvenc stadionom…nem lehet nagy probléma! Nos, ezt a Manchaster-ölő Koplárovics Béla másképp gondolta. A 19. perc környékén 16-osunk sarkánál ólálkodva egyszer csak lőtt, és a megersztett suvasztás a kapunk pipájában kötött ki. Csönd a Bozsik-stadionban, ünneplő narancsmezes Zete, zavarodott Bp Honvéd. A félidő végéig nagy nehezen rendeztük sorainkat, ám hiányzik az átütő erő a támadásainkból, hiába, ez nem a másodosztályú ellenfelek egyike… Tanácstalan a csapat, jól jön a szünet, de Fater is lemondóan csóvál fejet a korlátnál, nem érzi a praktikát a csapatban. Én sem. A szünet viszont elementáris élményt hoz! Az ultratáborból kisebbfajta tüzijáték indul ki, mini augusztus 20, konfetti- és szalagfelhő, decens robaj, és az egész stadion a kanyar által beindítva skandálni kezdi az azokban az években már megszokottá váló “Csak a Kispest” rigmust. CSAK A KISPEST! -üvölti egy emberként a Tábor, a korző és a bezengő tribün, a nap lassan megindul a hengermű mögé lebukni, s kivonulnak a csapatok a pályára. A Zete játékosok arcán meglepett grimaszok, a mieink elszántak, de az is látszik: megérintette őket a dörgő Bozsik. és nekikezdenek… nekikezdenek bizony a támadásoknak az “aranylábú gyerekek”, és olyan második félidőt tolnak le, hogy beleremeg a gyomorszájam, ha visszaemlékszem.A Zete talán ha 2 ziccert dolgozott ki a második etapban, mi viszont az első félidei nulla után vagy 10-et, nyom a csapat elképesztő erővel, megyünk előre, a tömeg pedig csak hajtja, csak űzi a srácokat. Én a 60. perc táján rekedtem be végleg, és ni, már a faterom hangja is meg-megbicsaklik, főleg, mikor Sebők Vilit osztja. Aztán úgy a 60-valahanyadik perc körül egy kipattanót a nem sokkal korábban beküldött Drobnjak ver be, hangrobbanás, a kerítés majd’ bedől, rajta lóg mindenki… megyünk tovább azonban, nincs leállás. Még 20 perc…még 10…még 5… a Zete már hosszabbításra játszik. Van is még cseréjük, nekünk viszont már nincs, mert Jovan mellett Dobos is beállt már, sőt, Kozarek Andris helyett is behoz valakit Gálhidi. Ki ez a hosszú hajú csere, nézem, nem tűnik fiatalnak, ki lesz ez? És akkor Maros mester bemondja a mikrofonba, hogy pályára lép Hamar István, basszus, hát ez a Hamar, hát hogy megnövesztette a sérót, mint a klasszik időkben, ’93 tájékán! Időutazás. Szinte meghatódom… 1 perc van talán hátra, szöglettel jövünk. Nem fogjuk bírni a hosszabbítást, ki fogunk pukkanni… de jól jönne egy gól a lefújás előt… Na…Jól jön be a labda, egy fejes, egy kavarodás, Drobnjak még egyszer belestukkol…mi ez…nem látom…GÓÓÓÓÓÓÓÓÓL!!!!!!!!!!!!!!! Benn van!!!!!! Hogyan, milyen úton-módon, nem tudom, de beküzdöttük! A játékosok egy kupacban… Na, innetől fieszta, hangos visszaszámlálással, stressz-és adrenalinfokozat az egekben, Apu elmegy még egy sörért, mert nem bírja idegekkel a végét, énnekem a kezem már fehér, annyira szorítom a korlátot. És? Mit fúj a bíró? Szabadrúgás? Nem! VÉGE!!! Továbbmentünk, MK döntőben az egy éve még megszűnés szélén álló, lesajnált, kiröhögött Honvéd! Másodosztályúként. Egész pontosan ők: Molnár – Bábik, Vámosi, Budovinszky, Horky – Dobos (Bonchis), Vadócz, Borgulya (Drobnjak), Vén – Kozarek (Hamar), Horváth P. Közben jön is a hír, hogy a Fradi meg leütötte a Vasast, mint Bud Spencer a hagymásbabjára pályázó mindenkori rosszfiúkat, így az ősi ellenfél a döntőben randevút adhat nekünk! Micsoda este volt… csak mikor hazaérve lelkendezve vázoltam a sztroit a színházból hazatérő Öccsnek, ő küldött el jogosan a trükkös dekkbe. Igaza is volt.

Az ünneplés napjait (másnap az egyetemen úgy hordoztam körbe a Sportlapot, mint valami véres kardot) aztán vasárnap a totál sereghajtó Hévíz elleni beégés követi a termálvárosban (2:3), hiába, a csapat fejben még valószínűleg a pezsgősüvegek alján járt. Annyi baj legyen, bár veszettül bukdácsolunk tavasszal, a Vasas is így tesz, és ahelyett, hogy faragna hátrányából meglepő vereségeink és döntetlenjeink alkalmával, ő is betlizik, így előnyünk még nő is! No de a csapatunk nem azért vezet a rajt pillanata óta, hogy amatőrködjön: amikor kell, meg van rángatva az a gyeplő. A Szegedet egy esős szerdán 5:0-ra intézzük el otthon, Horváth 2, Budó, Kozarek és Vámosi 1-1 gólt szerez – ám mindegyikük fejjel talál be. Kb. amit kapura fejeltünk aznap, az gól is lett, a szegény szögedi kapus ehette is a kefét rendesen… Nem jár jobban a Dabas sem. A szuburbiában rendezett találkozón 2:1-re vezetünk, ám a bíró kiszór egy embert tőlünk és a piros-fehérek egyenlítenek. Lehet hátra 8 perc… Ekkor azonban posszan a kispesti arany oroszlán és hármat rámol be a Dél-Pest-megyeieknek. Karnevál a vége, még Hamar  is vállal egy slusszpoén találatot! Ez igen! Újabb szerda, újabb elmaradás-pótlás.

A DVTK mindig is nagy ellenfél, most is az, ám az ihletett napot kifogó Borgulya dupláz, és innen is 3 ponttal jövünk haza. Na ez igen, ezt már szeretjük! A kupadöntő “előestéjén” a Bodajk jön a Bozsikba, s becsülettel fekszik fel a deresre, ahol egy sima hármassal bosszuljuk meg az őszi kisiklást. A csapat szárnyal, egyre jobban összeáll a tavaszi gerinc, Horky a középpálya balszélére kerül, hisz Gálhidi egyre inkább Takács Zolit erőlteti a balhátvéd poszton. Nánási kikopott a  kezdőből a tavaszi rajthoz képest, a Borgulya-Horváth csatárduó viszont remekel, Hamar állandó cserévé lép elő az utóbbi hetekben. Jöhet az MK -döntő.

Az MK-döntő, ami pont Öcsém ballagására esett, nem csak egy napra, de egyazon 2 óra hosszára is. Itt már nem volt kibúvó, természetesen én is egy nagy virágcsokorral álltam (senyvedtem) a Károlyi gimi udvarán, nézve a társaival tarisznyástul elvonatozó Testvért, közben lélekben én is a Népstadion lelátóján ültem. Népstadion, jól olvassátok, hisz a zalaegerszegi helyszínt a két döntős fővárosi mivolta és a szurkolói utazások megkönnyítése miatt a Puskásba helyezte át a labdarúgó szövetség. A 4500 néző előtt, nyilván zöld szurkolói túlsúlyban, ám becsületes mennyiségű kispesti drukker előtt lezajlott döntőben sajnos érvényesült a papírforma és véget ért a tündérmese. A csúcsformát hozó Gera és Tököli kettősére alapozó, hetek múlva bajnokká is avanzsáló Fradi ellen csak teljes hittel és bátorsággal lett volna esély, az meg most hiányzott. A Tábortól kapott vadiúj, szorulós, talán AS Roma mezt idéző dresszben a pályára kivonuló fekete seregünk végül 3:1-es vereséget szenvedett, Bábik szépítő találata után úgy 1-2 percig élt a remény, ám ez igazából csak a szívünk mélyére volt igaz, a gyakorlatban nem. A Pintér vezette Fradi diadalmaskodott, Keller Józsi pedig MK aranyat vehetett át pályaedzőként, egyúttal egy ezüstöt is, hisz az őszt még nálunk tolta le. Egy hónap múlva pedig egy NB1-es és egy NB1B-s aranyérem is jár majd a “Faternak”-nem volt egy terméketlen idény ez neki, szó mi szó…

A döntőt tekintve tehát nem tudtuk feltenni az “I”-re a pontot, de nem pihenhettünk egy percre sem, hisz a Fáy utcába voltunk hivatalosak, a tavaszi “NB1B-s döntőre”. A sokáig 0:0-ra álló meccs tétje az volt: tud-e a Vasas faragni a hátrányán – ha veszít, vagy iksz a vége, gyakorlatilag már nem érnek be minket, csak ha nagyon elszerencsétlenkedjük a végét. Amikor a 86. percben aztán Vén Gabi szabadrúgásból betalált, úgy tűnt, totális sikert aratunk, ám a 88. minutumban a fővárosi vetélytárs egalizált, így 1:1 a vége. Ezt azonban nem sokan sajnálták közülünk, kicsit a ’91-es tavasz Üllői úti döntetlenje ugrott be, amikor is a minket üldöző Fradi nem tudott közelebb férkőzni, mi meg masíroztunk tovább akkor is a bajnoki cím felé -igaz, még az első osztályban! Micsoda különbség.

Nem ígérkezett sétagaloppnak az ősszel minket legyőző és most is feljutásra, legalábbis dobogóra pályázó Nyíregyháza fogadása sem a Bozsikban, ám a meccs laza 3:1-et hozott, a második félidőben csak egy csapat volt a pályán. Ekkorra már én is magabiztos voltam, érezve azt: a feljutás tuti, ám a Vasast lassanként előző Kaposvárt azért jó lenne nem közel engedni, és bajnokként zárni az évet. Ekkorra már nem volt elég a feljutás, nyilván az aranyérem kellett a szurkolói léleknek. Amiről a döntés újabb 3 nap múlva el is jött.

2004. május 15., szombat, Széchenyi tér. A REAC ellen kezdjük 3 idegenbeli meccsből álló minisorozatunk, ha ezt a meccset megnyerjük, feljutunk, bajnokként. A kisebb sérülést összeszedő Molnár Levente helyén az NB1B-s évben megbízható csereteljesítményeket prezentáló Silhavy kezd, az eltiltott Vámosit Farkas pótolná a védelemben. A középpálya nem a megszokott, Hamar, Bonchis és Dobos is kezd, ők pedig inkább cserék voltak mostanság. A vezetést a második félidőben Hamar szerzi meg, majd egyenlít a REAC percekkel a vége előtt. Mégsem lesz avatás? Budó bevadul, piroslap. Mi lesz itt… és ekkor Vadócz lép ki valahogy a védők közül és egy kifacsart lábbal megeresztett lövést ad le, és igen, a labda elgurul a kapus mellett, GÓL, benn van, és innen már nincs visszaút a kék-sárgáknak.

A hármas sípszó után őrület a pályán, a vendégtáborból rohan be mindenki, ereklyegyűjtés, ezek a fura piros mezeink is a szurkolókra kerülnek, fieszta, utcabál, minden ami kell, öltözőfolyosón egykori ikonjaink gratulálnak a többi játékosnak, Pisont Pista is feltűnik… megnyertük hát. Ami év elején egy iszonyat nehéz küldetésnek tetszett, az az is lett, de behúztuk, megcsináltuk, megtettük amit meg kellett. A tavaszi nagy menetelés, de az egész év összességében is az 1990-91-es első szezonomat idézte bennem, és most csak egy kicsi vágyam maradt: a végét ne bohóckodjuk el úgy, mint a Mezey csapat anno, aki vereségeket és döntetleneket hagyott a végére, lehetséges 9 és 11 helyett “csak” 6 pontot verve a Fradira…


És ebben a remek idényben ez a kérésem is meghallgatásra találtatott! Az őszi hazai záró meccstriót most tavasszal értelemszerűen 3 idegenbeli találkozó “tükrözte”. A másodikra a bajnokavató hétvégét követő szerdai nap került sor, aznap egyetemi díjátadónk volt, így egy oklevéllel a táskámban indultam először a csoporttársakkal fel Balázs cimboránkhoz vízipipázni, majd ennek folyományaként emelkedett hangulatban a Népligeti metrómegállóhoz felszedni az érettségire készülő szünetét töltő Öcsémet hogy az 1-es villamossal induljunk a Sport utcához. A Hidegkutinál leszállva, ha nem is a ’99-es Metallica koncertet idéző tömeg fogadott, azért a kretén időpont (hétköznap 15.00 óra) ellenére rendesen sorjáztak a BKV-pálya felé a sínpárok mentén oldalgó kispesti kollégák. A “Taxis” pl. erősen átkozódott, miután parkoló kocsija ablaktörlői alá valakik behegesztettek 2 Stella Artois üveget, amit az öreg szurker a tőle megszokott érdes kommunistázással honorált. A jegyek beszerzése után aztán irány a retro, ’30-as éveket idéző lelátó, s kezdődjön a meccs! Az első félidő a nagy melegben álmosító játékot hoz, de azért egy Horváth góllal vezetünk. Csopaki aztán a második félidő elején egyenlít: bealvásunk megbosszulja magát. Mégis fiesztahangulatba süllyedve szórakozzuk el a hátralevő meccseinket?-aggódok. De nem! Jön Takács Zoli [akitől akkoriban rendesen fáztam, lévén minden meccsre tartalékolt egy hajmeresztést] a videón is látható “remek” indítása, melyre nehéz azt mondani, hogy “szeme volt”. A BKV söprögetője és kapusa azonban megmutatja, hogyan kell elostobáskodni egy ilyen szituációt, Horváth Peti meg érkezik és beveri utolsó, 17. gólját a szezonban, bezsebelve ezzel a gólkirályi címet is az NB1B-ben. S hogy a show teljes legyen, a csereként beálló Borghese egy indítással meglép a BKV térfelén, egy védővel a nyakán, majd jó 45-50 méterről kapura veri a zsugát, látva, hogy a közlekedésiek kapusa kinn kolbászol. Mi is Öcsémmel ekkor már ugrottunk fel a lelátón, hogy mekkora helyzetfelismerés, ami valszeg úgyis mellémegy, de azért megtapsoljuk…a labda pedig hullott, hullott, lepattant, majd fel, de pont még be a léc alá…! GÓÓÓL! Ha azt mondtam erre a szezonra, hogy Hollywoodban írták a forgatókönyvét, akkor azt az ilyen fordulatok miatt tettem… Csodás gól, csodás tulajdonképpeni lezárása egy remek szezonnak, amiből ugyan volt még két meccs, de ez a Sport utcai fesztiválműsor volt az én lelkemben az igazi zárókép…

Hazafele a Vajda Péternél szálltunk le a viliről, hogy egy közeli kisboltban söröket vételezve még egy jó órát héderezzünk Öccsel a Népliget parkrészein, kivesézve-átbeszélve ezt az emlékezetes idényt, és kicsit kilépve a közelgő államvizsga, illetve érettségi nyomasztó terhe alól. A Honvéd ugyanis ismét ezt adta nekünk: a pihenés mámorát. Remek nap/este volt ez is.

Bennem tehát véget ért az idény, de a gyakorlatban azért még hátra volt két jelenet a filmből. Először is egy dunaújvárosi jelenés, ahol a tavasz két megbízható csereembere, Schafranek Ádám és Liviu Bonchis találatai hozták el a zsinórban harmadik vendéggyőzelmünket, hogy az utolsó fordulóban, amely a változatosság kedvéért szerdára esett, a Balassagyarmatot igazi fesztiválhangulatban fogadhassuk otthon, bajnokként, aranyérmesként, feljutóként, újdonsült (azaz VISSZATÉRŐ) elsőosztályú tagként. A stadionban a salakos edzőpályán és a klubház előtti füvesen is kis (és nagy) katonai sátrak voltak felállítva, mire kiértünk a stadionba, működött a gulyáságyú, nem épp szomjas szurkerek hada cirkált keresztül-kasul a terepen. A mi gárdánk pedig egytől-egyig bajuszt növesztve vagy szemceruzával magára pingálva a festett arcszőrzetet vonult ki a pályára – a cserepadon ülő Kozarek, vagy a kezdőben Borgulya, Vén, Drobnjak, Vadi, de a csereember Facskó is különösen kegyetlen látványt nyújtottak. A lelátón nagy erőkkel folyt a sör, tesómmal mi is ráküldtünk néhány korsóval az idény ünnepi lezárásaként. Szóval itt már mindenki ünnepelt – a meccset kb. a 11 balassagyarmati kezdőjátékos, és edzőjük, a labdabiztos blogon (nem kis részt szerzőnk sokévi kommentelői munkásságának eredményeként) a magyar futball legnagyobb “CZUKK”-jaként emlegetett Kis Károly vette komolyan. KisKarlo védjegyszerű szigorú-de-mégis-ölelnivaló ábrázattal strázsált a kispadja mellett, és nézte végig, amíg mi kidolgozunk és elszórakozunk 60 ziccert a találkozón, majd a 60. perc táján egy kósza gyarmati kontra gólt hozott, átadva ezzel csapatunk hazai egészidényes veretlenségét a múltnak. Hiába küszködött az egyenlítését a 11 retromezes bajuszhuszár a hátralevő 30 percben, mint valami Horthy-korszakbeli megposszant tisztviselőválogatott (legalábbis a gondosan nyírt fejeket és a bajszokat tekintve), gól már nem született, de a lefújás pillanatában ez kb. senkit nem érdekelt, max nekem volt kissé keserű a szájízem, de ezt meg fogjuk a tré házisörre, amit abban az idényben csapoltak nálunk. A lefújást ismét pályára özönlés követte, jött a serleg- és éremátadás, by Dr. Szieben ligaelnöktől. Az év egyik leghátborzongatóbb jelenete következett. A derék doki kezébe vette a mikrofont egy jeles ünnepi beszédre, melyet mér kezdés előtt füttyszó fogadott, amely  az első köszöntőformula után igencsak fel is erősödött. Szieben mester ekkor dobta be a “de hisz önök nem tudják, ÉN SZERETEM A KISPESTET” fordulatot, ám az egy évvel korábbi eseményeket nem felejtő szurkerhad füttyben kifejeződő obstrukciós tevékenysége itt hágott csak igazán a tetőfokára. Maros Józsi még próbálta egy-két “hagyjuk az elnök urat beszélni” jellegű enyhítéssel menteni a helyzetet, ám Szieben újfent 1 mondatig jutott, mire végre-valahára a szurkolótábor nem a puszta ordenáré anyázáshoz folyamodott, hanem egy emberként kezdte skandálni a kinn lévő 3500 néző a “CSAK A KISPEST”-et, mire a szóhoz nem jutó excsepeli hálóőr felmérte helyzetét, bedugult és csöndben átadta az érmeket. Mondhat akárki akármit, ez egy lélekmelengető jelenetsor volt.

A tavaszi hadjárat alapcsapata:
Molnár L. – Bábik, Vámosi, Budovinszky, Takács Z. (Horky)- Horky (Bonchis), Vén (Hamar), Vadócz, Dobos (Drobnjak, Nánási)-Borgulya, Horváth P.
Pályára lépett még  kapusposzton Silhavy, a védelemben az ifjú Facskó, valamint a Lombard-akcesszória Farkas Attila. Középpályán Schafranek Ádám színesítette a palettát, és Nánásinál valamelyest kevesebb lehetőség alkalmával, de pályára lépett Dancs Roland is, illetve egy alkalommal Lázár (ez már nem a Lecsó, hanem egy fiatal saját nevelés). Csatárposzton végig a Burgi-Horváth-Kozarek hármassal, és a hol egy sorral hátrébb, hol itt pályára küldött Drobnjakkal variált Gálhidi (és vész esetén Hamar is ott volt még).

Látható, hogy a középpályás-gondok, jelesül a keret őszi szűkössége tavaszra megoldódott, jóval nagyobb variációs lehetőség állt Gálhidi mester rendelkezésére. Mester, most már kiadom neki a jelzőt, mert írtam korábban többször is hogy a rém unalmas ’98-’99-es szezon alapján nem sokat vártam tőle, de remek kis csapatot épített fel a másodosztályban, rajt-cél győzelmünkben szerepe elévülhetetlen, jóval stresszesebb körülmények között kezdett idénnyel és nagyobb eredménykényszer alatt, mint a rivális Vasasnál, de megoldotta a feladatot, így kijárt neki is bőven  a taps, a BKV pályán skandált Gálhidgyurizás és a maxiriszpekt az év végén. A keretből az egész év alapján kiemelhető a gólkirályi címet besöprő Horváth Péter, a kis gólok mestere, aki végigInzaghizta, végigTökölizte a szezont, nagy góljára nem is emlékszem, csak sok-sok fontosra. Mellé tavaszra Burgonya is felnőtt, Diósgyőrben pl. egymaga rendezve le a vasgyári védelmet. A birodalmi lépegetők tavasszal is hozták NB1B-s szinten a rutint a védelem közepén, és megbízható volt Bábik pörfomansza is. Jó volt látni a visszatérő Hamart is. Nekem a kedvencem ismét az irányító volt, a remek labdákat szóró Vén Gabi, aki balról befele húzódva művelt remek dolgokat. Tavaszra végképp kulcsemberré vált Vadócz is, az, hogy az ő gólja jelentette a bajnoki címet és egyben a feljutást, azt hiszem abszolút megérdemelt.

* * *

Amikor a ‘gyarmat meccs után hazaindultuk Öcsémmel, természetesen sétálva a későtavaszi Adyn, arra gondoltam: 2 nap és születésnapom lesz. Egy éve ilyenkor kaptam meg a JAKO piros hazait, pont aznap, hogy lezárult NB1-es karrierünk, és úgy festett a klub története is. Ehelyett itt vagyok, tesómmal, mint évek óta mindig, idényzárásról megyünk haza és nyártól újra NB1. Most már a lelkem mélyén nem bántam ezt az évet, dehogy bántam, mert ugyan szörnű volt a második ligába aláhullani, de a kudarcévek után átélni egy ilyen retroszezont, egy olyan bajnokságot, ahol minden csapat a Honvéd névtől barnítja össze sportszárig a felszerelését, ahol a Bozsik tényleg bevehetetlen erőd (oké, KisKárolynak megengedtünk egy eredményes ostromot, máskülönben slussz!), bónuszként pedig MK-menetelés, szóval egy ilyen év nagyon jól esett elkínzott lelkeinknek, valljuk meg. És mondom, ahogy ott gyalogoltunk hazafelé az Ady menti parkok zöld lombjai alatt, a mellettünk elzörgő 42-esek oldalán, ahogy a Templom tér toronyórái mosolyogtak le ránk, széles vigyorral gratulálva, ahogy a Kapitányság szigorú tömbje is megengedően invitált minket Wekerle kapujaként, hogy köszöntsék a bajnokcsapat hazatérő szurkolóit, hát ez olyan szép jelenetsor volt, hogy aznap este már nem is bújtam tovább az államvizsga-tételeket, inkább felcsörögtük Öccsel a Doki barátunkat, hogy ugyan már nem csapatunk-e ki a Kós térre egy “jó” dobozos Kőbányaiért, mert mégiscsak bajnokcsapat napja van ma és végül nem is Kós tér lett, csak krúzingolás keresztül-kasul a telepen és közben már-már úgy tetszett, az éji égbolt nem is sötétkék, hanem vörös-fekete…

Az én Kispest-Honvéd sztorim XIV. – NB1B, első rész.

Hollywood-i sztorit ígértem, amerikai sportfilmeket idéző fordulatokkal – ezt most meg is kapjátok. Csakhogy ezt a forgatókönyvet az élet írta, a sporttörténelem, ha szabad így fogalmaznom, így értékét mindez még inkább növeli, hisz nem egy ostoba, ujjból szopott fikción révedezünk csupán. Formabontó megoldással, ezúttal 2 részre bontva jelenítjük meg az adott szezont, jelesül 2003-04 idényét, a Kispest NB1-B-s, szerencsére kérészéletűnek minősülő száműzetését az első osztályból. A mai etap őszünket, az összeomlástól a gyors csapat- és klub-összekalapáláson át a Vasas elleni rangadósikerig és a biztos lábú novemberi zárásig tekinti át, mely szerzőnk számára egyfajta időutazást is jelentett egy szép emlékű BHSE korszakba, tartsatok hát velünk és emlékezzünk újfent!

Hol is hagytuk abba legutóbb…? Szóval a vizsgaidőszak és ezzel az egyetemi negyedév véget ért – én azonban úgy éreztem, valami sokkal mélyebb és fontosabb dolog ért véget a magyar fociban – és még inkább bennem. Az, hogy kiestünk, mi a Kispest, az egyik legfontosabb magyar klub, amelyet a legtöbben ismernek a hazai csapatok közül külföldön, ami gyerekkorom egyeduralkodója volt a honi pontvadászatban, szóval, hogy ez a csapat kiesett, felfoghatatlan volt. Ha valaki olyan ember olvasná e sorokat aki csak távolról -vagy még úgy se- figyeli a futballt és az érte rajongó emberkéket, nyilván nem értené e pátoszt, amivel írok a témáról, se a kétségbeesés fokát, mely akkor megszállt. Nyilván. De nyilván nem is ilyen arcok olvassák e blogot, úgyhogy léphetünk is tovább.

Na továbblépni, azt viszont én nem tudtam azon a nyáron. Teltek a hetek a szünetből, mentünk erre-arra az egyetemi barátokkal, és mindenki élte a boldog alma mater-éveket, leszámítva a zombiként vánszorgó szerzőnket. Aki, ha egy vörös-feketére mázolt kerítést látott a Balaton mellett, mély depresszióba zuhant; aki az Őrség-túra során egy vasi falu buszállomásán ökölbe szorult kézzel nézte az NBII-t épp megnyerő Haladás feljutását éltető kis falfirkát (valaki most jön fel, más épp most esik le, ugye), és aki dafkéból csakazértis tüntetőleg hordta azt a bizonyos Wilkinson mezhirdetéses fölsőt… Letargiámat nem egyszerűen a kiesés önmagában is borzalmas ténye okozta, hanem a Kispest felől szállingózó bizonytalan hírek: volt szó csődről, ifikkel való NB2-es indulásról és megszűnésről is. Egyik nap erről, másik nap arról, harmadik nap mindháromról egyszerre, negyedik nap már a sporttérképről való végleges eltűnésről is. Én meg ilyenkor csak néztem azt a csodás kis hímzett címert a szívem fölött, és legszívesebben töröltettem volna az agyamból minden Kispesthez kapcsolódó emléket és gondolatot, csak hogy múljon a fájdalom. De az csak nem múlt. Végül arra jutottam, ha tényleg megszűnünk, befejeztem, marad a külföldi foci, majd távszorítok a Juvénak és a Bayernnek, ami ugyan a Kispesterség bokájáig nem ér fel, egyik sem, de legalább unaloműzőnek jók lesznek, szódával elmennek. De hogy más magyar csapatra átnyergeljek, vagy más stadionban járkáljak ki, hiába biztatott erre egy-két naiv ismerős vagy távoli rokon (a szűk család meg sem kísérelte, ők tudták, hogy a Kispest nálam egy és örök, ráadásul tesóm és Apám ugyanúgy szomorkodtak belül, ha nem is olyan szélsőséges jeleket mutatva, mint a családi elsőszülött) – nos mindez szóba sem jöhetett.

Így történt, hogy a nagy busongásban bizony zseniálisan belefeledkeztem a Kispest- és önsajnálatba (jó adag volt ugyanis bennem az utóbbiból is : mi lesz vajon velem a Honvéd nélkül? Mit  kezdek a szabadidőmmel? Mit kezdek a rajongásommal?), olyannyira, hogy 3-4 hétig a sportsajtó böngészését is hanyagoltam. Minek is… Hogy olvassam a csapat nekrológját, a megszűntünkről hírt adó glosszát és a kapcsolódó menetrend szerinti klasszik Sinkovics-vezércikket? Nem, köszönöm. Történt hát, hogy egy csoporttársnőnk invitálására társaságunk Balatonlellére mert torzulni úgy 4 napra, ahonnan egy fasza nyári vírus (39 fokosan a 39 fokban nem egy idilli állapot) 1 nappal idő előtt hazakergetett. Agóniám mérséklendő egy mentes víz mellé egy Népsportot is szerváltam a vonatútra, hogy valami elterelje figyelmemet lüktető halántékomról, s valahogy egyből az 5. oldalon nyitottam ki a sajtóterméket. Ahol bizony 2 oldalas terjedelemben az abban az évben 1 csoportos NB1B keretei voltak felsorolva. (Ezt is megértük, hogy nem a színes-szagos NB1-es adatbank-kiadványban, hanem egy mezei lapszám 5. oldalán kell keresnem fotómentes keretfelsorolásunkat…). Magunkat a Bp.Vasas mellett találtam meg (Bp. Vasas? Ezek meg kik? A Vasas fél éve szűnt meg, télen, Csábi Józsi volt az uccsó vezetőedző…de ezek tényleg az igazi Vasas! Fáy utca, piros-kék… Na kik vannak ott? Igazoltak is rendesen, a mindenit: Schultz Levente, exeink, mint Füzi Krisztián vagy Plókai Atis (!!), Posza kapus, a győri Weitner, Keresztúri András, Tamási Zsolt edző Győrből no meg visszatért Tóth András csékának…úgy látom, ők a bajnokság egyik fő esélyesei… ki van még itt? Kaposvár, Pápa, áhh, outsiderek. Hm, Diósgyőr! Benne Piroska Attilával? Na ne! Nyíregyháza? Veszélyes… REAC, BKV…Vecsés… Hévíz, Bodajk, micsoda nevek… Szépen azon vettem észre magam: a “nemérdekelamagyarfocitöbbé” állapotból kezdek átlendülni a bajnokság csapatainak lemeózásába, vizslatom a lehetséges riválisokat, a lázam közben teljesen lement, na jó nem teljesen, de ez már inkább csak hőemelkedés, a torkom is jobb, a másik láz viszont, a foci- előtagú viszont emelkedik bennem, direkt a végére hagyom a saját keretünket, a szívem már a torkomban dobog, na mi kikkel próbálkozunk? És itt jött a következő meglepetés!

Először is a közel egy hónapja megszűnt Kispest-Honvéd FC helyett új néven nyomultunk tovább sportjogutódként (e frappáns definíció egy olyan formulát takar, mely az NB1B-s indulást átruházta az új klub-entitásra, a KHFC-s adósságokat és kötelezettségeket viszont nem – vagyis nem egészen, mint évek múlva látjuk majd…). Budapest Honvéd – rövidítve BpHonvéd. Azaz majdhogynem a régi, 1991-ben elhagyott nevünk jött vissza, sokakkal ellentétben ezt máig remek húzásnak tartom – ennél kb. a Kispesti Honvéd lett volna jobb, csak gondolom az túl közel állt volna az előző névhez és ha épp adósságot akarunk ledobni, az a megoldás az álmoskönyvek szerint nem sok jót ígér. Másodszor, a kispadunkon Gálhidi György neve tűnt fel. Szóval szegény Durci áldozatául esett a revelációszerű megújhodásnak, noha szerintem nem végzett rossz munkát április-május során. Gálhidi… a szurkolók szeretik, én kevésbé voltam vele kibékülve: nevéről addig az időpontig a legunalmasabb, legnézhetetlenebb játékot hozó szezonunk ugrott be. Az viszont szimpatikus volt, hogy ilyen nehéz helyzetben egyáltalán jön, beköszönő nyilatkozata pedig azt sugallta: neki még jelent valamit a Honvéd név, és tényleg kihívásként és megtisztelő feladatként néz a feljuttatásunkra. Ám legyen, én is megadom az esélyt a mesternek – döntöttem. (Kegyes arc voltam mindig is.)  Harmadszor: a játékoskeret.

Ez volt tán a legkellemesebb Überraschung. Ahhoz képest, hogy én klubmegszűnésről olvasgattam 1 hónapja, és ificsapattal számoltam legjobb esetben, ha ha egyáltalán túlélnénk… Hát itt egy egész fasza kis keret kezdett körvonalazódni! Mondjuk a mag egyik felét az előző, vészterhes szezonban már próbálgatott saját nevelések jelentették: Mészáros, Kardos, Kaszás, Vadócz, Takács Zoli, Kozarek, illetve az utolsó meccsen bevetett, “az új Détáriként” beharangozott Csobánki. Szükség is volt rájuk, ugyanis a vonatkozó új szabály szerint az NB1B-ben -ha jól emlékszem- minden csapatban szerepeltetni kellett a pályán egyszerre 2 vagy 3, 21 év alatti spílert. No és kik adnák az új gerincet e szépreményű ifjak mellé? Hát, nem sokan maradtak a kiesőcsapatból. Molnár Levi kapus mellett Hunglert fedezhettem fel az előző évi gárdából, valamint a csatársorban Borgulyát és a bundaeltiltását töltő Hamar Pilut. A zsoldossereg lelécelt. Így távozott Hrutka, aki ha anyacsapatából, a Fradiból kölcsönszerződött a pályafutása során más fővárosi alakulathoz, azokat rendre kiejtette -MTK: 1994, Vasas 2002, mi: 2003.-; Zombori, Mracskó, Filó és Erős Károly kövér gázzal szeleltek el a Bozsikból és értelemszerűen nem tartottunk igényt az megújulás során az Erős Gábor, Fedor Ottó, Simon Jani, Balogh Pál kaliberű csodákra sem. A már-már őskövületünkké avanzsáló Dubecz is pattant a másodosztály elől, a feljutó Halihoz, Torghellét az MTK vette meg tőlünk, Hercegfalvi, kokszdrámájából kimosdatva-kistafírozva szintén katapultált a Bozsikból, meg sem állva Fehérvárig. A derék Bárányos kijelentette: ő nem megy másodosztályba, ne is haragudjunk – hogy fél év múlva a szintén nem BL-indulásért küzdő rivális, a Vasas hívását fogadja el. Volt tehát is több nagy veszteség is, de összességében nyár egyfajta megtisztulást is hozott.

Megtisztulást, mert az újonnan érkezők bizony sikeréhes és motivált arcok voltak, egytől egyig. A védelembe a korábbi Vác, Diósgyőr és Fradi védelmek oszlopos és X-lábú rutinos tagját, Vámosi Csabát; az extatabányai csatárnyűvőt, Hornyák “Hentes” Vendelt és egy számomra ismeretlen, Budovinszky nevű arcot igazoltunk, aki a BVSC mellett korábban megfordult a finn és a horvát bajnokságokban is, Gálhidi pedig azt jósolta a honlapunkon, hogy az idény meglepetése lehet. Szintén e csapatrészbe érkezett a Fradinál létszámfelettivé minősülő és nyugdíjaztatni szándékozott Keller, aki azonban érzett még magában némi erőt az aktív focihoz és az akkoriban Pini által maga mellé vett, erős zöld kötelékekkel bíró Gál László klubigazgató közbenjárására a Kispest mellett döntött. A gyűlölt ősellenség Keller-Killer, erre kíváncsi leszek, morfondíroztam, bár az, hogy ő is érkezik segíteni Fradistaként, a Kispestnek, már eleve szimpatikus volt. Hát még az itteni játéka mennyire az lesz – de erről majd később. Középpályán a régi NS-adatbankok masszív NB2-es nevei közül tűnt fel néhány. Bábik Tibor pl. az Éger-Babati-Zele féle Paksban riogatta anno a másodosztály népét, de KisKarlo Vácában is megfordult az első ligában még a ’90-esek végén. Dobos Attilára először azt hittem, hogy a Loki által kinevelt félhosszú-hajú arculatról van szó, aki Bernáth-tal, Fridával és a kisebbik Madar tesóval együtt került fel a Loki A-csapatához ’95-’96 táján és ‘csabán is megfordult – de itt tévedtem, ez a Dobos egy diósgyőri illetőségű skac volt. És a lényeg: egy jó Vén Gabi. A Fradival bajnok, előtte Vácott stabil bohócliger középpályás, aki irányítóban és bal szélen is okés volt, a legnagyobb névnek tűnt az újak közül. Ez igen, ezzel már lehet kezdeni valamit – véltem. Jovan Drobnjak, a montenegrói csatár a kieső Dunaferrben szenvedett végig egy fél évet, de Gálhidinek tetszett, és magával hozta őt a vasgyáriaktól. Jó döntés volt, NB2-es szinten a csatárként és egy sorral hátrébb is alkalmazható játékos rutinja sokat ért. Csatársorban Borgulya és Kozarek mellett Csobánki és egy saját fiatal, Kovács Krisztián neve sorakozott, + egy Horváth Péter. Na itt még egyszer elolvastam a nevet, hogy jól látok-e. Ez a 2 éve még a Fradival bajnok Horváth Péter lenne, Tóth Misi akkori csatártársa? Mert maga a név elég gyakori az országunkban és a fociban is… aztán az adatait, első osztályú meccseinek és góljainak számát megnézve megnyugodtam. Ő az!

Mire leszálltam a vonatról, s Fater besegített a kocsiba, bár iszonyat gyenge voltam, a gyógyulás már megindult bennem, s a csodaszer ismét a vörös-fekete medicina volt. Hazaérve aztán megint szarabbul lettem sajna, így az aznap esti Kispest-Diósgyőr nyitány élőbeni megtekintését rögvest ki is kellett hagynom, helyette a honlapon követtem az eseményeket, és olvastam utána az elmúlt hét történéseinek, azaz a retro-mánia jegyében készült új Diadora mezeink bemutatásáról, új címerünkről, a szurkolói ankétról, Gálhidi fogadtatásáról, illetve az akkor még a hivatalos website részeként működő szurkolói fórumon a drukkervéleményekről szóló cikkeket és hozzászólásokat. Estére, miután az 5:1-es sima hazai sikerünkről (ami az egyik riválisnak számító DVTK ellen minden volt, csak kis teljesítmény nem) a magamban már temetett Honvéd és ezzel együtt a már addiktólgiai estnek minősülő mániám is újjáéledt bennem, mint a legendák főnixmadara, és nyomtattam is ki nagy bőszen az őszi szezon menetrendjét, elhatározva: egy hazairól sem hiányozhatok… Azért álljon itt a DVTK-t legyőzők névsora, ha nem is lehettem kinn a meccsen akkor is, hisz remek rajtjuk csodás alaphangot adott egy nagy menetlésnek: Molnár L.-Hornyák, Vámosi, Budovinszky, Keller-Bábik, Vadócz (Szekeres), Vén, Drobnjak (Csobánki)-Kozarek, Borgulya (Dobos).


A bajnokság 2. fordulójában valami pályacserés balhé miatt ismét otthon játszottunk, a Kaposvár látogatott hozzánk, s jelentkezett be egy jó megbúbolásra. Ők nem kaptak 5-öt mint a DVTK, megúszták 3-mal, góljainkon a duplázó Vén Gabi és a Diósgyőr ellenit követően újfent betaláló, Borgulya kezdőtársává előlépő Kozarek osztoztak. Stabil 3.000-es nézőszámunk marad a 3. hétre is, amikor a Szolnokot fogadjuk. Faterral és Öccsel ott ülünk a lelátón, és értetlenkedek, hogy miért ezt a Budovinszkyt harangozta be ennyire Gálhidi. Elképesztő a fordulékonysága, mint a 48-as csuklós busznak Wekerle szűk utcáin, és hát rendre csak előrebakkantja a labdát. Apu is fejet csóvál: “Aj-jajj.“. A közönség meg a nevét kiáltozza, főként, mikor szabadrúgáshoz jutunk. Na még csak az kell, hogy ez a szögletes mozgású fazon pörkölje rá, mondanám, de odáig (se) jutok el, hogy “Na…“, mikor a valami hihetetlen erővel megsuvasztott labda már a szolnoki kapus mögött pihen a hálóban. Basszus…-nyögöm ki, majd a második félidőben már nem lázadok, amikor Budó ismét szabihoz teszi le a labdát, s miután másodszor is a hálóba bikáz 22-ről, már felállva tapsolok. Maga a meccs gyenge játékot hozott tőlünk, de a két ágyúlövés miatt megérte kimenni. A remek rajt minta elkényelmesítené a csapatot. Hétközi MK fordulóban az NBIII-mas Soroksárt csak idegölő tizicsatában verjük, majd a hétvégén soványka döntetlenre futja Pápán. Jön is a para bennem, csak otthon nem lesz elég hozni a meccseket, kell az idegenbeli siker is. Öröm az ürömben, hogy sérülését a múltnak átadó, az idény startjakor maródi Horváth Péter először kezdő és be is talál!

A Kecsó jön, otthon, javítani kell a pápai csorbát, nézőszámunk feljebb kúszik 500 fővel (vége a nyaralásnak?). Ezúttal Kozarek él nagyon, dupláz a srác, úgy fest, végre elkapja a fonalat: látszik, élvezi a bizalmat. A második találata amúgy remek akció végén születik, ezt még ínyenceknek is ajánlanám – kár, hogy nincs youtube-on. A 3. gólunkat Drobnjak brusztolja be, 3:0 a vége.

Ismét hétközi meccs, most Tatabányán, hát ott sose könnyű, most sem az, valami fura piros mezben toljuk és fekete nadrágban, és az utolsó percekig 0:0 a meccs, hogy a kisDobos végül beverje a 3 pontot érő találatot! Nagyon kellett! Ezt a meccset két hazai követi zsínórban-megint a sorsolási szeszély. (De mi lesz itt tavasszal?! Mennyit kell nyomni majd távol a Bozsiktól??) Előbb a a Vác hajol meg – 5:0, Bábik csodaszép gólt lőtt, illetve a végén Vén Csobánkinak centerez forintosat, amit az ifjú cserejátékos 15-ről ver a léc alá. Szintén emlékezetes momentum, amint a 26. perc táján szabadrúgáshoz jutott a Vác, az epic nevű Bari Jenő állítgatta a zsugát, kapura lövési céllal, míg sorfalunk szedett-vedetten téblábolt. Ekkor érkezett egy aggódó öregbácsi-hang a korzóról az éterbe: “vigyázzatok, gyerekek, rafkós cigány“. Nem egy píszí megjegyzés, de akkor ütött. Egy héttel később a Hévíz húzza fel a váciak által mosatlanul a sarokban hagyott latex álarcokat, ezúttal is 5 a vége, Vén dupláz, Borgi és Horváth is betalálnak. A legemlékezetesebb dugó viszont a 60.-70. perc táján jött. Kb. a kispadunknál kaptunk szabadrúgást, az oldalvonal mellett. Budó érkezett persze (ekkoriban már rendszeresen skandálta a nevét a nép, bármilyen pontrúgásnál), de miután lerakta a labdát (mondom, majdnem a partvonalon, az alapvonaltól úgy 35-40 méterre), nem beadáshoz készülődött, hanem elkezdett kihátrálni a kerítéshez. Ez meg mit akar? -néztünk egymásra Öcsémmel, kapura rúgni?? Légvonalban a célpont van vagy 45 méterre, ha nem több. Budó barátunk azonban úgy tett, mint egy egyszeri mérnök. Kiszámolta fejben a legrövidebb röppályát (azaz a labda és a rövid pipa közti távot), átlőhetőnek ítélte, úgyis csak 2 fős sorfal állt be elé (ki az az állat, aki innen kapura lő? – vélhette a hévízi csapat)… és hátvédünk nekifutott, a labda pedig basszus, egyenesen, kanyar nélkül heggesztődött fel a rövid ficakba, bizony, a rövid pipába, tényleg! Én konkrétan seggre ültem a korzón a látványtól, persze hangrobbanás, Fater meg elindult még egy házisörért, sűrűn csóválva a fejét. Atya-gatya… Ezen a meccsen történt, hogy a szünetben lementem sört hozni a kis kompániánknak (ezért már a 43. perc  táján el kellett indulnom, hogy az 55. tájára visszaérjek, akkora sor kígyózott mindig a házisör-csap előtt), s mögöttem egy Axl Rose-hasonmásra figyeltem fel, aki épp azt ecseteli 3 drukkernek, hogy milyen gáz kintről nézni a többieket (játékosokat, mármint). Hát ez a Hamar! Jó lenne őt valóban a kezdőben látni… -néztem rá kedélyesen. Akkor viszont már lehervadt a mosoly az arcomról, mikor előttem sorra kerülve kicsapoltatott vagy 8 korsót magának és barátainak/üzletfeleinek. Végre én is sorra kerültem, az öreg csapos elkínzottan nézett rám, hogy “miteccik?“, hát 4 korsó, erre a koma fújtatott egyet, egy láthatatlan “BZMG” gondolatbuborékkal a feje felett, majd csapolni kezdett a decensen beszarni készülő sörcsapra feszülve. A nemes ital kb 1 milliliter-per-szekundummal “ömlött” ki a szerkezetből, az öreg homloka ezt (és a mögöttem kanyargó, még vagy 20 emberes sort) látva gyöngyözött, de nem csak a homlok, ekkor vettem észre hogy az orrán a Kretén magazin perverz tata figuráját idéző peckes giganto-csepp is hintázik. Na basszus, az kéne még ebbe a “csodás” házisörbe… Közben a csap végleg beállt, de az öreg nem esett kétségbe és a pult alól előkapott 3 db 2l-es pillepalackot, amiben jó, állott, meleg ser lapult, és ezzel töltötte fel a kb. félig álló 4 korsómat (az utánam következőknél így is jobban jártam: ők már egészében az elfekvő készletből kaptak). Ha drága Holé Sándor látta volna ezeket az állapotokat, azt hiszem lángszóróval megy rá az akkori büférészlegre (de az is lehet, hogy átveszi a vén csapos ötletét…).

5-6 forduló telhetett el a bajnokságból, mikor a Duna TV egy sportmagazinjában sikerült elkapnom egy beszélgetést, ahol kisKnézy vagy Kelemen Zsolt vendége az NB1B két toronymagas esélyesének, a Vasasnak és a Honvédnak a vezetőedzői, Tamási Zsolt és Gálhidi Gyuri voltak. A diskurzus témája nyilván az NB1B-s idény és a kilátások voltak, az új igazolások beépülésének folyamata, illetve az edzők esélylesése is szóba került. Tamási elmondta: a klubvezetés részéről az elvárás felé idén egy masszív csapat kialakítása és kb. dobogó, és egy év múlva a biztos feljutás bajnokként, de ha ez már az első idényben is sikerül, nyilván az sem tragédia. Örül, hogy ilyen vezetéssel dolgozhat együtt, és hogy van ideje építkezni; a kispadon is méltó, rutinos cserék ülnek, úgy érzi, a játékosok partnerek és jó szezont vár, stb. Ehhez képest Gálhidi jóval gondterheltebbnek tűnt. Elmondta, neki nincs választási lehetősége: idén vagy feljutunk, vagy mennie kell. Az igazolások az utolsó héten estek be, akkor állt össze sebtében a keret, csak a kezdőcsapatba tudtunk játékosokat hozni, a padon ifik ülnek. Persze nem akar panaszkodni, a fiatalok tehetségesek, és ő örül, hogy egy ilyen múltú klubnál kap esélyt-bármeddig is tartson is a periódus. Nos, nekem Gálhidi itt kezdett el szimpatikus lenni emberi oldalról is, de kissé szívszorító volt látni a különbséget: nyugodt készülés és bő keret az egyik oldalon, eredménykényszer és épphogy kilevő kezdő a másikon (=nálunk). Az más kérdés, hogy mi az egy kezdőnyi játékos igazolásával 2-szer olyan jól húztunk bele a játékospiaci kalapba, mint a kissé koncepciótlan Vasas, s mindez szerencsére az egész szezonra igaz lesz…!

Szegeden ezt követően ujjgyakorlat a sikerünk, mint ahogy a Dabas ellen is azt várnánk otthon. Pedig a meccs miatt egy családi banzájt hagytunk ott, szokott hármasunk, ám a remek, verőfényes őszi délutánon roppant trén játszunk, Drobnjak ugyan beküzd egyet, de a piros-fehérek egalizálnak. Egy nyugdíjas korzólakó szomorúan összegzett a meccs végén: “Eddig minden meccsük villanyfényes volt. A napfény zavarhatta meg a gyerekeket. Mi a dosztért nem lehetett ma is este játszani…?” Hát, a napfény igencsak megzavarhatta a gyerekeket, ugyanis Bodajki kirándulásunk is rázósra sikeredik. Az akkoriban az MTK akadémiájának futtatótelepeként funkcionáló kis bányászvárosi klub Kantáékkal, Németh Krisztiánékkal, Tusoriékkal és gyors, ötletes, dinamikus játékéval bizony borsot tör a két 5:0-ába belepöffeszkedő fiaink orra alá, 0:1, vereség a vége. Na ez nagyon nem jött jól az ősz rangadója előtt.

Bizony, az ŐSZ RANGADÓJA, jön a Vasas Kispestre. Ekkorra már a két klub kezdett elszakadni az üldözőktől, mi valamivel a Vasas előtt álltunk, az angyalföldieknek becsúszott ugyanis 1-2 meglepő pofon, nekünk viszont 2 ostoba döntetlen mellett a bodajki volt az egyetlen gyufánk csupán! A mérkőzés péntekje előtti napokat Zalában töltöttem, az utolsó egyetemi évünk egyik záró, nagy, több napos, kulcsosházas buliján, sőt, azt azt követő héten is Zalában volt jelenésem, egy több napos kistérségi interjúkörön-felmérésen-terepbejáráson. Hasonló cipőben járó csoporttársaim így egy egész hetet töltöttek délnyugati végeinken, csak egyetlen egy arc volt az évfolyamból, aki péntek hajnali 4kor felkelt, hogy a kis faluból negyed 5kor, az év során először leszakadó hóban fagyoskodva buszra szálljon, Nagykanizsáig nyomuljon, majd onnan vonattal Pestre, átszállásos várakozásokkal, hogy délután 3-ra hazaérjen, átöltözködjön, és induljon ki a hasonlóan őrült családtagokkal együtt a meccsre, majd másnap vissza Zalába… igen, ez én voltam, és máig örülök, hogy végigzúztam magam a szörnyen kora téli Dunántúlon!

Pedig maga a meccsre menetel “remekül” kezdődött. A Határ úton egy csodásan üres 42-esre szálltunk fel Öcsémékkel, csodálkoztunk is, hogy egyrészt, végre 3 kocsis szerelvényt állított be a BKV, ilyen évek óta nem volt; másrészt hogy ez meg milyen üres. No miért volt üres? Mert 1 perc múlva megjelent a metrókijáratban 20 rohamrendőr, sorfaluk közepette meg jó 2 és fél kocsinyi Vasas-ultra rohant fel a villamosra, és indultunk is. A Bozsikig csöndben lapító hármasunk a Vasas-függők majd’ minden dalát megtanulhatta kívülről, révén 3 rigmust ismételt az Armada, de azt n+1 alkalommal. A leszállás megváltás volt… Kinn a stadionban pedig évek óta nem tapasztalt focihangulat (talán a 2001 tavaszi, Dunaferr elleni 3:4 alkalmával ajzott fel utoljára ennyire a lelátói feelin’). 5500 néző, szoftosan tömött Vasas-szektor, nálunk combos korzó és tribün (ezúttal mi is ott) + tele a kanyar. Meg sajna a nadrág is a csapatnál! Az első félidő a Vasasé. 2 kapufát rúgnak, nálunk csak egy kvázi-helyzet. Kozarek itt játssza ki magát a kezdőből végleg: az utóbbi hetek szürke játékát fejelve meg egy értékelhetetlen csatárperformansszal. Horváth Péter küzd, de nem kap labdát. A második félidőben valamelyest javulunk, a Vasas meg fárad. Lesz tán valami pozitívum az idényben először látott, távolról a Gösseres Diadoránkra hajazó piros-fekete mezünkön túl is? Igen! Negyed óra van hátra, mikor Vén centerezésére a Horváthot épp az imént váltó Borgulya valahogy becsúszva odaér és elpöcköli a kifutó Posza mellett a bőrt! GÓÓÓÓÓÓÓÓÓL! Hangrobbanás, a tribün alá beszorul a hang, de szoruljon is, adrenalinbombaként hat ilyenkor az őrjöngő kanyar mellé felzárkózó fedett lelátó! Egy pillanatra a taxist látom a korzón, mintha crowdsurf-ölne, de biztos csak haluzok. Na még 10 perc. Védekezni, mint az állat! Kozarek lejön, Mészit küldi be Gálhidi. Csak a bűn lassú Borghese marad elöl, na most ne kapjunk gólt, mert akkor már nem fogunk tudni újat lőni…! Vadi remekül szűr középen, kimagaslik az NB2-es mezőnyből… már hangos visszaszámlálás megy…még egy Vasas helyzet, de Molnár Levi a helyén van…Vége!!! Újabb 3 pontot rakunk rá a Vasasra, így van, gyerekek! Hazafele Öcsém a másnapi olaszországi kórusversenyre indulásra készülődés helyett Borgulyát dicsőíti, Fater a nagy küzdést, és persze megjósolja, hogy ez a Vasas úgy megelőz minket a szezon végére, hogy arról kódulunk, én meg csak szállok, 1 méterrel a Föld felett.

Ekkorra már magamnak is be mertem vallani: nem is bánom a másodosztályt. Nyári kriptahangulatom a múltba veszett: ez a szezon, a hazai nagy ellenfélgyalázásokkal, a Vasassal való gyilkos versenyfutással, az őszi rangadó megnyerésével és a rajt óta tartó folyamatos vezetéssel szinte az 1990-91-es érzéseket hozta elő belőlem, csak persze kissé sárgább, kissé savanyúbb kiadásban. De ahogy a magyar narancs is Pelikáné és az országé, ez az idény is a MIÉNK volt, és ennek az örömét nagyon nem vehette el senki. A csapat gerince szépen összeállt, Budovinszky Budóvá nemesült, Vámosival együtt pedig “az Ikertonyokká”. Vén Gabit Fater a kis Mendietaként aposztrofálta, az 1-2 éve szidott és leöregezett Burgonya a másodosztály inerciarendszerében alapcsatárrá lett megint, Horváth Peti lett a 2003-mas Gregor Józsi, aki nem szép, de gavallér gólokat lő, sokat. Vadócz pedig a homemade Sikesdi, a szerethető saját nevelés, aki remek dolgokat csinált ifjonc létére. Jöjjön hát az őszi hajrá, ide nekünk az oroszlánt is, ebben a hangulatban!

Oroszlánt nem, ellenben Nyíregy Szparit kaptunk, azt se kellett volna. A jó Jovan Drobnjak góljával szünetben eggyel megyünk, aztán a nyírségi Medgyesi (ha jól írom a nevét) azt hiszem dupláz, de egy tizit mindenesetre biztos ver, meg szerintem egy szabit is, 2:1 oda. Megint egy idegenbeli vereség, ráadásul rangadón. Ezért vertük le kínlódva a Vasast? Fáradunk, na. Megint 3 hazai jön zsinórban (előre félek a tavasztól… lesz egyáltalán hazaink akkor?), az idő és a játék egyre sz*rabb, de menni kell, ott kell lenni biztatni a csapatot. A REAC ellen családi színházat mondok le, Drobnjak első félidős góljára most végre nem jön válasz, Silhavy, cseh csereportásunk jól helyettesíti a sérült Molnár Levit. A BKV meccsre Balassagyarmatról esek haza újabb egyetemi terepmunkáról, két kezdőcsatárunk osztozik a 2 gólon, gyomornedveim pedig a ‘gyarmaton beszűrt Aranyfácánon és a Bozsik kriminális házisörén. A védelmünk katasztrofálisnak tetsző hibákat vét, ám a BKV két, egyedül a kapusunkra vezetett csatárziccerből sem tud betalálni. Másodosztály, köszönjük a színvonalad. A Dunaferr [Lengyel “Asszonyverő” Fecsó vezetőedzővel, aki néha még maga is beáll, asszem itt is becserélte magát a végén], próbál még a tavaszinál is jobban meggyengült keretével ellenállni. Drobnjak megint érkezik, valami fonalat nagyon elkapott a montenegrói bikanyak a szezon végén, jár is a riszpekt ennyi év távlatából! A meccs második félideje nézhetetlen, kínomban már a Lengyelt gyalázó 10/1-es sutkákon is mosolygok. A közben albán TSZ-juhakoli állapotok felé közelítő mellékhelyiségben már alig lehet meglenni, különösen az ilyen fagyos időben, hiszen mire kiolvad belőlem a vizelet, az orromba belefagy a felejthetetlen illatkombináció, amit még 1 hét Douglas üzletbeni vegetálás sem feledtetne. Kegyetlen állapotok. Aztán hármas sípszó, szezon over – legalábbis itthon. Gyarmaton van még egy zárófellépésünk, itt 1:1 a vége, Bábik a gólszerzőnk, Gálhidi dicséri a csapatokat, hogy az embertelen sártengerben is lehozták a meccset, míg az akkor épp a nógrádi NB1B-seknél czukkoskodó Kis Károly a masszív Honvéd elleni 1:1-ért magasztalja a sajátjait. Az NS meg közli: “a mérkőzés záróakkordjaként a vendégszurkolók beszakították a pálya kerítését“. Minden jó, ha jó a vége.

Az ősz alapcsapata:
Molnár L.- Hornyák (Bábik), Budovinszky, Vámosi, Keller – Dobos, Vadócz, Drobnjak, Vén – Borgulya (Kozarek), Horváth P.
Pályára lépett még kapusposzton a megbízhatónak tűnő, de semmi extra cseh Silhavy, a védelemben középen ritkán Hungler Gábor és Szekeres Jani, jobboldalt Mészáros Attila, baloldalt pedig Takács Zoltán. Középpályán Bábik kezdte az idényt jobboldalt, hogy Hornyák kegyvesztésével jobbhátvédbe menjen hátra; Kaszás Endre pedig szezonkezdéskor volt jellemzően csere. Padunk főként e poszton volt vészesen szűk, ide mindenképp igazolni kell majd tavaszra! Csatársorban a jelzett alapkezdő-kettősön és az idényt még kezdőként indító, de az eséllyel kevéssé élő és cseresorba visszasüllyedő Kozareken túl csak Csobánki jelentett alternatívát, így a téren is bízhattunk az igazolásokban.

Amilyen szörnyen indult, olyan szépen zárult ez a 2003-mas ősz. Az egyetem utolsó előtti féléve nálunk, geográfusoknál a legszivatósabb: vagy 180 oldalnyi, nem netről levadászható, link copypaste, hanem súlyos, utánajárós, akár hetes terepmunkákat is igénylő beadandók összeheggesztése, 10 vizsga, 2 brutálszigorlat (az egyik 5, a másik 8 félév anyagából), és közben folyamatosan ott lebeg az ember felett a bizonytalanság, hogy fél év és vége, jön a nagybetűs élet, lehet melót keresni, és e téren tanáraink és a felettünk végzők tapasztalatai nem sok jóval kecsegtettek. Ebben a zűrzavaros időszakban tűnt úgy, hogy a szenvedély, a “több, mint hobbi” Kispest kiesik alólam, de nem, nem így történt, új névvel és új külcsínnel, új arcokkal a keretben, de a régi helyen folytatódott a Kispest-történet, az Én Kispest-Honvéd-Sztorim, és ráadásul annyi szenvedős év után végre egy (ha ehhez egy osztályt kellett is esni, de) sikeresnek tűnő szezonnal. Első helyen fordultunk tehát rá a téli felkészülésre, első helyen karácsonyozhattunk, és pl. amikor Faterral mentünk fát venni 23.-án, hát jó volt elautózni a Bozsik előtt, hogy most nem az utóbbi évek reménytelensége, hanem egy helyre kis csapat szelleme lebeg a bejárat felirata és a centerpálya felett. Nehéz volt ugyan megszokni, hogy az NS-ben ezentúl a 8. oldaltól hátrafele kellett keresni magunkat és többnyire csak az összeállításokat közölte le a lap, meg most már Gálhiditől is a legendás “egy bővített mondatos NBII-es edzőnyilatkozatok” fértek csak be, nem voltak rólunk cikkek és TV-s sporthírek (bár a Vasas-meccset közvetítették…), de a lényeg az kinn volt a sorompón túl, a mi alakulgató kis csapatunk, amelyik vezette, magabiztosan vezette az utóbbi 20 év legerősebb második vonalát, így a thrillernek induló év erőteljesen happy end-es dráma felé kezdett átalakulni.

Happy end…addig azonban még sok minden kellett történjen.
Sőt, a január hozott olyan fordulatokat is, amik nem ebbe az irányba visznek majd, így érdemes velünk maradnotok, izgalmas események sora jön majd a “MI4:Kispest Comeback” című filmünk második felvonásában is. (Nem mintha olvasóink nem tudnák a sztori végét, de hadd játsszon kicsit a derék szerző a szavakkal, ha már olyannyira szeret hatásvadász lenni).

 

Az én Kispest-Honvéd sztorim XIII. – 2002-2003.

Legfájóbb emlékű idényemhez érkezett visszatekintő sorozatunk a mai epizóddal: 2002-03 súlyos hónapjai kerülnek megelevenítésre a következő percekben. Honvédszurkolóságom ebben az évben volt a legnagyobb veszélyben, először 2002 decemberében, majd 2003 május-júniusában, ám ugyan ez a rész még szomorúan zárul, a folytatás a klub és az én Kispest-rajongásom szempontjából is feltámadást hoz. Lássuk tehát a vészkorszak történéseit, Fitostól Patrascun át Szuriig, centerpályán koncertező Lagzi Lajcsitól Hősök terei szpartakiádot álmodó Schobert Norbertig, méltán elfeledett Laczkó Árpádtól a “feledhetetlen munkabírású” Zombori Zalánig. Csak erős idegzetűeknek!

A posztot Babar barátomnak ajánlom, aki saját bevallása szerint ettől az évtől kezdett kijárni a Szentélybe és akivel a posztokban már sokszor megidézett meccsnéző társak közül az egyik legjobban tudunk együtt kuncogni a pálya szélén a Bohócliga bornírtságain.

Nehéz írni erről a szezonról, sőt azt kell mondjam, az eddigi legnehezebb epizódhoz érkeztem el szériánk során. 2002-03 idénye máig fájó emlék sokunk szívében, ez lett az a szezon, amelynek során az 1995 januárjában meginduló, eleinte alig, később egyre jobban érzékelhető erodálódás a lejtőn való fék nélküli száguldássá transzformálódott, ami csak akkor állhat meg, ha elérjük a gödör alját. 2003 májusában elértük.

Már az előző fejezetünkben jeleztük: elkeserítő volt látni, hogy a 2000-01 során elért partikuláris eredmények (vagy inkább eredményecskék) hogy hullanak szét egy év alatt, hogy épül le a markáns gerincű keret, a hosszabb távú(nak tűnő) gondolkodást hogy váltja fel az ad hoc intézkedések sora. Három edzőnk volt egy év alatt, se Glázer nem fejezte be, se Détári nem fejezhette be azt, amit elkezdett építeni. Igen, Détári sem, ugyanis a Zalgiris elleni Intertotó-párosmeccset követően a Konczék mellett egyre nagyobb tulajdonrészhez jutó olasz húsgyáros, Piero Pini valamin összekülönbözött a szőke ex-ikonnal (ismerve a két ember természetének nehézségét, ezen talán kár is meglepődni). A presidente ekkor varázskalapjából (pontosabban valamelyik ificsapatunk éléről) előrántott egy másik ex- Bp. Honvéd-középpályást a dicső ’80-asokból, Fitos Józsefet, aki amellett, hogy a verebesjózsefi nyári kispad-dresscode elsőszámú hazai hagyományőrzője volt, sok mindent még nem tett le a Bohóciga asztalára.

Még nyugtalanítóbbnak tetszett a játékoskeretben zajló változások summázata. A 2002 tavaszi záráshoz képest egy sereg arc kérte ki (vagy kapta meg) munkakönyvét a Bozsik-stadion portáján. Természetesen egy Kiss Péterért, egy Lászkáért, Liptákért vagy épp Pasicsért, Lázárért nem hullajtottunk krokodilkönnyeket, viszont az NB1-es szinten meghatározó játékosnak számító Füzi Krisztián, a második kispesti korszakában nyújtott halovány teljesítménye ellenére fontos láncszem Kovács Béla, a megbízható Lőrinc tanár úr (aki a védelem közepében hagyott űrt), esetleg Udvarácz, már fájóbb veszteség volt. Még inkább annak minősült az elmúlt években ténylegesen befutó két saját nevelés, Pintér Zoltán (ő Sopronba távozott), illetve az urban legend szerint akaratán kívül Győrbe transzportált Németh Norbert. Utóbbiért nekem is nagyon fájt a szívem. A csatársorból Sasu évek óta datálódó éktársa, Faresz a bajnok Zetéhez igazolt, hogy BL-selejtezőn villoghasson a kiesési rangadók helyett. Érthető… Egy komplett kezdő távozott tehát, maradt Dubecz, aki úgy festett, tőlünk megy nyugdíjba, a két román védőcsoda, Dulca és Batrinu, a használható Balint és elöl Sasu. No meg a tavasszal a beérés útján meginduló Sanyika. Melléjük mindössze két játékost sikerült igazolni. Laczkó Endre Erdélyből érkezett, hogy a Piri vagy épp Calin által ápolt balszeles tradíciókat folytassa a XIX. kerületi sorompón túl. Egyik elődje, Piroska Attila pedig fél éves Megyeri úti kitérő után tért haza, rá szükség is volt ebben a keretben, mint egy falat kenyérre – irányítóként természetesen. A többi lukat a koszlott és hámló, meglehetősen üreges falon saját nevelésekből kevert habarccsal tervezte befoltozni a szakvezetés, így fölkerült az első csapathoz a fakóból Mészáros Attila, Takács Zoli, Vadócz Krisz, Kardos és Vass, míg az előző idényekben már próbálgatott Pandur és a Marcaliból visszarendelt Kozarek is menetfelszerelést húzhatott a Honvédseregben.

Aki olvas minket és ismeri a posztjaimat, kb. tudja, hogy óriási nagy pesszimista arc vagyok – hát ez előtt a szezon előtt tuti kiesést jósoltam magunknak. Így tett év eleji elemzésében a Sportlap is, ami, a többi klub és a mi összeállításunkat elnézve nem csoda. Az egyik friss feljutó, a Siófok pl. helyre kis stabil NB1-s anyagot rakott össze (Usvattal, Csordással például), ehhez képest a miénk sehol nem volt. A másik újonc, a Békéscsaba tűnt „méltó ellenfélnek” s mint látni fogjuk, velük ment is a versenyfutás egészen a célig. Sajnos a szalagot előttünk szakítják majd át a lila mezesek.

Az első forduló előtt, mikor is a Zetét fogadtuk, kimenni sem volt kedvem. Egyszerűen féltem a szezontól, nem volt erőm egy újabb kiesés elleni, elhúzódó utóvédharcoktól tarkított idényhez. Ehhez képest a TV előtt aztán megbántam mindent. A megfiatalított, szegényházi kiscsapattá vedlett Honvédunk az első félidőben 35 percen át lefocizta a vendégeket, a regnáló bajnokot. Előbb Torghelle, majd Hercegfalvi passzából Sasu vert remek találatot Ilics hálójába. Sajna 45 perc elteltével mégis 2:2-t mutatott a vörös villanyóra, a Dubecz-cel kiegészített havasalföldi-erdélyi védelem gyengusz teljesítménye miatt. A második félidőben aztán úgy emlékszem, vezetett a Zete, de akkor jött Sanyika apoteózisa. A korábban csak szidalmazott, ám tavasszal már oroszlánkörmöket mutogató támadó egy indítást a 16-oson belül átvett, majd „megesernyőztette” a rárontó Urbánt, aki olyan hévvel rombolt Sanyika felé, mintha TV-székházat vizionálna vörösesszőke csatárunk helyébe. A borostás, ködbe borult szemű, leendő LúzerFC edző 1-2 szekundum erejéig azt se tudta, hogy merre hány méter… Míg Floresz barátunk forgolódott a tengelye körül, addig Sándor a lefelé hulló labdát teketóriázás nélkül a Zete-cerberus kapujába vágta. Zseniális jelenet volt, én pedig mélységesen elszégyelltem magam hogy nem bíztam a csapatban és otthon maradva cserben hagytam a srácokat… Név szerint őket: Tóth J.-Téger, Batrinu, Dubecz, Dulca- Hercegfalvi (Mészáros), Babos, Piroska (Borgulya), Laczkó (Takács Z.) – Torghelle, Sasu.

Jöhetett a Fradi, az Üllőin, és persze a nagy remények, ha már a bajnokot is sikerült majdnem elkapni. Nos, ehelyett a kijózanító pofonok sora, melyet e bajnokságban oly bőkezűen mért ránk a sors, megkezdődött. 4:0-ra kaptunk ki a Népligeti metrómegálló tőszomszédságában, egy nadrágjába zrityózott társulattal, nem csoda, hogy a nem halvérűként ismert Fitos majd eldurrant a meccset követően. Mondjuk, ha nem feltartott kézzel megyünk ki Geráék ellen, akkor is valószínűsíthetően oboa a vége, de abban igaza volt az edzőnek, hogy a támadó ellenség előtt azért előzékenyen nem kéne kinyitni a várkaput és még ruhatári bónuszokat is osztogatni betóduló janicsároknak.

A következő hetekben sajnos a Zete elleni dicső nyitány elhalványult, két hazai meccsünkön csak 1 pont a jussunk, a Sió nyer Kispesten és a Vidi elleni 0:0 sem segít rajtunk sokat. Ha nem megy a kezdőcsapatnak, nincs minőségi csere, a fiatal Mészi, Taki vagy épp a haloványka Kozarek nem dobnak sokat a csapat szekerén. Öcsém énekkaros haverja a gimijükből, aki sokáig Kispesten kapuskodott, beszélt ugyan egy srácról, akit szintén akkoriban hoztunk fel az első csapathoz, és akivel ő még együtt focizott, valami Vadócz, a srác állítólag söprögető még szűrőközéppályás és kiemelkedik a korosztályából. Biztos így van, csak valamiért nem játszatjuk… Megyünk tovább, Viharsarok, az újonc berámol nekünk egy négyest, Pini meg közli, hogy Fitosnak ennyi volt, új edzőt kapunk.

Ioan Patrascu az új befutó, hogy őt meg honnan varázsoltuk elő, rejtély, én még a Kiskőrös meg Stadler időkből emlékszem rá, utána főleg a magyar másodosztályban tevékenykedett a román mester. Na, ő rögvest csereként bemutatkoztatta Vadit, az eredmény egyébként 1:1 a Matáv ellen. Vállalható kezdés. A folytatás is az, győzelem Dunaújvárosban, Sanyi, Hfalvi és Piroska találataival. Ne feledjük, ez még nem az atomjaira hulló Dunaferr, mint majd a tavasszal, szóval ez egy szép győzelem volt. Sajna a pozitív(nak tűnő) eredmények jelenléte kérészéletű! Remek meccsen, helyenként jó játékkal, nagyot küzdve és óriási Dorel Balint góllal 3:5 otthon az MTK ellen. Mit ér persze a jó játék, ha lassan de biztosan szakadunk le a sorozatos vereségek miatt a tabellán? Nyilván az Újpest sem kegyelmez a következő fordulóban, Piroska hiába lő akciógólt, sovány bosszú ez az ő nélkülözéséről döntő lilák ellen, 4:2 a vége, oda.

A klubvezetés is érzi, valamit tenni kell. DVSC elleni hazai meccsünket majd’ egy hétig hirdetik kiplakátolva szerte Dél-Pesten, ingyenes oktobriális, virsli, sör berkaperkelt, veteránok. No, gondoltam, ehhez é is hozzáteszem a magam kontribúcióját, és a „hozz magaddal még egy embert” mozgalom zászlaja alatt 2 egyetemi, még „Bozsik-szűz” csoporttársat ráncigáltam ki a Szentélybe, s ha ehhez hozzávesszük, hogy tesóm is hozott két gimis arcot magával, akkor kijelenthetjük, hogy akkoriban még mi is toltuk becsülettel családilag a Hantára ma is jellemző „Bozsik-stadiont mindenkinek” voluntarista rendezvényszervezői programot. És ami elképesztő, mai fejjel visszagondolva, mind a 15-20 arcnak akiket valaha kiinvitáltam, tetszett az élmény, nem egy (ha nem is rendszeres, de) visszajáró vendég lett közülük. Nem Honvédosként… Szóval mentünk vagy 6-an, 8-an, mert kijött a Doki barátom is Wekerléről, hát minden hangra szükség volt. A stadionban tényleg őszi majális-hangulat fogadott minket: folyt a sör („jó” Ászok, brrrr) és a virsli. No igen, virsli, és folyt. Ugyanis ha az ember beleharapott a csodás húsipari termékbe, a mindenféle hentesisztikai mellékanyagok likvid halmazállapotú konglomerátuma csapódott elő a műbélből. Egyik közismert fotós kollegánk máig állítja, hogy miután hazavitt egy ilyen förmedvényt, a macskája is fintorogva hagyta ott a gasztronómiai remeket. Ma is emlékszem a megkapó képre, mikor hazafele a meccsről a klubház előtt haladtunk el, s a füves placc úszott az eldobált virslikölteményekben. Maga a meccs a cateringhez hasonlóan trére sikerült, hiába a régen látott 4000 fős tömeg (hihetetlen arcokkal, én pl. a postásunkat, a jó 50-es Józsi bát ismertem föl a korzón, őt mindig csak a postásbringán láttam addigi 20 évem során, most itt az Esernyős és egy másik ordítóautomata között, kezében a virsli-sör kombóval legalább olyan meglepő képet nyújtott, mint mondjuk Gera Zoltán tenné azt Erwin Koeman zártkörű birthdayparty-ján). Lényeg a lényeg, tré meccs, végig futunk az eredmény után, s az egy szem Piri gól kevés a 3 DVSC találat mellett az üdvösséghez.

A következő heti győri szopola (1:3) érdekessége, hogy 4 év elteltével és egy gyalázatos Fradi-kitérő után ismét a mi mezünkben fut ki magyar futballpályára Bárányos Zsolt. Nekem is voltak fenntartásaim az egykori kedvenc személyével kapcsolatban, Fradi-kalandja és fura nyilatkozatai Détári II-vé züllesztették akkor a szememben az egykori favoritot. Most viszont nem volt apelláta, kellett a karmester, Piroska sem volt csúcsformában, viszont ő így középről kimehetett eredeti pozíciójába a felejtős Laczkó helyére. (Akkor még nem esett le, hogy Bari korántsem klasszikus karmester, mellé kellene még egy típusos irányító a la Warzycha / Zelenka, és így korlátosan lesz hasznos – ami majd be is bizonyosodik, főleg tavasszal). Mindenesetre Győr után Zalában is beszedünk egy középsúlyos pofont, így hiába osonkodunk tovább Szentesen az MK-ban, a bajnoki helyzetünk egyre nehezebb! Utóbbi meccsen már Gujdár a mb. edző, hogy a hétvégi, siófoki jelenésünkkor már az örök beugró, Old Szuri irányítsa a csapatot! Micsoda kavalkád!

Ha baj van, és be kell ugrani, s történetesen a Siófok ellen, és ezt Szurgent teszi meg, a győzelem tuti – mondhatnánk, ha hinnénk a babonának, és itt hihettünk is. Bravúrgyőzelmet hozott hát az őszi balatoni szellő, a Tóth J.- Balint, Dulca, Batrinu, Pandur-Babos Á., Dubecz, Bárányos, Takács Z.-Borgulya (Hercegfalvi), Torghelle összeállítású Kispestünk Bari és Hercegfalvi góljaival diadalmaskodott. Utólag mondhatjuk: a tékozló fiúk napja volt ez…

Sikerünket egy fehérvári koki követi (0:2), hogy aztán otthon a Békéscsabát csapjuk meg (Bari, Sasu, 2:0). Itt az idény kezdett kísértetiesen emlékeztetni az 1997-98-as őszre, ahol Komora beugrása után váltogatták egymást a nyögvenyelős hazai sikerek a sima vereségekkel. A zárás, csakúgy, mint akkor, ezúttal is csúfra sikerül: kizúgás a kupából hazai pályán, majd 4:2-es vereség Matáviában, végül egy elmaradt meccs pótlása a Bozsikban. Utóbbin a Fradi szoros meccsen győz 2:1-re. Nem tudok nem ordenáré lenni: K*RVA NEHÉZ TAVASZ VÁRT RÁNK!

A téli szünetben aztán folytatódtak az 1997-98 fordulóját idéző párhuzamok. Ami új elem volt, az az, hogy a vezetésben a Pini alkotta többség mellé beérkezett egy komolynak tetsző ellensúly. A deutschi sportkormányzat alatt meghurcolt, akkoriban igen szimpatik Kovács Attila ex-MLSZ elnök jelentkezett be Kispestre, hogy „Csapatot mentenék”. Ennek első lépése Szuri ismételt tartalékosnak való visszahelyezése volt, és egy új edző megtalálása. Suttogtak Gálhidi Györgyről (akiről akkor még a ’98-’99-es rossz emlékek miatt nem voltam túl jó véleménnyel), Détári comebackről, Bicskei Berci báról (lett volna benne ráció, őskispesti és Kovács alatt lett anno szövkap), hogy végül ŐzeTibor legyen a befutó. Őze Tibor, az egykori állandó Mezey-segítő a BVSC-nél. A Nyíregy feljuttatója az első osztályba (egyetlen komoly eredménye ez). A betonmerevségű és egyenességű baseballsapka-ellenző hazai meghonosítója. Akit Faterom egyszerűen csak Bubukin-fejűnek hívott (őszintén szólva e becenév eredetét máig nem vágom de remekül hangzik… majd rákérdezek az Öregnél). Hát, nem tudom. Bízni kell persze, de ezt a döntést sokan nem értettük akkoriban…

Igazolások terén már jobbnak tetszett a kép. A ’98 januári, Komora-féle igazolási flúgos futam tűnt megismétlődni, s úgy festett első blikkre, hogy értéktartalmát tekintve is hasonló lesz a bevásárlás. Első körben jött a győri csomag, Molnár Leventével cserekapusnak Tóth mögé, illetve a szebb napokat látott, ex-válogatott Mracskó Mihállyal, valamit a kábé tapasztalt bohócliger védővel, Filó Attilával és az NB1-ben korábban tán csak nekünk betaláló középpályás Erős Gáborral. Ez még olyan csak-csak kör volt, ám a második etap, Erős Karcsival (Újpest), Hrutkával (Fradi) Zombori Zalánnal (szintén Fradi) és Hamar MC-vel (Videoton) már igencsak jól hangzott. Erős Kárcsiká azt sem általlotta kijelenteni, hogy ő már innen vonulna vissza (azóta volt UTE és REAC játékos is…), Hrutka mégiscsak válogatott középső védő, Zombori Bárányossal egész fantáziadús középpályára nyithatott lehetőséget. Hamar pedig, nos igen, ő volt az igazi olyan szerzemény, akinek egy emberként örült mindenki, az MTK-s és Vasasos kitérői ellenére őt valahogy sose utálta meg senki, nálam pl. Illés kiesett a pikszisből, Hamar Pilu nem. És ő most hazajött segíteni bennmaradni, a ’93-mas bajnokcsapat utolsó tagja, hát ez mekkora gyönyörű kép. E hírek után még a Szolnokról hozott Balogh Pál-Fedor Ottó kettőst se bántuk, és az egykori saját alom, ekkor dabasi Simon Jánosnál se kérdeztük meg, hogy „ő meg minek…?”.

Két másik, egykori saját növendék is hazatalált e télen, Hungler azt hiszem Vecsésről jelentkezett be, Forrai pedig Demecserről (uhhh… hova süllyedtél, Rambó?). Kb. az egész keret le lett cserélve tehát, csak az ifiket tartottuk meg + Sasut és Sanyikát, no mega Dubecz-Babos kettőst, Kovács Attila „Mostan pedig romántalanítunk!” rikoltása mellett Laczkó, Dulca, Batrinu, Téger, Balint és Piroska is ki lett dobva a Bozsikból. Ez az esztelen takarítás nem volt épp zseniális ötlet, mert bár keleti szomszédaink zöme nem volt egy nagy ász, azért Piroska és Balint pl. bőven elfért volna tavasszal, mondjuk a Balogh / Fedor / Simon / Filó / Erős G. sor akármelyik tagja helyett. De nem, nekünk drasztikus keretalakítás kellett, úgyis van idő csapatépítésre…

A magvasabb gondolatokat úgy festett, inkább a háttérszemélyzet megerősítésére tartogatta Kovács Attila. Leigazoltuk ugyanis fitness-trénernek Schobert Norbit. Mikor Faternak meséltem e hírt, szó nélkül bevonult a konyhából. Erre már nem tudott mit mondani. Norbi még egy Hősök terei promóciós edzés lehetőségével is dobálózott emlékeim szerint, hát mit mondjak, elég rémisztő elképzelni a Jane Fonda-like edzőszerkóban, frottír fejpánttal felszerelkezett, és kis rózsaszín súlyzókkal az obeliszk alatt nyomuló Dubecz-Mracskó-ErősKarcsi-Hrutka négyest, amint igyekeznek lekövetni Schobert guru minden mozdulatát.

Az őszt követően én közben végleg a kiábrándulás szélére kerültem, legalábbis úgy éreztem. Már a korábbi epizódokban is volt szó periodikus megfáradásokról, de ez most komolyabb hullámvölgy volt. A csapat körüli kilátástalanság miatt decemberben elhatároztam, hogy a Kispestet elteszem a „távoli kedvencek” feliratú polcra, 1-2 hírt elolvasok a csapatról, de az a sok bánat és stressz, amit okoznak, nem éri meg. Címet már sose nyerünk, évről-évre kiesés ellen harcolunk rosszabbnál rosszabb játékosokkal, kész, elég volt. És akkor találtam meg otthon a pár éve kapott karácsonyi könyvajándékomat, az olvasatlanul álló Hornby –féle Focilázat. Mivel láttátok, hogy a korábbi posztokban is mennyit idézek Nick Hornbytól, nem lep majd meg senkit a hír, hogy a másfél hét alatt kiolvasott kis remekmű alapvető hatást tett rám, megértettem sok mindent az addig életemről, kicsit még jobban megismertem magam és rájöttem, hogy kár küzdeni a Kispest-láz ellen, ez úgyis mindig velem lesz, és akkor is menni kell, ha bűn rosszak vagyunk. Ha évek óta bűn rosszak vagyunk akkor is. Ha még évekig azok leszünk, akkor is. Így a januári átigazolási időszakot már totálisan átizgultam, s március 7-én, szállingózó hódara ide, metsző hideg oda, mentem a Bozsikba, mint egy zombi, mert ott a helyem. Na jó, nem mint egy zombi, mert jött félfradista-félhonvédos szerzet Doki barátom is, aki évente 1-szer akkoriban kijött 1-1 meccsünkre, hogy elmondja, mennyivel hangulatosabb a Bozsik, mint az Üllői. Nem tudok vele vitatkozni, máig.

Magán a meccsen súlyos kultúrsokk fogadott minket, lévén Kovács Attila  „Panem et circenses” programjának alapeleme volt a minden hazai találkozó előtti esztrádműsor, a nyitányon pl. Lagzi Lajos előadásában. Egyes hírek szerint Lajcsi maga is Kispest-drukker (mások szerint ez kacsa), hát nem tudom, de ijesztő volt belegondolni, hogy 2 hét múlva vajon Kadlott Károly, Kratelli Dzsozefin vagy épp Márió a harmonikás lesz-e a sztárvendég, esetleg be kell érünk a Jó Laci Betyárral, vagy KO Lacival? [ A megoldás végül az azóta a köztudatból méltán kikopó Erox lett, aki lelkesen próbálta „Csók a Kispest” skandálásra bírni a publikumot, köszönhetően nem éppen ékes magyarságának.] A meccs egyébként küzdelmet hozott az elemekkel a borzasztó talajon, és idény eleji játékot. Végül a megújult, Tóth J.- Mracskó, Pandur, Filó A. (Takács Z.)- Dubecz, Hrutka, Bárányos (Erős G.), Erős K.- Torghelle, Sasu, Hercegfalvi (Borgulya) összeállítású alakulat 1:0-ra legyőzte a télen ifijeiig legatyásodó, az önsorsrontó feladatokat előszeretettel elvállaló Gálhidi mester edzette Dunaferrt, köszönhetően Sasu kezének és a kispesti ‘HandOfGod’ mozdulat felett szemet hunyó sporinak is. Eddig is dettó ’98-as tavasz reloaded, sőt a folytatás is, beszart 2:1-es vereség a Hungária körúton.

Ami viszont ezután jött, azt mutatta: itt nagy kakker van a palacsintában. Míg Komorával anno fogcsikorgatva húzogattuk be a hazai meccseket a vendégvereségek mellett, és az öreg egy stabil kezdőt rakott össze, addig Őze variált, húzogatott, mi meg zsinórban bekaptunk 3 nagy verést (azaz az MTK-val együtt négyet). Kilátástalan játék, elképzelésmentes taktika. Ez már Kovácsnak is sok volt, s az alsóházi rájátszás, azaz a pokolba vezető út célegyenesének kezdetekor, a Békéscsabán elszenvedett 3:1 után elköszönt a sapkás tábornoktól. Azzal viszont mindenkit meglepett, hogy kit hozott a helyére: a Borsos Vilmos ex-UTE-kapus által pályaedzői minőségben megtámogatott Duró Józsit Dorogról, aki bár belépőjéhez felvett prémes bőrkabijának vizuális élményével is seggre ültetett mindenkit, hát még elszántságával kispadon. Szerintem, ha vele kezdjük a tavaszt, bennmaradunk…

Durci ugyanis játékoskorából ismert kompromisszum-mentességével csapott a lecsóba, rögvest egy újvárosi vendégsikerrel indítva, ahol egy vasgyári öngól mellett Sanyika és Hfalvi is perkelt egyet-egyet. A pofozógépstátuszba visszaeső Dunaferr legyőzése persze nem volt egy hatalmas trófea, de nekünk, akik már az első forduló óta nyeretlenek voltunk, ez bizony nagyon kellett! A következő fordulóban a Vidi jött a Bozsikba s Berci bával a kispadon hódoltak be Sanyika gólja előtt. 2 meccs, 6 pont, bravó Durci! A 7 nappal későbbi, soproni fellépés is remekül indult, szünetben 2 ide, Sanyika és Hamar Pilu a gólfelelősök, ám utána fordít a Matáv, és itt valami eltört. A meglepetésre alsóházba kerülő bajnok, a Zete most bánhatta igazán az elszórakozott alapszakaszt, remek keretével ugyanis bucira vertek mindenkit az alsóházban – igen, mi is örültünk, hogy ilyen keretek ellen kellene elkerülni a kiesést. A következő, B’csaba elleni hazai már egy görcsös Honvédot mutatott, hiába mentem ki vidáman Tamás barátommal a meccsre a Határ úton bevert újüveges Dreher folyományaként, a Kovács Norbi öngóllal vezető csapatunk (igen, ő az a Kovács aki Dolcetti alatt lesz majd alapember és cséká Kispesten) végül a második félidőben kapitulál egy csabai találat előtt, 1:1,  nagyon hiányzik majd ez a 2 pont a fő rivális ellenében. A meccsről még megmaradt, hogy az amúgy sem a hajtásáról híres Bárányost váltó Zombori “Alibi” Zalánt látva visszasírtuk az akkor még hajkoronával rendelkező Barit a kezdőbe. Zalán kispesti pályafutása igen „eredményes” volt: előbb fejsérülést szenvedett a felkészülés végén, majd mire az alsóházi derbikre visszatért, kb. elment a kedve a focitól. Ilyen magas ívben beleszarós teljesítményt pedig egy kiesőjelölt nem bír el nem csoda, ha a sporttévé szakkommentátorának édes gyermeke nem örvend közimádatnak Kispesten azóta sem.

Nächste Haltestelle ist Fehérvár. Durci ismét hőskölteményt ír, 2:1 ide. Felcsillan egy utolsó reménysugár. 2 napig… akkor érkezik ugyanis a hír: vesztegetésgyanú merült fel. Hamar Pilu ugyan állítja, csak egy Elvis CD-t kért volna vissza Pomper Tibitől, ám összeszednek 4 fehérvári spílert, akik így-vagy úgy meg lettek keresve. Már csak ez hiányzott. Ráadásul a pletykák valahogy Békés megyéből indultak ki a zuhanyhíradó szerint. Ezt persze ma már ki tudja – az mindenesetre nem feledhető, hogy a bennmaradásért hozzánk hasonlóan minden eszközzel küzdő Kerekesné klubvezér és edzője, a sikerorientált Supka Attila is kapott bármilyen alkalmon hogy a gyepen túl a lelki hadviselés terén is odategyen a riválisnak – mint ahogy ha kezünket a szívünkre tesszük, nem zörög a haraszt, ha nem fújja a szél, valószínűleg nem csak muzikális témáról szólt a Hamar-Pomper interurbán beszélgetés. Mindenesetre az, ahogy akkor dr. Szieben vezetésével meglehetősen egyoldalú módon feküdtek rá az MHLL ész MLSZ fegyelmi részlegei a klubra, miközben hasonló esetek gyaníthatóan keresztül-kasul hálózták be a Bohócligát, nem kis visszatetszést keltett. Sokan vertek szöget NB1-es létünk koporsójába a ’98-2002 közti sportpolitikától kezdve a saját klubvezéreinken át a nem ritkán dilettáns szakmai stábokig vagy hajmeresztő igazoláspolitikánkig bezárólag, ám gyanítható, hogy az egyik utolsó földdarabot az egykori csepeli kapus lökte a sírgödörbe, illetve a pszichikai hadviselésben akkor remek teljesítményt nyújtó ‘csabai különítmény. Hogy a lilák utolsó előtti fordulós meglepő soproni győzelméről, illetve a szóbeszéd és szájhagyomán által életben tartott Farkas Balázs Matáv-kapus hajmeresztő betlijeiről itt és most csak egy sokatmondó félrenézéssel emlékezzünk meg.

Szóval bundabotrány, „A szólás szabadsága” műsorban szereplő Szieben-Hamar duó, pontosan olyan reflektorfény, amire nem vágytunk e kiélezett helyzetben… Jön a Matáv hozzánk egy újabb sorsdöntőre, itt már az idegek is felmondják a szolgálatot, Lazics alattomos játéka kiállítást eredményez nálunk, a forrófejű Sanyika, majd a reklamálásba beleposszanó Bari is kiszórva. Csoda hogy nem kapunk ki. 0:0, morális csőd, jön a bajnok Zete-meccs idegenben, ahol győzni kellene, úgy hogy a ’csaba kikap Sopronban. Nem az utóbbival lesz a gond, úgy tűnik…

A képlet hasonló volt az egy évvel korábbihoz: vizsgaidőszak ezerrel, szigorlatok a láthatáron, közben a kilátástalanságig bukó Kispest. A mindent eldöntő meccsre együtt készültem a regionális tudomány szigorlattal: 2 tétel beverése közt jött a meccs – ezúttal a TV-ben. Telesport, vagy Duna TV (??), szakkommentátor Csábi Józsi, aki elmondja, nehéz lesz, de ő nem mondhat mást, bízik a Honvédban. Itt zártam őt végleg a szívembe… Aztán a meccs. Asszem a Zete ment eggyel, vagy mi, már nem is tudom, az tuti, hogy Sasu verte a gólunkat, de 2:1 a szünetben oda, és tán döntetlen a Békéscsaba soproni vendégjátéka? A szünetben már rosszul voltam, percenként mentem ki a konyhába 1-1 pohár vízért, mert bár lélekben én a Matáv meccs után eltemettem a csapatot, én már próbáltam megemészteni egy hete a megemészthetetlent, azért belül csak bíztam a csodában, 1916 óta valahogy mindig megmenekültünk, csak az én focieszmélésem óta ’barcikán is ’90-ben, Komorával is ’98-ban, Gálhidivel is ’99-ben, Dömével is 2002-ben, nem lehet hogy most valami rossz történjen… Aztán jött a második félidő és a harmadik Zete gól, Hrutka, Hungler mint két szellemkép, úgy mozognak a 16-oson belül, az eltiltott Bárányos helyett a Zalán mintha pályán sem lenne, a Torghelle-pótlék Hercegfalvi daraboskodik, áhh, menjünk a brébe, mit is akarunk, az utolsó 20 perc tömény szánalom, és akkor a riporter elköszön, stúdióba visszakapcsolás, Csábi valamit motyog, a műsorvezető is, aztán reklám. Én csak bámulok a sötét képernyőre mint egy katatón, és aztán néma csönd… Kiestünk. A történelmünk során először.

Az ezt követő hét valahogy elment. Valahogy elvánszorgott, készültem a vizsgákra meg minden, és mégsem volt semmi ugyanolyan, mint addig. Úgy éreztem, mintha egy mankót kirúgtak volna a hónaljam alól és fetrengenék az utcán mozgásképtelenül, de senki nem segít… barátokkal, haverokkal próbáltam megbeszélni ezt az egészet, de senki nem értette. Csak tesóm, más senki. Ki is érthette volna persze. A focit csak hírből (és tőlem) ismerő barátok? A tágabb család? Nem. Ezt a terhet nekem kellett cipelni, én döntöttem 1988 táján a Kispest mellett… – mondogattam is magamnak, ha az MK-siker vagy a bajnoki címek idején jó volt a Honvéd, most se hőzöngjek. Kiestünk, ez van. De ezt akkor majdhogynem lehetetlen volt megemészteni.

A hazai zárásra se mentem ki. Ez már sok lett volna. Látni egy elszúrt idény végét, az agónia utolsó vonaglásait, élőben végignézni, ahogy kimúlik egy történelmi klub, ezt nem vette be a gyomrom. Otthon gyászoltam csöndben. A sztorihoz hozzátartozik, hogy ekkoriban hihetetlen vészfellegek gyűltek a stadion fölé. Kovács Attila bedobta a törülközőt, a kiesést követően jelezte, ennyi volt, őneki ez meghaladja az erejét, viszlát. Maradt Pini tulajnak, aki nem tűnt túl lelkesnek egy NB2-es csapat fenntartását illetően. A záró meccsre Hrutka, Zombori és Bárányos, azaz a főkolompos húzóemberek ki se merészkedtek, a helyükön lelkes ifistákat (Paróczai, Csobánki, Kaszás) foglalkoztatott Duró, sőt, a végén még Forrai Rambó is kapott pár percet. A lényeg annyi: ekkor úgy festett: 95%, hogy a szurkolói által pár hónapja eltemetett (és igazi fakoporsóval felravatalozott) Vasas után mi is VIP-jeggyel megyünk a levesbe. Hogy egy utolsó Honvédmeccset megnézzek a világtörténelemben és utána kb. a szemem láttára lakatolják le a stadion kapuját és szántsák fel a pályát, na ezt nem tudtam megtenni, hogy kimenjek megnézni mindezt… otthon szenvedtem inkább egy beadandó dolgozattal, a neten követve a meccs állását, 4:1-nél  pedig ki is kapcsoltam a gépet. „Hát ennyi, volt, Kispest”, sóhajtottam, és ekkor lépett be Öcsém a szobába és közölte, hogy a 3 nappal korábbi szülinapomra sajna nem készült el az ajándéka, csak most tudja odaadni, és átnyújtott egy sárga szatyrot, amiben benne volt a múltkori mezes posztunkban emlegetett Wilkinson-os JAKO piros hazai mez, a hátán a vezetéknevemmel és az 5-ös állandó fociszámommal. Én meg ott álltam, mint egy tök, jobb oldalamon a kikapcsolt számítógép, amely az előbb még ontotta a tök fölösleges 4:1-es sikerünk, azaz utolsó NB1-es meccsünk adatait, bal kezemben a mez, amit a hímzett címernél markolok, velem szemben a fancsali arcot vágó Öccs, és nekem leginkább sírni lett volna kedvem pedig 22 éves férfi lettem volna már akkor is vagy mi a szösz.

Az idény alapcsapata, kb.:
Ősz: Tóth J. – Babos, Dulca, Téger, Batrinu – Balint, Piroska, Bárányos, Dubecz (Hercegfalvi) – Sasu (Borgulya), Torghelle.
Tavasz: Tóth J. (Molnár L.) – Babos, Hrutka, Pandur, Filó A. (Takács Z.) – Hamar, Bárányos, Erős K., Hercegfalvi (Erős G., Balogh P.) – Torghelle, Sasu.

A védelemben esélyt kapott még a fiatal Mészáros Attila és Kaszás Endre, illetve az ifjú Paróczai, továbbá a Vecsésről visszatérő Hungler. Középpályán epizodistaként jelentkezett Vadócz, Simon János és Forrai Attila, Takács Zoli pedig hol e csapatrészben, hol a védelemben tűnt föl. Laczkó Endre ősszel tolta itt balszélsőben, Zombori Zalán és Mracskó Mihály pedig a nevükből próbáltak megélni nálunk, de azt kell inkább kárhoztatni, aki idehozta őket. Csatársorban a legendás Fedor Ottó is kapott pár percet, hogy a Dunaferr elleni záráson debütáló Csobánkiról ne is beszéljünk, sőt, előretolva Hamar is meg-megjelent e poszton. Kozarek ebben az évben is csak statisztaszerepeket kapott a mindenkori trénerektől.

A szezont egyetlen szóval jellemezhetjük: káosz. Ha többel akarjuk, akkor: kapkodás, szakmaiatlanság, hibás döntések, rossz igazoláspolitika. Ősszel bután indultunk az idénynek, egy sereg távozót próbálva pótolni egy formán kívüli Piroskával és a halovány Laczkó Árpáddal. A mély vízbe dobott ifistáknak ez sok volt elsőre. Mire belejöttek volna, jött a tavasz, és az ész nélküli légiósmenesztés, a kád vízzel együtt a gyereket is kiöntve… 1 hónap alatt akartunk csapatot építeni, 13 (!) új igazolással, egy rakat fölösleges arccal, és egy koncepciótlan edzővel, aki a felkészülési időszak helyett a bajnokságban próbált kísérletezni. Durci hiába kísérelte meg oltani a tüzet, 4-5 kis literes favödörrel egy égő pajtát nem mentesz meg, max a kárt csökkented. Bár esetünkben tök mindegy volt, hány ponttal esünk ki, egy Kispest nem eshet ki, mégis megtörtént a szégyen.

Hosszú út végére értünk tehát, s tudjuk, a pokolhoz vezető sétány a jó szándék mellett Komorákkal, Konczokkal, Pinikkel, Kovács Attilákkal, Hrutkákkal, Zomborizalánokkal, Gyulán megkergetett Borgulyákkal, Tornyikkal, Bárányosokkal volt kikövezve. Ott voltunk a „végre” a lejtő alján, de nem a megkönnyebbülés jött, hogy nincs tovább, inkább a kérdés: egyáltalán merre tovább? És bizony a szezonzárás után néhány hétig úgy tetszett: az a tovább max a sportmúzeumok vitrinje lesz, ahol majd én is megmutathatom az unokámnak 60 év múlva, hogy „látod, Öcskös, valamikor létezett egy Kispest-Honvéd, az volt nagyfaterod kedvenc csapata…micsoda klub volt az…”.

* * *

…és a slusszpoén az, hogy nem így történt. Csodák csodája, és sok szurkolónk érdeme, de 2003 nyara a vég mellett egy új kezdet dátuma is lett, ami bebizonyította, hogy a Kispest nem szűnhet meg, mert van rá igény, mert sokan vannak, akik nem engedik eltűnni a klubot. De ezekről az örömteli dolgokról és a hollywoodi filmbe illő 2003-04-es idényről már csak a következő epizódok mesélnek majd!