Azon gondolkodom, hogy utoljára talán 2017-ben, Tel-Avivban fordult az elő velem, hogy természetes vízben lubickolásból mentem még aznap meccsre. Most az épített strandokat kifejezetten nem számolom, csak a tavakat, folyókat, tengereket.
Illetve 2020-ban majdnem összejött. Az első fordulóban nagy rössel nekivágtunk reggel a Velencei tónak, hogy estig ott múlassuk az időt, aztán jöhet a felcsúti idénynyitó. A szuperkorrekt akkori szabályozásnak hála, a meccs végül elmaradt, így helyette a Csákvár-Ajkát néztük meg, akik történetesen épp a Felcsút és a Honvéd fiókcsapatai voltak ez idő tájt.
Valamiért Zalaegerszegre, vagy Kaposvárra menet sosem álltunk meg a Balatonnál, legfeljebb hazafelé, és akkor is csak azért, hogy engem kitegyenek. A Tiszánál nincs olyan csapat, ami vízközelben játszana, és Pakson se jutott egyszer sem eszünkbe, hogy nézd már, ott a Duna.
Aztán Siófokon is legutóbb 2019-ben, télen játszottunk. A hógolyózás mondjuk pont víz, viszont nem strandolós.
Ha nem lesz vihar, eső, ésatöbbi, akkor az egész NB II egyetlen pozitív dolga – a semmirekellőktől megszabaduláson túl – a Balaton lehet. Az ún. csobbanás, a lángos, a hideg sör, és a jómagyarosch végtelen hőbörgés a Magyar Tenger partján elszabadult árak miatt.
update [9:00] // Pesten szakad az eső, és az előrejelzések szerint délig a Balcsinál is ez a terve.
„Közben telefonáltam egyet, hogy melyik vonat legyen pontosan” bővebben
