34. Ennyien, mondom harmincnégyen ácsorogtunk szombaton a diósgyőri vendégben. Elképesztő.
Nyilván nem egy dolog, hanem sok, egymástól független és egymást kiegészítő esemény egész láncolata vezetett idáig. Félelmetes. A nem is olyan régen még az ország egyik legnagyobb utazótábora, ha leszámítjuk a helyi honvédosokat, akkor alig három-négy autót tudott (akart) megtölteni.
Innen szeretnénk gratulálni mindazoknak, akik tettek mindezért, vagy csak asszisztáltak hozzá. Sikerült eltüntetni azokat, akikért ez az egész létezik: a szurkolót.
…némileg tisztább fejjel néz vissza az ember a tegnapi délutánra, de így is nehéz a józan, mértéktartó mondatok megszülése. Körülbelül azt tudom írni, mint a legnagyobb Bohócliger edzők (Véber, Supka és társaik) egy-egy kellemetlenebb végeredmény után: nehéz ilyenkor bármit is mondani. És mégis, most én is kénytelen vagyok ezt a közhelyet alkalmazni, mert ha szívből leírnám, amit gondolok, és amit a többiek végighallgattak tőlem (én meg tőlük) a kocsiban tegnap hazafele, akkor ezzel az erővel új blogot is indíthatnánk, kispestikocsmagoz.blog.hu, esetleg vorosfeketehozonges.taccs.hu címen. De hát azok meg nem annyira mi lennénk. Vagy fene tudja.
Így hát itt és most csak annyit írok le: szégyellheti magát, és ne álmodjon győzelemről az a csapat/edző, aki 75 percet kap emberelőnyben az ellenfele ellen, lélektanilag a kulcspillanatban szerez vezetést (44.-45. p.), és ezek után a második félidőre visszaáll bekkelni. Ez az ócska moralesi-vierchowodi lábszagú catenaccio(cska) ennyit is ér amennyit tegnap láttunk. Sz*rt se. „Aludva egyet a fröcsögésre…” bővebben
Megmondtam, hogy esőben ázunk majd a korzón, sokak között én is, egy iszonyat tré meccsen.
Nos, eső nem volt, én meg a nagy lelkesítő werkliposztom után úgy hajoltam meg egy klasszik őszeleji vírus előtt, mint kismáncsó a terhes atyai örökség alatt, így otthonról, ágyból, gyógyteákkal felszerelkezve szenvedtem végig a meccset. És a meccs tré volt. Ja, ezt eltaláltam.
Apró örömök? Á, dehogy. Ellenben sokadjára is beigazolódott, hogy TV-n keresztül nézve az élőben, meccs-haverokkal még csak-csak kibírható „foci” bizony élvezhetetlen. Sőt. Katasztrofálisán ótvarul pocsék. „Megint besült az RW-jóslat…” bővebben
A cím persze már bőven a hazaút, ahogy a megidézett kishölgy is úgy volt 17, ahogy Job 42.
Szépecske, nem kicsit
Mellékesen a tárkányi túra nem másról szólt, mint a Cordella-féle koncepció végleges és egyben totális elvetéséről. De tényleg, mert ilyen nincs, nem szabad, hogy vanjon, hogy egyáltalán bárki képzetében megtörténjen.
A kussolásnak vége kell legyen! Ahogy sok minden másnak is.
Mikor tegnap este háromnegyed 8 fele Hantával az anyósülésen bekanyarodtam az Üllőire a Hungáriáról, nem sejtettük, hogy nap negatív csúcspontja vár ránk: 35 perc alatt csorogtunk le a Népligettől az Ecseri útig a négy sávnyi kocsit egy sávba szűkítő 3-mas villamos sínrekonstrukció okozta útlezárás okán. Miután a meccset a Hungárián már teljesen kiveséztük, a népligeti vasúti felüljáró alatt Hanta mester csak annyit nyögött be üveges szemmel az akkor már 2-3 perce honoló csendünkbe: „nem mondom, hogy nem unatkozom„. És bár az unalom az újpesti meccsünk kapcsán is sok emberben előjöhetett, mint első szó, ami eszébe jut (ha nem Honvédos és nem épp az utolsó 10 percet nézte a delikvens), az, hogy a negatív élménycentrum nem a Szuszában, hanem ebben a későnyáresti dugóban ért el minket, az azt is mutatja: pesszimista várakozásaimhoz képest nem lettünk kivéreztetve a liláknál, sőt. Végül is lehet örülni az egy pontnak. Csak ez a moralesi időket idéző „játék”, ez piszkálja kicsit a kispesti ínyenc-csőrt. „Olasz meló, pesti dugó” bővebben
