mert célunk csak egy van
Videoton – Bp. Honvéd 2-0
Ahogy a beharangozó végén ígértem, lassan meg kell tenni egyes kijelentéseket. Ott még, ugye, arról volt szó, hogy ha meg tudnánk nyerni pár (de legalább egy) rangadót, akkor lenne esély kilépni a középcsapat státuszából, addig azonban marad a küzdés, hogy mi legyünk az egyenlők között a legegyenlőbbek, vagy színesfémre fordítva a bronzérem mondjuk.
Sajnálom, hogy sanszunk se volt.
„Igazából semmi érdekes nem történt, csak ismét NEM nyertünk meg egy rangadót” bővebben
Bp. Honvéd – Mezőkövesd 1-1
Mint az MTK ellen, csak helyzetek nélkül, rosszul, vagy ha nem is rosszul, de mindenféle cél nélkül futballozva úgy egy pont, hogy simán lehetett volna három is, miközben teljesen veszélytelenek voltunk a kapura. Azért mondom, hogy mint az MTK ellen, amikor viszont jól játszottunk, mert az utókornak úgyis csak annyi marad meg, hogy vezetünk, majd a végén egyenlítenek, két pontnak pedig pápá, nagyon fog hiányozni.
„Ha gólt kapunk, képtelenek vagyunk nyerni, vagy mondjuk így: második gólt rúgni” bővebben
Paks – Bp. Honvéd 0-0
Nehéz szavakba önteni a tegnap történteket, illetve nem történteket. A Paks-Honvédot ugyanúgy hivatalosan bajnoki labdarúgó mérkőzésnek csúfolják, ahogy bármi mást, amit az NB I. keretében rendeznek, azonban ezek többségét a gondos futballvezetésnek hála nem láthatjuk, hiszen mi magunk is mérkőzésen vagyunk, a többi pedig velünk azonos időben.
Szóval. Mi csak a saját meccseinket látjuk, amik ugyanúgy bajnoki labdarúgó mérkőzések, mint a többiek, ugyanúgy pontot ér az azokon mutatott teljesítmény, ugyanúgy belépőjegyet szednek rá, a liga neve is ugyanaz, tényleg minden.
Ezek a meccsek aztán vagy nézhetőek, vagy nem, de többnyire inkább nem. Azonban Pakson kiderült, hogy a nézhetőségnek, illetve a nem nézhetőségnek is vannak fokozatai, és ez a meccs egy időre beállította a tengely egyik végét.
„Maradjunk annyiban, hogy hoztunk egy pontot a Fradin” bővebben
Jön felém a szomszéd tegnap öt előtt egy kicsivel, hogy visszaadná a gyerekem, most már vigyázzak én rá – ő Brüsszelből, én Budapestről kerültünk ugyanabba a faluba pár napra, gyerekeink spontán együtt játszanak évi egy hetet négy részletben – mindkét kislány nyafogni kezd hogy ők még játszani akarnak, úgyhogy felajánlom, hogy jöjjön át a Brüsszeli Lány is. „Nem zavar?” „Dehogy zavar. „Nagyon rendes vagy” – érzem, hogy ezt gondolják, sütkérezek egészen a garázsig, mégha ez önös érdek is, ha van valaki, aki játszani akar a gyerekemmel, akkor nekem nem kell, én a meccset nézem. Végülis csak a háromnegyedét, de az összes gólt.
„Ütöttük a Várdát, máris a Bundesligába látom a Holcsikát” bővebben
Ilyesmi mondatok hallatszódtak tegnap a meccs után, mind a képletesen, mind a képletességet elhagyva a józanabb és nem józanabb emberek szájából kifelé, bele a szombathelyi estébe, mintegy kritikaként, miközben hatalmas ünneplés a folyosón, dalolászás, hangoskodás, miegymás.
Az ambivalencia maga a tipikus Kispest, kérem alásan.
