Inkább foglalkozzunk magunkkal

Tudjátok mi a különbség a szocialista lengyel autóipar és a Videoton között? A lengyelek legalább odaírták az olaszoktól másolt Fiat neve elé, hogy Polski, míg a Videoton akadémiája csak úgy natúrban, Puskás FC néven indít csapatot a másodosztályban, mintha Öcsi bácsi mindig is az övék lett volna.

Elismerem, szimplán demagóg a felcsapás, de ne legyünk szemérmesek, egy beharangozó a blogvilágban nyugodtan szólhat a hangulatkeltésről. A Videotont lehet szeretni, meg lehet nem szeretni, a Puskás név használata ehhez nem több egy töltetnél. (Amúgy a Videotont, de a vidistákat mindenképp lehet – és kell – sajnálni, vélhetően a hátuk közepére kívánják az egész rájuk telepedett mindent, ők csak szimplán szeretnének örülni az eredményeiknek.)

Amit viszont kell, az az aktuális ellenfelünk eredményeinek elismerése. Az Európa Ligában két ellenfélen is túljutva, két meccsre vannak a csoportkörtől, ráadásul egy nálunk valamivel magasabban jegyzett bajnokság képviselőjét búcsúztatták legutóbb meggyőző fölénnyel. Minden tiszteletünk. (Gyűjtögessék csak az UEFA-pontokat, jól fog az még jönni nekünk jövőre.)

A szép eredmények ellenére ne hagyjuk elbízni magunkat, hamisan beleringatni magunkat egy lehetőségbe, hogy majd a fakóval állnak ki ellenünk, és spórolnak a Trabzonsporra. Lehet, így lesz, de pont attól jók, hogy van egy hosszú padjuk, és onnan bőven okozhat bárki kellemetlenségeket nekünk. Elég csak Torghellére gondolni, vagy a mostanában rendszeresen becserélt fiatal Kovács Istvánra, esetleg bárki másra, mondjuk a tavalyi kupameccsekről Szolnokira, Gyurcsóra. Jók, nagyon jók idén. (Ugyanígy hagyjuk azt a Pápás hazai fiaskót is az első körből, egy olyasmi, rendszeren kívüli kisiklás mindig benne van, akár véletlenül is.)

Foglalkozzunk inkább magunkkal.

Egy olyan meccs előtt állunk, ahol nem kevés, az utóbbi időben felvetett kérdésünkre választ kaphatunk, vagy legalább közelebb kerülhetünk a lehetséges válaszokhoz.

Kemenes Szabi vajon tényleg ennyire jó formában van? Az láttuk az EL-ben és a bajnokságban, hogy nagyon elkapta a fonalat, és bár a Vidi nem egy Anzsi, de ettől még minden bizonnyal megpróbálkoznak majd (gyakran) a kapura lövéssel, vagyis lesz dolga.

Ignajtovic és Debreceni belsőpárosa vajon tényleg annyira stabil, mint hisszük? Az utóbbi időben mindig volt egy Már Bizonyított Nagy Öreg a védelem tengelyében (Szmiljanics, Botis), most viszont úgy alakult, hogy Debi lett a tapasztalat, Ignja pedig a szokásos betevő Ismeretlen Szerb, akiből még lehet valaki.

Zivanovic és Diarra vajon tényleg megéri a pénzét? Egyelőre mindkettejükről szemérmesen hallgattunk, úgy éreztük nem lenne korrekt egy felkészülési meccs és két bajnoki félidő alapján bármit is mondani, bár Zivanovictól egyszer már nem nagyon voltunk elájulva, de a Diósgyőr ellen még így is volt néhány jó megmozdulása.

Vernes vagy Vécsei, esetleg mindkettejük lesz idénre a stabilan játszó akadámistánk? Mindkettejükről tudjuk, hogy jók, Vécsei ráadásul pont az a fajta játékos, akit Kispesten különösen tud szeretni a közönség, hátha lesz végre és újra egy saját nevelésű irányító-középpályásunk. (Nyilván nem egy új Bárányos és világvándor, inkább egy Pisont.) Vernesről is tudjuk, hogy korosztálya egyik legnagyobb tehetsége, nála inkább mentális problémák lehetnek, lehettek, hogy csak szakaszosan és néhány meccset játszhatott a korábbi edzőknél. Reméljük ez lesz az az év, amikor végre átbillen, mert Rossi nagyon bízik benne. (Baráth és Nagy Krisztián szintén az Akadémiát képviseli a keretben, posztjukon egyelőre komoly konkurencia található a kezdőben, úgy érezzük, Rossi folyamatosan szoktatja majd őket az NB I-hez.)

Diaby és Délczeg valóban egy vállalható csatársor NB I-es szinten? A Nemzeti Sport számítógépes segítsége szerint: igen. Szerintünk pedig talán lesz újra egy Danilónk.

Mister Rossi vajon mire képes egy erős ellenfél ellen, egy előzetesen nyerhetőnek tűnő meccsen? Érdekes jelenség, hogy túl vagyunk hat tétmeccsen, Rossit mégsem kezdte ki senki. Mármint úgy értem, nálunk ilyenkor már rég szokták legalább néhányan szidni az edzőt, hogy ezért hülye, azért barom, miért nem játszatja a fiatalokat, miért játszat annyi fiatalt, miért a sok külföldi, miért az egy csatár, és miért, miért, miért? Rossi valamit vagy nagyon jól csinál, vagy ő maga a Jellegtelen és Feltűnés Nélküli Ember, aki eszünkbe sem jut, hogy van. (Az utóbbi lenne az igazi, mert az olyasmi, mint a jó spori, akinek az a jelzője, hogy nincs, vagyis itt azt jelentené, hogy jó a csapatunk, leköt minket a játéka.)

Vajon maradunk száz százalékosak?

Európától elzárva is van élet – és Honvéd

Kilátás Dhermiből az albán Riviérára.Kilenc az egyhez. Ennyi volt az esélye annak, hogy az Európa Liga első selejtezőkörében olyan ellenfelet kapjunk, aki Macedóniából, Montenegróból vagy Albániából érkezik. Nem nagy sansz, de azért mégis valami, amiben lehetett reménykednem. A lényeg egyszerű, megszokott baráti társaságunkkal idénre egy albán körutat terveztünk be, gondosan (véletlenül) arra az időpontra, amikor a Honvéd talán idegenben meccsel.

A sorsolást tűkön ülve vártam, és amikor eljött a nagy nap, minden forrást egyszerre nyitottam meg a böngészőmben, hátha. És bejött! A gép kidobta nekünk a Flomurtari Vlorét, ami ugyan Közép-Albánia, és csütörtökön, mi pedig szombaton indulnánk, de egye fene, biztos lesz majd valami fuvar, és két napot ki lehet addig ott is bekkelni, amíg fel nem szednek a többiek az északi határváros Shkodrában. Azonnal szervezkedni kezdtünk, hogy jöjjön a rossz hír, tévedés az egész, idegenben kezdünk, vagyis egy héttel korábban. Hatalmas koppanás.

Az albániai túra ettől még állt, az korábban le volt szervezve, így sebaj, legalább a visszavágót még épp látom, hiszen azon a csütörtökön itthon leszek. Sőt, utólag azt mondom, jó ez így, Tchami gólját vétek lett volna bármiért is kihagyni.

Albánia egy csodálatos ország. Aki még nem volt, és már tervezi a jövő évi nyaralását, annak tényleg szívből tudom javasolni, legalább fontolja meg. Egy valóban szabad ország, ahol előfordulhat, hogy az autópálya belső sávjában szembe jön egy autó, ahogy az is, hogy teheneket vezetnek keresztül rajta, de mégis van valami sajátos bája. A biztonságérzet, ami egy-két nap után magával ragadja az embert egyáltalán nem látszólagos, az albán emberek tényleg kedvesek, barátságosak és mivel valami homályos történelmi kapcsolatot feltételeznek a két nép között, még külön szeretik is a magyarokat.

Szkander bég, az első önálló albán államalakulat megalapítója, annak ellenére, hogy egy kiugrott török janicsárvezér volt, barátságot ápolt Hunyadi Jánossal, aki – később soha meg nem érkező – seregeket ígért a megsegítésére a korábbi munkaadóival szembeni harcra. Innen a nagy szeretet, és hogy Hunyadi neve rendszeresen feltűnik a legnagyobb nemzeti hősüké mellett.

Külön érdekesség, hogy a modern és független Albánia 1912-es kikiáltásakor Magyarország (és a Monarchia) elsők között ismerte el az újonnan létrejött országot, hogy 1916-ban, a világháború hevében hirtelen meg is szállja azt.

Vloréba végül egy héttel a visszavágó után sikerült eljutnunk, a stadion környékén már nyoma sem volt a két héttel korábbi eseményeknek, az embereket egyáltalán nem foglalkoztatta a gyorsan jött kiesés. Itt kell megjegyeznem, az albánok nagyon, de nagyon szeretik a labdarúgást, a legtöbb kávézóban, étteremben, kifőzdében rendre kint van egy tévé, amin lehet követni valamilyen meccset, valamint még egy tévé, ahol teletext-adásként az aktuális fogadási ajánlatokat. (Jó, lehet, a piramisjáték-korszak után, inkább fogadni szeretnek, de azért a focit is.)


Azért ha már ott voltunk, a 3-0-ás összesítésről mindenképp meg kellett emlékezni.

A kávé mindenhol csodálatos, de mindez nem lehet véletlen, hiszen Olaszország az elmúlt száz évben legalább ötször szállta meg az országot. Szóval egy ilyen tévével és remek eszpresszóval felszerelt berati kocsmában néztük meg helyi szurkolókkal közösen a Korce-Debrecen meccset, és bár hamar kiderült rólunk, hogy magyarok vagyunk, és az is, hogy közös nyelvünk ott és akkor a kézzel-lábbal mutogatás, a kedvesség tapintható volt. Ahogy mi is, úgy ők is elismerték a faultokat, a sárgákat, egészséges szurkolással biztatták csapatukat. Ez volt az első találkozásunk a futballal az országban, és azonnal maradandó élményt nyújtott.

Másnap, ha már ott voltunk, ellátogattunk a berati stadionba is, ami nagyjából a Fáy utcai Vasas-pálya színvonalát hozta. A gaz ugyanúgy kinőtt a körlépcsős lelátó sarkaiban, a szórványosan felszerelt székek koszosak. Érdekes tapasztalat volt, hogy az albánok mennyire magukénak érzik a csapatukat. A sporttelep igazából nem is sporttelep volt, hanem egy klasszikus stadion, ahol a klubház és a tribün egyazon, utcafronti épületben kapott helyet, aminek aljában kávézók, kisboltok, burekesek kaptak helyet, előttük pedig a szimpatizánsok sörözgettek, ücsörögtek egymással beszélgetve. Amikor benyitottunk a klubházba és kisétáltunk a gyepre, senki hozzánk nem szólt, csak kifelé, de látták, turisták vagyunk, és hagyták, hadd nézelődjünk a folyosókon kihelyezett tárlatok között. Szimpatikus népek, na.


Stadion Beratban.

Rövid tengerparti kitérő után eljött sajnos a hazaindulás napja, amit gondosan úgy terveztünk, hogy két napra nyúljék el, így lesz alkalmunk megnézni Gjirokastra városát, ami nem különben egy másik, de arrafelé egyáltalán nem kedvelt történelmi legenda, Enver Hodzsa szülőhelye. A város gyönyörű, több domb belső oldalára épült, a tetőn lévő várból pedig csodálatos kilátás nyílik az egész tájra. Ugyanitt találjuk a fegyvermúzeumot, ahol megtekinthetjük az albán légierő legnagyobb hadizsákmányát, egy földre kényszerített, a légtérbe véletlenül betévedő meghibásodott amerikai felderítőgépet. Illetve a felderítőgépnek a kibelezett vázát, ami külön jó, hiszen a forró köveken való séta után nincs is jobb, mint egy forró bádoglemezt tapicskolni.


A Puskást emlegető bácsi ezen a sarkon dolgozott.

Gjirokastra amúgy nem csak ezért maradt emlékezetes számomra, hanem mert itt hangzott el először a mindig és mindenhol elhangzó szó, ha az emberről megtudják: magyar. Puskás! – mondta egy éltesebb öregúr, akinek az volt a munkája, hogy az egyik utcában, ahol sok burekes volt egymás mellett, ott ő volt az általános célú kisegítő. Volt, hogy sportfogadási tippeket adott az egyik kávézó teraszán ücsörgő fiataloknak, volt, hogy turistákat kalauzolt be az egyik étterembe, és volt, hogy csak úgy beszélgetni próbált bárkivel, akit meglátott. Velünk is. (Az úr egyébként Juventus-drukkernek tartja magát, de a világ valaha volt legjobb futballistájaként már Puskást nevezte meg, aminek mi persze örültünk, de azért elgondolkoztunk azon, hogy hol és mikor láthatta Öcsi bácsit játszani, valamint, hogy egyáltalán hol hallott róla egy olyan országban lehúzva egy életet, amelyik folytatólagosan egy sajátos izolációs politikát művelve, elzárta magát teljesen a világ többi részétől? Mindegy, Puskás neve egy és ugyanaz, a világon mindenhol ugyanazt jelenti.)

Albániával a magyar válogatott eddig ötször találkozott, és gólt sem kapva, egy döntetlen mellett, 18-0-ás gólkülönbségű örökmérleggel nyeri a párharcot. Az imént megénekelt Puskás Ferenc ezekből mindössze egyen, 1950 szeptemberében, a Megyeri úton rendezett 12-0-ás mérkőzésen játszott, és lőtt négy gólt.

Visszatérve Európába, a macedón főváros Szkopje főterén újra ámulatba kellett essek. A múltját frissiben kitaláló köztársaság most épülő, és mindenféle maguknak vindikált nemzeti hősök szobrával telitűzdelt centrumában az egyik szoborra vigyázó biztonsági őr kérdezte meg: honnan jöttünk? Mondtuk Magyarország, mire azonnal rávágta: Honved. Nem kertelt, és mi sem (én) árultuk el magunkat mondjuk egy jól elhelyezett piros-fekete sállal, hanem neki Magyarország egyenlő a Honvéddal. Ne feledjük, Macedónia a legutóbbi időkig Jugoszlávia része volt, amely ország azért elég komoly sportbarátságot ápolt hazánkkal, a focicsapataink rendre találkoztak egymással. És mégis a Honvéd maradt meg neki, holott alig lehetett több 40-45 évesnél. Aztán persze sorolni kezdte, és érdemes megfigyelni (mert én is felírtam magamnak) a sorrendet: Paksz, Videoton, Debrecsenyi, Fasas, Péksz – és végül, már utánunk kiabálva jó messziről: Ferencvárosz. Mit lehet ehhez hozzátenni? Érzi. (Nyilván, amikor bedobtuk a Vardar nevét, azonnal boldog lett, tovább mélyítve a népek közötti kapcsolatok egyetlen és valós formáját: a futballbarátságot.)


Tengerparti szigetek Ksamilban, az albán Riviérán.

Albánia egy csoda – jelenleg. Egy élhető, szerethető, meglátogatható ország, amiről sok-sok butaság kering jelenleg is a magyarországi közhiedelemben. Senkinek a veséje és egyéb alkatrésze nem volt veszélyben, hogy eladják gonosz szervkereskedők; amíg ott voltunk, egyszer sem keveredtünk olyan szituációba, ami vérbosszút vonna maga után; muszlimok ugyan, de sört nyugodtan ihatunk nyilvános helyen (ahogy az egyik bank biztonsági őre is, aki a fogadótér melege elől az utcára menekülve, egy fa árnyékában nyugodtan rápattintott egy üvegre); a 750.000 (hétszázötvenezer!) bunker sem feltűnő, mert alig látni közülük egyet is. Szóval szinte semmi sem igaz, amit hallani az országról, viszont ezzel szemben egy remek célpont, ha valaki olcsón, remek körülmények között, kedves országban, szép tengerparton szeretne nyaralni. Csak javasolhatom mindenkinek.

(Az pedig már egy külön szépség, hogy a hazaúton bekapcsolt telefonon megláttam, a csapat felkészülési meccset játszik az izraeli Ashdoddal, és mivel még csak az első félidő megy, mi pedig Kecskemét környékén járunk, simán meglehet az utolsó negyed óra. Meglett, vagyis sikerült a Bozsikba hazajönni.)

Állítások mentén – Honvéd – Diósgyőr 2-1

Ezért a meccsért megérte feladni a nyaralást, és a kora délutáni hőségriadó idején vonatra pattanni, állni Fehérvár előtt a nyílt pályán egy órát (gondosan mindennemű levegő nélkül, Spock ilyenkor már valószínűséget számolna rég a létfenntartó rendszerre), hazarohanni, lezuhanyozni, majd ki a stadionba. Tetszett amit láttam. Nem volt tökéletes mérkőzés, de minden megvolt benne, ami feltétele az élvezetes jelzőnek. Rövid beszámoló, erős állítások mentén.

Ha Szerethető Sanyibá nem gondolkodik el Kemenesen, akkor nem érti a szakmáját. Szabi már Siófokon is villantott valamit abból a formából, ami miatt tavaly abszolúte kedvenc lett a kapunkban és a csapatból, hogy a Diósgyőr ellen olyan bravúrok sorozatát mutassa be, amire csak nagyon kevesen képesek (meccsről meccsre!) a magyar mezőnyben. Alig telt el három perc, máris tornáznia kellett, és néhány egyéb jellegű védés után, az utolsó pillanatokban úgy ütötte ki Abdou fejesét, hogy az végül maga lett a jól megérdemelt három pont.

Mert a Diósgyőrt csúnyán megvertük a széleken. A legutóbb megítélése szempontjából még erősen talonba tett Zivanovic indította a helyzeteink sorát egy jobboldali elfutással, majd pontos centerezéssel, hogy Délczeg Geri elsőre még naggyá tegye Ribánszkit, de amikor Diaby tette ugyanazt, ugyanott, arra az ellen kapusának már nem volt válasza. Szép támadásokat futtattunk, hol Vidovic, hol Zivanovic, hol Délczeg, hol pedig a visszalépegető Diaby okozott komoly zavart, tette be, vagy vissza a labdákat, és ha kis szerencsénk van, Gege lövése sem a lécen csattan.

A védelem széle ennek ellenére nálunk is némi javításra szorulna. Talán igaz az az állítás, hogy Novák Alekszisszel stabilabbak lennénk balbunkóban, de ennek fejében vélhetően visszaesne a támadójátékunk, amit viszont Vidovic old meg olykor parádés megoldásokkal fűszerezve. Emlékezhetünk, általános vélemény volt a lelátón, hogy a túlpörgött Markót a sárgája után le kell cserélni, mert különben kiszóratja magát. Erre mi volt a válasza? Labdaszerzés, hatalmas keresztlabda Diabynak, aki második szándékból meglőtte a második gólunkat. (Vidó ezután húzódásra panaszkodva cserét kért, Baráth Boti jött be a helyére.) A lényeg, hogy kettejük ötvözete lenne az igazi megoldás, de – és valljuk be – mindez olyan szintű játékost jelentene a poszton, amit a jelenlegi Honvéd nem engedhet meg magának. Egy nemzetközi szinten is közepesen vállalható balhátvédet.

A csapaton belüli, valamint az edzővel való kommunikáció látványosan döcögős. Volt egy jellemző momentum a meccsen. Még az első félidőben szöglethez jutottunk, és Lovric, ahogy azt tőle elvárjuk, el is indult felfelé, talán befejelni a szokásos gólját. Rossi mester erre ráparancsolt, hogy maradjon hátul, mire Iván karját széttárva értetlenkedett a kezdőkörben, majd hátrafordult Kemeneshez, aki – kívülről úgy tűnt – szintén nem értve a helyzetet, bőszen integetett neki: menjen előre fejelni. Ez meg mi volt? Lovricról tudjuk, minden, csak nem szélvészgyors, egy esetleges miskolci kontrát talán megoldana helyezkedésből, de ha futóversenyre kényszerítik, akkor nagyon kevés ellenfelét győzné le. Fejjel viszont legalább egy fejjel van a mezőny fölött, de minimum a felső tucathoz tartozik. Még egyszer mondjuk: érthetetlen jelenet volt, amit nem tudunk másnak betudni, mint valamiféle kommunikációs hibának.

Labdabiztosnak tűnünk, az elszórt labdákat képesek vagyunk visszaszerezni. Rossi mester úgy látszik esküszik arra a lemmára, hogy meccset csak a labda birtokában lehet nyerni. Azt már korábban is írtuk, hogy a hátsóbb régiókban, a saját térfelünkön meglepően üzembiztosan és pontosan pörgetjük a labdát, középen Mufi jól szűr, emberhez passzol, most pedig azt láthattuk, hogy már elől visszatámadunk, azonnal próbáljuk visszaszerezni a frissen elvesztett labdát. További nagy érdem, hogy a támadásokhoz viszonylag sokan zárkózunk fel, mindig van megjátszható ember. (És itt kell legalább időlegesen visszaszívnunk egy korábbi állításunkat, miszerint Gege sokkal többre lenne képes kissé visszább vonva. Vasárnap jól látható volt, hogy folyamatosan kerestük középen a labdákkal, majd amint leadta, azonnal indult be középen, vagy kisegíteni összekötőben valamelyik szélre, hátra hagyva a területet Muflonnak és Hidinek, hogy labdavesztés esetén ő is visszalépjen, kérje a labdát, kezdjük elölről az építkezést. Az egyetlen dolog amit így bebuktunk tartósan, azok a remek hosszú és pontos passzai, futtatva a gyors szélsőket, de amíg ilyen szinten és ilyen alternatívák mentén vagyunk képesek nélkülözni őket, addig nincs semmi gond. Riszpekt.)

Még mindig nem tudjuk mire lehetünk képesek. Most vasárnap Fehérvárra megyünk harmadik fordulót játszani, hogy ismét egy meccsel közelebb kerüljünk ahhoz a bizonyos ötödikhez, ami után már nyugodtabb szívvel mer tippelni az ember, akár egy félidényre előre. Kemenes Szabi formája biztató, Lovric egyelőre átlagos, Ignjatovic remek vételnek tűnik, Debiben még hatalmas tartalékok vannak, Vidovic továbbra is sok hibával védekezik, de eközben jól támad, Muflon Johnson a jobb napjait éli, Gege keresi (megtalálta?) a helyét, Délczeg több poszton is átlagos, tartalék benne is kell legyen még, Zivanovicnak vannak momentumai, megnéznénk még néhányszor, és végül Diaby, aki az egyik legkellemesebb meglepetés eddig, és róla el tudjuk hinni, még ennél is többre képes. Szóval nem tudunk semmit. A Siófok valamilyen, a Diósgyőr mondjuk jó lesz, vagyis bemondhatnánk magunknak egy középcsapat státuszt (6-8. hely), de azért inkább várjuk ki azt a bizonyos ötödik fordulót. Egy biztos, jelenleg mi vagyunk az egyetlen 100%-os csapat az NB I-ben! (És RobWarzycha is átszerkesztheti néhány mentális regiszterét: a Diósgyőr nem mumus!)

Bp. Honvéd – Diósgyőr 2-1 (1-1)
Bp. Honvéd: Kemenes – Lovric, Ignjatovic, Debeceni, Vidovic (Baráth) – Hidi (Faggyas), Marshal – Zivanovic, Ivancsics, Délczeg – Diaby (Nagy Krisztián)
gól: Délczeg, Diaby ill., Luque
debütáns: Baráth Botond, Nagy Krisztián

fotó: lovi @ 1909foto.hu

Akik ellen sosem könnyű. Kispest-DVTK beharang.

Böngészgetem a fejemben az emlékeket és a statisztikákat, és hiába, nem jönnek össze a dolgok. Nem illenek össze a mozaikok. Zavar van a képben. Valamiért a DVTK meccsekhez való attitűdöm, a megérzéseim nem igazolódnak vissza a szikár tényekben.

Valószínűleg az okok a régmúltban keresendők. Amikor először hallottam a Diósgyőr nevét (akkoriban még nem értettem, miért Miskolcoznak velük kapcsolatban, én konkrétan azt hittem, Diósgyőr = Diósd, ahol a nagynénéméknek telkük volt. Ifjúi bohóság.), az egy MK párosítás kapcsán történt, mi a bajnoki címért mentünk 1990-91-ben, ők az NB1-be feljutásért. Mindkét csapat sikerrel járt a küldetését tekintve, az MK-párosmeccsből viszont ők jöttek ki jól, tán 2:3, 1:1 volt a mi szempontunkból, már nem is emlékszem. De hogy Miskolcon elvertek, az biztos. Egy másodosztályú csapat! Na, onnatól voltak nekem ők a MUMUS.

Ezrét nem is értettem igazándiból, hogy a szépemlékű korakilencvenesekben Fater miért a Csepelt, a lelátói arcok (köztük talán egy velem majdnem egykorú kissrác pár sorral fölöttem, akivel nem sejtettük, hogy egyszer majd holmi világhálón együtt blogolunk a KHFC-ről) pedig a Siófokot mantrázzák, ha már mumusológiáról volt szó. Azok igazából nekem nem voltak félelmetesek, a Diók viszont mindig.

De igazolták ezt a mumus-létet a való életben a borsodiak? Hát itt jön a zavar a mezőben. Nem igazán! Fizikailag egyszer féltem DVTK meccsen, amikor a Határ úton betámadott egy bézbólütős északmagyar utcai harcos 1998 februárjában. Na de nem izgatja az esélyleső olvasót most… Az a kérdés a Honvédunkat féltettem-e igazándiból ellenük, élesben? Hát, Honvédféltés csupán két csúf miskolci 1:5 kapcsán merült fel (1998 júliusában, Krémer-vészkorszakaának nyitányán és 2005 kora tavaszán, Szuri máig hattyúdalnak számító  uccsó meccsén), és kész. Máskülönben mindig siker! Mindig! Szorított helyzetben, megújult csapattal az említett ’98as februáron, rangadókon az NB1B-ben (itthon gála, ott szoros, de 3-3 pont). A Dióknak még Dubi is átemelős gólt lőtt. Dubecz Jani! Szóval ez már nem sámli dolog. És a Diókat tavaly is, kiélezett igazi derbin is ütöttük itthon, Sanyi, Abass, hol vagytok…?

Hát itt tartunk. Van egy DVTK amitől mindig para vagyok de mindig ütjük őket. Akkor is, néha bizony akkor is, ha ott van az összeszokottabb (1998), és/vagy az erősebb anyag (1999, 2000 tavasz, 2011). Ha meg itt, akkor pláne. Most inkább az előző kategóriába tartozó idényt szimatolok, bár ne lenne igazam. De bízzunk. Ha a csapat hozza a siófoki záró 30 percet, a zseniál-labdákat hintő, esze-van-a-gyereknek Bálinttal, a piri-pörgő Fagyival, az összeszorított foggal küzdő Déllel, a bravúrokat hozó, nagy meccsekre magát mindig felspannoló Kemivel, a védelem kivégzőosztagával, Ignjával és Debivel, akkor lehet keresnivalónk, és folytathatjuk a hagyományt. Hogy lássák Miskolcon is: hiába Goszi, Elek vagy Luque, Kispesten marad a MARSHALLbot.

Legyen így!

Kezdő, ahogy RW szeretné:

Kemenes – Lovresz, Debi, Ignja, Vidó – Gege, Marshal- Faggyas, Vécsei, Nagy K. – Délczeg.

Ami lesz valószínűleg:

Kemenes – Lovrics, Debreceni, Ingjatovics – Vidovics, Gege, Marshal, Diarra, Zsivanovics- Vernes, Diaby.

 * * *

A Trénert meg várjuk, és reméljük most is olyan udvarias vendég lesz mint szokott volt: ő csak a Tatabányával ütött meg minket itt, máskülönben inkább ikszel vagy kikap a derék exedző. Tartsa meg e jó szokását úgy, mint az emberségét, aztán felőlünk bajnok lehet a DVTK-val. Persze még Miskolcon azért győzünk ;)

103

Amikor megalakultunk, az ember még éppen csak próbálgatta a repülést; ötszörös bajnokok voltunk, mikor Armstrong a Holdra lépett; mára pedig, tizenhárom bajnokság után, fapados repülőgépek hálózata tartja a levegőben európai turisták tízezreit egyszerre.

Amikor megalakultunk, Lehár Ferenc még fiatal, pályakezdő zeneszerző-zongorista volt, mára nemzetközi InterCity (EC) a Budapest-Bécs viszonylaton.

Amikor megalakultunk, az alapító okiratunkat a magyar belügyminiszter képviselője ellenjegyezte Ferencz József magyar király nevében, hogy az első bajnokságunkat a Honvédség kötelékébe erőszakkal beolvasztva nyerjük, majd Kelet-Európa első futballvállalkozásaként váljunk ki belőle, és legyünk mára egy újragondolt kft.

Amikor megalakultunk, nem voltak még világháborúk, modern diktatúrák, atombomba, terrorizmus, hogy egy velük telített évszázadban legyünk mégis valakik.

Amikor megalakultunk, néhányan csak sportolni szerettek volna, és senki sem gondolt arra, alig negyven év múlva, az akkori futballvilág talán legjobb csapata játszik majd a Sárkány utca végén, köztük a mindmáig leghíresebb magyarral.

Amikor megalakultunk, olyan nevek alkották a közéletet, akik ma az irodalom- és történelem érettségiken alkotnak önálló tételeket, akik megújították a fizika, a matematika egyes területeit, feltalálták a golyóstollat, a porlasztót.

Amikor megalakultunk, Magyarország Ausztria társországa volt, mára ugyanazon a területen osztozik Csehország, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró és Olaszország.

Amikor megalakultunk, mi az örökkévalóságnak tettük.

Boldog 103. születésnapot, Kispest!

Nem ígérünk semmit, és azt be is tartjuk

Egy aljas, szemét, utolsó senki vagyok – elismerem. Van pofám ismét lehúzni a Balaton mellé, és titeket, a Kedves és Mindig Nyájas Olvasókat tartósan posztok nélkül hagyni. Hiába jön vasárnap a Diósgyőr, lesz biztosan remek hangulat a stadionban, és hiába illenék ilyenkor már bő nyállal beharangozni, ízelítőt csinálni, megpöckölni a dolgok bukéját és hasonló ilyesmik, én inkább leszek egy aljas, szemét, utolsó senki, és lehúzok lábat lóbálni, hagyva a kötelességet másra.

Nyár van, teljesen normális dolog pénteken okosabbnak lenni, és mindenkit beelőzve elsőként hajtani rá kora délután a sztrádára, hogy vasárnap szintén, mert a meccs az meccs, fel kell érni rá. Szóval a lényeg, hogy majd lesz újra normális ügymenet, de kicsiny szerkesztőségünknek ugyanúgy nyara (ill. munkahelye) van, mint másoknak nyáron (ill. munkahelyen), így előfordulhat, hogy olyan dolgokat teszünk (vagy nem teszünk), amit sokkal szívesebben csinálunk néha, mint az amúgy igen kellemes időtöltésnek nevezhető blogolást. Ilyen mondjuk például a csobbanás, mert az jó, és télen (amikor hosszan nincs bajnokság!) sokkal nehezebben csinálható, valamint fáj is, jórészt azért, mert a víz halmazállapota ekkortájt jég.

Mellékesen közben rogyásig nézzük az olimpiát, ahogy rogyásig wapoltuk vasárnap Siófokon is a vízilabdás fiúkat, hátha fel lehet még állni a szerbek ellen. Ez a nyár a sportoké, tévében vagy helyszínen, de mindenképp. Sporttal kelünk, sporttal fekszünk, sportról beszélünk a buszon, a metrón, a villamoson, a vonaton, a kocsiban, a kocsmákban, a lelátókon, a mindenhol. Hirtelen mindenki érteni kezd a júdóhoz, és a páros szinkronugrás regulái is végtelenül egyszerűnek tűnnek a mindennapok lesszabályához képest. És ez így van jól. Csak épp e blog látja kárát, de ahogy tanult kollegámtól tudom, az ún. élőben posztolás is legalább akkora élvezet, ráadásul a magyarnak külön szava van rá: beszélgetés. Míveljük hát.

És tényleg még egyszer elnézést, hogy ilyen aljas, szemét, undorító alak vagyok, mert szánt szándékkal, előre megfontolt és fondorlatos módon megvonom szemetektől a mindennapi betevő olvasnivalótok egy darabját, de ahogy eddig is, úgy ezután is lesz majd valahogy. Addig pedig nyár van.

kép: Ksamil @ Albánia, olaj, Czipf Zoltán Múzeum, 20.000€