Csak a Kispest!

A régi jó Csakblog slágerek szerint most jönne a megszokott osztkönyv/értékelés rovat, jön is, de kissé máshogy. Annyiszor leírtam már, hogy XY „szokás szerint”, „menetrend szerinti teljesítményét hozva”, „a szokott módon”, stb., hogy a copy paste-ekbe belesajdult már a mutatóujjam összes perce. Ráadásul a tegnapi este nihilisztikus bukéja sem abba az irányba tolja a pennát, hogy oldalakon keresztül értekezzünk a tulajdonképpen 1-2 mondatban leírhatókról. Bekezdtünk, meddők voltunk, kaptunk egy pöcs gólt, meddők maradtunk, kaptunk még egy pöcs gólt, oszt’ csokólom. 0:2. A következőkben így inkább generális csapatértékelés-szerűség következik, 1-2 játékosunknál bővebben elidőzve.

Hangsúlyozom: nem kipécézések következnek, csupán a szolgai kezdőcsapaton végigmenetel helyett részletesebben taglaljuk a kulcsteljesítményeket. Nothing personal…

Maga az alapfelállás és taktika nem volt egy elvetélt ötlet. A két héttel ezelőttihez hasonlóan megerősített-defenzívesített középpálya, persze úgy, hogy két tag bármikor át tudjon dobódni támadásba elméleti síkon abszolút üdvözlendő. A Mező a Kaposvárhoz hasonlóan gyenge alakulat ugyan, de mi most még alakulóban vagyunk, így a fene nagy pressinget majd tavasszal várjuk, most elég egy biztos győzelem, annak meg a biztos középső csapatrész a kulcsa! No és Somogyországban láttuk: ha időben jönnek a gólok, bármi is lehet. Szóval védekezősített középső részleg. Múltkor Nagy Geri és Godoy, most Nagy Geri és… és Diarra. Itt volt az első potenciális hibapont. A jó Drissa egy éve elvileg kezdőembernek jött, ebből lett egy hol játszó, hol nem játszó csere, amolyan Zsivány II, csak kevesebb játéklehetőséggel. Igazából erre oké is, a 60. percben beálló stabilizáló emberként, hisz keveset hibázik, látjuk is létjogosultságát a kerettagságának. Az arc valahol támadóbb jellegű, mint Mufi vagy Akassou voltak, tehát nem az echte szűrő, és a skilljei (tud gyors lenni, néha cselezni, és elméletileg jól lő messziről) arra predesztinálnák, hogy előre fele használhassuk, Svájcban állítólag irányítószerűség is volt ő (tudom hogy ez a klasszik poszt már nem létezik, de máshogy nem tudom körülírni a central attacker midfielder-t, vagy mi a szösz. Csak egy a gond. A jó Drissa vagy nem hozza ki azt, ami benne van, és az baj, vagy ennyi van benne, és az még nagyobb baj, de szürkébb ő, mint a legszürkébb Zováth a ’99 tavaszi csapatunkban. Tegnap a Zsóry ellen pont egy (nincsenek nagy vágyaim, legalább) Godoy szerű, előreindításokat, és előrepasszjátékot bevállaló agy-szerűség kellett volna a középső sorban, és ez kínosan hiányzott. Mert Diarra ment végig becsülettel, hozta is a szokásos 10/5,5-ös átlagát, de ennyi, noha itt most 7-es vagy 8-as  kalkulus kellett volna. Tévedés ne essék: itt nem Diarrán kell elverni a port. Inkább azon, aki a keretet összerakta felelőssége teljes tudatában, azt mondva, ez így remek lesz!

Nagy Gerit emelném még ki e sorból, Kaposvár után ismét remekül játszott, megtalálható volt a lasztikkal és sokat vállalt, és amiért mindig sírok, hogy menjen előre bátran, azt is megtette. De hát egyedül ő még kevés a megváltáshoz.

Főleg, ha a kulcsposztokon, a gerincben jönnek a hibák. Gerinc… már ha van még nekünk olyan. Kemenes Szabi tegnapi bakija sajnos döntő volt. Nehéz ezt írni nekem, mert Szabi azon kevés játékos közé tartozik, aki a mai sanyarú korban is méteres léptekkel halad a (legalább kis helyiérdekű) klubikonná válás felé. Ritka az olyan arc, mint ő, a szimpatikus, értelmes focista, aki nem csak beszélni tud értelmesen, de tartalma is van a mondanivalójának, kommunikál, na. Viszonya a szurkolókhoz és a klubhoz mintaszerű, már-már azt várja az ember, hogy mikor derül ki valami illúziórombolás e téren, mert ilyen idilli helyzet manapság nincs is… Persze mit ér a szimpatik jellem, a kiváló nyilatkozatok és őszinte gesztusok, a showman-i mivolt, ha valaki gyenge focista vagy szürke kisegér a pályán. Nos, Szabi elmúlt három éve pont azt mutatta: ő nem csak kedvelhető arc, de kiváló játékos is. Meccsek tucatját húztuk be miatta, nevelőegyesülete ellen rendre extázisban védett, Supka és Rossi alatt is volt, hogy egyedül hozott meccseket a gólvonal előtt ugrálva. Idén tavasszal ihletett formáját Fortuna is honorálta, tizi-védésekkel jutalmazva a vagány hálóőrt. Aztán jött az idei szezon, és mintha Szabi bealudt volna a rajtnál. A mai meccsig ugyan nem voltak szemet szúró, katasztrofális hibái, de a Celik meccs elején sztoikus nyugalommal beragadva végignézett gól, Kecsón vagy Pápán az elmaradt kijövetelek eredményeként benyalt gombócok, valahogy kezdett ez kulminálódni. És akkor most egy ilyen hiba. Én még mindig azt mondom: nincs vész. Csak föl kéne ébredni. Vagy tisztázni a háttérben azt, ami miatt ez a formahanyatlás látszik. Ha véletlen olvassa ezt, csak annyit üzenek Szabinak: mi szurkolók sokan, de én különösen ragaszkodunk a kedvenceinkhez. Az elmúlt 15 év kapusvándorlása után szeretnénk egy 6-7 évet, amikor állandóság van, ráadásul egy ilyen remek arc képében manifesztálódva. Úgyhogy drukkolunk a fonal megtalálásárt Szabi, és a türelem is megvan. De kell az a fonál.

Aki még kiemelésre érdemes tegnap, az Ignjatovics. Szerb barátunk Kemeneshez hasonló megfáradást mutatott a szezonelőn, de azóta a tavalyi backbone-ból ő az, aki egyedül visszatalált a helyes útra. Újpest, Paks, Kaposvár, és most Tállaiék ellen is tanárian tolta hátul, az személyes pechje, hogy egy rosszabb labdába érése után Harsányihoz pattan a labda és abból kapjuk a másodikat. De Alex felkapta az előbb emlegetett fonalat, ő már tavalyi énjénél jár és ez kell is, nagyon kell, mert Tandia meg kikopni látszik mellőle, miért, kérdeznénk, de a klubkommunikáció tesz ránk magasról, kitiltás-indoklás az jön fél órán belül a verdikthez képest, de a kerettel hogy mi van, végül is mit érdekli az a szerencsétlen szurkolókat, jönnek úgyis, majd elmondjuk fél év múlva hogy Tandia, ja hát ő eligazolt mert magatartás gondok voltak, ja, hogy erről nem szóltunk, majd rendezzük a klubkommunikációt az illetékesekkel. Szóval Ignja egyedül marad, vagy Lovresz vagy a még zsákbamacska Kovács János lehet a párja idén, mert Botit tegyük vissza szélre, Mister.

Rossira még egy szó. Elgurult megint a nyugtató a sajtón, ez várható volt, már a meccs alatt legyintgetett a lelátó felé a csizmaországbeli különítmény megtalálása okán. Erről már írtam az előző posztban, érthető a szurkolói keserv, de érthető Rossi reakciója is, ráadásul ne is vegyük őt véresen komolyan, hisz vesztes meccseket követően majdnem mindig bezizül a tar mester, győzelemkor meg általában kenyérre lehet kenni, máskor meg pont inverzen viselkedik. Őrült olasz, na.  Nem örülnék ha távozna, mert az idei helyzet kísértetiesen emlékeztet a Morales-időszak végi állapotokra: elment a kapitány, itt hagyva az általa gründolt, az ő arcára igazított keretet, és ilyenkor nehéz mondjuk egy hazai edzőnek gyorsan tüzet oltani, kezdeni valamit a helyzettel, amire jó esetben rámegy az egész idény.. Hazai edző… Supkán kívül bevált valaki az elmúlt években? Nem. Hagyjuk is ezt a vonalat. Külföldi edző? Hatalmas zsákbamacska. Rossival óriási szerencsénk volt, hisz minden tapasztalatlansága és néha ordító bakijai ellenére alapvetően egy jó szellemiségű közösséget is építeni képes, nem egy esetben jól taktikázó fiatal trénerről van szó, akivel működik a dolog, aki úgy fest, Supi mellett egyedül tud úgy együtt dolgozni az Öreggel, hogy néha még értelmes igazolásra is futja, szóval szükségünk van rá, úgyhogy ő meg higgadjon le és ne Hemy úrhoz küldözgesse a szurkolókat, hanem kicsit álljon jobban a sarkára, amikor Testardi-féleségekkel akarják kiszúrni a szemét. Vagy a kis Mancióval, aki külön sztori. A fatert én anno nagyon csíptem, a Sampból is ő volt a kedvenc inkább, egészen addig, míg Vialli a számomra „mindenidők” Juvéjába át nem jött, a Fehér Toll, és Roby Baggio, majd Del Piero mellé. Szóval Roberto Mancini császár volt. Ehhez képest az alma nemhogy messze esett a fától, de egy DNS vizsgálatot is megjátszanék Mancini Senior helyében. A gyerek tegnap csak a szünetbeli melegítésen tűnt fel, melynek 10 percéből 8-at ismét zoknija basztatásával töltött, hát igaza van végül is, megfelelő magasságig érjen az a sportszár, Lipcsei Peti óta ilyen harisnyamegoldást úgyse láttunk. Szóval ilyen téren érthető a közönség cívódása, és Rossi mester, minden tiszteletünk, de ilyenkor nem hörögni kell, hanem nem hagyni támadási felületet. Amúgy hajrá, ahogy az előbb is írtam!

Ennyit mára, innen a Wekerle-napok zsivajától zúgó telepről, annak is egy parkjából ahol az őszi napsugár legalább picit enyhíti a tegnapi rossz emlékek súlyát. Bízzunk a jövő heti jobb folytatásban!

Fotó: Babar – 1909foto.hu.

Legalább az eső elállt estére… ennyi.

Ennél azért valamivel többre számoltunk, mint amit végül is kaptunk tegnap – úgy összességében. Mert egyes alkotóelemeit tekintve minden tegnapi történésnek megvan a maga magyarázata, nem is éppenséggel valami ördöngős dolog – de ezek ez egyenként érhető és logikus negatívumok együtt egy olyan konstellációban alkottak negatív szinergiát, hogy szerzőnk is csak ilyen idegen szavak sorjázásával próbálja valahogy eladhatóvá tenni a szombat estét.

Tudjuk, tudtuk hogy a tavalyi bronz jó eséllyel egyszeri csoda, hogy az idei, elviekben már a fiatalok húzóerején alapuló keret a csikócsapatok összes gyermekbetegségét hordozni fogja magában: a hullámzó teljesítményt, a gyakori formaingadozásokat, a „nincs két ugyanazon tónusban lenyomott egymást követő meccsünk” jelenséget, a lelátói, szinuszgörbéket idéző hangulathullámzásokat. Mert akárhogy magyarázzuk magunknak az alaptézist, a korzó az korzó marad, és miután Kaposvárott rommádícsértük a srácokat, tegnap este egy gyengébb meccs elég volt a soron következő dehonesztáláshoz. Még ha ennek jelentős részét a tényleg év eleje óta halovány olaszok is kapták, és ha valahol érthető is a lelátói elkeseredés, hisz itt mindenki a klubért aggódik, csak épp nem úgy fejezi ki, ahogy azt várná… mondjuk Rossi. Aki posszant a sajtón, úgy üvöltve a „ha a szurkolóknak baja van az olaszokkal és az olasz edzővel aki beteszi őket, menjenek Mr Hemingwayhez, oké, én lemondok, elmegyek, van ajánlatom máshonnan, más országból„, hogy én inkább elhúzódtam egy méternyit, nehogy engem is tarkón somjon a hadonászó talján. Szóval neki is igaza van, ők mindent megtesznek, a lelátónak is igaza van, ők nem rakás szerencsétlenségeket akarnak nézni Kispest-mezben, ugyanaz a helyzet, mint a tegnapi beharangban: mindenkinek igaza van, senkinek sincs igaza. A szurkoló azért van, hogy szurkoljon ÉS kritizáljon, az edző azért van hogy csöndben dolgozzon a vörös fekete színekért, viszont anyatigrisként védje is a játékosait. Alapesetben nem is kellene ez ügynek akkora feneket keríteni, Rossi úgyis lehiggad hétfő reggelenként, és egy következő győzelmünk után megint nagypapájáról regél, aki miatt Honvéd edző lett és az oly mértékű szurkolói szeretetről, amit még sose kapott másutt. Alapesetben – de a mostani hetek nem annyira „alapeset”.

Mert nem tudunk semmit. Pár hete úgy festett, kiegyenesedik a keret: Tandia befogva, Dél hosszabbít, jön 2 új, ígéretes pedigréjű légiós. Tandi Pakson beáll, minőségi változás a védelemben. Dél is felveszi a kesztyűt. Na. Erre ma ott tartunk, hogy Tandia a fácsén búcsúzgat Pandúr szertárostól („sose felejtelek el”), Dél Pakson („rosszul éreztem magam Kispesten”) a Kaposvárott remekül bekezdő Godoy hova lett a válogatott meccsei után, ki tudja, Daud sérült, persze. És megkoronázva a történéseket, persze menetrend szerint érkezik a Boss-Ultras csörte újabb felvonása, nyilván, most már hangulat se legyen a stadionban, ez biztos segít.

És akkor megint jön egy ilyen borzalmasan gyenge ellenfél, mint volt a Kecsó, aki a rajt óta szopóágon van, vagy a Pápa, ahol egyre múlik Tóth Bálint mágikus klottgatyájának hatása, szóval a ‘kövesd, és az utóbbi évek fájdalmasabb hazai forgatókönyv-változata: egykapuzunk, de meddőn, beh’ kár, majd egy észveszejtő hiba (Szabi, bakker, ideje lenne felébredni idén), a második félidőben ugyanez, küzdünk, majd talál egy gólt a Tállai-team, és vége, nincs a padon húzóember, mit a padon, a kezdőben sem, hiába játszott tegnap kiválóan Nagy Geri, ha Vécsei a kaposvári álommeccse után most csak fogcsikorgatva küzd szegény, de nem megy neki, Vernes tompa, inkább csak az ellenoldali lábakra csúszik rá, neki se megy pedig nagyon kéne a Ricsi-fikcsi… Ignja ugyan császár hátul nagyrészt, de Kemenes megint az álommanóval randevúzott… és ez erre elég, sajnos, a semmiből  nyer semmi taktikával a Mezőkövesd, Véber Gyuri megdicsőül, és meg van sértve mikor Rossi azt mondja, az első félidőben felbillent a pálya. Pedig de. És ezzel mit sem érünk.

A beharangban búfelejtő Kispestet kértem – kövesdi kokit kaptam. A meccs végére az idő is tejesen lehűlt, társaságunk egyik tagja jelzi is, még 2-3 hét és a nézhetetlen játék mellé megkapjuk a szétfagyós időjárást is az elgémberedett lábujjakkal, lila kézfejekkel, mit ne mondjak, várjuk. Valahogy varázsütésre megint 2009 lett ismét, Pölős, Sisás nemtudjukmerretartunk feeling a lelátón, ahol a csúcspont sajnos nem egy Hidi dugó vagy Vernes csel, Vécsei álomassziszt vagy egy kedvelt légiósunk remeklése, hanem az, amikor szünetben egy bekapcsolt mikrofonból Maros szpíker elhaló hangja jelentkezik be az éterben „Kálmán szóljatok az oroszlánnak, jöjjön már fől…„, vagy a találkozó eleji mintapárbeszéd, a bemelegítés során szóló Hendrix – All along the Watchtower” alatt, mikor Faterom beközölte, hogy ez a kedvenc száma Jimmytől, mire Hanta rögvest kontrázott, hogy neki meg a „Nézz le rám, Istenem„. Ezek egy győztes meccsen, egy jó éránkban megkoronázzák a hétvégét, de így, hogy a legsivárabb szakaszainkat idézően ezek jelentik a fénypontot, kissé sovány.

Reméljük a hullámzás olyan téren folytatódik, hogy Miskolcon ismét a jobbik arcunkat mutatjuk. Különben az esős tájképeket defalultból linkelhetem az összes idei beharangozónk elé…

Fotó: Babar – 1909foto.hu.