Címke: Détári Lajos

azt mondják, tegnap új korszak kezdődött amikor a bayern ronggyá alázta a barcelonát. lehet, biztos igazuk van, de minket ez most némileg hidegen hagy, mert a magyar futballban valóban új korszak kezdődött. döme félévszázados lett, ötven, ami szép és kerek, csak épp ne feledjük, ő volt az utolsó valamirevaló játékos ebben az országban, és mától ő sem fiatal.

basszus, döme öreg lett (öreg: dőlt betűvel). illetve nem, csak átlépett egy határt, ami fölött a legendai lét teljesen mást jelent, mint alatta. ötvenig egy kalap volt a kis csitri messivel, a biciklicselekbe belelhízott ronaldóval, és zidane is visszategezhette az illem szabályai szerint.

csak épp döme mától ötven, ami ugyebár egy teljesen másik kaszt. maradona, pelé, beckenbauer és a hasonló nevek, meg persze a haverok, nyilasi, törő, és a többiek felmenő rendszerben.

ötvennek lenni felelősség. ilyenkor szokás összefoglalni az addigi ötvenet, egyenleget vonni, emlékezni a szépre-jóra, tanulni a hibákból, tapasztalattá formálni, átadni másoknak. ha valaki csak tizedannyira lesz ötven, mint döme, az már VALAKI! döme az én egyik hősöm, akivel bár a pályán épp elkerültük egymást, de azért még pont elkaphattam belőle annyit, amiért kéthetente követtem később a szőnyi útig.

ez van, ötven lett az utolsó valamirevaló, és innentől nincs kecmec, nem lehet vitatkozni, jár neki: legenda. még nem lajos bá’ (az maradjon csak szurgent), talán sosem lesz az, de ahogy az egykori miniszterelnököknek is jár hivatali idejük után az elnök úr megszólítás, úgy dömének is jár: legenda.

szülinapot, döme!

más: döme óta volt egyáltalán olyan magyar játékos, hogy ha odamennénk az utca átlagemberéhez, és megkérdeznénk, ennek és ennek mi a beceneve, akkor tudná? ugye, hogy nem? döme univerzális.

Tisztelt Szerkesztőség!

Csaba vagyok, 42 éves budapesti sportember, hosszútávfutó. Détári Lajos idén ünnepli 50. születésnapját. Véleményem szerint a magyar labdarúgás kiváló egyénisége volt a hatvanegyszeres válogatott és ötszörös világválogatott játékos. Ezért úgy döntöttem, hogy tiszteletem jeléül 50 perces futással fejezem ki elismerésemet az Ő kiváló eredményei előtt. A futásra természetesen az 50. születésnapján kerül sor Kispesten.

(via albertgazda)

Néma döbbenet ült úrrá rajtunk, vagy hogy mondják. Csaba futni fog Döméért. Mondjuk Döme mindent megérdemel. Ha rajtam múlna, az osztrákoknak lőtt gólja előtti, a labanc védőket egyéb égtájak felé elfektető mozdulatából csináltatnám meg a Hősök tere első interaktív köztéri szobrát, miközben az álló alak, deréktól fölfelé egy pultot támaszt, kezében kisfröccsel. Döme a magyar futballista archetipusa, a velünk született Mohács, a magyar-román 92. perce, amikor semmi, de soha semmi sem sikerül, – miközben. És Dömét ezért tudjuk szeretni.

A szürkebarát 50 árnyalata. – ha igazán méltóak akarunk lenni, mondja oglizán andrás barátunk. Illetve 50 kisfröccs, a szürkebarátot már csak mi tesszük hozzá. A kérdés viszont ennél sokkal, de sokkal keményebb: vajon milyen az a futballközeg, ahol egy Détári kaliberű játékosról ennyi marad csak meg az emberekben? És persze a 61 válogatottság, a világválogatottság, meg a szőkeség. Pedig vitte volna a Juventus Platini helyére, ha az após (Komora) és az MLSZ (meg még ki tudja kik) engedik. Akkor még tényleg benne volt, hogy valaki lehet, de hagytuk elkallódni, ő pedig hagyta magát.

Döme kurvára nem a kisfröccs! A bulvár nyilván ezt szereti, van neve, legurítja, Fradinál is volt, zsíros lesz a példányszám. És ez a bulvár sem talált igazán fogást rajta. Iszik, ivott, és? Ki nem? Megteheti, joga van a hozzá. Mindenki ott cseszi el az életét, ahol tudja, vagy ahol akarja. A munkáját (edző) nyilvánosság előtt végezte, mégis miről szóltak a vele kapcsolatos hírek állandó jelleggel? Hogy Döme szerződése szerint nem ihat, amíg a Fradi edzője. Tényleg? Ennyire hülyíteni kell a népet? Rendben, a Nemzeti Sport főszerkesztője nagy haver, de Buzgó keze sem érhet el mindenhova, ha valaki talál valamit, az Döme nevével hír.

Egy ilyen volt az utóbbi időben: Horváth bundaügyben vallott Lipcsei Bettára és Détárira. Később kiderült, az sem úgy volt, hanem Kenesei Zoltánra, aki nem szólt végül Détárinak. Hoppá.

Lehet Döme rossz, vagy sikertelen edző, lehet egy világcsavargó, akit eleinte párthatározatokkal, majd később minden más okkal ide-oda rángattak, lehet egy link pali, és persze igaz, azért mert nagyjából az utolsó vállalható magyar játékos volt a világ előtt, az nem lehet minden későbbi dolgára mentség. Ellenben azokhoz a későbbi dolgainkhoz nekünk szinte semmi közünk. Nekünk Döme a játékos, az edző, vagy ha nyilatkozik, akkor a véleményformáló. És ez a Döme csak az osztrákoknak és a lengyeleknek lőtt góljai miatt, bármit tehet bármikor, örökre a hősünk marad.

Ja, és mellékesen Döme kurvára nem a Fradi sem.

Nagy a közösség ereje amúgy, így egyetlen futóbolond sem veszhet el a ködben. Csabáról is kiderült közben, hogy szereti a kerek évfordulókat, mert ilyenkor mindig talál valamilyen alkalmat a futásra. Tavaly például Brezsnyev haláláról emlékezett meg egy laza 30 kilométeres etappal. Már most remegve várjuk a következő bejelentését.

Egy vallomással kezdem: nekem az igazi Honvéd-mez mindig a Skála logós 10-es marad a 80-as évekből. Szeretem a mai Détárit is, aki a sportmédia állandó hőbörgője, de nem szeretem azt a Lajost, aki immár másodszor szegődött ugyanahhoz a zöld klubhoz. Pedig volt idő, amikor éppen Döme jelentett húshegynyi veszedelmet a Fradi kapujára.

Így lőtt Döme a Fradi ellen (forrás: Örülünk, Vincent!)

Nincs okom kételkedni Détári szavában, de első Fradihoz igazolása örömére ostorral mért csapást honvédos arcomra a puszta hercege (a csárdás királya).  Azt mondta, hogy gyerekkora óta Fradi-drukker. És lám, ezt is meg tudom bocsátani neki, de arra azért nem vetemednék, hogy akár miatta egy kicsit is szorítsak a Fradiért.

Inkább gondolok nedves szemekkel 1985 húsvétjára, amikor egy kettős rangadón az orrom előtt vert kettőt az FTC-re a Népstadionban. A pontos napra nem emlékszem, de húsvét volt az tuti. Először is bevillan, ahogy nagyi fortyog: „hogy lehet nagyszombaton meccsre menni”, de szerintem, ha létezik a menny, akkor Krisztus is meccset néz onnan húsvétkor. A rigmusra is emlékszem a stadionból, melyet egy évre rá a magyar-brazilra alkalmaztak az alanyi költőként működő szurkolók. Itt a húsvét, itt a nyúl: Honvéd-Fradi három-null!

Itt a húsvét, itt a nyúl…

Az akkori Vincze Géza-féle Fradit minősíti, hogy a gránitkemény hátvéd, Jancsika Karcsika volt a legveszélyesebb emberük, ám erre válaszként a mi beállósunk Garaba (később a vasutasok aranya) vert egy gólt. Na, kinek a passzából? (Vincze Géza az 1984-es ifi európa-bajnokokra építette volna csapatát, csak az ifik legjobbját, Kovács Kálmánt felejtette el leigazolni. KK nálunk játszott és Dömével szemben ő sosem mondta, hogy gyerekkora óta fradista.)

Csak a felvezető meccs (Vasas-Dózsa 2-2) második félidejére értünk ki. A nagypapát vártuk volna meg a metró kijáratnál, de nem jött. Mobilról még nem hallottunk akkoriban, úgyhogy nem tudott ránk csörögni az öreg. Nyolc éves kölyökként aztán fasza volt ordas dumákat és a fradi táborból rigmusokat hallgatni a lelátón, melyeket eszetlen nagy királyként idézgethettem a suliban hétfőn („csik-csik-csik-úttörőcsik” vagy „lila majmok, mit akartok”, persze „Honvéd-drukker segge kukker, abba néz a Fradi-drukker).

„Azért ez a Törő nemcsak a kocsmában érzi jól magát” – jegyezte meg mögöttünk egy őszes tag. Igen, én még láttam Törőt is, de véletlenül sem miatta mentünk ki két tesómmal meg jó apámmal a stadionba. Mi a Dömét akartuk, s hamar eljött a 40 méteres keresztzsugák, a kivétel nélkül veszélyes szabik és szögletek, a dömés cselek és a pontos-erős lövések ideje is. Az elején támadgatott a Fradi, de ahogy egy Népstadionbeli lakos jelezte, nem volt átütőerő a játékukban.

Hol a pipa?

Bezzeg a miénkben! Elég, ha azt mondom, nem volt túlzás a három-kopasz sem, sőt. De a lelátón is zajlott az élet. A fölső karéjból láttuk, ahogy alattunk a Honvéd táborba a piros-fehér zászlók közé keveredett néhány lila is: bosszút állni az úttörőcsikezésért (képzelnénk ma Újpest-fant a kispesti ultrák között, nemcsak a zászlaja, de a feje is lila lenne hamarosan az ütlegeléstől). A Fradi táborból rá is kérdeztek a Dózsa-zászlókra, mire a tagok hirtelen elejtették azokat, majd röhögve üvöltötték vissza a fradistáknak: ”Szivattyú, szivattyú”.

Nem volt nálam boldogabb kölyök a meccs után. Lelkendezve faggattam a fatert, hogy a Döme jobb, mint az Öcsi? Apa nem akart a lelkembe gázolni, elnéző mosollyal mondta a bölcset: „más a kettő”. Én viszont már a Honvéd következő évi BEK menetelésre készültem és a válogatott részéről mexikói világbajnoki címet haluztam.

Egyik se jött össze, bár a Honvéd a végső győztes Steauát itthon még verte Bodonyi góljával a BEK-ben, aztán jött a bukaresti 4-1 és két év múltán Döme is kiröppent Frankfurtba. Azóta jöhetett Pista, a legnagyobb király, a kutyabőrös séróbáró, Illés Béci, vagy Torghelle Sanyi, nekem csak Döméék maradtak az igazi Honvéd.