Azt mondja Bódog az NSO tudósítása szerint, hogy “(…) az előző idénytől eltérő játékot akar megvalósítani a Honvédnál, amelyet a felkészülés alatt gyakoroltak, s abban a hat hétben részben működött. De ha nincs meg ebben a hit, akkor változtatni kell, mert a játékosok nem merik felvállalni, amit kér tőlük. Úgy látja, ami eddig aránylag működött, az most nehezükre esik, pedig az akarattal nincs gond. Néha olyan érzése van, hogy mennek előre, de kicsit eszetlenül.”
Vagyis alig telt el három tétmeccs, és kiderült, se gegenpressing, se gyémánt, se semmi, mert a játékosok vagy nem képesek rá, vagy nem ehhez vannak szok(tat)va. Vagy – és remélem erre van a legkisebb sansz – nem lett nekik rendesen elmagyarázva, leoktatva, begyakorolva.
A kilencvenes-kétezres évek legszánalmasabb vergődésére hasonlító meccset játszottunk. Igaz, akkor nem volt valódi tulaja a klubnak, nem igazoltunk válogatottakat, nem volt akadémia, nem volt felnőttprogram, nem volt semmi, csak rohadó lelátók, kilátástalanság és Müller Krisztián. Ennyit a hurráhangultról.
“A házi góllövőlistánkat holtversenyben vezeti: Kisvárdai Öngól” bővebben