Én már pont nem lettem úttörő. Nekem nagyjából tíz év jutott a létező szocializmusból. Félig kertvárosi, félig panel-gyerekként, két tanárszülővel és a húgommal hoztuk a czeizeli és egyben rendszerkonform családmodellt.
Nem volt meg mindenünk, de azt sem mondhatom, hogy unatkoztam volna. Pedig valójában igen. Csak az idő ment. A lőrinci szomszédságban néhány hónapon belül születtünk páran gyerekek, nyomasztóan hasonló körülmények közé, hasonló Kádár-kockákká bővített házakba. A legtöbb játékkal közösen játszottunk, mert nem mindenkinek, hanem csak valakinek volt meg. Egy csillagküllős BMX maga volt a csoda, és G-nek ilyenje volt. Elvált szülők gyermeke, úgy könnyű – értelmeztük tízévesen a születésnapitól a karácsonyi ajándékig nyúló horizontunkon a valóságot.
“A helyzetet senki sem tekinti át, zavartan szívjuk a Symphoniát” bővebben