“…csak a győzelem lehet a cél…” – a Vasast fogadjuk

…ahogy klubunk örökbecsű indulója is harsogja. Bizony, ez a mondat, azaz kívánalom, hogy azt ne mondjam, szándéknyilatkozat a mai fővárosi derbi előtt különösen helytálló. Még úgy is, hogy a Vasas ellen (sem) szeretünk játszani…

Az olvasóban persze felmerülhet hogy ezek mégis kik ellen szeretnek játszani? Sírtak a Siófok elleni beharangozóban is, és alapvetően a Győr ellen sem szeretnek. Fene a gusztusukat… Pedig csupán arról van szó, hogy a Vasas is azon csapatok sorát gyarapítja, akik ellen valahogy nem fekszik nekünk ez a meccselés. Semmilyen konstellációban. Hajtás után némi műmájer elméletkreálás, múltbarévedő álbizonyítékokkal.

[itt most jól jönne némi hantás vagy vérfarkasos táblázatos access- vagy excel varázslat de szánom-bánom, időhiány és az ajtóban toporgó főnök miatt aki megbeszélésre hív ez most elmarad]

OPCIÓK:

Kispest JÓ – Vasas GYENGE. A ’90-es évek elején ugye mi uralkodtunk, a Vasas meg amolyan szegény szomszéd volt Budapesten, de mégis becsúszott majd’ minden idényben egy bosszantó döntetlen vagy akár hazai vereség a XIII. kerületiek ellen a kötelező győzelmek mellett (kivétel ’92-93 amikor itthon a Mágussal, odaát már Marttival aláztuk a kék-pirosakat).

Kispest JÓ – Vasas JÓ. Relatíve mindketten erős csapatnak számítottunk 2003-04-ben- legalábbis a második vonalban. Ekkor 1 győzelem 1 döntetlen az eredmény, talán még ez az erőviszony-felállás volt a legjobb. ’95-’96-ban hasonlóképp erős középcsapat voltunk mindketten, jött is az oda-vissza győzelem!

Kispest GYENGE – Vasas JÓ. Gellei éra hosszú évei, hát ez nagyon nem feküdt nekünk. Hol itthon kaptunk 4-est hol a Fáy-ban 3-mast pedig olyan legendákkal próbáltuk a Vasas rohamok útját állni mint Farkas András, Müller Krisz, Szekeres, Hungler…

Kispest GYENGE – Vasas GYENGE. Hát ilyen is volt, pl. 2001-2002 környékén, igaz végül Döme minket benntartott, a Vasas viszont Tornyistúl búcsúzott. Talán még ez a csillagállás is felénk dönti a mérleg nyelvét…

Összegezve e csapnivaló álstatisztikázást, annyi levonható végkövetkeztetésként, hogy ha kb. egyenrangú a szereplésünk, akkor tán több jó sülhet ki nekünk. Idén ez kb. áll is (Kemenes Szabi is osztja e véleményt), bár előrébb vagyunk a tabellán az angyalföldieknél, ami viszont az álmoskönyvek szerint legalábbis fenyegető. 2001 őszén Glázerrel is volt egy szép sorozatunk, jött a tökutolsó majdnem nyeretlen Vasas, és mi lett a vége- itthon sima 0:2. Kínszenvedős meccs volt, utána 2000-redszer is megfogadtam, hogy ezt a Kispestezést befejezem.

Az utóbbi 5 év eredményei itthon:

2005-06: Kispest-Vasas 2:2 G.: Takács Z, Kovács Z., Gyánó és Bárányos (ki más…)

2006-07: Kispest-Vasas 0:1 Csepelen, Németh N. büntetett

2007-08: Kispest-Vasas 0:1 Supkás tavaszi buktarájd, Pandur a gólfelelős

2008-09: Kispest-Vasas 0:1 Dobos 11-est hibáz, Lázok gól…

2009-10: Kispest-Vasas 3:3 G.: Cséke, Bajner, Hrepka, ill. Lázok mesterhármas és az egyik utolsó tőrszűrás szegény Tanár úrba.

* * *

Hát akkor meccsre fel, tessék melegen felöltözni, a csapatnak pedig jó tanács: LÁZOKOT FOGNI, GYEREKEK!!!! Reméljük 1-2 fiatal ma is lehetőséget kap, de a lényeg, akárhogy is, de kell a 3 pt- különben necces tavasz elé nézhetünk.

Az én Kispest-Honvéd sztorim IV. – 1993-94.

Speciális retrospektív sorozatunk negyedik darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. A jelen epizód az utolsó „tisztán” nagycsapati identitással fémjelezhető idényünket hivatott megidézni, 1993-94-et. Kisebb buktatókkal terhelt ősz, Man. UTD elleni csúcsmeccsek, feltörekvő vidéki ellenlábasok, gyengusz tavaszi indítás és edzőcsere – Kuusela, Davidovics, Sallói Népsportos 10-ese, kardlapozós kupadöntő a hajtás után.

A szezonra felkészülő nyári szünetben újfent délcegen masírozhattam/bringázhattam Wekerle utcáin, bajnok a Kispest, én is bajnok szurkoló vagyok, nyilván. Megint lehetett izgatottan lesni a lapokat, vajon ki megy, ki jön a csapathoz. Akkoriban egész más volt a helyzet e téren, szemben a mai kínszenvedős átigazolási időszakokkal, amikor jó, ha 4 évente kifogunk egy-egy igazi ászt, idényenként pedig 9 igazolásból 1-2 használható alakot a mindenféle menekültek, önjelölt utcai harcosok szakmailag koncepciónkba hosszútávon nem illő játékosok közül. Arról már az előző szezon végén suttogtak, hogy a nyár nagy transzfer-bombája nálunk robban majd, és így is lett: az előző idény nagy felfedezettje, a Vidi Tottija, Sallói István lett elsőként vörös-feketébe öltöztetve. Mellette a múlt részben már említett csepeli deal alapján Hamart 1 éves szünet után követte Stefanov, a szigeti gárda támadó-középpályása (karmestere) is a Bozsikba, tovább növelve az 1m2-re jutó, irányítani is képes játékosok körét csapatunknál. Közülük Sallóitól vártam nagyon sokat, bízva Vidis formája átmentésében, és én már Csepelen is kedveltem Stefanov játékát, az ő érkezésének is örültem tehát. A nyár másik nagy jelszava a KHFC-s átigazolási politikában a „coming home” volt, ugyanis több korábbi kispesti arc jelentkezett szerelésért Balogh Béla szertárosnál a felkészülés kezdetén. Így az ezüstérmes Váctól kölcsönből visszatérő Bánfi, aki igazán helyre kis söprögetővé (Telek mellett a legjobb áru volt e téren akkor!) érett Csank kezei alatt. Érkezése azért is volt létfontosságú, mert Csepregi óta folyamatosan vészmegoldásokkal próbálkoztunk a poszton, ráadásul Belgiumba távozott Márton Gabi, aki e „szükség-pótlékok” közül az egyetlen igazán vállalható produkció gazdája volt. A másik hazatérő tékozló fiú a messzi Leverkusenből érkezett, annak is ificsapatától: Forrai Attila. A nem különösebben technikás, ám annál keményebb, brusztolós, kőkemény szűrő hamar kedvenc lett a Bozsikban, a kedves Rambo becenevet is kiérdemelve. 1 éves Nyíregyháza-kitérő után ismét nálunk kezdte meg a felkészülést Csehi Tibi, kövezzetek meg, de én neki örültem a legjobban, bízva benne, hogy visszacsempész valamit a ’90-es évek legelejének hangulatából. Az érkezők közt kell számot adnunk 3 fiatalról, akiket az utánpótlás keretből rendelt az A-csapathoz Kuusi, ők a védő Dragóner Attila (azt jósolták nagy kedvenc lesz…az lett csak épp NEM ITT…!), illetve 2 csatár, Tóth Misi és Mátyus János. Bizony, a hórihorgas, kissé darabos Mátyust csatárként hozta fel Kuusela, őt majd utódja, Davidovics viszi hátra balhátvédbe, és milyen jól teszi ezt!

A mérleg „távoztak” oldalán a góljai ellenére valahogy be mégsem illeszkedő Fischer Palit találjuk, továbbá a közönségkedvenc Ádi Negraut – a már az előző epizód égén beharangozott Kovács Ervin és Márton mellett. Ervint nagyon sajnáltam, nagy kedvencem volt, sokat tett a Kispestért, érdekes hogy azóta alig hallottam felőle. A Germinal Ekerennél játszott idényeken át, a válogatottnál dilettáns kapitányaink sora feledkezett meg róla, míg egy Mracskó stabil válogatott lehetett a posztján – sírva fakadok…, majd edző lett odakinn, tán még most is az. Jellegadó figurája volt gyerekkorom KISPEST-HONVÉD-jének így, caps lock-kal. A bajnoki szezonban már perememberré süllyedő Bérczy és Marozsán is elköszönt a XIX. kerülettől, értük ekkor már nem hullajtottam krokodilkönnyeket. Jók voltak, de a jelen keret sztárjai elvonták a figyelmem, szerencsére. Búcsút vettünk Tarlósitól, aki nálam a tiszteletbeli örök cserekapus címet is kiérdemelte, igazi háttérember volt ő, akire mindig lehetett számítani!

A bajnoki esélyeket pásztázva a Vác alig változott, Csank továbbra is bízott a Puglits-Kriska-Kasza-Nagy T.-Romanek-Szedlacsek-Füle-Répássy-Aranyos vonalban, én már kevésbé, mondván ennek az öreg csapatnak az előző évi ezüst volt a csúcs. Mekkorát tévedtem. A Fradi ugye mindig és mindenkor ellenfél és veszélyforrás, leigazolták az előző év gólvágó felfedezettjét a korábban Siófokról (azelőtt Zetéből) ismert Kovács Józsefet, és megint jöttek a saját nevelések, ezúttal pl. valami Lisztest emlegetett Nyíl az új tehetségek közül. Persze a tavalyi 4. MTK-t is figyeltem fél szemmel, ők azonban nagyot buknak e szezonban, meg sem állva a II. ligáig (hogy Várszegi aztán felkarolja őket, és ők legyenek az új KHFC. De ez még a jövő zenéje.) Esélyek tehát belőve, a címvédésre úgy éreztem nagy a sansz, csak a Fradit kell megbúbolni és nincs gond. Jöhetett a szezonkezdés. Szolgálati infó az évről: a suliban ekkor léptünk 7. osztályba és új osztálytárs jött hozzánk, akivel jelentősen erősödött a Honvédos mag, lévén nagy szurker, rendszeres meccsrejáró, ráadásul ő az általam akkor misztikus csodálattal figyelt állóhelyi szektor tagja volt. Emlékszem vele már akkoriban sokat dumáltunk a csapatról – történetünkben ő majd a 2008-2009-es szezonban tér vissza, jelentős szerepet játszva abban is, hogy bekerültem ebbe az interjúzós őrületbe a klubnál.

Augusztus, szezonkezdet. A sorsolás nem volt különösebben kegyes, rögvest a Vácot sodorva utunkba. Ezeket is mikor vertük meg utoljára? Még Mezeyvel a bajnok tavaszon, ’91-ben. Hát, a rossz sorozat sajnos itt is folytatódott. Nagy küzdelem ment végig, ám a veterán Füle és Aranyos elintéznek minket – csak Pisont tudott válaszolni a 2 váci találatra. Pedig a csapatunk (Brockhauser-Csábi, Bánfi, Plókai-Stefanov, Pisont (Csehi T.), Illés, Halmai, Vincze- Sallói (Orosz), Hamar) bizony nem nyeretlen kétévesek gyülekezete, ez a bajnok, júniusban még mindenkit verő Kispest, és a posztokon a változások (Márton→Bánfi, Fischer→Sallói, Kovács E→Stefanov – nyilván az utóbbi esetben nem egy az egybeni a váltás, Ervin védekezőbb feladatait Halmai és Duró, alkalomadtán Csehi vállalták át) nem igazán mutattak minőségi romlást sőt egy kivétellel inkább előrelépést. Mégis, Csank megint megszívatott minket, fene a vadászba….

Következik a Pécs, laza győzelem a Munkások ellen, majd Szuperkupa-döntő, na ilyenen se voltunk még. Népstadion, 20000 néző, az első félidőben már kapitulálunk, Sallói gólja csak szépségtapasz. Nagyobb gond (azontúl, hogy egy gyengébb Fradi megint oktat minket, ekkor már nagyon tele volt ezzel a sípom, hogy miért ilyen beszarva óvatosan játszunk a zöldek ellen), hogy az exkispesti Gregor Józsi úgy lerúgja a legnagyobb királyunkat, hogy az talpcsontját töri, 3 hónap kihagyás. Köszi, Gregor. De mérges voltam az egykori kedvencre! Azóta beszereztem a meccs közvetítését DVD-n, Vas István Zoltán vagy Novotny az egyik riporter és tán Török a másik, mindig az dumált, akinek a „csapata” épp támadott, mert így osztották föl meccs előtt. Iszonyat zsibbasztó a végeredmény, mit mondjak.

E pofon után feltámadni látszunk. Exedzőnk, Verebes Rábáját Csehi Tibi és Illés góljaival küldjük haza (mondanom sem kell, hogy a másnapi Sport „Mestermérleg” rovata szerint a győri edző megint a bírói ténykedésben látta a vereség okát, minő meglepetés), majd Újpesten egy remek, szórakoztató meccsen jól játszva rúgunk 4-et a liláknak, Csehi, Sallói, Stefi, Hamar neve villog az eredményjelzőn. Aznap épp beestem a TV elé a meccsre a Kispesti Centrumból (egy, többek között a G’N’R Use Your Illusion II. c. albumának beszerzését is tartalmazó) bevásárlásból hazaérve, és a még nagy betonteknő Megyerin végignézni a kivéreztetését a liláknak, mit ne mondjak, jó délelőtt volt! A 4 rúgott gól jót tett a csapat önbizalmának, a következő fordulóban a szombat esti TeleSportban Komlósi riporterlegenda, a Bátorfi Csilla féle „nagy pörik” megkérdőjelezhetetlen szakértője jellegzetesen irritáló suttogó hangján közölte az NB1 aktuális fordulója félidei eredményeinek felsorolásakor: „és most tessenek figyelni: Kispest-Csepel 5:0 – nem tévedés, ez még csak az első félidő, mi lehet ott…”. Hát mészárszék volt. A később ligaelnökként Hamar bundaügyével minket is jól besározó Dr. Szieben nyolcszor nyúlt maga mögé az este, gondolom „Kispest imádata” innen eredeztethető az ügyvéd úrnak. Sallói egymaga 4-et vállalt a 8-ból, jutalma egy kövér 10-es volt az NS-től másnap. Az első 10-es amit a Sport kiosztott, mióta figyeltem a focit. Sallói nagy kedvenc lesz-mondogattam akkor. Ez a tippem se jött be, ha ma gyors lelépésére gondolok, illetve a „Kispest csak ugródeszkának kellett” jellegű nyilatkozataira, azóta meg amit sportvezetőként összeművel, hát, Bohócliga életműdíjas produkció, annyi bizonyos. Pedig akkoriban még eltettem a Sport Plusz Foci kétoldalas cikkét is róla, amiben budapesti életéről, a Fehérvári emlékekről, a fővárosi új panellakásról és hobbijáról, az éjszakai egyedüli autóvezetésről beszél. Ejj, Sallói Pista, mivé lettél :). De vissza ’93-ra. 8:1. Faragó Ricsi ere mondaná: ÓÓÓÓÓÓÓriási. Soha jobb felvezetést az MU elleni derbire…

BEK, első forduló, ellenfelünk az MUTD. A sorsolás nem épp kegyes kedvében volt amikor a Sir Alex vezette vörös ördögöket utalványozta ki Kispestre (Miss Fortuna csúnyán bealudhatott a svájci UEFA-székházban ellenfelünk kihúzásakor). A decensen alkesz Sir (a történeti hűség kedvéért még csak leendő Sir) ekkoriban kezdte csúcsmenetelését a Uniteddel, ami azóta számos Premier League bajnoki címben és két BL sikerben manifesztálódott. Akkor még az út elején jártak, de már olyan játékosokkal a fedélzeten, mint a botrányhős Cantona, a dán kapusfenomén és EB-hős Schmeichel, az ifjú tehetség, az akkor 10-es évei végén járó (!) Ryan Giggs, a legendás Irwin, Pallister, Parker védelem, vagy a frissen beszerzett ír vadóc, akkor még csatárposzton tolt Keane. Atya gatya. Mi lesz itt…

Apu jóvoltából, aki csillagászati összegért (400 Ft…) beszerzett 3 jegyet a tribünre, élőben láthattuk a meccset, életem (és Öcsém) első helyszíni nemzetközi kupameccsét. Mire kiértünk a sorompóhoz, már hömpölygött a tömeg. Rajtam a keresztszüleimtől kapott second hand, amerikai stílusú csillogó vörös sportkabát volt – ezzel igen népszerű lettem egy erőteljes alkoholos befolyásoltság alatt álló angol különítménynél a bejárat környékén, akik meg akarták venni az inkriminált ruhadarabot, Apu helyiérdekű secu-ként való fellépésre volt szükség a lerázásukhoz.forrás: magyarfutball.hu Bejutás után a tribünre felérve óriási volt a hangulat. Körülöttünk sok ángilus kolléga is tobzódott, legtöbbjük már nem volt szomjas, de még így is veszettül döntötték befele a söröket és énekeltek, mintha az életük függne ettől. A melegtő játékosok közt ott mászkált Kuusela is, profi, Colombo-t vagy ha a futballnál maradunk, Hitzfeldet idéző ballonkabiban. „Szegény Martti… arcára van írva, hogy tele a nadrág” jegyzi meg fater, és valóban igen gondterhelt a finn edző fizimiskája. Kezdés. A pályára kifutó csapatunk AXE hirdetéses új Diadora mezben, hát szebb volt, mint a Matchwinner, s a fehér gatya miatt egész Milanosan festettünk. Az MU sárga-zöld „away” fölsőjében, az elmaradhatatlan SHARP mezreklámmal (fotó kispestes kollega posztjában figyel). Nem kezdünk rosszul, tartjuk a labdát, azaz próbáljuk tartani, 10. perc, egy hiba és Keane beköszön. Na ez gyors volt. Szomorúan készülök fel a Sir Alex-i szopóálarc felillesztésére, ám nem roppanunk össze. Illés, Halmai, Durci becsülettel járatják a labdát a középpályán, Bánfi is sokszor a kezdőkörig fut fel, nagy az iram NB1-hez szokott szememnek, de bírjuk. Átütő erő, mondjuk az kevés. A 16-osukig eljutunk ám ott csak adogatás. A United kontrái viszont életveszélyesek… eljön a 41. perc, olyan mintha negyed órája játszanánk. Jó  meccs, na. Ekkor egy kavarodás a 16-oson belül, lecsorog egy labda és Szabados Józsi pár méterről bekotorja… Hangrobbanás. Emlékszem, ezt annyira nem vártam, hogy könnyes lett a szemem a meghatottságtól. A kis magyar csapat egyenlít a nagy MU ellen…. A következő pillanatban együtt üvöltünk Öcsémmel és a többi kispestivel. Egy illuminati brit kolléga 2 sorral lejjebb hátrafordul és integet, hogy csönd. Hogy veszi a bátorságot…. Hatalmas 2 perc volt, benne van a leghidegrázósabb meccsélményeim Top10-ében (társai még: Piroska és Árgyelán góljai a ’96-os MK döntőről, Szabó Tibi 11-ese 2007-ben a Megyerin, Keresztúri fejes Svájc ellen, sőt még Abraham győri kupadöntős góljai is ide kívánkozik lévén azt már a pálya szélén éltem meg….). Egy baj volt vele- nem sokáig tartott és hamar negligálódott. Alig telik el 1-2 perc és Keane megint beköszön, majd Csehi Tibi veszít labdát újabb egy perc múlva a saját térfelünkön, tán Giggs húz el, bead, Cantona meg Broki szeme közé heggeszti a 3.-at. Ezt gyorsan lerendezték…:(. A második félidő ugyanazt hozza, mint az első a gyors gólváltás előtt. Nyomunk, passzolgatunk, de egyre fogy az erő, fáradunk. Azért Stefanov a semmiből még bevarázsol a kifutó Schmeichel mellett egy zsugát a MU kapujába, ismét örömködhetünk, ám egyenlíteni nem sikerül, sőt a végén a 2:3-nak is örülhetünk, Cantona gólját les miatt ugyanis érvényteleníti Ceccarini spori, hiába reklamál a bekötözött kezű gall botránygép. 2:3 a vége, s én elégedetten konstatálom a Kapitányságnál a 48-asra várva, hogy nagyot hajtottunk, Apu, aki a ’60-as, ’70-es évek Honvédján szocializálódott, lemondóan közli- „csak hát ez mire elég..”. Az est hőseinek névsora álljon azért itt: Brockhauser-Plókai, Bánfi, Csehi T.- Szabados, Illés, Halmai, Duró (Orosz)- Stefanov, Vincze, Hamar.

A visszavágó kvázi formalitás, ám a korszellemnek megfelelő nagy ruha helyett tisztesen helytállunk! Itt már Sallói is lehetőséget kap, be is köszön az Old Traffordon a 85. percben- kár hogy előtte Steve Bruce már duplázott. Összességében és magamban megdicsértem a csapatot, ezt hívják emelt fővel való vesztésnek. Mondjuk amikor a következő körben az akkor azért még nem világverő Galatasaray 0:0, 3:3-mal, idegenben lőtt több góllal kipenderítette a csoportkör előszobájából Fergusonékat, azért átfutott az agyamon, mi lett volna, ha nem tiszteljük ennyire a MU-t.

Közben itthon botlás botlás után. Az Üllőin lezakózunk: 2:1, a már említett Kovács József mellett Lipcsei is betalál, tőlünk erre csak Orosz képes. A Vidi ezután otthon nagy falat (1:1) noha Salacz (Bohócliga névlegenda, No#221) kiállítása miatt emberelőnnyel zárjuk a találkozót, majd idegenben a DVSC bizonyul átvihetetlen akadálynak.

Itt álljunk meg egy szóra. Az év elején említettem, a Vác és a Fradi mellett az MTK tűnt potenciális vetélytársnak ám helyettük az őszt két további vidéki fellegvár felbukkanása színesítette. Egyrészt Pásztor József Békéscsabája, mely második idényét töltve az élvonalban 1993-mas feljutásuk után, Kulcsár-Szarvas csatárpárosával, Fodor Tiborral és az alkesz horgász Váczi Zolival alázták az NB1-et (Szentiről, a Csató tesókról vagy Árgyelánról nem is beszélve, az epic bajszot hordó Mracskó meg egyszerűen Bohócliga legenda, slussz-passz). A másik oldalon Garamvölgyi friss feljutó Debrecenje saját nevelésekre, a későbbi „nagy” Debrecen alapjaira építkezett (Sándor, Dombi, Madar, Szathmári) a míves légiósok (Liviu Gojan, Vjacseszlav Medvid, illetve a főváros testvérvasutasoktól áthozott Gracsov Viktor apó) mellett. Öcsém nagy kedvencéről, Kondás (nomen est omen) Elemérről nem is szólva. Summa summarum, Sándor Totya kettőt vágott, mi meg lassan ott tartottunk, hogy így aztán bajosan védünk majd címet, főleg, hogy a Hali és a BVSC ellen is elmarad a biztos 2 pt a következő két hétben!

Végre a Sopron ellen sikerül javítani, majd a Fáy utcában TV-s meccsen (Mátyus itt mutatkozik be, valóban csatárként, Hamart váltva az utolsó negyed órára) is behúzzuk a tutit, a betilt betlire halmozó MTK-t pedig lendületből daráljuk be, itt már Pisont Pista is bejön csereként, sérülése után, hogy a következő fordulóban Sófokon ugyancsak csereként főszerepet vállaljon. A havazás miatt hófehér pályán narancsszín labdával ment az ütközet, ha nem csal az emlékezetem, ami viszont tuti, hogy hátrányban voltunk, mikor Pisontot pályára vezényelte finn mesterünk. Nézem a cserét, és olyan fura valami a Pista szerkóján… hát a cipő! Akkor még nem volt ez a nagy színkavalkád, miden focicipő fekete volt így a fehér cucc egyből kitűnt, pláne mikor ráközelített a kamera, mert ez bíz egy kommersz gyöngyvásznas városi futócipő volt! Királyunk saját bevallása szerint a csúszós pálya miatt döntött emellett, látva a többiek instabilitását a klasszik stoplisban. Hát igaza lett! Cikázott is ide-oda a siófoki védők közt, azok követni alig bírták, jöhetett is az uralkodói gól. Sajna Fischer is elkapta a fonalat a meccsen… ennek egy éve még örültünk volna, most azonban a másik piros-feketéket erősítette így mindez nem volt az igazi. 2:2 lett a vége, de a találkozóra Pisont fifikája miatt emlékszem máig.

A szezonzárás aztán már nem ilyen vidám, a már előbb megénekelt Békéscsaba kakkant a vörös-fekete ebédlőasztalra 5000 néző előtt a Bozsikban, Szarvas és (névfetisiszták, figyelem!) Gricajuk góljaival. Némi vigaszt csak őszi kupamenetelésünk nyújtott, ahol olyan klubóriások szurkolói lelkében okoztunk kiheverhetetlen töréseket, mint a Lébényi SE, a Honvéd-Szondi-Velence vagy az Ercsi Kinizsi. Összegezve az őszt, gondterhelten sóhajtottak a kispesti fanatikusok: nehéz tavasz lesz ez így…

Én azért továbbra is bíztam Marttiban és keretünkben, ami egyszer már bizonyította, hogyha nem szarja össze magát egy nagyobb szurkolótábor hangorkánjától, megrázza magát, itthon nyomába se érhet senki. A téli szünet ezúttal sem az átigazolásoktól volt hangos, 1 fővel bővültünk mindössze. Annak az egy főnek viszont az itt eltöltött szűk fél év is elég volt a légiós-legendává váláshoz. Ezeugo Emeka (adatok bőbben itt) nigériai válogatottként érkezett hozzánk, mégpedig a dán Aarlborg csapatától. forrás: naijanewsroom.comAz a mai füllel furcsa helyzet állt elő ugyanis hogy a skandináv klub csődbe ment, így a nigériai válogatott keretben is számba vett Emeka (vagy itt használatos becenevét használva, Emmy) állandó játéklehetőséget nyújtó és stabil anyagi háttérrel rendelkező csapatot keresve menedzserei tanácsára + DeVries közbenjárására a Kispest mellett döntött (mintha ma csak úgy megszereznénk egy Asamoah Gyant, kemény.). A TS egyik felkészülési riportja szerint egy másik fekete fiúról, bizonyos Alamo-ról is szó volt egy ideig, de őt nem igazoltuk le (csak én a gombcsapatba, ahol egy Öcsém-féle Milan elleni BEK-döntőn még pályára is lépett). Emmyről az a hír járta, hogy gyémántkeménységű védekező középpályás, ezt a tavaszi szezonban szerencsénkre (és az NB1-es ellenfeleink bánatára) többször be is bizonyította. Távozik viszont Halmai, 2 és fél év szolgálat után, ő a korszellemnek megfelelően Belgiumba kérvényezve munkavállalási engedélyt a DeVries Tours jóvoltából…

Az általam az őszieknél mindig is jobban kultivált tavaszi szezont Vácott kezdtük- figyelem, legutolsó ilyen alkalomkor végül bajnokok lettünk. Én is ebben a végkifejletben reménykedtem, főként azok után, hogy Illés, Csehi Tibi és Hamar góljaival, valamint az úgy látszik lélekben már fél évvel később kezdődő kispest pályafutására figyelő Hahn Árpád öngóljával simán nyertünk 4:2-re. Végre a nagy mumust is aláztuk, ráadásul idegenben! Soha rosszabb startot! A Pécs ellen szokásos nyögvenyelős hazai, 1:0 majd jöhet az ETO. Na ez csúnya lett. Az alábbi videón láthatjuk (szenvedhetjük végig) amíg a Mágus beamfetaminozott fiai ronggyá lövik Brocki hálóját- igaz az is látszik, hogy nem kevés helyzetünk maradt ki, hát hiába, a legendás ’92-’95 közötti helyzetkihasználási hatékonyságunk…

A meccs után számomra nyugtalanító pletykák szállingóztak a különböző médiacsatornákból, Kuusela pozíciójának megingathatatlanságát kérdőjelezve meg. Számomra Martti bajnok edző volt, akinek a csapat összekovácsolását tulajdonítottam, így hallani sem akartam menesztéséről. Ehhez képest 1 hét múlva az Újpest elleni hazai remi a finn kaland végét jelentette a Bozsikban, a Pécsről nagy tételbe akciósan vásárolt spílerekkel és Garamival szárnyait próbálgató (ám igazán a következő ősztől beinduló) UTE pont egy exmecseki gyöngyszem, Turi góljával érte el Illés találata ellenében az ikszet. Martti tehát el és azon frissiben megvan az utód, észak helyett ezúttal a délvidékről, Dmitrije Davidovics személyében egy jugó maestróra bízva rá a feladatot: rázza fel a rapszodikus team-et és próbáljuk meg behúzni az aranyat. A feladat nem volt könnyű, a rangadókat is vesztő Vác (utánunk Pásztor Józsiék is leoktatták a vadásztársaságot a Duna partján) a mi tavalyi példánkat követve a kötelezők biztos abszolválásával szépen gyűjtögették a pontokat és a mindig veszélyes Fradi is ott lihegett mögöttünk.

Davidovics a Debrecen elleni MK visszavágó meccsen debütált (a Kaposcukor kiverése után fogadtuk Sándor Totóékat az első meccsen még a Cívisvárosban nyerve 1:0-ra Marttival), magabiztos 3:0-val küldve haza az idény meglepetéscsapatát. Nem rossz, nem rossz, de mégiscsak kupa, majd a bajnokin meglátjuk mit ér a szerb varázssipka. Mumushoz megyünk, Csepel, akkor épp Kordax keresztévvel megtoldva az ellenfél a Liget téren, Orosz és Illés elintézik, hogy ne legyen para. Jöhet hát a Fradi. 16000 néző a klubhonlap szerint, én csak arra emlékszem, hogy rohadt sokan szép számmal voltak nézők a meccsen. Davidovics variál, Mátyus már stabilan balhátvéd, és Emmy meg eltűnik a kezdőből. Ezt leszámítva marad a Kuusela féle középpálya, Stefanov, Illés, Pisont egyszerre a pályán, annak idején nem kellett úgy sírni a kreativitásért, mint ma…[ilyenkor áll meg az eszem mikor a Morales-like edzők kijelentik, hogy ma már nincs olyan, hogy klasszikus irányító. OK, ebben van valami, de hogy 4 rakkoló mukival rakd tele a középpályát, akik egy normális indításra nem képesek, hát ilyenkor sírom csak vissza igazán a régi szép időket]. Elöl amúgy maradt a tavasszal stabil Orosz, Vincze csatársor (Sallói sehol…tán sérül lehetett? Kommentelők, most segítsetek). Kezdő: Brockhauser-Csábi, Bánfi, Mátyus-Stefanov, Pisont, Illés, Plókai A. (Forrai), Duró-Orosz, Vincze (Hamar). A meccs maga nagy küzdelmet hoz, nyom a Fradi de valahogy nem az igaziak és mi is szép dolgokat művelünk. A játékrész 0:0-val zárul. Jöhet a second half. Itt emlékeim szerint kb. negyed óra mehetett el, amikor Hamar ügyesen csapva le a labdára szép gólt forraszt Balogh vagy Szeiler kapujába (pirulok, de már meg nem mondom melyikük védett). Vezetünk a Fradi ellen – el sem hiszem, mikor volt ilyen utoljára… 1990 ősz… Nyilasi csapata be is gyújtja a rakétákat, nyomnak a zöldek de szerencsére csak akkora hatékonysággal, mint 2 és fél év múlva a Dunaszekcső ellen. Páling még egy szabadrúgásból majdnem kapufát tör én meg szívrohamot hordok ki lábon, de végre lefújja a bíró. Tavaszi második rangadó is behúzva, másnap a már korábban említett módon kisebbségi tábort alkotó fradista mag az osztályban gyanúsan csöndes, sőt az egyikük felajánlja nekem, hogy a KHFC tegnapi összeállításának NS-ből kivágott, védőfelszínként cellux-szal leragasztott, ún. parasztlaminált változatát eladja nekem 100 Ft-ért. Gyenge próbálkozás volt, de jól jelzi az akkori gyerekszurkolói közállapotokat.

A következő fordulóbeli, fehérvári derbin szárnyalunk. Pepita galléros Diadora fehér fölsőnkben osztunk ki egy laza 5-öst az akkor Parmalat álnéven futó piros-kékeknek és még az is belefér, hogy góljánál Hamar a Vidi kapufájával játssza el a híres Materazzi-Zidane jelenetet, majd vérző arccal essen össze –  ugyanis az MC helyére beálló Tóth Misi is heggeszt egyet, megmutatva, milyen is a Havanna ltp-i virtus (e gól annyira tetszhetett a fehérvári szakmai stábnak, hogy következő idényben kölcsön is veszik Mihályunkat). Jöhet itthon a Debrecen. Visszavágunk-e a rengeteg helyzetet, ám végül vereséget hozó őszi Oláh Gábor utcai fiaskóért? Igen! Remek meccsen vezetünk Vincze Pilu szép találatával (kéretik a videón nyáladzani Stefi szép bokapasszán), aki így DVSC mumussá vált, hisz ott is betalált ősszel. A 2. félidőben aztán jön a ma Szolnokon Old Boy-t játszó Pető Zoli, sajna rajta van a heggesztőhemü, elképesztő gólt ver a jobb felsőbe, bár a Brocki által felállított sorfal…khm…kissé véleményes. Ezután vörös fekete segédhajtórakéták begyújtva, megyünk előre, mint a japók Mandzsúriában, Illés egymaga egy szezonnyi helyzetet puskáz el, mígnem végre tizenegyesből betalál a végén, 2:1 ide. Nézve az összefoglalót újfent elszorul a szívem, micsoda foci volt akkor a maihoz képest a Bozsikban, és micsoda hangulat, tele a szembeoldal, Béla nem véletlen fut ünnepelni az ultratábor elé…

Az MK-ban közben elődöntőig abászkodunk, erre utoljára ’92-ben volt példa. Ellenél a mumus Siófok, most azonban nem kegyelmezünk és (szurkolói) életemben először nyerünk a Balaton partján. Itt mutatkozik be csereként a BVSC-től a szezon végéig áthozott Farkasházy. A visszavágót Csehi és Béla vezetésével lesimázzuk, bár Ploki öngólja rondít az összképen, azért 5:3-mal mi vagyunk a döntőben ahol majd a Fradi vár ránk.

A bajnokság vége olyan, mint ’92 tavaszán. Mire észbe kapunk, hogy tudunk játszani is és a Davidovics által pöpecül rendberakott csapattal végre elkezdjük a gálázást, már elment a hajó. Kései eszmélésünk kárvallotjaiként 4-et kap a BVSC, hiába lő gólt a ma már szakkomentátorként piruettező Bognár Gyuri, hármat a Sopron és négyet a már kiesett MTK – szegények, akkor még sajnáltam őket, Piel kapus néhány fordulóval korábbi, félpályáról beengedett “hazaadás-átsuhan-a-cipőtalpam-alatt” örökbecsűje tényleg szívszorító volt- hogy aztán 1 év múlva visszatérve a gazdagcsapat utálatos cégérét öltsék magukra, mi meg az „NB1 krőzusai” pozícióból szépen a szegényházba süllyedjünk- hát mit mondjak a ’90es évek eleji felállás jobban bejött). Még a ’csabát is lenyomjuk idegenben (a visszatérő Sallói comeback-góljával). Salec aztán a záráson is gáláz, 2 góljával itt a Siófokot szomorítottuk a Bozsikban. Emlékezetes meccs volt, az első közös Bozsik-rájdunk a szurkolók közt is közismert egyik mai főfotóssal illetve két további áltisis osztálytársunkkal- egyiküket csak nehezen tudtuk meggyőzni, hogy handmade kis piros fekete fanyelű zászlóját inkább hagyja otthon, mert a szekusok könnyen megdorgálhatják a bejáratnál. Így a srác csak 1 kiló cseresznyét hozott magával, amit olyan jó nyuggertempóban elfogyasztottunk a korzón, csak a góloknál ugrálva fel, majd zárásként begyűjtöttünk a klubházban a tribün alatt egy adag autogrammot (jómagam a lejáró diákigazolványomba, Orosztól, Mátyustól, Rambótól, Pisonttól és Hamar Pilutól).

Közben persze sor került az akkor épp kétfelvonásos kupadöntő első etapjára az Üllőin. Az utóbbi évekhez képest most nagyon egyesélyesnek tűnt még az odavágó is. A Fradi kifulladt a tavasz végére, Nyíl távozásáról suttogtak, mi meg szárnyakat kaptunk a szerb mester érkezésével és négyesével vertük a gólokat azoknak a szerencsétlen ellenfeleknek, akiket a sorsolás az utunkba sodort. A Fradi-átok (ami akkor úgy éreztem szurkolásom kezdete óta sújtja a csapatot) Hamar által ugye megtörettetett tavasszal, a gyors osztálykörkérdés is egyértelmű Honvéd-sikert jósolt. Így most kivételesen én is optimista voltam. KÁR VOLT. Az Üllőin a tipikus kora-kilencvenesekbeli FTC-KHFC forgatókönyv szerint zajlottak az események. Egy elbénázott és telegatyás (15000 néző) 1. félidő alatt a Fradi lenullázott minket, utána már hiába próbálkoztunk. A visszavágó a szezon utolsó tét- és Nyilasi búcsúmeccse volt plusz halovány remény a mi részünkről a csodában. Ezt Kenneth Christiansen oszlatta szét az első félidő végén, s hiába egyenlített később Vincze Pilu, sajnos Wukovics egy kontra végén szépségdíjas tekeréssel vette be a Morales által nemrég lapátra tett exkapusedzőnk hálóját (1:2). A végén Fradi extázis, szurkolók a pályán, no meg egy adag lovasrendőr, kardlapozás, botrány, menekülő játékosok-edzők-drukkerek…ki is kapcsoltam a TV-t. Ismét megvolt az esély, jobb kerettel, jobb formában voltunk- a Fradi ellen úgy látszik ez sose volt elég.

Az idény alapcsapata kb:
Brockhauser- Csábi, Bánfi, Plókai A. (Csehi T.)- Halmai (Forrai /Duró), Illés, Pisont (Stefanov), Vincze- Hamar, Orosz, Sallói.
Pályára lépett még a kupában Rott, a Veszprémből hozott cserekapus, a védelemben Szabados és a szárnyait bontogató, Davidovics által hátravitt Mátyus- no meg 1-2 kupameccsen Dragóner, aki akkor még vörös-fekete karriert álmodott magának. Középpályán Csehi Tibi gyakran előre lett vezényelve a védelemből, az ősszel távozó Halmait pedig tavasszal részben Emmy helyettesítette, míg a VB-felkészülés el nem szólította. Farkasházy kiegésztőemberként került ide 1-1.5 hónapra, hogy nyáron tovább is álljon. A csatársorban Tóth Misi volt tavasszal az örök csere, de gyakran Pilu is játszott éket, eredeti posztjának megfelelően. A keret erőssége körülbelül megegyezett véleményem szerint az egy évvel azelőttivel, de nyilván az összeszokottság erősödésével illetve Stefanov érkeztével a középpályás-játékunk s a helyzet-előkészítésünk sokat fejlődött még a ’93 júniusi nagy meneteléshez képest is, főként Pisont visszatérésével. Tavasszal igen élvezetes teljesítmények sorát mutattuk (Vác, Fradi, DVSC, MTK, BVSC). Személyes kedvenceim az idényből Királyunk mellett Stefanov, a fiatal Mátyus és Hamar voltak, de Bánfi is meggyőzőt nyújtott, a végül 17 góllal „hazai aranycipőssé” avanzsáló Béláról nem is beszélve. A másik nagy igazolásunk, Sallói jóval a várakozásaimon alul teljesített, de nagyrészt nem is Vidis posztján, azaz a csatárok mögötti visszavont irányító ékként számoltunk vele, hanem sima előretolt ékként, ez némi magyarázatot adhat a vékonyabb évre, bár a Csepel elleni performansz emlékezetes marad.

Az őszi töketlenkedésért sajnos nagy árat fizettünk, tavasszal ugyanis a Vác nem tette meg az egy évvel korábbi szívességét ponthullajtás terén így hiába az évek óta először zsinórban nyert rangadók (Vác, FTC, DVSC, Bcsaba), végül „csak” ezüst lett a vége. Mindenesetre nagyon látszott a potenciál a csapatban, éreztem, egy év múlva visszavehetjük a bajnoki címet. Nos, a nyár ebben meg is erősített, igen jól igazolunk majd, ám a viszonylag reményteljes őszt követő ’95-ös tavasz sajnos már egy új korszak kezdete lesz, és ha azt írom, hogy nem a bajnoki dobogót fogjuk sasolni, még nem is mondtam semmit. Nehéz rész következik tehát legközelebb, rá is kell pihenjek lélekben…

Fotók: A felhasznált képek forrása a képre állva kerülnek kijelzésre amíg jobb megoldást nem találok.

Eger pipálva

(fotó:Babar)A hideg és barátságtalan novemberi késő délutánon azzal indulhattam el a melóból a Bozsikig tartó 1 órás utamra, hogy nem történelme legnehezebb mérkőzésére készül a csapat, hiszen az idegenben lőtt 3 és kapott 0 gól mindenképp biztatónak tűnt. Persze ilyenkor felvillan a tavalyi Szolnok elleni majdnembukta rémképe, vagy a mindig fölöttünk függő Honvéd-faktor, de azért kezem a szívemre téve itt tényleg csoda kellett volna ahhoz hogy kipottyanjunk. Csoda pedig szerencsére nem történt.

A pályára kiérve már rendesen besötétedett, a 42-esen kifelé csorogva így azon is polemizálhattam hogy milyen illúzió- és és hangulatromboló a tél, illetve annak prelúdiuma, a november. A költői hangulatot szerencsére hamar szertefoszlatta a gyér taps a pálya korlátjánál: Rufino 5 perc alatt megszerezte a vezetést.

Igen, pályakorlátról volt szó, nem tévedés- a centerpálya megóvása, kímélése miatt ezúttal a műfüvesen került sor a borvidékiek kivéreztetésére. A klasszik korlát mellett támaszkodva (és a hideg miatt sajnos igen sovány nézősereg okán) rendesen ott volt a levegőben a megyei bajnokság feeling, ami ugyanakkor egyfajta különleges hangulatot is csempészett a pálya mellé- bájos volt pl. hallani Hajdú egyik megiramodásánál ahogy az egyik egri középpályás hátrarikoltja a védőknek az ukázt “b****átok már fel”; vagy Rufino labdakérését csapatkapitányunktól “Hájdu…hey, Hájdu”.

A forraltboros pultnál szignifikáns forgalmat tapasztalhattunk, és a forró ital valamelyest enyhített az elgémberedett kezek kínjain. A csapat is szépen muzsikált, egy félidő alatt 5-öt rámolva be ellenfelének– épp azon morfondíroztunk a szünetben a fotós kollégával hogy de régen is volt 1993 ősze, amikor a Csepel ellen bajnokin hasonló szünetbeli eredményt produkált a csapat(figyelem, visszaemlékező sorozatunk kapcsolódó része 2 napon belül érkezik ha addig nincs túlóra)- kérdés, itt most lesz e nyolc a vége . Majdnem lett. Arról azonban ne feledkezzünk el: az amúgy is két osztálylal alattunk lévő Eger (noha keretében ténylegesen találunk tapasztalt rutinrókákat) bizony most, ha lehet így fogalmazni, erősen B csapat jellegű kezdő 11-et küldött a pályára, olyan  korábbi élharcosok, mint a másodosztályú rajt-cél győzelmünkben kulcsszerepet válalló Vén Gabi, vagy a több magyar élcsapatban megforduló Zováth játékáról ezúttal lemondva. Itt volt persze Kiskapusi, aki anno a bajnok Újpest szürke eminenciása volt a védelemben vagy a Bohócliga Zváj élő legendájaként funkcionáló, jellemzően a BAZ – Jász-Nagykun megyék közigazgatási határán túl futballügyben ritkán merészekdő Kotula László, akinek némileg megfáradt mozgását ma is megcsodálhattuk.

Végül ha a 8 nem is, a 7 azért összejött a harmatos visszafogott ellenfél ellen, pozitívum, hogy a kezdőben 1, a cserék közt 2 kézzelfogható eredménye mutatkozott meg az MFA munkásságának. Baráth Botond ráadásul igen meggyőző volt, végig fókuszon, kíváncsian várjuk, az NB1-es ellenfelek ellen vajon mire lenne képes.  Czár és  a Pécs ellen anno gyújtóbombát ívheggesztő  Nagy Gergő sem mozgott rosszul, de ők kevesebb időt kaptak művészetük prezentálására.

Osztályozókönyvtől a két csapat közötti markáns osztálykülönbség miatt eltekintünk (ne devalválódjon a sok kosztott 10-es), inkább a jókat emeljük ki: Baráth Botond-mint már írtuk- lekesen és fegyelmezetten hozta a kötelezőt, némi erősödés után ő még szép meglepetéseket okozhat nekünk. Sztokics abszolút vállalhatót játszott középpályán, kérdés, erősebb ellenfelek ellen is menne- e ez, bár Moralestől esélyt sem kapott a bizonyításra, ami a maiak fényében némileg érdekes. Rufino két gólja önmagáért beszél, de a második félidőre eltűnt, Cséke és Debrő pedig biztosította hátul a biztosítani valót (sőt előbbi két gólt is az egri hálóba), de az igazsághoz hozzátartozik, hogy  az egri attakkok azért nem állították őket életük erőpróbája elé. Hajdú szívósan zakatolt a bal oldalon, többször is egészen a 16-osig törve előre, egy-két szép lövése tapsot is aratott.

Eger tehát kipipálva, pénteken jön a hó meg a Vasas, egyik se lesz könnyű ellenfél, de ha nyugodt telet akarunk, ütni kéne őket – reméljük sikerül. A forralt bort meg lehet készíteni a vendéglátórészlegben, szükség lesz rá.

“…és örökre rabul ejtett.”

Mindenkinek megvan a saját eredettörténete a csapatával kapcsolatban. Béla azért lett dózsás, mert már az apja és a nagyfaterja is az volt, Józsi azért lett Vasasos, mert Angyalföldre járt suliba, és nem volt más választása, Totya meg egyszerűen rossz társaságba keveredett, és fradista lett. Nálam viszont a pillangóeffektus hatása érvényesült.

Ha Nagymuter nem fogyott volna ki a vöröshagymából, valószínűleg a hétvégéimet manapság nem a Bozsik lelátóin tölteném, pláne nem Szolnokon, másnaposan. Írd és mondd, a családom engem megelőző generációjában a futballfanok száma nem több, nem kevesebb, mint 0. Én még a mexikói Waterloot is csak Pilisszentivánon, az osztálytársaim elbeszéléseiből hallottam, aztán megvontam a vállam, és mentem kirakózni vagy biciklizni. Aztán egyik hétvégén Muterék lepasszoltak a Nagyinak és Mostohanagyfateromnak, Endre bácsinak. Szombat reggel, megvolt a reggeli mesefilmadag, és éppen egy Dolly Roll kazettába készültem beleásni magamat, amikor megjelent Endre bácsi a kisszoba ajtajánál: “Nagyanyád leküldött Budagyöngyére a piacra bevásárolni, jössz velem, öcskös?” Akkor még nem sejtettem, hogy a válaszommal egész életem lefolyását fogom meghatározni. A következő kép -mint a filmeken- , hogy kászálódunk le a 22-es buszról, és szemben velünk elterül az akkor még bódékkal zsúfolt piactér, amelynek egyik viskójában ott lapult “AZ A DOLOG”… Belevetettük magunkat a Kádár-korszak szolidan visszafogott vásári forgatagába. És akkor eljött az én időm: “Hú, de kib…tt kemény leszek egy meztelen nős kulcstartóval a szentiváni parasztoknál.”. Mostohanagyfateromat éppen a zöldségesnél kaptam el, és elkezdtem rinyálni a hőn áhított céltárgy miatt: “Endre bácsi, vedd meg nekem azt a kulcstartót, légyszi-légyszi!” Az öreg tudta, hogy nem hibázhat, Nagymuterom átka végig kísértette volna, ha belevisz a fertőbe. “B…meg, Szabolcs, ha ilyet veszünk, Nagyanyád kinyír engem.” OK, kompromisszum: nincs szőke nős kulcstartó, de valami kompenzációt mindenképpen kapok. Be a trafikba, ahol fürtökben lógnak a különböző színkompozíciójú és annál változatosabb alakú pénztárcák a bejáratnál. Mivel akkor rá voltam állva kiscímletű érmék gyűjtésére, mutogattam, hogy egy olyan kéne, és aztán az Öreg reakcióját meg sem várva rávetettem magam a Sandokanos matricákra. A következő, amire emlékszem, hogy állunk a butik előtt Endre bával, és a kezembe nyomja a szuvenírt. Egy labda alakú pénztárca volt, színösszetételét ma úgy jellemezném, hogy Árpád-sávos, és két szó volt ráírva:”Hajrá, Honvéd!”. Kérdőn néztem Endre bácsira, hogy OK, pénztárca, az király, de mi az a Honvéd? (folyt.köv.)

 

Szalai Lászlóval beszélgettünk

Szalai Lászlót alig egy hete nevezték ki a vörös-fekete pilótaülésből katapultáló Morales mester helyére, a pályafutása során első ízben NB1-es felnőttcsapatot irányító, szimpatikus edzővel, az MFA igazgatójával a lefújást követően beszélgettünk.

Pályafutásod során első ízben vezetsz felnőtt keretet az első osztályban az ismert és nem éppen idilli körülmények között. Ennek fényében hogyan értékeled a mai mérkőzést?

Igen, valóban nem könnyű a helyzetünk jelenleg, de igyekszünk helyt állni. A mai találkozón is próbáltunk támadólag fellépni, úgy érezzük hazai pályán kötelességünk egy támadójátékkal kiszolgálni a közönséget, némileg szakítva az elmúlt hetek taktikájával. Ma is megpróbáltunk minden tőlünk telhetőt megtenni, de gratulálnom kell a Siófoknak bár hozzá kell tennem, egy véleményes tizenegyes szituáció mellett nem mehetünk el szó nélkül- igaz nem ezen múlt a végeredmény. Tudtuk hogy a Siófok alkalmas kerettel rendelkezik a kivárásos taktikához amit sikerre is vittek. Azon dolgozunk, hogy a hibákat kijavítva egy tisztességes teljesítménnyel zárjuk a szezont.

Sadjo nagyon csúnya sérülést szenvedett mi a helyzet most vele?

Épp a lábát jegeli az öltözőben, ami csúnyán feldagadt. Kiválása jelentősen átrajzolta a cserelehetőségeinket, kényszerpályára téve minket. Gyógyulása elképzelhető, hogy hosszabb időt is igénybe vesz, majd a z orvosi vizsgálat után többet tudunk.

A Vasas és az MTK ellenében két komoly fővárosi rangadóval folytatjuk. Mit várhatunk ezektől a meccsektől?

Nehéz bármit is mondani, jósolni, hiszen csak most ismerkedünk a kerettel. Próbáljuk a legjobbat nyújtani, ma is ez volt a cél, és ezen leszünk a továbbiakban is! Nem lesznek könnyű meccsek a hátralevő találkozók, de mindent megteszünk hogy a klub hagyományaihoz méltóan szerepeljünk.

Végezetül egy, a keretre vonatkozó kérdés. A Vasasnál az olasz edző eltávolítása után két lépcsőben játékosoktól is elköszöntek, míg nálunk ma már a sérülés miatt kimaradó korábbi alapemberek mellett más, Moralesnél stabil csapattagok sem voltak a meccskeretben, ellenben akadémiás fiatalok ültek a padon. Ez jelzésértékű a jövőre nézve?

Valóban voltak olyan játékosok akik nem sérülés miatt nem voltak ma a keretben hanem mert úgy gondolom hogy nincs ott a helyük. Most a jelenlegi meccskeret tagjai tették a hét közben a legtöbbet azért, hogy ma itt lehessenek. A jövőről nehéz beszélni, a mi megbízatásunk a szezon végéig szól, majd az újonnan kinevezett vezetőedző dönt a tavaszi keret összeállításáról, hogy kikkel akar együtt dolgozni. Mi addig próbáljuk a lehető legtöbbet kihozni a jelen lehetőségekből.

Köszönjük a beszélgetést és kívánom hogy vidámabb hangulatban beszélgessünk az Eger elleni MK visszavágó után.

Köszönjük szépen.

Ezt gyorsan felejtsük el – Kispest-Siófok 0:1

Nem szeretünk a Siófok ellen játszani, sírtunk már a beharangozónkban és az ahhoz érkező (1 kőkemény) kommentben is. Hát a mai este megmutatta hogy miért volt ez az óvatos duhaj attitűd. Egyenlő erők küzdelme, nyüglődés, ott az esély hogy ne így alakuljon…- de basszus, mindig így alakul. Rosszkedvű összegzés a hajtás után.

 

Késve érkezvén ki a meccsre épphogy beestem a kezdésre, így a csapatokkal együtt kellett várakoznom a játékoskijáróban. Itt valaki eleresztett egy szolid galambot is a szűk folyosón- ez a jelenet sajnos meg is adta az este alaphangulatát. A kezdőt és a padot elnézve mindenképp szemet szúrt a stabil Morales bébik közül Cuerda és Coira hiánya (a Kecsó elleni hazai utolsó negyedórás produkciójával már most kispesti antilegendává nemesülő Alfi, illetve Karim “Svarowsky” Rouani sérülés miatt mondhatni igazoltan voltak távol). A padon helyüket akadémista gárdistákkal töltötte be Szalai mb. tréner, ami mindenképp üdvözlendő lépés a jövőre nézve. A belső hírek lelkes és fegyelmezett heti felkészülésről szóltak, bizonyítani akaró játékosokkal. Remekül hangzik, persze az elmúlt 15 éven edződött Kispest drukker már szkeptikus ilyenkor. De bízni kell.

A találkozót szolid nyomással kezdtük, a Siófok kényelmesen magára húzva minket (már amennyire volt mit húzni) múlatta az időt mi meg az idény során nem először előadtuk a meddő mezőnyfölény címke alatt futó produkciónkat. Mentek előre a játékosok, küszködtek, de egy (két) kreatív ember annyira hiányzik a jelen középpályásgarnitúrából mint a Rowenta szakállvágó készlet Tököli borotválkozószekrényéből. A játékrész végére aztán egy Hajdú szabadrúgást követő lepattanót Moreira egészségesen tett kapura, a balatoniak portása szép robinzonáddal (napi modor #1) hárított, a kipattanót Bojtor Laci kapufára tessékelte majd a továbbcsorgó labdát Danilo nem tudta a kapuba pókfocizni. Kár.

De még milyen kár szisszenhettünk fel hamarosan – ugyanis egy Botis labdaeladást követő Sió löketet még hárított Kemenes, ám a szögletet követő fejessel szemben már tehetetlen volt (0:1). Félidő vége, gól, fasza. Jó kis második félidő elé nézünk…
Ez sajna be is jött. A csapat javára legyen mondva, mentünk előre, ha nem is mint a mérgezett egér, de azért becsülettel. A beérkező Hidi igen aktív volt, nagy kár hogy pontatlan és némely párharcokban még bátortalan…mondjuk ezen nem kell csodálkozni, ha évente 2 lehetőséget kap. Bojtor Laci menetrendszerű mellébombázott ziccerére ezúttal is ön-arcletépéssel reagálhattunk, és megvolt a szokásos háromhülye szitu is, hiszen Danilót gyanús körülmények között vitték földre a 16-oson belül (erre azért nem merek csak 100%-os tizit írni mert ismerjük derék brazilunk földön fetrengés iránti vonzalmát, de ez akkor is gyanús volt) majd Sadjo szabályos levadászását szörnyülködhettük végig mely  a’60-as évek afrikai polgárháborús viszonyai között is megállta volna helyét a független Kongóért vívott  csörték során. Ezért bizony egy délceg piros lap járt volna, de sajnos a Délczeg nevet csak a villanyújságon olvashattuk, nem a bíró teljesítményét boncolgató leírásban… ezt benézte a spori.

A végére kétségbeeső játékosaink tényleg mindent megpróbáltak de a mai is azon meccsek sorát gyarapította amikor be vagyunk oltva gól ellen. Lefújáskor látszott a csapaton hogy legszívesebben megszodomizálnák a bírót bántja őket a vereség, nehéz bármit is mondani, szar szakaszban vagyunk.

Osztályozókönyv

KEMENES: 1 hatalmas bravúr, más egyéb védenivaló alig. Nem rajta múlott. 6.
TAKÁCS: Ugyanazt tudom írni, mint az elmúlt hetekben. 5.
DEBRECENI: Semmi extra, se negatív se pozitív irányban. 5.
BOTIS: Próbálta összefogni a védelmet, a második félidőben kb. több sikerrel. 5.5
HAJDÚ: Haloványabb volt a szokásosnál, a második félidő végére viszont már sokat vállalt, csékához méltóan. A bíróval is sokat foglalkozott, de ez érthető valahol…-bár sokra nem vezet. 5.5
HORVÁTH A. Ez ma nem Adri meccse volt. Brusztolt az első félidőben, volt egy közepes lövése is. 5. Cseréje, Hidi sokat dolgozott de sokszor pontatlan, és nagyon hiányzik a bátorságot majd elhozó rutin. 5.
AKASSOU: Szűrt, extrák nélkül. 5.
MOREIRA: Tényleg kezd nézhető lenni a produkciója, helye van most a kezdőben – de ez erőteljesen minősíti a jelen keretet. 5.5
BOJTOR: A hajtás és a szimpi hozzállás ezúttal is csak egy 4-esre elég. Cseréje, Sadjo kivégzése előtt nem sok időt kapott a ‘foktól (). A csere cseréje, Bajner be se melegedhetett ().
ABASS: Dieng barátunk, amíg bírta, értelmesnek tűnő elfutásokkal, cselekkel próbálkozott. A meccs utolsó harmadára fejben elfáradt és régi énjét hozta eszetlen beadásokkal, passzokkal. 5.
DANILO: Végre centerbe tolták, amiért hetek óta sírtunk sokan, sose értettem Morales miért erőltette őt a szélen. Ez lenne neki való, de némi láb-önkoordinációs kurzusra befizethetné őt a klub. Addig ne várjunk trinyós brazil fikcsit. 5

SZALAI LÁSZLÓ: A kereten variált, némileg szimpatikusabb irányba eltolva az összképet, sajna a játék viszont a Sisa-iőszak kilátástalanabb szakaszait idézte. Még ne ítéljünk, a körülményeket ismerve. 5.

Összegzésként annyit mondhatunk: ezt a meccset gyorsan felejtsük el. A bíró enyhén szólva indiszponált formát futott de kár ezzel foglalkozni, ezzel csak még jobban behergeljük magunkat a hullámvölgybe (?). S ha kezünket a szívünkre tesszük, bizony el kell ismerni nem rajta múlott. Be kell verni azt a pár nyomorult helyzetet. Jövő héten Vasas, ők sincsenek a topon, valahogy le kell nyomni Komjátiékat, aztán lendületből rámenni a kétesélyes MTK meccsre és jöhet a szünet. Az Egert meg valahogy verjük kedden. Ennyi a kispesti minimáligényű forgatókönyv jelenleg, és aztán várjuk a tavaszt, remélhetőleg nem a Nevergreen zenekar ‘hinni kell a semmiben’ örökbecsű sorát kitéve a pólónkra.

A mérkőzés képei

 

Tradicionális mumus érkezik – a Siófokot fogadjuk

Érdekes mérkőzésnek nézünk elébe holnap este a Bozsikban. Új edző nálunk, aki tudja, a más szájíze szerint összeállított kerettel kell tisztesen helytállnia. Felnőtt csapattal még nem nagyon dolgozott, bár Loddart segítette anno a László Csaba  feledhetetlen önalázó MK döntős performansza eredményezte pályaedzőcserét követően.

Frissen eltávozott trénerünk saját bevallása szerint nem kért a középszerűségből, neki professzionalitás kell (a zuhanyhíradó azt suttogja erre lehet hogy rövidesen lesz is esélye más magyar csapatnál).

Tulajdonosunk szokásától eltérően nem éppen hízelgő búcsúblogot intézett a talján vendégművészhez, s ha figyelembe vesszük hogy még a bundásbozgor véleményes okokból eltávolított 2009 nyári kontingensről sem volt hajlandó a nyilvánosság előtt egy rossz szót szólni, ez mindenképpen elgondolkodtató. Az igazság (…), mint mindig, most is valahol félúton lehet a két vélemény között, ezt mi, halandó szurkolók sosem fogjuk megtudni.

Ami biztos, az annyi, hogy holnap a Balaton-partiak ellen mérkőzünk. Ők a ’90-es évek elején igazi mumusaink voltak, bajnokesélyes csapatainkat is nem egyszer megtréfálva (1991 és 1993 tavaszai), és az utóbbi években is igazán Siófokon ment ellenük, akár a bajnokságot, akár a kupát nézzük. Most sem lesz könnyű menet a pénteki show, már csak azért sem, mert ebben a szezonban a hazai pálya szinte hátrány a csapatnak, a Moralesi taktika idegenben, főként erősebb ellenfelek ellen érvényesült elsősorban. Massimo már nincs, a keret viszont adott, Szalai sem tud vele sokat variálni, elmondása szerint az akadémikerek még nem értek meg az azonnali bevetésre, a jelen anyag pedig nem a lehengerlő pressingre termett, valljuk meg!
Ennek ellenére bizakodjunk, ahogy azt Abass is teszi, legyünk minél többen holnap, ne csak a derék Maros Józsi ordítsa hogy Hajrá Honvéd, csakaaaaaaaaa….. [csönd]…Kispest!

Az utóbbi évek eredményei:
2007-08:
Siófok – Kispest 1:2 G.: Kanta Sz., Palásthy, Abass.
Kispest – Siófok 1:1 G.: Miklósvári, Abass.

2008-09:
Siófok-Kispest 0:1 G.:Abraham
Kispest-Siófok 0:2 G.: Ivancsics, Magasföldi.

Ugyanebben az évben MK:
Siófok-Kispest 1:2 G.:Hercegfalvi (ÖG), Moreira, Abraham
Kispest -Siófok 2:2  G.: Szmiljanics, Hercegfalvi, ill. Hegedűs, Ivancsics.

 

Ui.: Én már megtettem a magamét, nem tippeltem győzelmet a honlapos tippjátékon – ugyanis ha azt teszem mindig vereség a vége…

 

Az én Kispest-Honvéd sztorim III. – 1992-93.

Speciális retrospektív sorozatunk harmadik darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. A 3. részhez érkezvén újfent egy, a Kispest szurkolóknak különösen kedves szezont, az 1992-93-mas bajnokságot idézzük fel, ahol csapatunk hazai szinten szupersztárok gyűjtőhelyévé válva hol sziporkázva, hol botladozva tolta végig az idényt, kezdéskor még a Mágus értő kezei alatt, majd az eleinte sífutóedzőnek csúfolt, később már mindenki által megsüvegelt finn Martti Kuuselával érve célba. A mai epizódot egyúttal a ’92-’93-mas csapatot (főleg annak helyzetkihagyási hatékonyságát) még ma is könnyes szemmel felidéző Canarino barátomnak is ajánlom, akivel noha már spanyol stadionokat/meccseket is megjártunk, a szívünk igazán CSAK 1 helyen dobban meg, az pedig a kispesti sorompó mögött álló kis stadion lelátója… Hajtás után az eleddig utolsó kispesti NB1-es bajnokcsapat, Illés, Hamar, Pisont Pesta, miazmás.

Közhely, de igaz: a jót könnyű megszokni. Emlékszem, míg nem volt autónk, a város bármely részéről (kis túlzással) bármit hazacipeltem – mert ez volt az evidens. Mióta már van kocsi, hát még Wekerléről az Europarkba való kisomfordálás is nehezére esik az embernek. Szóval közhelyes, de a közhely épp attól közhely mert igaz. Ugyanez áll a kedvenc csapatra is: hiába érkeztem be úgy a Honvéd-szurkolásba, hogy épp kiesőjelöltként kapjuk a pofonokat és csak osztályozó ment meg minket a szégyentől, az 1990-92 közti Mezey éra alatt bizony már az volt a meglepetés, sőt skandallum, hogyha belefutottunk egy-egy vereségbe… Így a ’92-es tavaszt igazi csalódásként éltem meg, hiába voltak a végén a kozmetikázó 4:0-ák, 4:1-ek, a bronz az előző évi arany után kevés volt. Ráadásul a kora kilencvenes években ez volt a kevés olyan szezon egyike amikor csak 1 csapatot delegálhattunk az UEFA kupába, az pedig ezúttal az ezüstérmes (Vác?) lett, mi a bronzzal maradhattunk itthon…

Az amúgy a svédországi foci EB-vel (az utolsó világverseny, ahol Hollandiának szorítottam, hisz itt még nyomta a milánói tulipáncsokor) és Barcelona’92-vel (életem legizgalmasabb, legtermékenyebb olimpiája) terhelt nyáron nem sok figyelem fordult a (sport)közvélemény részéről a hazai foci-uborkaszezonra. Én azért lelkesen böngésztem a Sport, a Népszava vagy a Népszabadság (melyik nagyszülőnél mit találtam) híreit és leeső állal tapasztaltam hogy mekkora nagybevásárlásba kezdtünk. A vezetés ebbéli költekezését jellegében tényleg csupán a kilencvenes évek eleji Milan, az ezredfordulós Inter, vagy a mindenkori Bayern pénzszórásához tudnám hasonlítani – egy megzizzent Berlusconi vagy Moratti szokott így igazolni ha nagy idényt tervez. Először is a kispadra Mezey megüresedett helyére Verebes József került. Katedra helyett mágia. A Mágus magyaráz, de nagyon...- forrás: index.huJómagam a Mágus ’80-as évekbeli Rába-parti sikereiről akkor még nem voltam képben, előttem csak az MTK ordas nagy arany-elbukása rémlett 1990 nyaráról, illetve az erősen középszerű MTK, amelyen én sehogy sem bírtam felfedezni a sajtó által megénekelt verebesi mágia jeleit. Mindenesetre a korszerű európai támadófocit saját bevallása szerint önmaga kifejlesztő edzőajatolla mellett idehoztuk a Haladás fiatal, tehetséges irányítóját, Illés Bélát, valamint, ha már az előző szezonban társgólkirályokat avattak, kapcsiból beszerváltuk mindkettőt (Orosz a Vácból tért vissza, Fischer Siófokról érkezett…a fradista Fischer. 2 éve ezt nem hittem volna). Csepelből a feljutó gárda ifjú balszeles csatárát, Hamar Istvánt oroztuk el és Stefanovot csak azért nem, mert a városi legenda szerint a Csepel SC vezetősége könyörgött: a bennmaradáshoz még 1 évig kell nekik az irányító. Brockhauser kapus a Dózsától (bocs, akkor már UTE) érkezett a sokat bizonytalankodó Gulyást pótolni, Árki Gábor pedig legutóbb a Szeged színeiben játszott az első osztályban, mielőtt idejött. Ivanics Verebes bébiként érkezett az MTK-ból, Kispestre csábítását mással nem is tudom indokolni. Nem is váltotta meg itt a világot. A távozók között látjuk a BVSC-be átigazoló Cseh-Csepregi-Urbányi hármast (az első kettőért fájt a szívem, de nagyon), Vancea, ha jól tudom, Békéscsabára igazolt, Ovidiu Lazar hazatért, Kovács Kálmán Valenciennes felé vette az irányt, Bánfi Vácra ment kölcsönbe, Csehi Tibi Nyíregyházára egy 1 éves kitérőre. Távozott a kiegészítő emberek közül Komódi Laci, Cservenkai Donát és Molnár Ferenc is. Összességében a keret ”névértékben” jelentősen masszívodott, de valahogy mégis tartottam a szezontól, már gyerekként is ráérezve arra: egy összevásárolt sztárgárda lehet hogy nem tarol elsőre

A szezont a Viharsarokban kezdtük, s a kertből beszaladva a haveri egyérintőt hátrahagyva az esti összefoglalóban tudtam meg hogy egy 2:2-vel. Bár mint mondtam, tartottam tőle hogy lassan áll össze a csapat, de azért a feljutó Békéscsaba elintézésében erősen bíztam- nem jött be. A folytatásban a BVSC-t fogadtuk, 3:1-es győzelem, egy ismeretlen fiatal, Faragó is betalál csereként beállva (ő ugye a 2000-res évek eleji Honvédnak lesz kezdő ékje Horváth Gyulával majd Sasuval – na de vissza 1992-re.) A 3. fordulóban a Fradi jött hozzánk, de a Népstadionba vittük a rangadót. 40 fok a betonkaréjban igazi augusztusi agyzsibbasztó meleg. A csapatokat „amerikai stílusban” vonultatják be, egyenként szólítva a kezdő tizenegyek tagjait. Az új évadhoz új mez is dukált, a vékonycsíkos Matchwinner itt debütált a TVnézők előtt. Durci meg a Honvédban. Ugyanis ha az eddigi igazolás-őrület nem lett volna elég, Siófokról jó áron egy alig használt Durót is a vörös-fekete játékosparkba csábított a De Vries dominálta klubvezetés. Magát a meccset épp mostanság néztem vissza, hát, nem volt az a gatyaszaggató tempó, ennél keményebb ütközetre emlékeztem. Taktikai tili-toli ment nagy részben, és a legemlékezetesebb jelenetet a kispad-menti interjúk során Verebes produkálta, aki miután menetrendszerűen számon kérte a bírón az n+1.-ik meg nem kapott büntetőnket, egy mai Velvet címoldalt erő professzionális csecsvillantást produkált kigombolt kockás inge alól. Az ing alatt atlétatrikóban ne is reménykedjünk, ez sose volt a nyári Mágus –outfit alapkelléke, a fehér rövidgatya viszont kötelező elem, ezt most is hozta az öreg, hozzá klasszik barna szandi. A második félidőben még egy bírókárhoztató villámnyilatkozat, majd Nagy Zsolt beveri a Fradi győztes gólját- ezt utáltam mindig is, hogy Nyilasi állandóan előkapott valakit a cilinderből, egy X. cserejátékost aki aztán elintéz minket. Pedig a két játékosállomány között ekkor fényévnyi volt a difi –  csak míg nálunk összeszokatlan zsoldossereg csapat, addig a Fradinál saját nevelésekkel fűszerezett, évek óta stabil alapkeret. Ez sajnos még a következő évekbeni mecseinket is jellemzi a zöldekkel.

A következő fordulóban kezd kellemetlenné válni a szezon: most az MTK dorgál meg minket a Hungária körúton. A Mágus nem tudott mit kezdeni volt csapatával, akiket ekkor Gellei gardírozott (év végére a 4. helyre vezetve őket, egy év múlva meg a B-ligába), az 5 (!) kiállítással tarkított meccsen végül Hámori és Balogh Róka góljaira csak Béla válaszolt tőlünk. Jöhet az Újpest. A Bozsik-beli meccsen a később Fradi BL-hős Kecskés sajna kiegyenlíti Ploki szabadrúgásnak álcázott ballisztikus rakéta-produkcióját, 1-1 a vége. Mikor nyerünk már? Hát a következő fordulóban, a Vasas ellen, akik (már nem emlékszem miért, de) pályacserét kértek így a Fáy helyett itthon nyomtuk. E meccsre a végre beköszönő győzelem mellett azért emlékszem, mert itt debütált csereként Flórián Tibor nevű saját nevelésünk- akiről aztán többet nem is hallottam. A Pécset lendületből ütjük a következő körben, majd Vácra látogatunk. Csankék ekkor már igazi mumusok, ne feledjük, az előző szezonban oda-vissza oktatott minket a pontrúgás-taktika pápájaként a hazai edzőlegendává válás útján már meginduló fővadász. Hát sok babér idén sem termett…. Füle mellett ezúttal egy szintén régi névcsászár, Szedlacsek köszön be, a vezetők meg a Mágustól el. A rossz nyelvek szerint a Magician nem volt szívbajos, és egy Mercedessel távozott kiharcolt jogos jussként. Én fellélegeztem, mert nagyon nem éreztem a deal-t Verebessel, a csapat elképzeléstelenül játszott, csak az egyéni villanásokban bízhattunk, s ha összerakott csapat jött ellenünk (FTC, MTK, Vác) akkor omlás… ekkor egy lyukas garast nem adtam volna azért, hogy a bajnokság végén a felsorolt csapatok mind mögöttünk lesznek mert valaki minket is összerak…!

Előbb azonban egy hétközi meccs, ideiglenes kapitánnyal a bárkán, aki Szurgent pályaedző lett. Szuri bá (később az innen datálódó ’örökös beugró’ jelző büszke birtokosa) első rövid, egymeccses Kispest-edzői pályaszakaszán 100%-os mutatót hozott, a két előző évi gólkirály 1-1 találatával behúzzuk a Siófok elleni fontos meccset. (Másnapi újság, tán Népszava: „Szurgent: A csúcson kell abbahagyni”). Kuusela a Bozsikban - forrás: origo.huMajd jön a hír – óriási meglepetésre egy finn edzőt hoz a De Vries-Bálint-Kozma tengely. A zsurnalisztáink által kezdetben sífutóedzőnek csúfolt Martti Kuusela rövid székfoglalójában már első megtanult magyar szavával kezd, azt 3-szor is elismételve, mikor ars poeticájáról kérdezik: „Munka, munka, munka”. És a munka megindult…

Martti egy 13.000 néző előtt 0:0-ás remivel indít Fehérvárott, majd zsinórban 5 győzelem a szezonzárásig (kapitulál a Győr, a Nyíregy, a Veszprém, a Csepel illetve a DVTK), ezek közül csak a Veszprém elleni siker mondható sziporkázónak (4:2) a többi inkább brusztolós- de legalább eredményes. A Magyar Kupából még kiakolbólítottuk a Sopront, a hazai odavágón Fischer mesterhármasával, többek közt, ahogy kell (4:2, 2:1). Ellenfelünk neve azért ide kívánkozik: EMDSZ Soproni LC. Micsoda idők… MK is kipipálva tehát, jöhetett a téli szünet, felemás érzésekkel, de kicsit optimistábban, mint a Mágia jellemezte hetek során – a Diósgyőr elleni hazai, Kovács Ervin-es 1:0 után haloványan elkezdtem ismét reménykedni, hogy 1991 júniusa után újból átélhetem a ’bajnokcsapat szurkolója vagyok’ összehasonlíthatatlan érzését…

A tavaszra változatlan játékoskerettel futottunk neki, mondjuk minek is kellett volna erősítés, mikor a bajnokság játékosanyagának krémje nálunk tolta? Martti kőkemény felkészülést vezényelt (miért érzem úgy, hogy ez is előrelépést jelenthetett az előző nyárhoz képest?), majd ott folytattuk ahol abbahagytuk- Békéscsaba és BVSC kipipálva, küzdelmes meccseken, bár a budapesti vasutasok ellen azért nem izzadtunk meg nagyon. Közben egy kellemetlen közjáték- a hazai 2:1-es siker után idegenben lök ki minket az MK-ból a Hali, másodosztályú csapatként. 1:4… az akkor élete formáját futó, (tán pont Öcsi bá által) NBII-esként a válogatottba is meghívott Farkas Simon kettőt hintett. Ismét megerősíttettem abban, hogy az MK nem nekünk való. Ez egy veretes rommáégés volt valljuk meg. E füstszagú felvezetést követően jöhetett a tavasz 1. nagy rangadója, a Fradi ellen, az Üllőin. Évek óta ez volt az a meccs amit szívesen skippeltem volna, a Fradi mindig kemény ellenfél volt, saját pályáján a hazai szurkerek hangorkánjától megtámogatva meg szinte verhetetlen. A meccs napján állatkerti örökbefogadónap volt, így családilag csekkoltuk az „orrszarvúinkat” majd Apu a Bozsik felé irányított minket, ahol az akkor még a Hotelben működő étteremben ebédeltünk és láttuk  Stadionból kigördülő buszt is aranylábúinkkal akik akkor indultak az Üllőire. Még integettem is Durónak. Mi is siettünk haza, hogy elcsípjük a  közvetítést- amiben nem volt sok köszönet. A Fradi végig nyomott, mi bátortalanok voltunk…hogy miért azt nem tudom, a keretünk alázta a Fradiét- akik viszont minket aláztak egy Fodor Foci (ki más…) góllal. A bajt csak tetézte, hogy Brockhauser egy vetődésnél ráesett a kezére, beinjekciózva védte végig a hátralevő időt, végül kidőlt majd’ 2 hónapra. Mi lesz itt…

Következett az MTK (ez is rangadó a javából) és nekünk kapust kellett  találni mert az állandó kettes számú portás, Tarlósi is épp edzések helyett Mecseki doki rendeléseit látogatta, még előreláthatólag 4 hétig. Ekkor szereztük meg „villámmal” Vezér Ádámot, a BVSC fiatal kapusát, amolyan Premier League-et idézően, 1 hónapos kölcsönvételre. Ádám a kékek ellen mutatkozott be, egy újfent Kovács Ervin 1 góljával eldöntött meccsen, a másnapi NS címlapja máig előttem van: „a három testőr”, ez volt a fotó címe, s a fekvő, labdát fogó Vezért valóban Athos-Porthos-Aramisként fogja közre Durci, Ervin (és talán) Márton, védve őt az MTK-s lábaktól. E kép sokáig kiragasztva fügött az íróasztalom fölött, de sajna már nem tudom hová lett. Az UTE ellen hasonló a képlet, 1:0 a Megyerin, most Halmai hozza a győzelmi mámort. Győzünk a következő fővárosi derbin is: Nahóczky góljára Orosz és Plókai válaszol a Fáy utcában. Mire kezdenék örülni a győzelmeknek, s a Fradi mecset csak kisiklásnak tekinteni, becsúszik a Pécs ellen egy 3:3. Bár a többek között Dienes, Tomka, Palaczky nevekkel fémjelezte védelemnek berámolunk 3-mat, Ulveczki vezetésével a mecsekaljaiak ugyanennyit termelnek be Vezérnek. A meccs után Ádám búcsúzik és visszatér a Szőnyi útra, de látjuk még őt hamarosan: 1994 nyarán végleg hozzánk igazol. Addig azonban vár még ránk egy s más.

Tarlósi tehát visszatér, s jön a Vác. Tavasz rangadója, No3. A NS „Sikerül-e feltörni a váci reteszt?” című elemzéssel készül a meccsre ahol a tét az: ha nyerünk, befoghatjuk a Samsungot, ha döntetlen vagy kikapunk, akkor gyakorlatilag kiszállunk az aranymeccsből. Szerda, hétközi meccs. Tarlósi-Plókai, Csábi, Kovács Ervin -Pisont, Halmai, Illés, Duró, Vincze (Negrau)-Orosz, Hamar (Fischer) csapattal kezdünk, tavasszal Hamar ekkor kerül vissza a kezdőbe, hogy alig kerüljön ki onnan a bajnokság végéig. Az ő jó formája döntő lesz május-június folyamán- de ne rohanjunk előre. Szedlacsek góljával vezetett a Vác ha jól emlékszem (már megint Szedlacsek…), a második félidő elején. Csapatunk nyom, iszonyatosan szurkolok a srácoknak. Orosz Feri egyenlít. Végre tőle is látok valamit ebben az idényben-zsörtölődöm két örömujjongás között. Aztán 11-es – már nem ugrik be, kit vágnak föl, de nem merem nézni a büntetőt. Nehéztüzérünk áll a labda mögé. A korzóról valaki beordít: „Attila, onnan már lőni lehet” és Ploki lő…fölé – a labdát Föld körüli elliptkus pályára állítva. 1:1 a vége. Éjszaka nem bírtam aludni. Állandóan lepergett előttem a szezon addigi összes eseménye. Verebes, a váltás, Martti, a föltámadás, a Fradi elleni torpanás, a fővárosi csapatok elleni sikerek, Brocki sérülése, Vezér… most kínlódjuk végig ezt a 2 hónapot megint a bronz- vagy ezüstéremért aztán kezdhetünk mindent előröl? Újabb egy évet végig küszködni míg aranyközelbe jutunk…áhh… másnap borzalmasan szar napom volt életemben először voltam szerintem másnapos úgy hogy még évekre voltam az első szignifikáns alkoholfogyasztástól. Ennyit tesz a foci. És a KISPEST. (Nyilván nem vagyok normális, merül fel az olvasóban. Régen én is elgondolkoztam ezen de ma már gálánsan túlléptem e problematikán). És még nem volt vége a vesszőfutásnak. Siófokon is lezakóztunk a hétvégén, egy szerencsénk volt, hogy a Fradi és a Vác szinte minket is kenterbe verő jótékonysággal szórta a pontokat, nemhogy két kézzel, de kábé dézsával. Ezért is voltam mérges, hogy ha kicsit összeszedettebbek lettünk volna az egész bajnokságban, már rég pontokkal vezethetnénk előttük és nem a hátukat néznénk…

A Vidi ellen ezúttal évközi derbi következett Kispesten, Apu és Öcsém alkotta triónk a Bozsik felé vette az irányt. Apu nehéz meccset várt örök pesszimistaként és engem sem vetett fel a jókedv az utolsó 3 forduló töketlenkedése után. A Vidi erősen is kezd ellenünk, aztán egy öngóllal megyünk, majd a 2. félidőben 5 perc alatt elintézzük a meccset. Márton nagyot játszik, söprögetőnek rendelt taktikai szerepköre ellenére gólt lő, Tarlósi pedig szenzációsan röpköd a gólvonalon. Egy jó Vidi ellen biztos győzelem. Még az sem tudja elrontani a kedvünk, hogy a nemzetközi téren már elismerést elismerésre halmozó Puhl feltűnően indiszponáltan vezeti a meccset, a végén pl. a szabálytalankodó Orosz helyett az esettől 20 m-re lévő Hamarnak adva sárgát. De miért nem tudunk mindig így játszani… Visszatér a remény? Nem, mert az ETO Győrből 3:2-vel küld minket haza. Hát ez nem igaz. Itt már úgy éreztem, a sors direkt kegyetlenkedik velünk, Kispest szurkolókkal. Egy forduló mézesmadzag, egy forduló szopóálarc. 1 sima, 1 fordított. Ebből már semmi se lesz…. Ma már tudom hogy az ETO elleni szoros vereség az utolsó fordulópont volt. 4 forduló volt hátra és a csapat erre a 4 fordulóra végre megrázta magát, CSAPAT lett így csupa nagybetűvel, a bajnokságban végig hiányolt összecsiszolódás itt végre bekövetkezett, Honvéd-törénelmem egyik legszebb pár hetes sorozatát hozva el.

Kezdődött a kiesés felé biztosan masírozó Nyíregyháza látogatásával. Szegény tirpákokat olyan füstölő ötössel küldtük haza hogy Bíró Szabolcs nyírségi cerberus minden valószínűség szerint akkor döntött a hosszú haj helyett a katonás séróra váltás mellett, hiszen az 5 kispesti dugó mindegyike a spontán öngyulladás veszélyével fenyegette a bírói hajkoronát. E dicső tavaszon a válogatott is vörös-fekete, minden téren. (b-j) Illés, Márton, Csábi, Pisont és Öcsi bá. Micsoda cuccok! - forrás: mindenamifoci.blog.huA mészárlás után Veszprémbe látogattunk a másik kiesőjelölthöz, s itt sajna az idényre jellemző brusztolás jött, de ezúttal a „Jó csapatnak szerencséje van” szlogennel karöltve, ugyanis az azóta Vidi- és Újpest bohócliger-legendává nemesülő, akkor még ifjonc Pető Tamás 1:1-es állásnál egy voluntarista „A Kispest bajnoki címéért” mozgalom keretében végzett társadalmi munka részeként saját kapujába heggesztett egy számunkra győzelmet érő találatot. A meccs krónikájához tartozik, hogy a hazaiak 1 gólját a „Bakonyi Maradona” bájos becenevet viselő Rugovics Vendel verte. Great times. Közben a Fradi és a Vác sorozatos szerencsétlenkedése azt eredményezte hogy 2 utolsó győzelmünkkel megelőztük őket és 1 pt-tal átvettük a vezetést (vagy gólaránnyal, de én 1 pt-ra emlékszem). Jöhetett a korzó-szurkolók többsége által mumusként aposztrofált Csepel. Ez is hétközi volt és ettől is tartottam. Hiába. A Nyíregyhez hasonlóan a Csepel sem kapott kegyelmet a vörös-fekete mészárszéken. A találatokon 5 lelkes böllér osztozott, Halmai, Hamar, Illés, Orosz, Pisont. Micsoda klasszikus sor. Esküszöm több párhuzamot nem vonok, de ha e nevek mellé odateszem a mai Rufino-Rouani-Danilo-Alfi-Abass sort, vagy egy jó Zováth-Bánföldi-Schultz-Kane-Török tengelyt ’99-ből, beláthatjuk: nem csoda ha egy vörös-fekete szimpatizáns erősen elérzékenyül a ’90es évek első felének említésekor. De vissza a történésekhez: Csepel is a guillotine alatt, jöhet a záróforduló.

Szombat reggel már az újságárusnál kezdtem, az NS címlapja az esélyeket latolgatta: egy nagy képen a címerünk és 1-2 játékos meccshelyzetben, a képen nagy 75% kiírás. A Vác kisebb fotóval és 20%-kal, a Fradi 5%-kal szerepelt a Sport kalkulusai szerint. Első helyről megyünk tehát a kieséstől fenyegetett Diósgyőr katlanjába. 1 éve a Fradi itt avattatott bajnokká- ismétlődik a történelem és ismét a vasgyári stadion ad otthont a koronázóünnepségnek, vagy az oktalanabb arcunkat mutatjuk és hagyjuk kiénekelni a sajtot a szánkból? Aznap családi összejövetelen voltunk egész délelőtt-koradélután, és bár és végig nyafogtam hogy 3-tól adja a TV a döntő meccset, Fater valamit elkalkulált és hazafelé még ebédelni is elmentünk valami étterembe. Mivel már többször rámszóltak a szülők hogy ne sírjak már holmi meccs miatt, (később kiderült Apu azt hitte 5-től lesz a közvetítés), le lettem fegyelmezve, így fél 5 fele értünk csak haza, s mire berobbantam a nagyszobába a TV elé, azt bekapcsolva a meccsből annyi jutott, hogy Pisontot láttam kifutni az ultratábor elé 10 perccel a vége előtt… ez volt az 5. gólunk. Itt is 5-öt rúgtunk, kiélezett helyzetben. Micsoda zárás. Brockhauser-Csábi (Árki), Márton, Plókai- Pisont, Kovács E., Illés, Duró, Vincze- Orosz (Fischer), Hamar. Nos azóta DVD-n beszereztem a legendás meccset és hát itt is meglepve tapasztaltam, hogy az iram bizony elég lagymatag volt. De ne legyünk ünneprontóak. Meglett, amire vártam és vártunk sok ezren, a bajnoki arany ismét oda került ahol Magyarországon a legjobb helyen van: a XIX. kerületbe. Már lemondtunk róla, már elveszettnek hittük, de a szinte hihetetlen mélységekből mégis felszínre hoztuk az egyszer már elejtett igazgyöngyöt. Ismét jöhetett egy eufórikus nyár, a BEK-sorsolás böngészése, Európa, jövünk!

A szezont értékelve bár döcögött a szekér rendesen, egyvalamit nehéz elvitatni. Gyengülő NB1 ide, lagymatag iram oda, egy bajnokság hajrájában az utolsó 4 meccset simán behúzni, ebből három alkalommal szénné szodomizálva az ellenfeleket, úgy hogy a támadószekciónk (középpálya – csatársor dettó) minden tagja felváltva lövöldözi a gólokat… nagy-nagy riszpekt jár ezért. Hamar nagy formába került a szezon végére, akárcsak az akkorra magát kezdőbe újfent beverekedő Pisont Pista- ittlétének legnagyobb hónapjai voltak ezek… Illés is felnőtt a feladathoz a végére, bár már akkor is előszeretettel nyomta a nagy, 10 perces alibiidőszakait- de ez akkor még kevéssé tűnt fel. Márton vészsöprögetőként egész tavasszal nagy idényt futott és Kovács Ervin a bajnokság egyszerűen legjobb kreatív szűrőközéppályása lett akkorra, noha már az azt megelőző 2 szezonban sem éppen harmatos teljesítmény jellemezte őt. Micsoda csapat volt... Halmai, Pisont és Csábi itt már a Brazilmasters ellen készül 2008-ban (forrás: nso.hu)A bevezetőben megidézett barátom gyakorta mantrázza ma is hogy kedvenc kispestje volt ez annak ellenére, hogy beleőszült a támadásvezetéseinkbe: a 16-ost körbegurigázó Hamar-Illés-Pisont-Orosz-Vincze osztag képe ma is gyakran kísérti őt a kialakított nagyobbnál nagyobb 100 %-os ziccerekkel, 1 támadáson belül jellemzően minimum 3-mal –  hogy aztán ezeket nagyvonalúan kihagyjuk. E kép remekül jellemzi akkor csapatuk.

Az idény alapcsapata, kb.:
Brockhauser (Tarlósi/Vezér) – Csábi (Szabados), Márton, Plókai-Kovács E., Halmai(Duró), Illés, Pisont – Hamar, Vincze (Negrau), Fischer (Orosz).
Játszott még a védelemben Árki Gábor, a középpályán Ivanics, a csatársorban fiatal Flórián és Faragó 1-2 meccsen de ők azért nem sok sót ettek meg a Fischer-Vincze Pilu-Hamar-Negrau-Orosz sor mellett- nem is csoda. Érdekes csapat volt ez. Kvázi zsoldossereg, mindenhonnan összevásárolt hazai sztárok, akik lassan értek össze, de akkor végre nagyot szólt a kispesti ágyú, tarolva mindent-mindenkit. Gyanítom ha végén jön a Fradi vagy Vác, őket is elkaptuk volna, az utolsó hónapra nagyon együtt volt a csapat. Ezzel együtt kissé szűknek érzem mai fejjel a keretet. Látható hogy az összeállítás bár sokszor változott, ugyanazon emberek forogtak a kispad és a kezdő között, egy komolyabb sérüléshullám ki is végezhetett volna minket- igaz a kapuskrízist látva azért volt pénz gyorsan betoldozni az időleges lukakat. A posztok variálása még Mezeyhez képest is felpörgött: Kovács Ervin volt védő és szűrő, Hamar balszélső és ék, Vincze dettó, Duró védő és védekezőközép, Halmai hol védekező, hol támadóközép… Személy szerint nekem az előző két szezon kereteiben figyelnek a nagyobb héroszaim, ott még több volt az echte Kispest-legenda (Csehiék, Gregor, Fodor, aki MTK-s múltja ellenére nálam igazi kispesti), és bár ma már Hamar vagy Illés is sokak szemében ennek minősül, én sokkal inkább Kovács Ervint vagy Pisont Pistát kedveltem e keretből. Bár ez lehet, hogy csak utólagos belemagyarázás- Illés pl. kirobbanthatatlan volt a már sokszor emlegetett gombcsapatomból.

Ahogy írtam, nyár, eufória. A csapat várhatóan tovább erősödik, ami el is kél, hisz a hírek szerint Márton és Ervin mennek Belgiumba, ránk meg vár a BEK és címet kell védenünk! Hogy ez sikerül- e arról a következő epizód számol be, amit érdemes várnunk, hisz az utolsó olyan idény lesz, amikor végig nagycsapatként vagyunk elkönyvelve remek kerettel és biztos anyagi háttérrel, ahol a dobogó a minimum elvárás. Ki gondolta akkor, hogy lassan következik a nemhogy 7, de inkább 12 szűk esztendő? Na de ne sírjunk előre, addig még vár ránk másfél szép év krónikája.

Média

“Szombat, 12 óra 28 perc. Újpest csendes. Még csendes… Semmi jele annak, hogy négy óra múlva összecsapás lesz a kerületben. Az UTE az egyik ős ellenséggel, a Honvéddal játszik hamarosan foci rangadót, a balhé pedig szinte garantált!” Ezzel a bevezetővel kezdődik a “Kék fény” című rendőrségi magazin hétfői adásának egyik témája. A vélhetően felsőbb megrendelésre készült propaganda anyag hemzseg negatív előítéletektől, ám sok érdekes dolgot is megtudhatunk belőle. A műsor készítői szerint például rendszeresek a verekedések a két csapat összecsapásain, ám erről valamiért nem tudtak még rendőrségi felvételeket se nagyon mutatni. Hiába jöttek a “tuti infók” helyszínekről, létszámokról, a kamerák csak békésen álldogáló, söröző, uram bocsá’ zászlókat lengető szurkolókat tudtak felvenni mindkét oldalon. Ugyanakkor egyéb érdekességeket is megtudhattunk arról, mire is költik az adófizetők pénzét: ezt a teljesen békésen lezajló meccset például több, mint 600 készenlétis biztosította (+felszerelés ugye), ez több, mint ahány vendégszurkoló a meccsre egyáltalán érkezett (sajnos). Megtudhattuk továbbá (amit azért sokan sejtettek), hogy miközben Pintér “két hét” Sándor szerint is majd 3000 rendőr hiányzik a testületből, addig a szurkolótáborokban beépített emberek tengetik mindennapjaikat, és nagyjából a semmiről tájékoztatják folyamatosan feletteseiket, nyilván nem minimálbérért.

Na de helyzet van! Hiszen megérkeztek a kispestiek Városkapuhoz! A stáb egy rendőrautóval azonnal a helyszínre siet, ahol aztán persze nem történik az ég világon semmi. Tudták ők ezt jól, de valamivel le kell kötni a nyugdíjas nézőket. Se baj, máris jön az infó, hogy az egyik újpesti kocsmánál készülnek összetűzésre a felek, még jó, hogy a rendőrautó és a kamera gyorsan odaér, így itt is lefilmezhetik – a nagy büdös semmit. Ahogy az lenni szokott. Mivel a meccsen néhány szidalmazó rigmuson kívül semmi – számukra extra- nem történt, így volt idő bemutatni azt az arcfelismerő rendszert, aminek a működését ember meg nem értheti, talán valamelyik egyiptomi piramis mélyén találtak rá, esetleg Mózes kő táblái mellé helyezte azt a Teremtő – nyilván pár milliárd forintért szoftverrel együtt, úgy az adófizetők pénzéből. És hogy a kamerateremben ülők élménye még jobb legyen, a rohamosok sisakjára is jutott pár webkamera, hogy “testközelből” tapasztalhassák meg a tömegoszlatás fortélyait. Kár, hogy a kaposvári rendőrök fején nem volt ilyen szerkezet, akkor élő egyenes adásban nézhették volna a kisgyermek szemeit, rémült arcát, amikor a rend derék őrei telefújták paprika spray-el.

A meccsen végül semmi (számukra) érdemleges nem történt, így jöhetett a rég bevált módszer, vagyis évekkel ezelőtti felvételek mutogatása (jórészt ezek is Fradi elleni meccsekről). A meccs végén még azért kimentek lefilmezni a vendégszurkolókat, hátha sikerül elkapni pár rakétás, gépfegyveres szurkolót, ám ehelyett csak egy újabb tuti infó következett: meccs után mindig van verekedés valahol. szerencsére ezúttal ez az infó (is) falsnak bizonyult, nem volt hát mit lefilmezni. Sebaj, majd legközelebb… Magyar média

Az én Kispest-Honvéd sztorim II. 1991-92

Speciális retrospektív sorozatunk második darabjában a cél változatlan: kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve vándorolnék végig az említett idények történésein – szigorúan szubjektív szemmel, kevesebb statisztikai adattal de annál több saját benyomással, bízva a kommentelők felől esetlegesen érkező hozzáadott-értékben. A szerzőt 1990-ben elvívő gyermekágyi fociláz következő állomásaként ezúttal az 1991-92-es szezonra emlékezhetünk vissza, Mezey második és egyben búcsúidényére, a Dundalk elleni cinkes és a Samp elleni legendás nemzetközi performanszokra, új légiósokra a Partiumon túlról, illetve olyan legendás arcszőrzetekre mint amilyennel Gulyás vagy Plókai ajándékozták meg a kollektív kispesti emlékezetet. 1991-92, a hajtás után.

Ahogy arra már a nyitó epizód végén is utaltunk, izgalmas nyár várt 1991-ben a kispesti fociszurkolókra. A csapat bajnok, mindent besöpört az előző idényben, (emlékim szerint) 6 pontot verve a második helyen lihegő IX. kerületiekre, ellenfeleinknek -valljuk meg- lövése nem volt hogy mit kezdjenek a Bp. Honvéddal. Nos, azzal már nagyon semmit nem is kezdhettek, ugyanis a futballszakosztály 1991 nyarán önállósult a BHSE-ből leválva és felvéve a Kispest-Honvéd nevet, új címerrel és klubszínekkel (visszatérve a KAC eredeti vörös-fekete kombinációjához) vágott neki az új évadnak. A drukkerek és a sajtó ízlelgették az új nevet, az első hónapokban azonban nyilván becsúszott 1-2 baki. Így a wekerlei kispiacon egy bátor ámde tájékozatlanabb helyiérdekű kollega az egyik éjszaka leple alatt a „KHSC a király” feliratot helyezte el az egyik melléképület falán, míg a Dundalk elleni hazai BEK meccset követően a Népszava „Szegény Honvéd-Kispest” címmel siránkozott a váratlan ikszen…

A TeleSport átigazolásokat bemutató sorozata természetesen velünk indult, a Bozsik decensen rommá égett gyepszőnyegén trenírozó csapatot pásztázó vágóképekkel. A kamera különösen sokat időzött az egyik új szerzeményen, akit ha jól emlékszem a Steauából (?) szerváltunk. Őt Adrian Negrauként harangozta be a szpíker, akiről tudni kell, hogy „villámléptű csatár és beceneve Adi”. Nos, az első tulajdonságát kevésbé igazolta a tekintélyes lábszőrzettel bíró gólvadász itt eltöltött 2 éve során, bár fontos gólokat szerzett de inkább közelről és a legtöbbet fejjel. Az új fiúk között volt a Debreceni VSC egyik legjobbja, a jobbhátvéd Plókai Attila, aki pedáns bajsza mellett szabadrúgásaival is riogatta az NB1 kapuskeretét, illetve azon szerencsétlen sorfaltagokat akiket néha megkínált 1-1 alulkalibrált löketével. Halmai Gábor a Videotont hagyta ott Mezey doki hívó szavára (érzitek…a DVSC-ből és a Vidiből igazolgattunk…más világ volt az, a Kispesten feltűnő belga Louis DeVries és a BENELUX szerződések igézete sok hazai éljátékos számára tette vonzóvá a külvárosi Estadio Bozsikot), míg a pécsi Bérczy Balázs némi belga és Bp.Volános kitérő után kötött ki nálunk. Az említett TS műsor Sallai Sanyi öccsét, Tibort is beharangozta, mint új érkezőt, a felvételen is szerepelt, de az idény során nyomát nem tapasztaltam Kispesten… A távozó Petryt (nagyon megsirattam) némi meglepetésre a Békéscsaba stabil, ámde nem különösebben bravúrkapusával (Petry az volt), Gulyás Istvánnal terveztük pótolni. A bajnokcsapatból Sikesdi visszavonult, Kámán és Fodor pedig már az elmúlt idény vége előtt az Aranypartra lett utalva, s most Gregor Józsi is csatlakozott hozzájuk.

Plókai-itt még a Nagyerdőben feszítve

A szezon kezdete előtt a címvédésre jók voltak az esélyek, ráadásul az idény előtti spanyol túránk is több mint vállalható eredményekkel zárult. A bajnokságban a legveszélyesebb ellenfelek közt tarthattuk számon a tavalyi nagy vetélytársat, a Fradit, akik veretes igazolások helyett a stabil Vaszil-Páling-Nagy Zsolt-Balogh G-Telek-Keller stb. mag mellett továbbra is bátran nyúltak saját fiataljaikhoz, Zavadszky és Hrutka pl már ekkor kerettag volt, ha jól emlékszem… Csank Váca egyre jobban összeállt, bár azért bajnoki címre még kevésnek tűntek (ehhez képest Orosz Feri vezetésével oda-vissza oktatnak minket a szezonban). A Mágus továbbra is bajnokesélyesként aposztrofálta MTK-ját, de ezt már akkoriban is tudtuk mit jelent. Sokan a német befektető feltűnésével felpörgetett Siófokot vélték sötét lónak, s való igaz a Balaton partiak úgy belehúztak az igazolásokba, mint mi az olasz bajnokba a BEK II. fordulójában. Megszerezték a már tavasszal leboltolt Fodor Fociék mellé  Fischert, Máriássyt, Dúrót és ugye Gregort. Ez azért akkoriban nem semmi névsor volt…. Én is csak lestem hogy mi készül itt. A sztori vége persze magyaros lett, kvázi csőd, az említett 4-esből 2 spíler 1 év múlva már Kispesten pörgette….

A szezont laza 8000 ember előtt egy sima győzelemmel kezdtük a Győr ellen, a következő hónapok-évek jellegadó csatárduójának nevével a legendás vörös fényújságunkon (Negrau, Vincze). Újpesten egy döntetlen következett majd egy váratlan hazai szopórollerre ültetés az MTK-tól. Bár féltettem a fiúkat a tatabányai úttól (a bányászcsapat is a vidéki veszélyes ellenfelek táborát gyarapította), azt simán behúztuk, hogy jöjjön az első BEK forduló. Jómagam akkoriban nem értettem miért mondja mindenki hogy a Dundalk könnyű menet lesz, hisz az ír válogatottra masszív csapatként emlékeztem az Italia ’90-ről, a mi nemzeti 11-ünk meg ugye épp leszállóágban volt. Akkor még nem vágtam, hogy bizony a válogatottjuk alig válogat az amatőrliga jellegű ír championshipből… Nos maga meccs egy jó nagy nyüglődés lett, a Dundalk már az első félidő első felében vezetést szerzett, mi meg brusztolhattunk a meccs végéig. Ekkor egy „az új igazolások bemutatják mit érnek” show keretében Plokesz eresztett meg egy föld-levegő jellegű löketet az írek kapujára, a szigetországi cerberus csak kiütni tudta a labdát, melyet a jó Ádi egy szép elvetődős-ollózós mozdulattal küldött a sarokba. Ennek ellenére az 1:1 gázos eredménynek számított, a hazai lapok temettek is minket a visszavágó előtt. Fölöslegesen szerencsére, a rádió előtt én is remegve vártam a híreket, mikor a Sportvilágban végre bemondták, hogy Pisont mester duplájával behúztuk az első kört. Uhh, leizzadtunk, de jöhet a következő rundó! Benne a Sampdoria Genova FC-vel, ami akkoriban Vierchowoddal, Lannával, Cerezóval, Jugoviccsal, a Vialli-Mancini csatárduóval, Szrecsko Kataneccel, illetve az élete formájában védő (száradna le a kesztyűje…) Pagliucával eléggé mission impossible-nek ígérkezett. Előtte azonban a hazai bajnokságban is történt egy s más.

A Veszprém legyőzését követően az Üllőire látogattunk. Sajna azon a héten beszedtem 30-ról egy hatalmas potyát a töriből (értsd: egy masszív 1-est: a jégkorszak prezentálása okozott áthidalhatatlan problematikát) így a családi tanács úgy döntött nevelési szándékkal eltilt néhány napra a TV-nézéstől. OK, csakhogy azon a hétvégén volt a meccs. Végül látva mély depressziómat csak megkönyörültek rajtam, így sikerült abszolválni az egyébként rém gyenge meccsünket. Nem nagyon kockáztattunk, még kevesebbet mint a dicső tavaszi remi alkalmával, látszott hogy megelégszünk az 1 pt-tal. Tegyük hozzá, a zöldek seggében is ott volt a zabszem, mégiscsak a bajnokkal tolták, jogos volt tehát az 1-1 pont. Összeállításunk (Gulyás – Csábi, Csepregi, Plókai A. – Urbányi, Kovács E., Pisont (Halmai), Bérczy, Csehi T. – Negrau (Molnár F.), Vincze) jól jelzi az újak beépülését.

Két magabiztos győzelmet követően a Samp meccsre a Vác elleni hazaival hangoltunk, ahol annak rendje és módja szerint belegyalogoltunk a csanki vadászkésbe. Az Izzó 4-et rúgott nekünk itthon, és a védelem harmatos teljesítménye Csepregi kezdő pozíciójába került, a Samp ellen már Csábi Jocót vezényelte középre a Dottore. A meccsről sokan és sokat írtak már, sok szurkolónknak meghatározó élménye ez a találkozó. Én most csak annyit tennék hozzá: felháborítónak tartom és tartottam már akkor is hogy 2:1-es sikerünket a napi- és sportlapok azzal intézték el: elveszett az esély a továbbjutásra. A Népszabiban Hegyi maestro is azon polemizált: ez a 2:1 semmire sem elég. Ugyanaznap játszott a Fradi Brémában, 3:2-es vereségét 1 hétig méltatták a sajtóorgánumok. Arról nem is beszélve, hogy a TV a Fradit oda-vissza adta, viszont esetünkben csak a kinti visszavágót, a hazait nem, hisz egy időben volt a zöldek brémai próbálkozásával. Noha íratlan szabály volt ekkoriban, hogyha egy időben van 2 nemzetközi kupameccs, akkor az itthon játszó magyar csapatot adja a TV. Vissza a hozsannázásra: ha ma egy magyar klub leveri 1:0-ás összesítéssel a kazah területi bajnokot, az edző lovagkeresztet kap. Mi akkor a regnáló Serie A-s bajnok bajszát húzogattuk meg… Valahogy fura ez nekem.

A meccsre visszatérve: féltettem a srácokat, de nagyon. Az Itália’90 analógiára visszatérve, ha egy ír csapattól tartottam és be is jött, akkor egy olasz bajnoktól, tele világsztárokkal, mit várjak? Jó, ha megússzuk egy szoftos agyonveréssel? Azonban a Honvéd, mint mindig, ha leírom őket, azonnal bizonyítja, hogy miért is Kispest-Honvédosnak lenni a legfelemelőbb cucc az univerzumban (bár itt most beugrik Rouani vágtája a kapu felé és átgondolom az előbbi mondatot). A Vác ellen még betliző csapat nagyon összekapta magát, az első félidő kiegyenlített játéka után a másodikban is hősiesen menve előre, hogy aztán két kretén, de annál csodálatosabb góllal (by Pisont és Cservenkai Donát, az MTK-tól gyorsan átigazolt cserecsatárunk), közte egy Cerezo dugóval 2:1-re megüssük az olaszokat. Még az is belefért, hogy a 75. percben a sérült Gulyást helyettesítő, utolsó emberként kézzel a 16-oson kívül mentő Tarlósi Pistát kiállítsa a bíró és csere már nem lévén Adi Negrau vegye fel a koszos kapusmezt és parádézzon a gólvonalon. Az ilyen arculatokra mondják ma hogy „hatalmas forma”. Álljon itt a dicső had névsora: Tarlósi – Szabados, Csábi, Bérczy – Marozsán (Cservenkai), Pisont, Kovács E., Urbányi (Halmai), Csehi T. – Negrau, Vincze. Másnap otthon maradtam suli helyett valami kisebb megfázás miatt de a tea mellett a gyógyulást rendesen katalizálta a meccset taglaló újságcikkek olvasása, a TS összefoglalói valamint az előző esti események újra és újra történő lepörgetése magamban. Csodás siker volt ez.

A visszavágó már nem volt diadalmenet. Tarlósi kiállítva, Gulyás félig sérülten visszakerül a kapuba, hogy aztán fél óra alatt kétszer kapituláljon (igaz bizonytalanságát nem csökkentette hogy Lombardo aljasul belerúgott már az első találkozásukkor – Juve fanként később bírtam a kopaszt de ez utolsó egy szemét húzás volt tőle), majd a 2. félidő elején egy belassult vetődés után benyeljen egy harmadikat is. Indiszponáltsága ellenére cseréről szó nem lehetett, a padon egy Kisnémeth nevű ifi volt ha jól rémlik mert a 3. kapus, Elbert András is maródi volt akkor). A Samp ekkor már azt hitte, hogy megvan a továbbjutás. Meg is volt, de nem ilyen egyértelműen. Előbb Csábos nagy bedobását heggesztette be a meglepődött Pari saját kapujába, majd a 82. minutum is elérkezett, ahol -mint tudjuk- csak Pagliuca földöntúli mozdulata (bravúrja) intézte el hogy a Fradi legyen 3 év múlva az első BL csoportkörös csapata hazánknak. (Itt egy még részletesebb összefoglaló a visszavágóról, érdemes elolvasni)

A BEK-nek búcsút intve felemás őszi zárás következett. Vereség a Vasastól és blama iksz itthon az újonc és szökőévente nyerni tudó Zete ellen, igaz Szombathelyen viszont bemegy az aktuális Negrau fejes (2:0) és a Pécs ellen is dupláz a jó Ádi (2:1). A szezonzárás Fehérvárott megint vereség, és hát az aznap reggeli iskolai „Mikulás futás” fantázianevű, szpartakiád jellegű csokoládé-összdíjazású gyermekfutóverseny során elért peckes utolsó előtti helyezésem felett érzett bánatomat ez sem oszlatta el. Ekkor jegyzem meg a kis Takács Lajos nevét aki igazi mumusunk lesz a továbbiakban, a 2:1-es fehérvári sikerből ezúttal is kiveszi a részét. Az ősz végére egy friss igazolással, a Belgiumból hazavásárolt Márton Gáborral kísérletezik liberóban Mezey, úgy fest, kedvencemnek, Csepreginek végleg befellegzik a Bozsikban?

A téli szünetben nem volt nagy mozgás a keretben, akkoriban a nyár volt a fő piaci szezon. A támadószekciót azért sikerült felturbózni: Vincze, Negrau, és Cservenkai illetve a kezdő 11-ből lassan de biztosan kikopó Vancea mellé beérkezett a transszilván export 3. eleme, Ovidiu Lazar (az arcbajnokságon komoly oddsokkal indulhatott volna akkoriban ő is), illetve a Détári melletti akkori másik személyes hazai idolom, Kovács Kálmán. Őt eddig csak a válogatottban láthattam, féléves hazatérése olyan volt nekem mintha ma egy Forlánt igazolnánk le. Nem viccelek.

Kovács Kálmán itt még a '80as aranykorban

Az edzőmeccseket követően egy kupatalálkozóval indult az idény, Csepelen büntetőkkel vertük a szigetieket. Töredelmesen be kell vallanom, ezt az eredményt a hivatalos klubhonlap múltáttekintő rovatából csentem, mert ez bíz nem rémlett. Az igazi tavaszi kezdés annál inkább. Sima győzelem a mindig necces ETO pályáján, majd itthon kettő gól a lilák hálójában, Kálmán mindkét meccsen betalál. Durván kezdek reménykedni abban, hogy az őszi töketlenkedés után meglehet a címvédés, bár a Fradi sajna nagyon hasít. Egyszerűen alig akarnak veszteni tavasszal, ráadásul lenyúlták Fodort Siófokról, aki még ennél is nagyobb bánatomra lelkesen, önmagát széthajtva, a vállán cipelte a zöldeket. Mi lesz ebből… Közben a Magyar Kupában osonkodunk előre, ezúttal a Pécset ütve oda-vissza (1:0; 1:0). A bajnokságban az MTK ellen megtorpanás, mint ősszel de ezúttal legalább nem kapunk ki, Kálmi megint kettőt vág, sőt a Tatabányát is sikerül leverni, ezt a rádióban hallgattam, akkor még ugye volt körkapcsolás, sajna gólt sose csípett el a közvetítés, de megnyugtató volt hallani, hogy „és közben máris 3:1 a hazaiaknak mert büntetőhöz jutott a Honvéd és a 11-est a sértett Kovács Kálmán értékesítette”. A Veszprém idegenbeli regulázását követően a bombaformában érkező Fradit fogadtuk (talán 1 döntetlenjük volt tavasszal addig de az is lehet hogy 100%-osan érkeztek?). A találkozó elején a kispadokat pásztázzák a kamerák. Mezey ideges, Nyilasi sem nyugodt, zöld alapon narancs CENTRUM hirdetés feszül a mezén… CENTRUM a Fradin? Ezt valódi árulásként éltem meg akkor (minket ebben az évben a FIAT támogatott, mondjuk fasza mez volt az is, mind a fehér, mind a piros fölsőnk az Adidas tipikus, ’90-es évek eleji csicsás díszítésével). Még ennél az élménynél is büntetőbb volt a Bodnár „Szakáll” Fradi gyúrólegendáról beérkező extraközeli. Aj-jajj. Parázs meccs volt, a szembeoldal dugig zöldekkel, akik egy bedobásnál „lerakétázták” Csábi lábát, hát eddig se volt a kedvenc csapatom az FTC, de az ilyen jelenetekkel csak nőtt bennem a szimpátia. Aztán a korzóról valaki füstbombát dobott a Fradi kispad elé (oké, nem szép dolog) amit Szepessy pályaedző Fazekas Róbert diszkoszvirtuózt megszégyenítő módón hajított vissza a tömegbe. Óriási… A TV-közvetítést prezentáló Vitray közben voluntarista nyelvújító tevékenysége részeként közölte egy szép lövésünk után: „ejj ezt jól megsuvasztotta Pisont Pista”. A 0:0-ás , tapogatozó de magabiztosabb Fradit mutató első félidőt egy olyan második követett ahol sajna Fodor góljával (de fájt…) vezetést szerzett a Fradi majd a legvégén még Balogh Torony is betalált. A legfájóbb az volt hogy jobbak voltak, sajna itt is, mint egész tavasszal.

Rossz volt érezni, hogy csúszik ki a kezünkből a címvédés. Ugyan a Siófokot és a DVTK-t vertük de utána a Vác az őszi fiaskó után a Dunaparton is kifiléz minket, ráadásul a tőlünk kölcsönzött Orosz vezetésével. Nem baj, jön ő még a mi utcánkba… (bár abban sajna olyan sok köszönet azért nem lesz). Ezt követően egy másik ’90-es évek eleji névlegenda, Zvara góljával az akkoriban erősen közepes Vasas is győz Kispesten, így jelenthetjük, hogy kiszálltunk az aranymeccsből. Közben ugyanezt a Kupával is megjátsszuk, a Győr még kapitulál, de az UTE Novabau-t már nem bírjuk kiütni (viszont a visszavágóról tudósító Népsportból be tudtam szerezni egy iszonyat rossz minőségű Gulyás portrét a gombcsapatomba, halleluja). Ekkoriban úgy éreztem a Kupa nem nekünk való, 1 éve az akkor még 2. ligás Diósgyőr, most az erősen közepes UTE üt el minket. Kupa és mi? Két külön történet. (Akkor még nem tudtam, hogy 2004-től alaptétel lesz, hogy a Kispest ott van a legjobb négyben az MK-ban minden évben). Rövidesen bejelentették, hogy az idény végén Mezey Dokkot eltanácsolják a klubtól, új tréner jön. Én ennek akkor már nagyon nem örültem. Mint írtam megkedveltem a Dottorét annak ellenére hogy a hullámvölgyes szituval tényleg ugyanúgy nem bírt mit kezdeni mint Morales ma a „pressing” kifejezéssel. Összerakott egy csapatot és vajon ki veheti át a helyét?

Ekkor azonban mintha lekerült volna a teher a csapatról, elkezdtük gyártani az ipari méretű alázásokat. Áldozataink közt szerepel a pofozógépként az NB I-től postafordultával búcsúzó Zete (vigyázat ez még nem a Preisinger-Lendvai- SzabóI –Szabó II fémjelezte team, az majd csak 2 év múlva jön), a Hali, vagy az akkor épp Novép utónév alatt feszítő BVSC (ha már névlegendák: az Iscsak-Króner-Nyikiforov védelem, vagy elöl Viktor Gracsov bizony nem sámli alakjai voltak a hazai futballnévsornak), illetve a szezon végén a Vidi. Szezonvég, majálishangulat, Apu, Öcsém, szóval a szokásos évvégi program. Valamiért késve értünk a stadionba, már ment a meccs. Én annyit hallottam a hangosbeszélőből, hogy „gólszerző…. …ács”. Na örömködtünk is Öcsémmel hogy Kálmán megint büntetett, de mire felértünk a korzóra hogy elénk táruljon a pálya s a meccs, a fényújság zordan közölte: ez bíz nem Kovács Kálmi volt inkább a…na kiről beszéltem az őszi Régi ikonok reloaded - Pisont és Ádi Negrau mazáráskor? Hát a „kis” Takács Lajos, persze. Az első félidő nyüglődés, Fater nyomta is az akkor még tényleg jogtalan pesszimista szövegét hogy „gyufáért jöttünk” ám Mezey (akit akkor már az őt nem szívlelő Apu is sajnált) a búcsúmeccsének második félidejére még egyszer összerázza a csapatot. Előbb Pilu közelről, majd Kovács Ervin 12-13 méterről laposan ér el gólt. Aztán Cseh Bagya, a búcsúzó cséká egy szabadot helyez el a kapu bal oldalába, végül Pisont egy elképesztő szólót nyom, félpályáról, lecselezve-lehagyva 3-4 embert a Vidi térfelének bal oldalán, majd Mitring mellett is elhúzza, „nem lesz jó, kisodródik” mormolja Fater, de a Legn. Kir. Őfelsége ezzel nem törődik, majdnem nullszögből elegánsan gurít a kapuba (legközelebb ilyen éles szögből Ravanellitől látok gólt 4 év múlva egy BL-döntőben). Maksziriszpekt. Ehhez a gólhoz kötődik életem első artikulálatlan üvöltése a Bozsikban, lévén csöndes gyermek voltam. De ezt már nem lehetett nyugton nézni. A vége tehát szép lett, a bronz azonban nem csillogott olyan szépen akkor. Ma mit nem adnék érte…

Az idénybeli alapcsapatunk kb a következő volt:
Gulyás (Tarlósi)- Csábi, Csepregi (Márton v. Bérczy), Plókai- Bérczy (Halmai), Kovács E., Pisont, Márton, Urbányi (Marozsán)- Vincze, Negrau (Kovács K.). Pályára lépett még a védelemben Cseh, az eredeti csapatkapitány és a fiatal Bánfi – tavasszal egyre többször de még szélsővédőként, az idény végén őt kölcsönbe Vácra utaljuk; a jolly joker Szabados, illetve kerettag volt Mikler Lajos- ő később Csepelen (sem) váltja meg a világot, nálunk alig játszott, bajnokin tán nem is. Csak azért emlékszem rá, mert az év végén Fater által beszerzett poszteren (nyomdászként dolgoztak valamit a klubnak és így érkezett a csapatfotó) ő is ott ült amolyan másodosztályú Csehi Tibi imitátorként. Amúgy még milyen arculatok szerepeltek a képen: Balogh Béla szertáros, Béres Tamás intéző…fura mikre nem emlékszik az ember. A posztert persze kerestem scannelni de sehol nem lelem. Kár. Vissza a védelemre, az elég gyakran változott, mint látjuk, Csepregi már nem volt olyan stabil kezdőtag, a Vác elleni őszi és a Fradi elleni tavaszi hazai vereségekbe valahogy rendre belebukott, onnantól a szezon végéig ősszel Csábival és Mártonnal, tavasszal Bérczyvel és Mártonnal kísérletezett a Doki (Márton a következő idényre végső megoldás is lesz noha életében nem volt söprögető másutt csak nálunk…). A középpályán Marozsán a kezdeti stabilitás után kimaradozott (hogy sérülés miatt-e azt ma már nem vágom), Csehi T. is inkább csak csere volt főleg tavasszal. A Samp ellen ő is nagyot játszott itthon. Itt Komódi még a szokásos csere. Elöl Negrau-Vincze stabilak voltak, tavasszal Kovács Kálmi érkeztével nőtt a variációs lehetőségek száma, ami kellett is. Cservenkai Dodó 1 igazán emlékezeteset alkotott de azzal beírta magát a vörös-fekete nagykönyvbe (Samp), Ovidiu Lazar meg csak úgy itt volt.

Nyilván az egy évvel ezelőtti csapat közelebb állt hozzám, sajnáltam hogy a legendás Cs-4 védelem felmorzsolódott, viszont Bérczy magabiztos játékát kedveltem, Kálmit nagy élmény volt itthon, élőben látni és jó formában is volt. Az újak közül Plókai és Negrau is becsületes idényt futottak. Gulyásnak én nagyon drukkoltam hogy beváljon, valamiért szimpi volt, de a kezdeti bizonytalanságai után mire elkezdte érezni a praktikát (hogy a Bëlgától kölcsönzött fordulattal éljek), a következő idény legelején ő is megkapja a belga jutalomutat De Vriestől.
Mezey távoztával a klubvezetés egyúttal kinyilvánította hogy a bajnoki cím (melyet persze a Fradi szerzett meg tavaszi flúgos futamával és Fodor kapitánnyal a fedélzeten) visszaszerzése a deklarált cél, és ezért edző – és játékosfronton egyaránt nagybevásárlásba kezdünk majd. Hogy mekkorába azt én még gondolni se mertem volna, mint ahogy azt se hittem, hogy idényközi edzőváltás is tarkítja majd a következő szezont és a végén egy finn mesterrel érünk a célba. No de ez már a jövő hét sztorija lesz…