Igazi, csodálatos őszi vasárnapnak indult a mai nap, hol enyhe napsütéssel, hol kellemes rántotthús-illattal megült wekerlei utcácskákkal ebédidő tájt, hol pedig iskolakezdés tiszteletére borongóssá váló délutánnal. Egy szebb és jobb világban ilyenkor menne az ember az NB1 dobogóért hajtó Kispest meccsére, de nem egy szebb és jobb világ van, hanem épp újjászületni próbálunk megint, történelmünk során úgy n+1. alkalommal, így nem teljes az öröm. Nem teljes, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy délután 3-kor úgy indultam el otthonról, hogy lógott az orrom. Bár nem azt hozta eddig a lezuhanásunk, amit egy NB2-es Honvédtól várnék, sem a hantai mélybúsongások az NB1-es ethoszról nem marnak egyelőre szívemig (bár tartom: ott a helyünk, odafenn), sem a „na RW, ezért akartad az NB2-t, belátod, hogy jobb lett volna Lukicsékkal egy újabb NB1-es év” kérdésekre pedig nem pazarolok választ (egyértelmű: funkcionális száműzetésünknek van némi haszna, ezt pedig élvezem, ugyanúgy, ahogyan azt is, hogy nem hoz tyúkszarbukéjú prenga- és csirkovicsszagot a szél a Bozsik felől. Pont.)
„Szeptemberi klasszikus” bővebben
