mert célunk csak egy van
Ilyesmi mondatok hallatszódtak tegnap a meccs után, mind a képletesen, mind a képletességet elhagyva a józanabb és nem józanabb emberek szájából kifelé, bele a szombathelyi estébe, mintegy kritikaként, miközben hatalmas ünneplés a folyosón, dalolászás, hangoskodás, miegymás.
Az ambivalencia maga a tipikus Kispest, kérem alásan.
Tényleg, mit lehet ehhez hozzátenni? Talán ha kijön majd Youtube-on, akkor rátoljuk a Benny Hillifiert.
Mindenki arról beszélt, hogy meccsek óta képtelenek vagyunk gólt lőni, miközben a helyzeteink megvannak. Igazából rosszul sem játszunk, mármint abban az értelmében, hogy nézni ugyan valóban nem szép általában, de a modern fociban azért a nyomásgyakorlás, a helyzetkialakítás, és hasonlók számítanak, abban pedig általában jobbak vagyunk az ellenfeleinknél.
Egy dolog nem ment eddig: fordítani. Kétszer is az első negyedóra környékén kaptunk gólt, majd jött a meddő egykapuzás, és a végén a megállapítás, hogy jók votlunk a Fradi ellen, és úgy; rosszak voltunk a Felcsút ellen, és úgy nem sikerült nyernünk, pedig, és innen egy bla-bla-bla. Tudom, mert én is pont ezt mondtam.
„Valami ilyesmi szenvedést vártam, nagyjából ezzel az eredménnyel” bővebben
Este negyed 10 körül öcsémmel átsétáltunk a sorompók mellett a Bozsik felől az Ady irányába, majd egy jelenetbe sűrűsödve olyan dolog történt, ami miatt egyszerre rohant át rajtam 29 év, az ide kijárásom története.
Ez egy ilyen nap volt. „Őszi borongás” bővebben
Erre az újpesti vendégjátékunkra évek múlva is emlékezni fogok. Pont, min mint a 2013 tavaszira, vagy a 2017-es bajnoki menetelésesre. De míg a két régebbi meccsről Martinez triplája vagy Zsótér Dönci bombája lesz a mementó, addig a tegnapról szerintem egy meccsjelenetre sem emlékszem majd, csak arra, hogy fedett stadi ide vagy oda, majdnem ugyanúgy ázunk percekig, mintha kinn lennénk az utcán – és még mi jártunk jobban, a hosszanti szembeszektor nézői (kvázi az újpesti korzó) például jobban rommá áztak, mintha Calcuttában sétálgattak volna monszun idején.
