A pápai meccsről két dologgal maradtunk adósok. Egyrészt egy túrabeszámolóval (ami valószínűleg elmarad, pedig volt benne nagy zabálás, termálfürdő, meg minden jóság), másrészt az osztályozókönyvvel. Utóbbit most pótoljuk: Baráth Boti. És nem feltétlen érdemtelenül.
Ja, és viszlát a szakállnak, amiről ha jól hallottuk, az első (következő) bajnoki gól után tervezett megszabadulni a mester.
…de igazából a szürke helyett írhatnék tré-t, gázos-t, vagy alpáribban ultrasz*rt is. Ilyen napokat élünk. Nem a legtragikusabb fajtákat, mint a kiesős idényben, vagy a klubmegszűnés-rémes hónapokban (ilyenből is sok volt), de nem tudom, hogy a mostani helyzet mennyivel jobb azoknál az outputját tekintve. Tényszerűen persze jobb, én aztán nem kultiválom a minden érdekesebb Hemy-döntésnél klubhalált vizionáló látásmódot. De tény: a mostani koncepciótlan szürkeség azért elég lélektépő, és kőkeményen próbára teszi a még kitartó drukkerek tűrőképességét. Ha meg elhisszük, hogy itt mégis van koncepció, pont az, amit látunk – abba inkább bele se gondolok, mert akkor ennek a blognak is annyi értelme van, mint kisMáncsónak az olasz válogatottságról álmodozni.
…de tényleg, srácok. A sajtón VW kicsit bajszot akasztott az egyik zsurnalisztával, ugyanis annyit nyilatkozott a Mister, hogy „volt 10-12 helyzetünk, a Nyíregyházának 2, abból egyet berúgtak, ennyi, többet nem tudok mondani” (azért ilyenkor felrémlik bennem hogy a mostani tolmácsnak menyivel könnyebb a dolga az egymondatos VW verdiktekkel… nekem anno Rossi 10 perces, szünet nélküli monológjait kellett fordítgatnom összeomló arckifejezéssel, mindenki nagy derültségére).. És bár értjük, miért mondta ezt, nem fensőbbségeskedni akart, mégis így jött le, a tudósító le is csapott a labdára, ezen meg Viercho berágott picit. Viszont. Alapvetően sajnos igaza van – tényleg ennyi történt. Sok okosat nem tudunk hozzátenni. Talán egy-két dolgot, ezekkel jövünk a hajtás után. „Írni is minek ezek után, de azért megpróbáljuk…” bővebben
Amikor Gyuri barátom a kis szurkercsoportunkból elolvassa ezt a posztcímet, jó eséllyel rögvest a fejéhez kap majd, hogy ez nem igaz, ez a pesszimizmus már fáj. Pedig nem egészen ez a helyzet, mondom ezt az ő megnyugtatására is, de mindenkinek. Én tényleg nem várok semmit a holnaptól – nincsenek elvárásaim. Azazhogy vannak – egy jó túra, egy nézhető meccs, és ennyi. Az elmúlt hetek sok kétsége után, az ad-hoc jellegű keretösszeállításunkkal, edző- és gálameccseken 60 perceket kapó és végigalibiző Máncsóval, kezdőkörnyékre várt fiatalok elengedésével olyan nihilista hangulat csapott meg minket, hogy félünk ettől a szezontól – és bár a Dunaúj elleni nyitány vége egész szép lett, hogy kerek-e az a labda, az csak a következő hetekben dől el. És most nem vagyok pesszimista, sem pedig optimista, inkább kivárok. Szóval Győrtől igazából nem várok sokat – de azt a keveset annál jobban! „Nem várok a vasárnaptól semmit, de azt nagyon” bővebben
Azt hiszem, ezzel a mondattal foglalhatjuk össze a legjobban a tegnapi késődélután történéseit. Elindítottuk a szezont, az eredményt tekintve nem is rosszul, a baljós előzmények fényében (ad-hoc igazoláspolitika /politika…./, bábeli zűrzavar a taktikai megbeszéléseken, fura cséká-választás, elképesztő összeállítások az edzőmeccseken, stb.) egyenesen pozitív meglepetésekkel találkozva. Ugyanakkor a 3:0 jóval simább meccset tükröz a valósnál, ráadásul az emberelőnyben lenyomott majd’ 60 perc alatt némileg nagyobb offenzívát is elviseltünk volna. De az utolsó 5 perc olyat hozott, amire rég (talán a Sanyi-Danlio kettős idején) volt példa Kispesten – klasszis csatármegoldásokat és – gólokat, így elképedten, de mosolyogva nézhettünk össze kis szurkolói csoportunkkal a korlátnál. „Elszállni nem kell a 3 góltól, de vannak csatáraink” bővebben
Posztértékelő sorozatunk – mint az már látszik – átnyúlik a felkészülésbe, ami nem is baj, hiszen úgyis szeretünk ezen retrospektíviáinkban előre is tekingetni. Ma a védelem boncolgatása kerül sorra, és addig jó, amíg ezt mi tesszük itt, papíron (online felületen) és nem a Loki/Győr/Vidi/Fradi kvartett támadószekciói élesben az ősszel. Mert az elmúlt idény teljesítményei és a már-már csúcsformás Napoleon Bulevard-os busongásokat idézően kopár kilátások nem sok jóval kecsegtetnek. „Poszt a posztokról 2.: a védelem” bővebben
Három éve a Vidi tervezett fiesztát Kispestre, majd sunnyogott haza két remekbe szabott szabadrúgásgóllal a hálójában; tavaly a bajnok Győr ünnepelte volna még egyszer bajnoki elsőségét a Bozsikban, de bronzra hajtó srácaink hősies meccsen elintézték Pinyőéket (2:0). Ha az hősies meccs volt, a tegnapira nem tudom mit írjak: 8 meccses vereségszériából jőve, a telt házas, csilivili új Loki arénában az áldozati bárány szerepe volt ránk osztva, egy 3-4-5 gólos cívis sikert váró tömeg előtt. Erre mit lát a szép számú Honvéd-tábor? Kibekkelt első félidő után a másodikban JÁTSZÓ csapatot és egy remek Vernes gólt, majd egy katartikus zárást. A bajnoki díjátadó majdnem botrányba fullad, acsargó fejjel fütyül a hazai publikum, mi pedig mosolyogva távozunk. Mert ünneprontásban még jók vagyunk. Halovány gyógyír ez csupán az eltolt tavaszra – de tegnap mindenképp jó volt a Nagyerdőben Honvédosnak lenni.
mondjuk simán benne volt a meccsben, hogy nagyon elkenik a szánkat, mert azért két kapufa az két kapufa, pont annyi, ahányszor mi kapura lőttünk. Maradjunk annyiban, hogy bár elképzelést azt nem sokat láttam, de azért örülök a két tényleg szép gólunknak.