mert célunk csak egy van
Szokásos osztályozókönyvös posztunkat kivételesen a Hangulat-O-Meter aktuális állásával kezdenénk:
10,91
Igen, alig hibahatáron belül a tizenegyhez, vagyis a fix kieséshez. Talán idén most jött el először az a pillanat, amikor ki lehet jelenteni:
egyáltalán nem hiszünk a bentmaradásban.
„Megérkeztünk a béka segge alá, és van rá egy fogadásunk, hogy lesz még lejjebb” bővebbenÚjpest – Honvéd @ Megyeri, 15:30
mert nyerni lassacskán nem lesz elég. Ha csak rajtunk múlta, ez az idény csodálatosra sikerülne. Szavak szintjén meghallgattunk másfél-két koncepciót, fiatalok, tehetségesek, rutinosak, összeértek, csapatszellem, taktika, technika, tudás, sportdinamika, egészségügy, sporttudomány(!), van itt annyi szó, hogy felsorolni is lehetetlen, azonban a bajnoki rendszerű tornák egyik fontos jellegzetessége, amit például a fradisták rendre hajlamosak elfelejteni, hogy egy bajnokság attól bajnokság, hogy abban más csapatok is részt vesznek rajtunk kívül.
Vagyis minden lehet szép és jó, egészen addig, amíg nem találkozunk az első ellenféllel. Aztán a másodikkal, harmadikkal, és így tovább, amíg el nem fogynak.
„Innen szép győztesen kijönni,” bővebbenMég egyszer: ahogy eddig, most is minden a legnagyobb rendben.
Az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy tíz forduló után mindössze egyetlen pontos átlagra vagyunk képesek, és ez a kereken egyetlen pontos átlag, amióta tizenkétcsapatos a bajnokság, mindössze egyetlen évben, még 2015/16-ban nem jelentett kiesést.
Ha egyáltalán lehet tovább fokozni a probléma súlyát, akkor mindenképp meg kell említeni, hogy még saját magunkhoz képest is gyenge az egy pontos átlag. Az elmúlt két szezonban az 1,12 és az 1,15 eleve történelmi mélypontok voltak, azonban idén már ennyinek is örülnénk, főleg azért, mert egy idény kivételével ezek az átlagok a bentmaradást jelentették.
"Nincs itt semmi látnivaló, kérem oszoljanak" bővebbenFelcsút – Honvéd 1-2
Egy percet sem láttam a meccsből. Egyszerűen nem mertem bemenni a lelátóra a lefújásig. A lépcsőfeljárónál álltam, a korlátnál, és hallgattam, hogy mi történik. Nem bírtam volna nézni, nem voltam rá alkalmas.
Délelőtt, a fakó Paks elleni meccsén jutottam el arra pontra, hogy rájöttem, nem bírom a tétmeccseket. Gyenge hozzá a gyomrom, a szervezetem. Megviselnek. Felnőttként a langyos középszerhez szoktam, jól elvagyok a novemberi mezőkövesdi meccsekkel, a tét nélküli áprilisi hazai Debrecenekkel, amikor édesmindegy, hogy ötödikek leszünk, vagy hatodikak.
Pedig nincs három éve, hogy azért tüntettünk, mert visszaestünk idény közben az ötödik helyre. Vissza, az ötödikre. Akkor az volt az egyetlen izgulnivaló, hogy nyáron hova sorsolnak minket, milyen messze lesz a tengerpart?
„A minimumot hoztuk: bentmaradtunk” bővebbenMindegy, hogy magabiztosan, mázlival, négykézláb, megaláztatva, parádézva, öngóllal, bírói segítséggel vagy a bíró ellenére, kapu elé tolt busszal, csúszva-mászva, lábujjhegyen, fénycipőben, fehér mezben, csíkos mezben, esőben, napsütésben, tizenegy légióssal, tizenegy saját neveléssel, vegyesen, cserével vagy csere nélkül, első percben lőtt góllal, utolsó percben egyenlítve, a másik meccsnek köszönhetően, magunknak köszönhetően, magunk se tudjuk, hogyan, vagyis bárhogy, mert a lényeg, hogy ma
Tényleg nem érdekel a módszer, egyedül a végeredmény: délután háromnegyed hat magasságában, a végesípszót követően a vonal fölött legyünk.
„Egyetlen feladat van mára: bent kell maradni” bővebben
