beszámoló

Diósgyőr-Honvéd beszámoló pontokba szedve

Nincs kedvem mentegetőzni, de most ennyire futotta az időmből. Ahogy a debreceni túranap is leredukálódott a tervek egész napos cívis csapatásából egy “szűk másfél órás nézelődésre a városban + a meccs, végül szakadó esőben hazahajtás az M3-ason” kombóra, úgy a beszámoló is csak egy bulletpont-gyűjtemény lett végül. Ilyen időket élünk, na.

Most következhetne az, hogy “Mik voltak a szombat főbb tanulságai?”, de még ilyen tematika sem nagyon körvonalazódik bennem. Klasszikus középszürke tavaszunk van, ilyenkor kéne egy adag sírás a posztban, de ahhoz meg még mindig nincs kedvem. Én is bőszen baj-nok-csa-pat, baj-nok-csa-pat-oztam a lefújás után, mert jól esett, és mert továbbra sem lep meg a tavalyi ultra-sikeresség (most nem a Tábor, hanem a fokozat értelmében) utáni petyhüdtebb szezon. A csapat küzd, meg szenved, hát ez egy ilyen év.

“Diósgyőr-Honvéd beszámoló pontokba szedve” bővebben

Nyomokban vállalható – és ez most elég jó

Tegnap eléggé alacsony elvárásokkal mentem ki a csodálatos márciusi decemberben a Bozsikba: csak legyen meg a három pont, a nézőtéren ne a semmire nem jó, ordenáré edző- és csapatgyalázás uralkodjon, és lássak valamit a tavalyi varázslatos csapatszellemből, egymásért küzdésből – legalább nyomokban. Az olyan úri huncutságok, mint a játék szépsége, gólarány-javítás, meseszép gólok – most teljesen hidegen hagytak. Ha ebből a kívánságkosaramból indulunk ki, a tegnap estével elégedett lehetek. “Nyomokban vállalható – és ez most elég jó” bővebben

2015-ös nihil, helló!

A tegnapi meccsen (a hangulaton, a végeredményen, az egész koreográfián) igazán fel se kaptam volna a fejem 2-3 évvel ezelőtt, mondjuk azon a tavaszon, mikor Rossi visszatért, hogy Hemy úr 9 akciós légiósával vállalja azt, amit Csábi nem akart: kispesti gerinc helyett akkor épp bábeli csapattal tolni le a tavaszt. Kb. Nyíregyházán (2:0 oda) volt ilyen hangulat, meg Pécsett (2:1 oda, ha jól rémlik) , hogy végig az ellenfél vezet, mi szenvedünk, elképzelés az nincs sok, a meccs végén meg magunkon röhögve vagy sírva (ki-ki vérmérséklete szerint) hazakúszunk Kispestre. Mondjuk Rossi ezután kapott még 2 év türelmet a szurkolói lelkekben – Supka mindössze 2 meccset érdemelt e téren ezen a tavaszon. Érdekes a drukkeri lélektan, annyi szent.

“2015-ös nihil, helló!” bővebben

Vesztes meccs utáni közhelyszótár, n+1. fejezet: “legalább a lelátói teljesítményre nem lehetett panasz”

Szombat este sajnos a pályán történtek nem nőttek fel a látón zajló szurkoláshoz – de van ilyen. Mint ahogy hiba is van sok, ezeket még van idő kijavítani, fontos tavaszi meccsek sora jön még, úgyhogy klasszikus korzós hőzöngés helyett próbálnánk higgadtan értékelni – meg örülni a teli vendégszektornak, mert annak legalább lehet.

“Vesztes meccs utáni közhelyszótár, n+1. fejezet: “legalább a lelátói teljesítményre nem lehetett panasz”” bővebben

Siófoki minthamisemtörténtvolna

Csodálatos februári szerda este (fotó: RW)

Mintha mi sem történt volna 2017 későősze óta, úgy folytatódott privát Kispest-sztorim ezen a csodálatosan undorító, igazi neomagyar futballtavaszi szerdai késő délután és estén, kezdve a Stefánia úti indulástól a legszebb hangulatlombozó februári sztrádaúton át a siófoki kietlen vendégszektorig és a forró ital mentes büféig, majd a hazaútig, ahol a Fanta-Ábel-Fater hármas oltotta porig a kedvenc zenéim, amit szerencsétlen sorsú sofőrként kevertem magamnak. Ótvar kupaszerda volt? Igen. Hiányzott már? Naná. “Siófoki minthamisemtörténtvolna” bővebben

Van mire büszkének lenni: a második félidőre és arra, ami utána jött

Majdnem teli vendégszektorral indult a rangadó

Nehéz kiinduló helyzetből vártuk a tegnapi meccset, ezen nincs mit szépíteni: a forma nem a mi oldalunkon tűnt jobbnak (enyhén szólva), a kereterősség terén még mindig a Videotonnál a pont (ez mondjuk tavaly is így volt, aztán látjuk, mit számított a végelszámolásnál), bírónak Bognárt küldték, a találkozó előtti kezdőcsapatot böngészve pedig az is látszott: EvdM csak nem tud leszakadni a 4-4-2-ről, és Baráth középre betonozásáról. Egyedül abban bízhatott a viharvert Kispest-drukker, hogy Nego és Lazovics nem játszik (de osztom Hanta véleményét, a Fideszoton nélkülük is erős), valamint hogy oly’ rég játszottunk már tényleg szívet melengetően, hogy ilyenkor szokott jönni valami. Végül is, jött. “Van mire büszkének lenni: a második félidőre és arra, ami utána jött” bővebben

Úgy elszoktam ettől, hogy meg vagyok zavarodva: vereségről kell posztolnom!

Előrebocsátom, mielőtt mindenki a pokolba kívánna, hogy kevés dolgot utálok jobban, mint engem ért kudarc után a kincstári optimizmust hallgatni – így gyanítom olvasóink sem arra kíváncsiak, hogy a „nem történt semmi baj”, „ez még belefér”, „jobb ma egy pofon, mint holnap egy méretes zakó”, „időben jött az ébresztő” jellegű lózungokat szórjam a szombat éjszakában. Erről nem is lesz szó, ígérem, de az is biztos: a legmélyebb depresszióm sem vett még erőt rajtam. És ahogy látom, a publikumon sem, hisz decens, 20 perces pacsizás búcsúztatta a vert sereget. Mi lett volna itt, ha még győzünk is? “Úgy elszoktam ettől, hogy meg vagyok zavarodva: vereségről kell posztolnom!” bővebben

Dark Zo-li, Dark Zo-li, a vé-gén bó-lint a Dark Zo-li

“U, u, u, Ka-ban-guuuu!” – száll a ’kövesdi estében az ordítás, az Ábel 10 méterre tőlem totális extázisban „DarkDarkDarkDark”-ozik, Gyuri pedig utat törve a tömegen át siet oda hozzánk „nem hiszem el, mondom, ez oldalháló bazmeg, minek örül ez, erre gól, nem hiszem el, mi ez itt?” – rikoltja felém, én csak vigyorogva ölelkezek Öccsel, Apu alattunk srégen 2 sorral vakarja a fejét, Hantát nem látom, de valószínűleg egy „Kabangu, nem futballista. Imádom” jellegű mantrát tolhat ő is.

Megmondtam vagy megmondtam a beharangban, hogy jutalomidény az idei? “Dark Zo-li, Dark Zo-li, a vé-gén bó-lint a Dark Zo-li” bővebben

Így teljesüljön minden kívánságom

Egy Mea Culpá-val kell kezdenem a tegnapi meccsről szóló beszámolót. Én annyit, de annyit szidtam már a szegény felcsútiakat, hogy kijár nekik ezúttal egy dicséret is, amellett, hogy elismerem: eddigi szidalmaim jogtalanok voltak. Tegnap ugyanis rájöttem: le a kalappal azelőtt, amit csinálnak. Mikor beautóztunk a festői Váli-völgy centrumfalvába, a Népstadion-környéket meghazudtoló, már kilométerekről látszó darurengeteg is mutatta: szorgos munka folyik itt, és a sokat szapult csúti klub bizony nem csak infrát fejleszt az EU és TAO pénzekből, nem ám! Újabban úgy fest, az Európai Szociális Alap humánerőforrás-fejlesztési pénzeit is megcélozták, legújabb projektjükben ugyanis működő jó gyakorlatokat kívánnak átvenni fejlettebb kultúráktól. Most pl. bajnokcsapatot szeretnének építeni, csodás szurkolótáborral: meghívták hát egy ún. twinning projekt keretében Magyarország regnáló bajnokát és a legjobb hazai Tábort, tanulni. És le a kalappal azelőtt a lelkes hozzáállás előtt, ahogy ez a tanulni vágyó kis fejér megyei klubocska becsülettel ronggyá verette és aláztatta magát szombat este, mindezt a tanulás oltárán! Maxiriszpekt!

Ja, nem! “Így teljesüljön minden kívánságom” bővebben

Újabb két pont távozott az aktuális ellenfél buszán, de kardba azért nem kell dőlni

A sorsoláskor, de főleg az első forduló után, mikor fáradtan, a beer shevai hőséggel és 90 perccel a lábunkban simáztuk le (hellyel-közzel) a Haladást, én bizony 9 pontot terveztem be az első három fordulóra. Ebből lett öt, kétszer is 2:1-ről veszítve a végén 2 pontot. Ebből a szempontból tehát félig üres a pohár. Viszont a Dió előttünk is, utánunk is alázott, a Balmaznak pedig, valljuk meg, rendesen volt szerencséje (meg egy Laczkója), így ha ma 9 ponttal állnánk, sem lenne egy nagy utópia. Persze nem azzal állunk, maradt az 5, de én még nem akarok keseregni. “Újabb két pont távozott az aktuális ellenfél buszán, de kardba azért nem kell dőlni” bővebben