Évek óta van egy mantránk, mégpedig a következő:
Kispesten hagyományosan egyszerre van játékosbőség és -szűkösség.
Bőség, mert izlandi válogatott ül a padon, kölcsönbe hoztunk pár hetente húsz percre beálló kanadai csatárt a Baltikumból, szintén inkább a padra ukrán-izraeli irányítószerűséget, ésatöbbi. Aztán ott vannak a fiatalok, akiknek hol meg merjük adni a lehetőséget, hol nem, viszont vannak, és szerencsére nem kevesen, és ráadásul nem is rosszak, vagy rosszabbak, mint a posztjukra hozott légiósok teljesítménye.
Miközben ha össze kell rakni egy kezdőt, vagy cserélni, akkor szegény Klagenfurt (és stábja) bambul ki a fejéből: mégis kit és hogy, és legfőképpen miért? Lovric nem véletlenül lett újra kezdő, az elmúlt öt évben legalább ötödször visszatérve a leírásból, és nem véletlenül kezdő folyamatosan például Tamás, mert – feltételezésünk szerint- három-öt fiatal már a fiatalpárti/nevelőedzőnek tartott/nevezett mesternek is sok. Ezt a jelenséget nyugodtan nevezhetjük szűkösségnek, hiszen teljes mértékben kimeríti a szó szótári alakját.
Többen egész évben padoznak, miközben nem odavaló játékosok játszanak egyes posztokon, és még egy Mitrovicnak(!) sincs cseréje, nemhogy alternatívája.
„Az amúgy is szűk keretünk eleve kihívásokkal küzdött, nem véletlenül féltünk a kisárgázásoktól és a sérülésektől” bővebben
