Eltelt néhány nap a számunkra oly gyászos és egyben elfogadhatatlan bejelentés óta, miszerint a Puskás-hagyaték Felcsúton lelt megnyugvásra, és ma már talán kicsit higgadtabban, tisztább fejjel tudunk gondolkodni. Mert gondolkodnunk, sőt hallatni kell hangunkat, nem ránk vallana a meghátrálás.
Emlékezhetünk, volt gondolat, hogy a D-kategóriásnak minősített Bozsik-stadion helyén utánpótlásközpont létesüljön, mi pedig albérletben találjunk otthonra. Ahogy volt olyan is, amikor a Kispestet, a Honvédot kinézte magának egy-egy vidéki város, hogy telephelycserével, saját nevére véve az egyesületet, élvonalbeli tagságot vásároljon magának. Akkor hangosak voltunk, és ha megjelent a sajtóban egy város neve, mint költözési célunk, másnapra eltűntek az utak mentéről a várostáblák, hogy áthúzott felirattal, Kispesten legyenek demonstráció eszközei. Talán nem hazugság, ha azt írom, tettünk mi még ennél is jóval többet 102 éves klubunk hagyományaink, múltjának ápolásáért, és tettünk, hogy legyen jövője.
Most újra rajtunk a sor – mondhatnám, de felesleges. Példátlanhoz közeli szurkolói és emberi összefogás áll mögöttünk. Talán alig van ember az országban, aki felfogná, jó szívvel elfogadná, hogy Puskás Ferencet elszakítják otthonától, a Kispesttől.
Köszönetnyilvánítás
Az elmúlt 20 évben a Kispest, a Honvéd története tulajdonosok története. Magunkat keresve bolyongtunk a különböző szerencsevadászok, percemberek forgatagában, hogy 2006-ban végre némi megnyugvást találjunk, és egy igazi, felelős, a klubjáért felelősséget vállaló ember kerüljön az egyesület élére.
Sajnálatos módon a legújabbkori történelmünk első lapjai épp akkora datálhatók, amikor a Puskás-relikviák egy jelentős része kalapács alá került, félő volt, hogy szétszóródik a nagyvilágban, és együtt, a maga teljességében soha többé nem lesz látható. Sajnálatos módon ezekben a napokban, hónapokban, és talán években, senki nem volt a klubnál, aki hosszú távon tudott volna gondolkodni, aki ápolta, elmélyítette volna hivatalos kapcsolatunkat a családdal, a jogtulajdonosokkal.
Köszönjük tehát mindazoknak, akik ezekben a nehéz időkben ott voltak, és idejüket, pénzüket sem sajnálva megmentették, ami megmenthető volt. Soha nem múló hálával tartozunk nekik.
A felelősség
Ahogy nekünk kispestieknek, honvédosoknak felelősségünk a klub hagyományainak ápolása, úgy a Puskás-relikviák birtokosai is egy hatalmas felelősséget vettek a vállukra akkor, amikor úgy döntöttek, birtokukba veszik ezeket a számunkra, és az egész magyar (futball)társadalom számára is példátlanul fontos kincseket.
Az ő felelősségük, és talán egyben kötelességük, hogy ezeket a tárgyakat közszemlére tegyék, egy múzeum gondjaira bízzák. Egyszerűen azért, mert vannak dolgok, amik bár lehetnek magánkézben, lehet tulajdonosuk, de mégsem idegeníthetőek el a magyar (futball)társadalomtól. Közös értékeink, közös kincseink.
Ahogy a Szent Korona méltó helye az Országházban, az Aranybulla helye a Magyar Országos Levéltárban van, úgy Puskás Ferenc hagyatékának is országlása egy autentikus intézményében lenne a helye. Puskás Ferenc kispesti volt, itthon a Kispestben és a Bp. Honvédban, valamint a válogatottban játszott mindössze. Mindezekből következőleg, csak és kizárólag Kispesten a kerületben; a Bozsik-stadionban, ahol pályafutását kezdte; a nemzet stadionjában, ahol egy ország kedvence, bálványa lett; illetőleg és leginkább a nagyrészt erre a célra is megálmodott Sportmúzeumban tudjuk elképzelni, hogy méltó módon kerüljön elhelyezésre.
A mi felelősségünk, a kispestiek, a honvédosok felelőssége, hogy mindaddig elismerjük, Puskás Ferenc emléke, a Puskás Ferencről való megemlékezés joga kisajátíthatatlan, oszthatatlan és a magyar (futball)társadalom kötelessége, amíg azt nem látjuk, valakik mégis megpróbálják ennek ellenkezőjét tenni. Ha ez megtörténhet, ha bárki jogalapot érezhet arra, hogy saját maga alá gyűrje a Puskás Ferencre való emlékezés jogát, akkor ez a jogalap elsősorban minket, kispestieket, honvédosokat illet. Nem önzőségből, sokkal inkább féltésből.
Tudjuk…
Tudjuk, nem feltétlen voltunk jó gazdái azoknak a tárgyi emlékeknek, amiket most úgy tűnik talán némileg jogtalanul magunknak követelünk. Félreértés. Nem követelünk mi semmit, csak szeretnénk, ha olyan helyre kerülnének, ami egyetemes, ami közös, ami az országé. Például és legfőképp a Sportmúzeum. Tudjuk, nem voltunk olyan állapotban, nem volt meg arra a lehetőségünk, hogy ezekhez az tárgyi emlékekhez hozzájussunk, és talán azt is be kell ismerjük, nem tudtunk volna mit kezdeni velük. Megbocsáthatatlan bűn részünkről, és bár lennének mentő körülmények, most talán nem illendő azokra hivatkoznunk.
Tudjuk, lépéseket sem tettünk egy önálló Kispest-múzeum létrejöttének irányába, ahol – többek között – természetesen díszhelyen lettek volna a Puskás-relikviák. Voltak más, fontosabb dolgaink az elmúlt években, többek közt az, hogy próbáltuk, próbálták életben tartani a klubot, hogy egyáltalán legyen még valaki, aki hitelesen képviselheti az elmúlt 102 év hagyományát, történelmét.
Tudjuk, a család akarata szent, és ha a család így akarta, akkor ahhoz nekünk semmi közünk, nincs jogunk megkérdőjelezni szándékaikat. Mégis most hadd térjek vissza egy röpke gondolatra a felelősségről szóló részhez. Kedvezményezettként, a család akaratának teljesítőjeként talán illett volna, talán kötelességem lett volna jelezni, a kiállítandó hagyaték, az emlékápolás helye esetleg rangjához, múltjához méltóbb helyre is kerülhetne, mint a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia. (Félreértés ne essék, egyáltalán nem az Akadémia ellen vagyunk, annak feladata és tevékenysége példás, fiatalok számára biztosít sportolási lehetőséget, nyújt számukra jövőképet, ellenben továbbra is furcsálljuk névválasztásának apropóját, módját, valamint azt, hogy mint intézmény, magát tekinti Puskás Ferenc kizárólagos szellemi és spirituális örökösének.)
„Kicsit furcsán érzi magát az ember Felcsúton, amikor Puskás hagyatékát mutatjuk be, miközben van egy Budapest Honvédunk és egy Puskás Ferenc Stadionunk. De van itt egy csomó jóakaratú ember, akiket össze kell fogni. Megtaláltuk az építészt, megtaláltuk a helyet, az edzőket, a régieket, megkötöttük a szerződéseket – fogalmazott a miniszterelnök, hozzátéve, minden, ami itt van, önérdek nélküli jött létre.” – mno.hu
Önérdek nélkül, furcsa helyen, miközben van egy Budapest Honvédunk és egy Puskás Ferenc Stadionunk. Tudjuk, jó gazdái lesznek Felcsúton, csak azt megérteni nem vagyunk képesek, miért éppen ott?
Amit nehezen viselünk
Túllépve a hagyaték elhelyezésének kérdésén, vannak további dolgok, amik egy kispesti, egy honvédos számára egyszerűen felfoghatatlanok, hovatovább elfogadhatatlanok. Tátott szájjal állunk mindig, amikor azt látjuk, tapasztaljuk, Puskás Ferenc múltjából módszeresen kiírják a Kispestet, a Bp. Honvédot, azt a közeget, ahonnan ő származik, ahová még a legnehezebb napjainkban, a megszűnés, a lét és nemlét határán táncoltunkban is visszatért, ahol felülhetett a lelátóra, ahol nem múlhatott el úgy mérkőzés, hogy jelenlétében ne állt volna fel mindenki, hogy felé fordulva, tapssal köszöntse. És láttuk, ő ezt a tapsot sohasem igényelte, egynek tartotta magát közülünk, kispestinek, honvédosnak, szurkolónak, magyar futballistának. Épp ebből, az egyszerűségéből, a közvetlenségéből, az emberségéből ered az a nimbusza, ami máig körüllengi, ami legendává, legendánkká tette.
Egykor, amikor a Kispesti Munkás (majd Művelődési) Otthonban még voltak összeröffenések, és összejártak a korábbi kispesti játékosok, sportbarátok, rendszeresen feltűnt, sosem vágyva a középpontba, csak jól érezni magát, barátok között lenni. Egy intézmény volt, és egy intézmény mindmáig. Társaival – szinte akaratán kívül – kiemelte a szegény külvárosi Kispestet az ismeretlenségből, a pályán helyeztek fel minket a világ futballtérképére, tettek minket egy időre tényezővé. Van, amit nem lehet elég sokszor megköszönni, és van, amit nem lehet sehogyan sem megköszönni.
Volt azonban egy pillanat, egy cezúra, amikor talán élete legfontosabb, legnehezebb, és egyben legsúlyosabb döntését kellett meghoznia családjával, és akkor a távozás mellett döntöttek. Megérjük. Nem akart ő mindenképp menni, de úgy érezte, nem maradhat. Fájt a szíve, itt kellett hagynia szinte az egész életét, hogy máshol, másokkal egy újat építsen föl. És megcsinálta, egy világ hevert a lábai és maga az ember előtt. Egy harminc éves kispesti fiatalember, aki bármerre járt, a kedvét keresték, akiről tudták – ő egy valaki, egy valami, ami megfoghatatlan, megérthetetlen, egyszerűen úgy hasonló hozzánk, hogy több, mert ad, sosem kér; tesz, sosem elvár. Messziről indult, szegénységből, tudta, saját bőrén érezte, milyen az, amikor valakinek nincs, amikor valakinek rossz, és ezt nagyon nem szerette. Nem menthetett meg mindenkit, nem segíthetett mindenkinek, de hitet adhatott, hogy legyél bárki, látod, belőled is lehet valaki.
Most pedig
Marakodunk rajta. Úgy tűnik mint ha marakodnánk rajta, miközben ez az utolsó, amit megtennénk. Kispestiek, honvédosok vagyunk, és igen, van bennünk némi nehezen visszafogható többletigény, ha Puskás Ferencről van szó, mert vérünknek, egynek tartjuk közülünk. Tilos! Nem szabad a könnyebb, a rossz útra lépnünk. A mi feladatunk más, nehéz, és egyben fontos dolog. Ha nincs más, aki megtenné, aki önként és lehetőségei, valamint képességei tudatában elvállalná, akkor nekünk kell szólnunk, kiáltanunk, megvédenünk, mert ez történelmi és erkölcsi kötelességünk.
A minimumprogram
Mivel eddig nem léptünk, illetve ha lépni szerettünk volna, falakba ütköztünk, így nem maradt más, mint az, hogy legalább annyit elérjünk: az állandó Puskás-tárlat mihamarább vagy a Sportmúzeumban, vagy a róla elnevezett nemzeti stadionban nyerjen elhelyezést. Ennyi maradt, nem több, de ez a minimum számunkra.
Utólagosan is elnézést az erősen patetikus hangvételért, szóljon mentségünkre, hogy kispestiként, honvédosként nehéz máshogy fogalmazni egy ilyen esetben. Célunk továbbra sem a szükségtelen hangulatkeltés, sokkal inkább annak mederben tartása, a kispesti, honvédos lelkekben megfogalmazódó kérdések bemutatása.
Gazsó István
Babar Viktor
Sütő Attila
Kapcsolódó hivatkozások: (folyamatosan frissül)
Az MLSZ 
Jajj. Itt a gyenge pont. A csapolt Dreher ma már a régi minőségét is kevés helyen éri el, ha betérek, én inkább a csumpibb csapból választom a Kőbányait.
