6 éve írtam meg a bajnoki címes posztomat, 2017. május 28. hajnalban, le sem feküdve a hajnali 2 órás hazatámolygásom után a bajnoki döntőről. Akkor gondolni sem mertem volna arra, hogy 6 évvel később a MetalCom és az őket kirendelő jótevőnk elintézik, hogy olyan nihilbe jussak, hogy Felcsútra már le se menjek a 2023-mas május 27-én; inkább elsétáltam családilag Szeget szeggel-t nézni a Vígszínházba, majd az előadás végén rezignáltan ránéztem a telóra: kiestünk. Azóta tervezek valamit írni, de az eleve csapágyasra hajtott munkahely-doktori-esküvő szentháromság oltárán egyszerűen elvéreztem, ez van. Ma, négy hónap után először viszont van fél nap szünetem a tegnapi első felvonás lezajlása után (lásd a címképet), mielőtt folytatódik holnap a „fesztivál”. Ez alkalom egy kis számvetésre, és arra, hogy a magam példáján lássam: ahol a Sors elvesz, másik kézzel ad valamit, ez hosszú távon sok mindenre igaz.
„Mindig van kiút, csak meg kell találni” bővebben
