Végre egy ember, aki nyíltan ki meri mondani az amúgy előre tudhatóra: HÜLYESÉG

Az Öreg ezúttal nem blogolt, hanem a Sport pluszba írt egy cikket a tévés közvetítési rend átszabásának hatásáról, és a szétosztott jogdíjak aránytalanságáról. Mindkét intézkedés a reformok jegyében született, újabb ötlettel megmenteni a magyar labdarúgást, és ahogy az lenni szokott ha valamit az MLSZ talál ki: nyilvánvalóan pont fordítva sült el minden.

A közvetítésekről

Hemingway fél év tapasztalata alapján arra következtetésre jut, hogy kevés a két meccs fordulónként, mert nem azt a hatást hozta, amit egyébként vártak, várható volt. Vagyis ha lecsökkentjük a tévés meccsek számát, akkor majd többen járnak stadionokba, mert valahol kínálati hiány keletkezik, így a kereslet másfelé fordul. Már akkoriban is röhögtünk ezen a kőkorszaki gondolkodáson, pedig a bölcsőnket nem Neumann vagy Nostredamus ringatta, és a közgazdaságtan alaplemmáiról is legfeljebb csak hallottunk, de annyit azért mi is ki tudtunk következtetni, hogy

ha nincs magyar foci a tévében, akkor a tévénéző majd átkapcsol angolra, spanyolra, olaszra, németre, bármire, még a Szulejmánra is, de stadionba egész biztos nem fog kijönni.

Az MLSZ úgy tolta át a rendszeren ezt a hülyeségét, hogy előtte egész pontosan nulla kutatást végzett a tévés nézők körében, hogy netán felállnának-e a fotelből, kimennének-e a forróságba, hidegbe, hóba, ami éppen van, és néznék pénzért ugyanazt, amit a tévében megkapnak ingyen, a saját lakásuk kényelmét élvezve? Netán az a gond, hogy más településen laknak, és nem fér bele a családi költségvetésbe egy-egy stadion rendszeres látogatása?

Több posztban is írtunk erről a kérdésről – előre, mert egyszerűen aki egy kicsit józanabbul gondolkodik, az nem juthat olyan téves következtetésre, amit a szövetségben gondoltak a tévés meccsek számának csökkentéséről. Külön posztban taglaltuk a köztévé által kommunikált számok alapján keletkezett hatást, hogy miközben egy bajnoki hétvégén a helyszíni nézőszám kis közelítéssel stagnál, addig a tévés nézettség egymillió fővel csökkent. Vagyis fogtuk magunkat, és odadobtunk egy ekkora tömeget a semminek, a vágynak, hogy néhány száz fővel kozmetikázhassuk az amúgy is jórészt behazudott helyszíni adatokat.

További káros hatása (lehet) ennek a döntésnek

  1. a potenciális támogatók elfordulása a kluboktól, hiszen a várható tévés megjelenésük, és így elérésük a minimálisra csökkent. Az kevés, ha a folyamatosan közvetített Fradi mellett két hónapot kell várni a következő tévés szereplésre, és esetleg egy pillanatra feltűnik majd a reklámtáblája a vasárnap esti összefoglaló egy vágóképének hátterében. A piac ilyen körülmények mellett nem fog kaparni azért, hogy kihelyezzen egy kis szponzorációt, a klubok költségvetésében relatív hiány keletkezik, amit mivel lehet befoltozni? Na, mivel? Természetesen odavezényelt állami, netán félállami támogatóval, szoftosan rávezetett oligarchával, netán a helyi önkormányzattal. Gyönyörű lépés a fenntarthatóság irányába.
  2. a korábban megszokott rend az volt, hogy mivel szinte minden meccset adott a tévé, így a közvetítést követő órákban megjelent a meccs összefoglalója az MLSZ Youtube-csatornáján. Ez jó volt, mert amíg még friss az érdeklődés, addig a sajtóban kép- és videóanyaggal tudtak megjelenni az eredmények. Viszont amióta nincs, és szombaton csak a Fradit teszik ki, a többire pedig várni kell vasárnap éjfélig(!!!), hogy lemenjen a Góóól című esztrádműsor, akkor az lesz, hogy a hétfőn megjelenő cikkekbe beágyazva már a kutyát sem érdekli.
  3. az M4 a közvetítési jogok megvásárlásával a tévés közvetítések rendjének ilyesféle átszabása mellett egyértelműen közpénzt herdál el. Óvatos becslések szerint egy-egy leadott mérkőzés jogdíja 20 millió forint körüli összegre jön ki, amit azért elég nehéz megindokolni a társadalom egy jelentős rétegének, így inkább meg sem próbálják. Az MTVA, bár nyilvános adatnak kéne lennie, sehol sem publikálta, hogy mennyit fizetett az MLSZ-nek (és a korábbi jogtulajdonos SportTV-nek) a közvetítések átvételéért.

A pénzosztás rendjéről

Kritikai oldalon felmerült az Öreg írásában, hogy a tévés pénzek győzelemarányos és a vele párhuzamosan létező helyezésalapú elosztása olyan mértékű különbségeket eredményez az egyes klubok között, hogy az évekre konzervál(hat)ja az NB I. tabelláját. Hoppáka, fél év kellett ezt kiszámolnia valakinek? Mert ugye a helyezés az miből jön össze egy bajnoki rendszerű versenysorozatban? A csapatok meccseket játszanak, ahol az eredmény függvényében pontokat kapnak, és akinek több van a végén, az nyert. Tehát a győzelmek száma közvetlen arányosságot mutat a helyezéssel, ergo nagyjából ugyanaz. Hemingway itt lehetséges szélsőértékeket vizsgál, és megállapítja, a 430 millió jóval több, mint a 70.

[visualizer id=”8262″]

// A grafikonon az eredményességi (győzelem/döntetlen), a légiósok és az U20-a játékpercek utáni meccsbónuszok összege látható csapatonként. Év végén erre jön majd rá a helyezésalapú jutalom.

Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy az egyéb feltételeknek való megfeleléssel kiegészítve, ezek a pénzek év végén 620 és 150-250 millió között szóródhatnak, vagyis az alvég eredménykényszere, és az emiatt esetlegesen mellőzött U20-as játékos és erőltetett külföldi tovább csökkentheti az elérhető bevételt, tovább növelve a szakadékot klub és klub között, miközben produktumként ugyanazt állítják elő: közvetíthető és szerencsejátékban megfogadható mérkőzést. Bónuszként azt se feledjük, hogy a tizenkettes mezőnyből öt csapatra más légiósszabályok vonatkoznak, így ők tágabb tartományban mozogva is bezsebelhetik a kvóta betartásáért járó meccsenkénti 3, éves szinte 99 millió jutalomforintot.

A tabella, illetve az élvonal mezőnyének konzerválódási veszélyére már májusban felhívtuk a figyelmet, amikor még csak gondolat volt ez az egész hülyeség, ahogy azt a következtetést is le mertük vonni, hogy – sok egyéb más mellett – ezekkel a rendelkezésekkel az MLSZ és a hatalom gyakorlatilag államosítja a magyar labdarúgás első osztályát, a klubok költségvetési tervezését a végletekig kiszolgáltatja pillanatnyi hatalmi játszadozásoknak.

Ami meglepő

hogy fél évnek kellett eltelnie, mire a kedvezőtlen tapasztalatok képesek voltak annyira a felszínre törni, hogy egy klubvezető végre kiálljon a nyilvánosság elé, és hosszabban kifejtse, ez bizony így nem jó, nagyon nem jó. Sőt, egyenesen versenytorzító, nézőtaszító és amúgy is igazságtalan.

Egy olyan félév után, ahol szinte mindenki felállva tapsolt a bevezetett rendelkezéseknek, ahol az egyes szereplők foggal-körömmel védték a sehol észre nem vehető, de általuk behaluzott pozitív hatásokat. Ahol a nézőszám növekedését vélik látni, miközben az valójában csökken, ahol a magyar futball sikerességének egyetlen fokmérője az átadott műfüves pályák és az amatőr női labdarúgók száma, valamint a válogatott kijutása az Eb-re. Ezekkel ideig-óráig el lehet fedni az NB I., NB II.és egyéb ligák súlyosabbnál súlyosabb problémáit, a klubok előbb felvázolt totális kiszolgáltatottságát a hatalomnak és a szövetségnek, az önállóság szinte teljes felszámolását, a társadalmi megítélés erodálódását, a nézők, támogatók elmarását, és végül elmaradását.

Egyértelmű, hogy a magyar futball alapvetően az eredményesség irányba akar haladni, de azok az emberek akik kijelölik a célt, azok nem biztos, hogy alkalmasak az odavezető út lebetonozására. Szomorú tapasztalat, hogy nagyon sok kérdésben a világtrendekkel szemben próbálunk haladni, és az istennek se akarjuk felfogni, mekkora hülyeséget csinálunk.

A szándékolva, vagy szándékolatlanul, puszta butaságból létrehozott kiszolgáltatotti lét az NB I. klubjainál, a vezetők egy jelentős részének egészen rövidtávú gondolkodásra és parazitizmusra kényszerítése, valamint a hatalmi elitbe erősen beágyazottak elegye azzal járt, hogy felszólalni az anomáliák és aránytalanságok ellen szinte senki nem fog, senki nem mer.

Részben ezért is lepett meg, miközben egyébként várható volt, hogy pont Hemingway lesz az első, aki diszkréten felemeli az ujját: hohó, álljunk meg egy szóra, itt valami nem stimmel.

Ezerszer leírtam, az Öreget lehet szeretni, lehet gyűlölni, azt viszont nehéz lenne tagadni, hogy a fenntartható labdarúgásért bozótharcol az elmúlt években (l. az első nagy tévés szerződést, vagy a szerencsejátékos források bevonásának erőltetését). Persze, nagyon örül az államtól érkező forintoknak, de tudja, nincs ingyen ebéd, ezeket a pénzeket (legnagyobb részt) nem felélni kell és a napi működésre fordítani, hanem befektetni a jövőbe. Nem véletlenül akadémiázik orrba-szájba, még úgy is, hogy közben bálaszám rakodtunk át afrikaiakat és olaszokat az elmúlt években. Tartom, még ha egyedül is maradok vele, hogy amennyiben a mai magyar futball jellemző bevételi forrásaira nézve egy negatív választási végeredmény állna be az országban, akkor a Honvéd azon kevés klubok egyike lenne, amelyik a választást követő második évben is működőképes, és az élvonalban játszik. Ráadásul nincs az a pitiáner bosszúhadjárat, amelyik betalálhatna minket, vagy ahhoz egy olyan szintet kéne meglépni, amit még nem látott ez az ország.

Az imént felmagasztalt fenntarthatóságnak van azonban néhány alapfeltétele a közvetlen és kézzel fogható azonnali forintokon túl. Ez pedig a futball társadalmi beágyazottsága. Azt könnyű levezetni, hogy ha a tévé nem adja a meccseket, ha nem jut el az emberekhez még hírekben sem, akkor egyszerűen nem fognak tudni róla, nem ismerik a játékosokat, a klubokat, ha fogalmuk sincs semmiről, akkor ők nem lesznek szurkolói, támogatói, fogyasztói a magyar labdarúgásnak. Azt sem bonyolult belátni, hogy egy politikai szurkolását tekintve végletekig szétszakított országban a futballra nyíltan milliárdokat fordítani, még úgy is, hogy véletlenül ennek egy része jó helyre megy, szóval legalább necces a lakosság egy jelentős részének szemében.

Ilyen helyzetben nem az ordenáré trollkodás a célravezető, amit a hatalom és az MLSZ művel, hanem a szolid háttérmunka. Szépen, csendben tenni a dolgunkat, és az eredmények majd jönnek maguktól. Felesleges előre döngetni a mellet soha el nem készülő stadionokra, növekvő nézőszámra, szuperbiztonságos meccsélményre, ha az átlagembert mindez vagy nem érdekli, vagy egyenesen gyűlölettel néz az egészre, ha pedig véletlen szurkolója a focinknak, akkor pontosan látja mekkora hazugsághalmazt próbálnak beletuszkolni a fejébe új hitként.

Részemről örülök

Hemingway cikkének, és remélem elindít egy nyilvános vitát az elmúlt egy-két év futballjobbító gondolatairól. A bebukott szurkolói kártya, a háttérben lemutyizott létszámcsökkentés és a finanszírozási modell átalakítása mind-mind azt mutatja, hogy egy zárt, és a futballtársadalomról végletekig levált érdekkör akarata vezérli jelenleg a magyar labdarúgást, és nem a magyar labdarúgás igazgatja önmagát, ahogy az egy szakági szövetségen keresztül elvárható lenne.