A nyíregyházi meccs egy mondatban: “passzív félként egykapuztunk”
Kategória: Beszámoló
Tavasz-érzés helyett szögbeverés
Úgy indultam neki tegnap a Nyíregyháza-túrának, hogy hátha visszajön a kedv. Végül is a tavasz érkezése az mindig megdob “Kispestileg” is, végül is a csütörtöki ankétra nagyon erőlködve ráfoghattam (volna), hogy voltak biztató jelei, pl. Rossi a végén odajött hozzánk dumálni, és jelezte, az újak ömlesztett berakása helyett max 1-2 új igazolásra számít és Botka, Lőrinczy kezdeni fognak (persze Ábel már akkor is mondta hogy ez jó eséllyel bullshit meg politika, de hát az ember picit hinni akar). Hinni akar, ja, de már az se megy. Szóval elindultam, hogy talán tavasz-érzés, talán lesz Honvéd-faktor, szóval hátha valami jó kisül ebből a napból.
Végül, ami jó volt, az Nyíregyházi Állatkert lett, meg a Sóstó környéke, mert ott tényleg jó sétálgatni. Tiszta Monarchia-hangulat a Krúdy-kaszinó, a környék pedig kora-kilencvenesek magyarfoci-feeling, tényleg csak egy egy kövérüveges régi Dreher kéne a kézbe meg Csehi Tibiék a középpályára. Szóval állatkert és Sóstó. A többit hagyjuk.
Ennek, ilyen formában így tényleg nem lesz sok értelme. “Tavasz-érzés helyett szögbeverés” bővebben
Ha csak ennyi van bennünk, akkor az nagyon kevés lesz
úgy egy kiló kaliforniai paprikát apróra szeltem, besóztam, hogy a levét leadja. utána összemixeltem csilipaprikával és kis olivaolajjal, majd hagytam állni. kenyérre kenve is ehető
Nem tudom, hogy a szükség vitte rá, vagy ez lesz a tavaszi alapunk, de Rossi előkapta régi csodafegyverét, a három szűrős 4-3-3-at, amivel az első korszaka legeredményesebb sorozatait hozta. Godoy, Hidi és Nagy Geri is kezdett, előttük Holender és Proszi a széleken, Izaura középcsatárban.
“Ha csak ennyi van bennünk, akkor az nagyon kevés lesz” bővebben
Tetszett, nem tetszett…?
Szombaton lenyomtuk az első olyan edzőmeccset (lásd a tweet-et) amin én is kinn voltam, rövid tapasztalatmegosztás következik most.
Szezonzáró, széles spektrummal a legrosszabb emlékek újratöltésétől a pozitív hitig
Itt a vége. A „fuss el véle kitétel” pedig talán sose volt ennyire igaz egy szituációra, mint most. Ezzel az ősszel tényleg fussanak el a felelősök, de jó messzire, mert ilyen kiábrándító, nihilista fél szezonunk már régen volt. Illetve… nem is olyan régen… Konkrétan 2014 tavaszán, emlékszünk. Szóval, ha pillanatra elhagyjuk az idényekben gondolkozó szurkolói énünket, és egy pillanatra visszavedlünk naptári évben számoló átlagos homo sapienssé, rögvest borzasztó a kép: két, egyaránt 8-9 meccsre rúgó nyeretlenségi (és jobbára vereség-) széria egyazon évben, azaz volt egy rövid, pár győzelmes Rossi-s március, egy Simon Mikis kifutott debreceni csodaest, pár elszórt nézhetetlen Vérhód siker, és…
…és ennyi. Erősen felejtős év, igaz? “Szezonzáró, széles spektrummal a legrosszabb emlékek újratöltésétől a pozitív hitig” bővebben
Tűréshatár
A ma reggeli Csábi-interjús posztunk rövid, kétsoros felvezetőjében már lényegében megírtam a mostani poszt vezérgondolatát is. Tegyük hozzá: sajnos.
Mert ez a vezérgondolat az, hogy most egyszerre kegyetlenül elegem lett ebből az egészből. “Tűréshatár” bővebben
Pápa, szeretlek!
Amikor először voltam lenn Pápán, még a Brightos dugóval megnyert meccsen, nagyon bejött a lefele út hangulata, a kellemes tavaszi idő, a Pápáig vezető, lankás dombhátak között, platán allék alatt futó autóút és a mellettünk elterülő erdők vagy élénkülő zöldbe hajló legelők látványa, a Marcali völgyében egyszer csak felbukkanó templomtornyos város-látkép, és a Perutz ligetes környéke. Ráadásul győztünk is, Véber dülledt nyaki erekkel üvöltve “disszidens g..i“-te le Supkát az öltözőépületben, mi kell még egy jó szombathoz? Jó kis út volt, na.
Nos, azóta a meccseink mindig az őszi szezon végére (de legalábbis a második felére) esnek, az idő egyre kriminálisabb, tegnap a jégeralsó-duplazokni kombó ellenére is úgy koppant a fagyott prosztatám a földön 15 perc után az oldalvonal mellett, mint az előre megírt tuttomerkátówebes cikkek skiccei a talján zsírigazgató zsebéből egy-egy óvatlanabb mozdulatot követően… Persze legalább ónos ködszitálás most nem volt, mint tavaly. Viszont évről évre szopító van, vagy ha összejön véletlenül egy pont, mint tegnap, hát abban sincs sok köszönet.
Úgyhogy Szente Vajkkal ellentétben én nem tudom őszinte modorral üvölteni, hogy “Pápa, szeretlek!”. “Pápa, szeretlek!” bővebben
Konkrétan és szerintem csak az első tizi volt tizenegyes és Böde gólja pedig leshelyzet, de nem feltétlen szabálytalan
Egyet aludva a tegnapi meccsre, valamint többször végigpörgetve az összefoglalót, azt kell mondjam, hogy
- Godoy és Cukic között semmi kontakt nem fedezhető fel, ahogy a bokakoccantás sem. Persze az is lehet, hogy csak a felvétel minősége gyenge, és mégis volt valami.
- Alcibiade mindent csinált Bödével, csak épp nem rántotta le.
Mindkettőt befújta a spori, mindkettőt berúgták, vagyis 1-1, mehetünk tovább. Hibának hiba, de számszakilag nem ezen múlt a vége. Inkább vizsgáljuk meg Böde gólját.
Megint majdnem – II. rész
Ha most a bajnokság elején lennénk, én határozottan optimistán tekintenék a jövőbe. Van egy határozott elképzelésekkel bíró edzőnk, egy legalább felerészben saját nevelésekre épített kezdőcsapat és sok-sok új ifjonc a padon, hosszabb távon gerinccé alakulni képes – alakítható – rutinosabb légiósok és magyarok által alkotott oszlop a kezdőcsapatban. Nem jönnek az eredmények az erős csapatok ellen? Sebaj, majd a 6.-7. fordulótól legkésőbb az is meglesz…
Most végülis kábé ugyanez a helyzet, csak sajnos már a 13. fordulónál tartunk, és az elpazarolt, irányzék nélkül letolt első 10 forduló most hiányzik nagyon: mikor már lassan a “nem hibázhatunk” fázisba érünk, nekünk akkor kellene megtanulni nyerni is és gólt lőni, mert a szimpatikus vesztes pozíció az már megvan a bekkelős vagy a balfasz-csapati mivolt helyett, de ebből a játékosoknak, szurkolóknak és szemmel láthatóan szegény Csábinak is már nagyon elege van. “Megint majdnem – II. rész” bővebben
Megint majdnem
Ha csak ma reggel olvasom az eredményt, minden részlet és kommentár nélkül (ti. továbbjutott a Fradi), nem lepődök meg, csak szomorúan vállat vonok. Ha elnagyoltabb részleteket is olvasok (ti. büntetőkkel ment csak tovább az élcsapatnak kikiáltott zöld-fehér alakulat), már hümmögök is egyet, ha nagyon részletes beszámolóba botlok (ti. Dibusz tartotta benn az MK-ban az FTC-t konstans pagliucázásával), már konkrétan meg lennék lepve.
De így, hogy kinn voltam és végig is néztem az elhúzott mézesmadzagot a saját orrunk előtt, a minden idők egyik leggyengébb MK nyolcasába kerülésre, és tizikkel kizúgni, mindezt az év első ótvarhideg meccsén, csontig átfagyva, hát így már inkább sírok. Illetve sír az egyik szemem. A másik meg mosolyog, vagy még inkább: reménykedik egy picit. Mindjárt elmondom, miért. “Megint majdnem” bővebben