mert célunk csak egy van
Kisebb sorozattal készülünk a mai napra, amelynek csak egy fejezete a 7/7-et hozó csapatunk történelmi rekordja. Az első rész a szurkolókról és a családbarát körülményekről fog szólni.
Kezdjük azzal, hogy a családbarát jelző csak a hazaiaknak szól, vendégben családot úgy néz ki sehol és senki nem akar látni. Vagy lehet, máshol igen, Győrben biztosan nem.
…az, amibe süllyedtünk erre a szezonvégre. Mind a lelátón, mind a pályán. Patetikusan hangzik, de ettől még igaz. És most már nem csak a tavalyi áprilissal-májussal való összevetésben haloványka az idei tavasz-zárás, hanem hosszú évekre visszamenőleg is nehezen találunk hasonlót. A sisai első félév végén legalább a kupadöntő miatt lehetett izgulni a hasonlóan demoralizáló vereségek sora mellett – de idén már mindenki csak az utolsó fordulót várja. Nem jó ez így. “Az érdektelenség mocsara…” bővebben
Nehéz túl sok új dologgal előjönni a tegnapi meccs kapcsán, okokkal, indokokkal, elemzésekkel, amelyeket még nem lőttünk el a múlt hetek során. Sajnos a csapat sem taktikailag, sem hozzáállásban nem hozott újat, nem tudott újat hozni, és én még az sem mondanám, hogy lélektelenek lettek volna. Egyszerűen ami Mezőkövesden egymeccses kisiklásnak, a Diók ellen már kisebb torpanásnak, Szombathelyen pedig kiteljesedő hullámvölgynek tetszett, az mára mély gödörré lett, egy olyan négyes vereségszériával, ami nemhogy Rossi érája alatt nem volt még, de utoljára tán Sisa tanár úrnál mélyrepültünk eredményességben (eredménytelenségben) ekkorát. Aj-jajj. “Korai szürkület” bővebben
Kezd kínos lenni a helyzet. Sorozatban három zakó az nagyon sok. Úgy pedig pláne, hogy közben folyamatosan romlik a játékunk. Vagy ha az nem is, az érzet, hogy egyáltalán egy meccset képesek vagyunk megnyerni. Borzalmas spirálba keveredtünk.
Kövesden nagyjából minden rendben volt, kivéve, hogy ha reggelig brusztolunk se lőttünk volna gólt. Utóbbi már csak azért is gond, mert (utánanéztem!!!) a futballt pont arra játsszák. A Diósgyőrt is verhettük volna, mégis összehoztunk egy gyufát a meccsből, hosszú idő után először bukva megszerzett előnyből.
Szombathelyen viszont sanszunk sem volt. Nagyon nem. Egy pillanatra sem.
“Valami nagyon nem az, aminek kellene lennie, vagy pont igen, de akkor nagy a gond” bővebben
Tavaszi életérzés-túlcsordulásos beharangozó ide, “a Diósgyőrt mindig verjük itthon” múlt oda, a tegnapi meccs égi forgatókönyvírói megvonták a vállukat, oldalra kiköptek egyet, és egy váratlan fordulattal mindent borítottak. Most az ember hajlamos is egyszerre sötéten látni a dolgokat: ami a múlt héten még pici kisiklásnak tűnt, most akár hullámvölgynek is tetszhet, és nem segítik a józan értékítéletünk a közvetlen vetélytársak remeklései sem. A pár hete még nehéz munkával és kis szerencsével elérhetőnek tűnő bronz (ezüst) érem egyszerre úgy fest, mint kiránduláskor a hegycsúcs – mikor azt hiszed, még 200 méter és ott vagy, kiderül, hogy közben még két-két völgyet és gerincet is keresztezned kell, lesz az 2-3 km is. Kérdés, mi vár ránk az út végén – odaérhetünk-e még a saját kis csúcsunkra, vagy meg kell elégednünk egy közbenső turistaházzal? “Most kéne a tiszta fej…-meglesz?” bővebben
A Paks elleni döccenést tegnap este követte az első tényleges defekt a tavaszi hadjáratban – 1:0-ás vereséget szenvedtünk Mezőkövesden a fejhangú kiskakas csapatától. Ez nem jó hír, és nézni sem volt az az eseményeket, de ami valahol még fájóbb, az az, hogy én pl. annyira meg sem voltam lepődve (az alap szomorúságon-bosszúságon túl). Igazándiból már a Paks és a Kaposvár elleni döcögő-szenvedő, ötlettelen küzdelmekben is benne volt az előjele, hogy megint gond van a kreatív szállal nálunk, és az olyan ellenfelek ellen, ahol nekünk kéne diktálni, ott akadhat a bakelit a lemezjátszón. Hát most akadt is, és a Honvéd-indulók sorát hirtelen egy gyógyvízszagú kövesdi sramli váltotta föl. Ez pedig minden, csak nem zenei füleinknek.
…amikor kifele tartottunk már a sajtótáj és a szokásos ajándékbolti meccslezáró eszmecsere után a stadionból, a többiek hangosan gondolkodtak a kínzó kérdésen az eseményekben annyira nem bővelkedő meccsre visszagondolva: mit lehet majd erről írni?. “Tényleg Attis, mit írsz majd erről?“- erősített rá Hanta is, majd meg is adta a választ: “húzd rá a Hidire meg a 100. meccsére.” Végül is, nem rossz idea. Bár erre rögvest Viktort idézhetem, aki leszögezte: “ennél hidisebb 100. meccse nem is lehetett volna Patriknak meg a csapatnak“. Hát ja. De nyögvenyelősködés ide, kvázi nézhetetlenség oda, ez a meccs végül is beváltotta a rendeléskor leadott kérésünk, hogy legalább az alapcsomag meglegyen: három pont a zsákban. Már a Paks ellen is ezt kellett volna. Aki meg virtuozitásra vágyik, azt remélhetőleg kiszolgálja a csapat a Fradi/Vidi ellen eljövendő bravúrokkal. Oké, ebben ki is egyezhetünk. “Szinte hihetetlen: hoztuk a kötelezőt!” bővebben
Ennyi. Egy tré nap tré zárása. Utolsó pillanatban beeső feladat a munkahelyen, alig kiérés a Bozsikba, ráadásul bejön az, amitől tartunk – valami ehhez hasonló jellegű eseménysor zúzhatta meg Bob Geldofot is, amikor megírta egyetlen slágerét valamikor a ’70-esek végén. Nagy gond persze nincs, jobb az iksz a semminél, és majd a Kapos ellen folytatjuk. Most csupán egy gyorsposzt következik, mert még melóznom is kell ma este, hogy még jobban megkoronázzuk e csodás hétfőt. “…csak a szokásos Paks elleni nyögvenyelés” bővebben
A tegnapi nap az örömé és az elégtételé volt a posztunkban is, most pedig kicsit mélyebbre is nézünk – ami magát a meccset illeti. Olyan rengeteg elemezni való azért nem maradt: a tegnapelőtti találkozónak és az ott kivitelezett kiütésnek inkább eszmei jelentősége volt számunkra és a Felcsút a csapatot sem késztette különösebb erőkifejtésre. Azonban írni mindig van miről, így egy pár kérdés ezúttal is felvetődött amolyan osztályozókönyv-közeli tematikákban, így ezekből szemezgetünk most. “Szombati értékelés, bár sok minden extra nem történt” bővebben
Két meccs, 7 rúgott, 0 kapott gól, ennyi lett a mérlegünk 2013-2014-ben a Felcsút ellen, és ha valaki évekkel korábban azt mondja nekem, hogy ez a párosítás fontosságában sokunknál már-már el fogja érni a Fradi vagy UTE elleni meccsekét, megmosolygom. Nos, tegnap délután is széles mosoly ült az arcunkon, de ezúttal egész más okból. A csapat Marco Rossi jóslatának megfelelően tényleg fél-háromnegyed gőzzel is simán verte le a legenda-elsíbolók klubját, olyan magától értetődő természetességgel, ahogy mondjuk a kora kilencvenesekben tettük helyre évente a Bp Volánt vagy a kiesőjelölt Zalaegerszeget. Prosser Dani gólja pedig arra is méltó választ adott, hogy Puskás öröksége hol is él igazán tovább – nem mintha ez igazi kérdés lett volna valaha is. “Legendát lehet lopni, csak nem érdemes” bővebben
