Csak a Kispest!

„ÖLTÖZHETÜNK LILÁBA ÉS MEHETÜNK A P***ÁBA„.

(A jól ismert Újpest-cinkelő rigmusunk ma estére alkalmazható verziója.)

A kevés lila drukker miatt félelmetesnek finoman sem nevezhető Megyeri út, eredménykényszer miatt stresszes lilák, nyugodtan készülő Kispest… mi kell még egy győzelemhez? -kérdeztük magunktól a meccs előtt.

Aztán jött a menetrend szerinti lila-fehér leoktatás, úgyhogy most szakítok visszafogottságommal és csak annyit mondok: szégyellhetjük magunkat.

KEMENES: Az első félidőt egy rossz kifutással kezdte, majd az ezt követően középre rúgott felszabadítását és Vasziljevics ívelését követően Botissal együtt töketlenkedték össze a lilák vezető gólját. Bizonytalansága úgy a 25. percig meg is maradt, akkortól kezdett helyrerázódni, igaz, a félidő második felében nem is nagyon veszélyeztettek a lilák. A második félidőben helyén volt a szíve, Kabát löketénél pedig megjött a régvárt Szabibravúr is. 5.

LOVRICS: Utóbbi hetekben látott gyengébb produktumával rukkolt elő az első félidőben – kisebb bizonytalankodásokkal hátul, előrefele pedig haszontalanul. A második félidő elején aztán lement vállalhatatlanba, egymást követő támadáscsírák múltak ki rossz körömpasszai, szerencsétlenkedései nyomán. Egyszer kerülhetett volna lövőhelyzetbe – ám míg ‘egerszegen, augusztusban az ilyet elvállalta, most átpasszolta egy lilának. Balázs Fecó nyomán: „Változnak az évszakok…” 4.
DEBRECENI: Ma ő volt a magabiztosabb a belső védőkettősből, de ő is bőven mutatott be gyengébb helyezkedéseket és csatárokról való lemaradásokat. Szürke átlag… 5.
BOTIS: Múlt heti bénázásaikor kisiklásban reménykedtem, erre a mai első félidőben lehozta idei legrosszabb 45 percét. A gólban is vastagon benne volt, felmentő fejeseikor pedig egy bizonyos Marito neve ugrott be, ami a kispesti álmoskönyvek szerint nem sok jót ígér! A második félidőben aztán végre jöttek a jobb mentések, pl.  17. minutumban, illetve pár perccel ezt követően. Ezekkel valamit javított a sanyarú összképen. 4.
HAJDÚ: Mint a múlt héten: semmi extra. Nagy hibákat nem mutatott hátul, elöl pedig sokkal jobb lenne, mint a posztidegen helyen sínylődő Vidovics, de hát ide tolta őt Supka, itt kell teljesíteni. 5.

VIDOVICS: Sokat dolgozott, elfutásai azonban max szabadrúgásban végződtek, beadásokig ritkán jutott el a délszláv harcos. Lassan észrevehetjük, hogy elöl haszontalan – az ő kegyelmet nem ismerő védekezőfelfogása hátul kamatozik igazán! 5. Cseréje, Faggyas ismét igazolta, hogy miért nem fért be eddig tartósan egy NB1-es csapat keretébe sem: gyorsaságán kívül mása semmije sincs (ész? kreativitás? Áhh.). 3.
IVANCSICS: Eddig azon sírtam, hogy nem nő föl a cseh posztelődhöz, majd azon, hogy már őszi önmagához sem. Hát ezek után a mai 30 perc, amit a pályán töltött, mindent alulmúlt, szégyenteljes volt, amit láttunk. Inkább Piroska Attila kispesti életpályáját kéne lemásolni, nem pedig Hercegfalviét, Gege. 2. Cseréje, Porcari az első félidőben mondjuk, hogy bemelegedett, a másodikban aztán előbb a szemöldökszőreink kihullásában, később tapsolóizmaink bemelegítésében játszott szerepet, a kezdeti hajmeresztéseket követően ugyanis ő legalább mozgott, kérte a labdát, lőtt, ha kellett (ezen megoldások minőségét most fedje jótékony homály).4.
MARSHAL: Meglepő, de ma is a jobbak közé tartozott. Előrefele abszolút haszontalan, de szűrni egyre sallangmentesebben szűr, és egy megfelelő középső támadóember mellett akár hosszabb távon sem elvetendő megoldás lehet. 5.
VÉCSEI: Az első félidőben haloványabban kezdett, mint a múlt héten, de aztán beindult, a tizikiharcolás elsőrangú produkció volt. Utána az önmaga által sikerrel kiásott gödörbe zuhanó csapattal együtt csúszott le a verem oldalán…4.5.
TCHAMI: Elfutások, gyorsaság megint oké, passzjátékba való negatív bevonhatóságának hozadéka: hajtépés. Mindent elmond a csapat mai játékáról, hogy ezúttal is a leghasznosabb embereink között volt. Ha még focizni is tudna… eljönne a Kánaán. 4.5.

DÉLCZEG: Hozta szokásos iparosmunka csatárjátékát, amit szeretünk, maksziriszpekt és hasonlók, de gólok is kellenének. Ami működött a múlt héten Vécseivel párban a gólnál, az echte ékjáték, az most megint ködbe veszett, és jött az impotens küzdelem. 4.

* * *

Mit lehet írni még ezek után?

Ezt a meccset gyorsan felejtsük el, mondanám alapesetben, de nem mondom, mert ne felejtsük el, inkább elrettentő példaként égjen bele a tudatunkba: így NEM lehet „játszani”, ha komolyan gondolunk bármit is Kispesten.

Kérdés, komolyan gondolunk-e itt bármit egyáltalán.

Címkép:reiki.timba.biz.

Napsütéses délután, otthon váró húsvéti kajaözön, ilyenkormindignyerünk effektus, és tényleg, 2:0, hm, sima ez, mint Hornyák Vendel koponyája, összegezhet az, aki csak a hírekből értesül a végkifejletről. S bár győzelem után oktalan, aki sír, mi sem ezt tesszük, csak csöndben megjegyezzük: a tegnapi délután napfénye azért bizony kissé fakónak tetszett, ez a 2:0 lehetett volna 2:2 is, igaz, 5:2 is ide, szóval csak az eredmény sima, fordulatok azért voltak. No és, az igazság az, hogy maga a meccs minden volt, csak korzókorlát mellől nyugodtan végignézhető valami nem, bizony szorultak a markok azon a piros korláton, szorult a hantai kéz a borsodis műanyagpoháron, és szorult a hurok többször is Kemi kapuja körül. De nyertünk, pont úgy, ahogy egy éve ilyenkor nyertük a meccseinket áprilisban: szenvedve, nyökögve, de azért csak.

Már aktuális osztályozókönyvünk végén is pedzegettük, hogy fura időutazást hozott a tegnap: mintha nem is ennek az idénynek az egyik fordulóját néznénk, hanem a tavaly tavaszi osonkodást a kiesési zóna felől a középmezőnybe. Van egy szűk keret, a kezdő épp kijön, a padon nem nagyon ül olyan csere, aki tudna új impulzust hozni, csak épp most Bright, Fieber vagy az akkor még gólszegény Danilo helyett Délczegnek, Vidovicsnak és Tchaminak szorítunk, Nagy Gergő helyett pedig Vécsei az ügyeletes akadémiker a pályán. A játék viszont ismét esetleges, helyzeteink sokszor a semmiből jönnek, ha jönnek, és egyszerű de (akkor) nagyszerű őszi alaptaktikánk helyett inkább az „ad hoc”-izmus uralkodik.

Kevesen vagyunk a keretben, de a lelátón is: foghíjas a tribün, szűkös a létszám a kanyarban, lyukacsos a korzó, mint egy ementáli sajt. A hideg és a fékezett habzású tavasz sokakat otthon tartott. Csak hát nem jó ez így: mennyivel jobban pörgött a csapat is az őszi rangadókon, amikor itthonról is megtámogatta őket a 10-20 évvel ezelőttitől persze elmaradó számú, de azért 4-5000-ren csak összeverődő kispesti publikum. Most e tekintetben is visszaköszöntek a csöndesebb Pölő-, Sisa- és Morales korszakbeli meccsemlékek.

Arról már említést tenni is szinte kár, hogy a tervezett tavaszi kulcsemberek terén milyen a helyzet. Milyen? Hát sanyarú. Gege az irányítóposztba belemelegedés helyett egyre katasztrofálisabb, és bár tegnap Supka már kissé újabb poszton, Vécseihez képest picivel hátrább tette be, de legalábbis egyenrangú „irányítóként” a fiatal Bálinttal, hát, ez továbbra is nagyon szerény. És ezúttal a tiziértékesítés sem feledtette a gyengébb játékot. Ceolin és Hadzics, azaz az Abass- és Danilo-pótlékok közül az egyik már az NB2 levegőjét szagolja, Hadzics meg többet ül a kispesti SZTK-ban, mint a Bozsik gyepén, vagy kispadján. Ilyenkor vetődik fel a kérdés: nem kellene picit bátrabban fiatalítani? A vezetőedző maga is elindult ezen az úton, Czár, Vernes, Erdélyi és Vécsei is kapott már epizódszerepet, utóbbi nem is csak statisztaként, hanem már másodszor kezdve, de róla mindjárt részletesebben is értekezünk. A másik 3 ifjonc közül Erdélyi és Czár nálam mindenképp még kapna esélyt, folyamatosan, hiszen biztatóan mozognak, Vernessel pedig egy kiadósabb elbeszélgetés után indíthatnánk új lapot. Sok kommentelőnk is leírta már és mi, posztolók is: ez a szezon gyakorlatilag kész, nagyon már nem csúszunk le, a jövőre tekintettel kissé nyúljunk bátrabban a hátország felé, ki tudja hogy sül el majd a hazai nyári „mercato”, hogy alakul az igazolási kör… 4-5 tapasztalattal felvértezettebb ifjonc nem ártana szeptemberre!

A sok homlokráncolás után viszont pozitívumokról is essen szó. Vécsei Bálint személyében Nagy Geri és Czár után végre ismét egy figyelemreméltó akadémiai debütöt láthattunk. Mikor tavaly májusban Győrött először vetette be Supka az akkor pihentetni kívánt Zelenka helyén az ifjoncot, csak fájó darabossága miatt szomorkodtam. A Vidi ellen a múlt héten kapott ismét esélyt szűk egy év után a fiú, s Hanta dicsérte is a srácot. Most nekem sem marad más hátra! Voltak persze hibák, bátortalanabb megoldások, gyengébb fordulékonyság, de a 2 nagy passz és a remek kapuralövés, valamint az, hogy nem bújt el, nem alibizett, az mindenképp örvendetes. Olyan jó lenne Bárányos után egy jó másfél évtizeddel ismét egy saját nevelésű középső embernek, egy kvázi karmesternek örülni… és még valami: nagyon nem jó, hogy Nagy Geri, vagy Czár, mire belelendülhettek volna, rögvest kidőltek. Bízzunk benne, hogy Bálintot elkerüli a sérülés és bátran fejlődik tovább. Szurkolunk neki!

A már fentebb említett osztkönyvünk kapcsán még gyorsan utaljunk vissza Debi és Muflon Marshall örömteli teljesítményére, és arra az örvendetes tényre, hogy góliszonyos Délczegünk végre bevert egyet az aktuális ellenfélnek. Más kérdés, hogy a tavaly őszi Vasas elleni derbit követően ezúttal is kapott egy arcost, aminek orrcsonttörés lett a vége, ezúton kívánunk jobbulást és gyors felépülést – emberileg amúgy is, csapatérdek szempontjából pedig e csatárínséges hónapjainkban különösen.

A korzó hangulata ma -a létszámnak megfelelően- elég halovány volt. Kisebb mosolyra csak akkor húzódott orcánk, mikor a kezdőrúgást elvégző helyiérdekű lelátólegenda „Jani” egy szép íveléssel szakított azzal a hagyománnyal, hogy a kezdőrúgás csak kis csökött gurítás lehet (ezúton amúgy boldog születésnapot kívánunk a szurkerkollegának). Haverjai közül be is kiáltott neki valaki: „Ne csináld ezt, Jani, mert a Bozovics sírva fakad!„. Nos, Bozsó nem könnyezte meg a szitut, nem úgy, mint mi az ő pályára lépését bő egy óra múlva.

Újpesten viszont még ennyire sem akarunk könnyezni. Úgyhogy hajrá, srácok, keményen készülni a héten és legyen meg a hosszú évek óta első oda-vissza lila-verés. Emlékezzünk valamire e tavaszról is jó szívvel.

És akkor már a napfény sem lesz olyan fakó.

Fotók: Lovi – 1909foto.hu.

Számítottunk a nyúltól a 3 pontra és a füles ezt meg is hozta nekünk, de ezúttal egy másik jószág is tevékeny szerepet vállalt a sikerben: az ősszel oly sokszor cinkelt Marshal Mfon (barátoknak csak Muflon) ugyanis Fehérvár után most itthon is ügyeskedett. Persze be kell vallani, nem ő volt a vasárnap késődélután elsődleges ásza, de valahogy címet is kell adni a posztnak, azt pedig most muflonisztikus tematikára húzzuk fel. Jöjjenek az osztályzatok, egy fontos győzelem behúzása után!

KEMENES: Ezek a nehéz meccsek a kapusok számára, amikor egész meccsen altat az ellenfél, aztán a semmiből jön 1-2 ziccer. A Pápa is ezzel a forgatókönyvvel terrorizálta Szabit, 2 hatalmas kapufával is izgatva a metaller hálőőr lelkivilágát – ezeket, ha lejjebb/beljebb érkeznek, nem is védhette volna. Más esetekben rendben volt a kapusteljesítmény, így simán jöhet a 6-os, és az öröm, hogy újra az egyes számú hálóőrt védeti Supka.

LOVRICS: Ha csak a mostani meccsen láttam volna őt kispestiként, az Aurora zenekar „Viszlát, Iván” albumát venném neki ajándékba, mivel azonban tudjuk, hogy alapból védelmünk oszlopa, a vasárnapi teljesítményt csak csöndben felejtsük el. Esett/kelt, néhány nagy szerelés mellett több labdát el is adott, mint aki nincs magánál. Hajlok arra, hogy egyetértsek Hanta régi mániájával: egy meccsre pihentessük már a derék horvátot, hogy újult erővel térhessen vissza. Pl. a Sió vagy a Kapos ellen Baráth vagy Moga remek pótmegoldás lehetne… 4.

DEBRECENI: 1-2 kisebb hibát láttam tőle, illetve még egyet, amiből majdnem nagy baj lett, viszont 3-4 korszakos szerelést és hátulról a többiek támadásba dobását. Így kéne fejlődni tovább, hogy a posztBánfiJani évtizedek végre kitermeljék a következő saját nevelésű söprögetőlegendát. 6.

BOTIS: Nehéz a dolgom, mert az öreg 2 akkora hibát is csinált, mint amekkora lendülettel V.Tvrtko rázza vasárnaponként a pofonfát a III. félidő műsorban – az egyik pápai kapufával, a másik helyzetkihagyással végződött, szerencsénkre. Trademarkos fejesgólja viszont lélektanilag a legjobbkor jött a kihagyott tizi után, és ez 3 pontot ért. Mi legyen? (4+7)/2=5.5.

HAJDÚ: Norbi szerintem remekül tért vissza, tüsténkedett hátul sokat, s bár feljönni nem nagyon maradt ereje -vagy a supkai ukáz tartotta hátul…-, védekezésben megoldotta, amit kellett. Bár azt továbbra sem értem, miért az előrejátékban idegenül mozgó Vidó volt előrébb tolva, de hát Supié volt a döntés és végül is nyertünk. 5.5.

VIDOVICS: Megint becsülettel lehozott/hajtott egy meccset, csak azt nem értettük kedves blogszerző-társammal, hogy miért nem fordítva játszottak Hajdúval. Lendületességük kb. egyenlő, viszont Norbi jóval kreatívabb elől, Vidó inkább csak megindult, s ha fölrúgták, oké, szabi, ha nem, akkor labdavesztés. Beadást, emberelőnyt okozó cselt nem nagyon várhatunk tőle, de végül is, ahogy írtam: a kötelező most megvolt. 5.5.

IVANCSICS: Jujj. Ez megint mi volt? Hátul elég hasznos volt, egy hatalmas becsúszó szerelés, és néhány labdaszerzés említendő itt, no de a szervezés, a passzok, az továbbra is hiánycikk. A lövőkísérletek pedig a legjobb rúgótechnikájú arcunktól siralmasak voltak, csúcson a kihorváthferizett labdával a 20. percben. A tizi-kihagyás pedig majdnem nagyon sokba került. 4. Cseréje, Horváth Adrián óramű-pontosságú supkai védekezőközép-csereként érkezett és játszhatott pár percet (-).

MARSHAL: Muflon barátunk ezt bizony szépen megoldotta. Jó szerelések, pontos passzok -kár, hogy ezek többsége támadást megakasztva hátra felé irányultak. De hát Akassoutól se várunk mást, így most Muflonunkat sem kárhoztatom. Hidit mindenesetre most kiszorította a kezdőből, és amit láttam, az alapján nem érdemtelenül. Erre a verydisciplined játékra még Morales is csettintett volna! 6.

VÉCSEI: A nap pozitív meglepetése a számomra. Bevonható volt a játékba, vállalkozott, hatalmas lövése a második félidőben gólt ért volna. Délczeget gólpasszal ajándékozta meg, és majdnem Tchamit is, ha a csöppnyi pigmeus nem ostobázza el a meccsvégi helyzetét. Voltak persze rontott asszisztok is, és néha úgy fut, mintha Lóczi Robi reinkarnációja lenne, mégis a szeme van labdák már-már abba az irányba mutatnak, hogy hosszú évek óta először kijön egy karmester a kispesti műhelyből? Nem merem elhinni. Kijár a jövőre nézve biztató 6-os!

TCHAMI: Hozta amit tud: a szokásos tizinket és gyors elfutásait. Helyzetet még mindig nem tud kihasználni, bár a kapufájáért jár a kalapemelés. Ha még lövőereje is lenne, valamint esze, lenne egy új remek légiósunk, ám állítólag a TV-közvetítésben a szakkommentátorrá vedlett Bede spori is rávilágított: akkor nem Kispesten játszana. Ez is igaz. 5.5. Cseréje, Porcari próbált sprintelni néhány hosszt, de azt leszámítva, hogy osonó futása Faragó Fareszt idézik, a kapott 2-3 perc nem sok másra volt elég (-).

DÉLCZEG: Amikor az első negyedóra végén kilépett Vécsei remek ütempasszával,  kb. azt éltük át, mint Abraham 2009-es győri MK-döntős szólójánál: a lábon kihordott infarktust. Aztán Lovi fotóskollega  figyelmeztetett, hogy mégsem, hisz Délnek eddig helyzete se nagyon volt, amit szakmányban hagyott volna ki, mint anno a derék Abi. Mindegy, lényeg hogy most beverte, és látszott is a srácon a felszakadó gát –  vártuk hát a második gólt. Az nem jött, orrcsonttörés viszont igen, hát ez a tavaszunk már csak ilyen úgy fest. Jobbulást! 5.5. Cseréje, Bozsovics legendásan „gyors” higanymozgásával a pápai 16-oson belül próbált veszélyeztetni, de rendre lemaradt a potenciális lehetőségekről, társai pedig két esetben sem tették neki a labdát ziccerbe – valószínűleg az edzéseken rájöttek, hogy ez fölösleges. Megértem. 3.

* * *

No srácok, ez nyögvenyelős 3 pont volt, de 3 pont és most ez a legfontosabb. Ha túllépünk azon, hogy honnan indultunk idén ősszel, és hova jutottunk mostanra, hogy a mostani meccsek inkább a tavaly ilyenkori menekülésünket idézik a kiesés elől, semmint a 2011/12-es első félidény kisebb zökkenőkkel tarkított, de nagy menetelését, akkor azért még az öröm is átjárhatja a szívünket. Egy valami miatt legalábbis mindenképp: a hagyomány, és a Húsvét tényleg hozza magát, így jövőre ne lepődjetek meg, ha ilyen tájban egy „A Húsvét kötelez III.” című beharangozóval jelentkezünk.

Láttuk: szerencsét hoz.

Fotó: Lovi – 1909foto.hu.

Egy meccs utolsó labdaérintéséből kapott góllal kikapni eleve nem egyszerű a szurkolói léleknek. További súlyosbító körülmény, ha azt az utolsó labdaérintéses gólt egy korábbi kedvenc lövi. Mint mondjuk most, és mint mondjuk Sanyika.

Ha eltekintünk a körülményektől, akkor akár azt is mondhatjuk: Sanyi most visszavette azt a pontot, amit hasonló szituációban a Pécs ellen szerzett nekünk. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. Azon a meccsen végig uralkodtunk, helyzetünk szinte csak nekünk volt, mégis a Pécs szerezte meg a vezetést, hogy utána a fölényünk még nyomasztóbb módon hatalmasodjon el rajtuk. A gólunk viszont csak nem akart jönni, és amikorra már mindenki elkönyvelte magában a vereséget, érkezett Sanyi, és nemes egyszerűséggel (már bocsánat, de) bebaszta. Az érdemtelen nulla helyett szereztünk tehát egy valamivel indokoltabb egy pontot.

Most a Videoton ellen ugyanaz az egy teljesen más érzelmeket váltott ki, hiszen közben Sanyika itthagyott bennünket, és épp a Videotont erősíti. Derekas, sőt, férfimunka lett volna a javából, ha kibírjuk végig a nyomást, és begyűjtjük a döntetlenért járó pontot. Mert ebben a meccsben ugyanúgy benne volt, ahogy egy esetleges Vidi-gól, és utána a mosoda.

A Vidi azonban nem tudott gólt lőni. Egy kezünkön (fejenként, nem mindannyiunkén) össze tudnánk számolni, hogy Szabinak hányszor kellett védenie. Nyomasztó volt a kapunk előtti fölény, de mindvégig sikerült remekül koncentrálnunk, a lövések általában már valamelyik védőnk lábában elakadtak. Erre mondják: hősies védekezés. És erre mondom én: alap, elvárás, munkaköri kötelesség. (Megjegyzés: ha lehet, ne csináljunk hősöket abból, akik ellátják a feladatukat, de követeljük is meg tőlük a teljesítési igazolást, majd minden többletért zárjuk őket örökre a szívünkbe, hiszen végülis futballistákról beszélünk, nem könyvelőkről, vagy ipari alpinistákról.)

Közben telt az idő, a Videoton egyre pontatlanabb lett, az utolsó passzok nem sikerültek méteren belülre sem, a beadások rendre elszálltak a fejek fölött. Lehet, utólag ezeket majd helyzeteknek minősítik, de aki látta, az tudja, nyomasztó, iszonyatosan nyomasztó mezőnyfölénynél mégsem jött sokkal több össze. Nyilván, a meccshez (labdás)játékban semmi közünk sem volt, de láttunk már olasz csapatot BL-döntőbe jutni hasonló körülmények közepette. Ha az egy pontot talán nem is, a 0,75-öt simán megérdemeltünk volna. Sajnos azonban a futballban a „ha”-nál csak a törtjegyű pontszámból van kevesebb, illetve nincs.

A taktika bejött, az utolsó labdaérintésen múlott a pont

Szinte feladtuk a megszokott szélsőjátékunkat, helyette inkább Supka húzott egy váratlant, és a szokott két csatár helyett, három támadóval, valamint három belső középpályással állt fel. Délczeg, Ceolin és Ivancsics szinte kötetlenül mozoghatott elől, annyi feltétellel, hogy egyikük mindig visszazár, ha a Videotonhoz kerül a labda, a másik kettő pedig letámad, és próbálja azonnal visszaszerezni, lassítani a labdakihozatalt. Mögöttük Hore és Vécsei dolgozott a két szélsőhátvédet kisegítve, valamint középre tolódva a ma nagyot alakító Marshallal próbálták megtörni a támadások lendületét. Érzékeltetve, hogy ez mennyire sikerült, a Videoton nagyjából húsz perc után reagált, és egyszerűen magas labdákat kezdett el tolni Sanyika irányába, gondosan a középpályánk fölött, ívelgetve. Egyszerűen hagyták a francba a darálót, inkább megkerülték.

Mivel azonban nem egy dögunalmas 0-0 után írjuk ezt a posztot, sejthető, hogy ennél az ívelgetősdinél volt azért jobb ötletük is. A széleket ugyan feladtuk valamennyire, de folyamatos visszatámadásaink miatt a Videoton se tudott ugyanott feljönni, így valamit tényleg gyorsan ki kellett találniuk. Az ötlet pedig nem volt más, mint Sándor György állandó kilépése a baloldalunkra, ahol vagy Vécsei mögé került azonnal, és játszhatott egy-az-egyben Vidovic ellen, vagy elszakadva, neki lehetett passzolni Vidovic mögé, esetleg a kialakuló létszámfölényes helyzetben a szélen belépő másik emberrel passzolrák ki az oldalunkat. A második félidőre a helyzet még rosszabb lett, szinte az összes kapunk elé érkező labda innen indult. Sajnos ez nem Vidovic napja volt, de mégsem tudunk rá egy rossz szót sem mondani, mert hatalmasat robotolt, arról pedig már nem ő tehet, hogy sokszor egyedül, vagy legalábbis emberhátrányos szituációban ragadt a szélén.

A legszebb az egészben persze az, hogy még ezek így együtt is kevesek voltak ahhoz, hogy a Videoton itt gól szerezzen. Nyomtak, egyre pontatlanabbak lettek, miközben a lelátókon egyre több szurkoló feje vörösödött el. Ritkán látnak ennyire felbillentnek tűnő pályát. Tévedtek. A második félidő első néhány percét leszámítva, én végig nyugodt maradtam a meccsen! Supka taktikája bejött, a játékosai képesek voltak megvalósítani a labda nélküli nemtámadó futballt.

Külsőre akár úgy is tűnhet, a null-nullért jöttünk, de aki egy kicsit jobban ismeri a Honvéd játékát (vagy legalább az elmúlt fordulókban látott tőlünk néhány meccset, és esetleg egy kissé még elfogult is) az tudhassa, a gólszerzésünk idei alapgondolata, hogy vannak elől emberek, és vannak mögöttük is emberek, a kettő között a kapcsolat minimális és esetleges, oldják meg saját észből, zsenialitásból, egyénileg, mert hátulról csak azt a támogatást fogják megkapni, hogy nem, vagy nagyon kevés gólt kapunk. Tudom, ennél azért valamivel összetettebb valami a játékunk (külső szemlélő számára: elfogadhatatlan, rossz, hovatovább: nincs is!), most csak összefoglaltam a lényeget.

A Videoton ellen ugyanis ez műveltük 93 percen át. Volt három függetlenített ember a hétfős védelem előtt, akiket a három labdaszerzéssel megbízott középpályás próbált valahogy játékba hozni, vagy épp saját maguk léptek vissza labdát szerezni. Ha véletlen nálunk volt (átvétel, indítás, lecsorgó, etc.), akkor a túltérfélen igazából alig volt lehetőségünk passzolni, mert a Vidi eleinte négy, majd három védővel, és eleinte kettő, majd egy szűrővel figyelte hármójukat. Reménytelen. Egyetlen helyzetszerűségünk volt, még a mérkőzés elején úgy két percen át egykapuzhattunk, de ugyanúgy minden lövésünk esetleges és levágódó volt, mint ahogy a meccs nagy részében a mi kapunk előttiek is. Elkönyvelhető 0-0 volt ez, egy szerencsétlen végjátékkal.

Kicsit még fáj az egész, és nem feltétlen Sanyika gólja miatt. adegy. A 89. percre két cserelehetőségünk maradt, Supka mégis egyszerre küldte pályára Tchamit és Hidit. Miért? Ilyen helyzetben embert ne érdekeljen a média, se senki, ilyenkor a meccset kell megtartani, pofátlanul különböző időpontokban kell cserélni. Igen, időre a kettős csere nagyjából ugyanannyi, mint két szimpla, de az időhúzás tekintetében akkora a különbség köztük, mint egy tinivígjáték és egy norvég művészfilm között. adkettő. Az rendben, hogy feladtuk a támadásokat, és mindent az egyéniségeinkre bíztunk, de akkor valóban bízni is kellett volna bennük. Sanyika gólja előtt kaptuk le Délczeget, valamivel korábban Ceolint (Bozsó ment a helyére), miközben a Videoton védő és szűrő helyére hozott be támadókat, vagyis felborult az addig kényesen uralt egyensúly, Brachi szabadon adhatott be, jöhetett a fejes, és a gól. Egy momentum a több tucatból, de ezen ment el a meccs. Egy olyan meccs, ahol tudtuk, csak úgy jöhet össze az egy (három?) pont, ha maximálisan koncentrálunk, egyszer sem inogunk meg az ellenfél kalkulálható hibával korrigálható mértéknél jobban.

Kár érte.