Tegnap Öcsém vittem autóval a városban valahova, mikor meséli, hogy pénteken és tegnap is járt a Bozsiknál, ég és föld hangulatban: egy nappal meccs előtt látta edzeni a csapatot, és a gyomra össze volt szorulva – tegnap pedig már kihalt a Bozsik, és a gyerekkori nyári szünetek nyugalma borult rá (a stadionra is és Tesóra is), mint gyerekkorunkban. Mikor ezt mesélte, a Soroksáira kikanyarodva velünk szemben épp elvánszorgott egy tehervonat, én pedig rápillantva azt éreztem: viszik el a vagonok a tavaszunk emlékét. Azazhogy az emlékét azt pont nem: az örökre megmarad! „Örülünk, Srácok?” bővebben
„You set sail across the sea
Az elmúlt években, ahogy már korábban is írtam, válogatott ügyben tejesen belesüllyedtem a nihilbe, és el is hittem, hogy erre képes csak a magyar foci, ez más sport, mint a labdarúgás, EB-n, VB-n sose leszünk kinn, és amikor kijutottunk, hát nyilvánvalónak tűnt, hogy mindez csak véletlen, és hazajövünk három 0:4-gyel.
…a hétnek, én meg számolom vissza a napokat, ami igencsak furcsa nekem, mert utoljára szerintem az Anzsi elleni hazait vártam ennyire, előtte meg a két kupadöntőt (2009-ben igazából a visszavágót, mert a győri meccs előtt még kb 8:0-át vártam oda, azok után, hogy Sisa tréner Kecsón olyan arckifejezéssel közölte Babarral és velem, hogy „most mondjak le, srácok?„, mint amit én vágtam akkor mikor Détári 1993-ban a Fradiba igazolt), most viszont már minden reggel arra ébredek, hogy szombat van-e már. 
