robwarzycha

Ha nem kapsz őszi Szőnyi úti meccset, csinálj magadnak nyárit!

Tavasszal még bőven száguldottunk az elkerülhetetlen végkifejlet felé, amikor azzal próbáltam (jellemzően kevésbé sikeresen) nyugtatni magam, hogy a másodosztályú megtisztulás része lesz számos izgalmas túra, például egy általam évek óta várt dorogi bajnoki, mondjuk egy szép szeptemberi indiánnyári szombaton, előtte valahol kirándulva Öcsémmel (mondjuk Nagy-Gete-megmászás) vagy falatozva az Ábel-Gyuri tengellyel. Nos, mi teljesítettük az elvárást, kiestünk – ám, fájdalom, a Dorog is, így elmarad a kaland.

bővebben

Tompa nyári délben indult meg a hosszú menetelés

Épp az utolsó 150 oldalra fordultam rá Moldova czukk 1970-es évek magyar textiliparának nyomasztó viszonyairól szóló riportkötetében a 194-es viszonylaton ülve, a Kossuth Lajos utca magasságában, amikor csakúgy, mint 2 hete, Fanta tűnt fel a soron következő megállóban, majd felszállva a buszra kérdés nélkül a kezembe nyomta a telefonját, hogy fogjam, amíg elpakol. Vele együtt természetesen jött egy helyiérdekű másik szurker is, sőt, egy megálló múlva KisBabar is feltűnt, azaz egy csodálatosan klasszikus „összefújja a szél a kispesti sz…-t” (maradjunk annál, hogy szakértőket) képpel indult útjára számunkra a hosszú 2023-24-es idény.

bővebben

Mindig van kiút, csak meg kell találni

6 éve írtam meg a bajnoki címes posztomat, 2017. május 28. hajnalban, le sem feküdve a hajnali 2 órás hazatámolygásom után a bajnoki döntőről. Akkor gondolni sem mertem volna arra, hogy 6 évvel később a MetalCom és az őket kirendelő jótevőnk elintézik, hogy olyan nihilbe jussak, hogy Felcsútra már le se menjek a 2023-mas május 27-én; inkább elsétáltam családilag Szeget szeggel-t nézni a Vígszínházba, majd az előadás végén rezignáltan ránéztem a telóra: kiestünk. Azóta tervezek valamit írni, de az eleve csapágyasra hajtott munkahely-doktori-esküvő szentháromság oltárán egyszerűen elvéreztem, ez van. Ma, négy hónap után először viszont van fél nap szünetem a tegnapi első felvonás lezajlása után (lásd a címképet), mielőtt folytatódik holnap a „fesztivál”. Ez alkalom egy kis számvetésre, és arra, hogy a magam példáján lássam: ahol a Sors elvesz, másik kézzel ad valamit, ez hosszú távon sok mindenre igaz.

bővebben

Mire hangulatba jössz, lecsapnak a ’90-esek… nem jó jel az idényre nézve!

Az a helyzet, hogy valahol többet is adott ez a meccs, mint előzetesen vártam – persze a semminél nem vészesen nehéz többet adni. De az az igazság, hogy a 65.-85. perc között éreztem valami olyasmit, amit egy Kispest szurkolónak kell: izgultam a csapatomért és picit velük dobbant a szívem a pályán –legalábbis némelyikükkel. Aztán az utolsó utáni perces gól újból jelezte, hogy nyugi, nem 2015-16 van, hanem inkább a 90-esek végi – 2000-esek eleji ipari szenvedés, és tényleg felrémlettek a régi Dunaferr, Nyíregy, Gázszer, BVSC elleni hazai meccsek: szarok vagyunk, szarok vagyunk, szarok vagyunk, na, egy 20 percre véletlenül jók vagyunk, elkezdesz hinni, aztán megint szájba rúg a valóság. Az én Kispestem.

bővebben

A taktika elfogyott, koncepció nem is volt

Sajnos mind az én óvatos tippelgetéseim (1%, hogy bejön a skót 19-re lapot húzás és 99, hogy nem) és Ábel úr friss extázisa a dzsíniösz lad kapcsán nagyon úgy néz ki, hogy azelőtt mutat be spontán öngyulladás utáni rommá égést, mielőtt még igazán el is kezdődhetne a sztori. Hogy Tam barátunk szigetéről származó klasszikussal éljek, Mendelényi babáék újabb hagymázas (ezúttal skót pubertásokra épített) kastélya előbb kigyullad, aztán összeomlik, végül elsüllyed. És hogy maradjunk a klasszikusoknál, jobb posztcímet sem tudok találni, mint Georgie barátunk szomorú Spencer-Hill parafrázisát, amit a 4. bekapott gól után mormolt megsemmisülten a halovány grapefruitos radlerébe a sóstói lelátó tetején.

bővebben