mert célunk csak egy van
Csodás koratavaszi délután, éledező napfény, egész jó fociidő, én meg itthon ülök tört bokával (levegőben lifegő lábbal ne blokkolj közeli bombázást a kapud előtt), hát, nem az év hétvégéje ez. Nem is tudom, mikor volt utoljára kihagyott hazai meccsem, kivéve ha épp nem tartózkodom Budapesten. Hát, nagyon régen. Furcsa is. Furcsa körülményekhez pedig furcsa beszámoló dukál, ez most ilyen lesz. „Törve, minden szinten” bővebben
Úgy indultam neki tegnap a Nyíregyháza-túrának, hogy hátha visszajön a kedv. Végül is a tavasz érkezése az mindig megdob „Kispestileg” is, végül is a csütörtöki ankétra nagyon erőlködve ráfoghattam (volna), hogy voltak biztató jelei, pl. Rossi a végén odajött hozzánk dumálni, és jelezte, az újak ömlesztett berakása helyett max 1-2 új igazolásra számít és Botka, Lőrinczy kezdeni fognak (persze Ábel már akkor is mondta hogy ez jó eséllyel bullshit meg politika, de hát az ember picit hinni akar). Hinni akar, ja, de már az se megy. Szóval elindultam, hogy talán tavasz-érzés, talán lesz Honvéd-faktor, szóval hátha valami jó kisül ebből a napból.
Végül, ami jó volt, az Nyíregyházi Állatkert lett, meg a Sóstó környéke, mert ott tényleg jó sétálgatni. Tiszta Monarchia-hangulat a Krúdy-kaszinó, a környék pedig kora-kilencvenesek magyarfoci-feeling, tényleg csak egy egy kövérüveges régi Dreher kéne a kézbe meg Csehi Tibiék a középpályára. Szóval állatkert és Sóstó. A többit hagyjuk.
Ennek, ilyen formában így tényleg nem lesz sok értelme. „Tavasz-érzés helyett szögbeverés” bővebben
Szombaton lenyomtuk az első olyan edzőmeccset (lásd a tweet-et) amin én is kinn voltam, rövid tapasztalatmegosztás következik most.
Itt a vége. A „fuss el véle kitétel” pedig talán sose volt ennyire igaz egy szituációra, mint most. Ezzel az ősszel tényleg fussanak el a felelősök, de jó messzire, mert ilyen kiábrándító, nihilista fél szezonunk már régen volt. Illetve… nem is olyan régen… Konkrétan 2014 tavaszán, emlékszünk. Szóval, ha pillanatra elhagyjuk az idényekben gondolkozó szurkolói énünket, és egy pillanatra visszavedlünk naptári évben számoló átlagos homo sapienssé, rögvest borzasztó a kép: két, egyaránt 8-9 meccsre rúgó nyeretlenségi (és jobbára vereség-) széria egyazon évben, azaz volt egy rövid, pár győzelmes Rossi-s március, egy Simon Mikis kifutott debreceni csodaest, pár elszórt nézhetetlen Vérhód siker, és…
…és ennyi. Erősen felejtős év, igaz? „Szezonzáró, széles spektrummal a legrosszabb emlékek újratöltésétől a pozitív hitig” bővebben
A ma reggeli Csábi-interjús posztunk rövid, kétsoros felvezetőjében már lényegében megírtam a mostani poszt vezérgondolatát is. Tegyük hozzá: sajnos.
Mert ez a vezérgondolat az, hogy most egyszerre kegyetlenül elegem lett ebből az egészből. „Tűréshatár” bővebben
