mert célunk csak egy van
Két hetet ült a fegyelmi bizottság a kérdésen, majd meghozta döntését:
A FEB a Csepel – FTC mérkőzéssel kapcsolatban a Csepelt, mérkőzés rendezéssel kapcsolatos szabályzati előírás megsértéséért, a szurkolók részéről nagy mennyiségű pirotechnikai eszköz beviteléért és használatáért, 300.000 Ft pénzbüntetés megfizetésére kötelezi. – MLSZ feB 2016.03.22.
„Az MLSZ az a köptető, amit ha beveszel, még jobban hánysz a Fraditól” bővebben
George F. Hemingway, a Budapest Honvéd labdarúgóklubjának tulajdonosa szerint nyárig kiírják a közbeszerzési eljárást a Bozsik Stadion újjáépítésére, s a munkálatok ideje alatt az együttes Csepelen szeretné játszani hazai mérkőzéseit.
A sportvezető a csapat csütörtöki sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy a létesítmény tervezésében száz százalékig részt vesz az egyesület. Az új, várhatóan 5,5 milliárd forintból megvalósuló aréna 8200 néző befogadására lesz alkalmas.
A sajtótájékoztatón bejelentették, hogy a következő idénytől új sportszergyártó – a négy évre szerződtetett olasz Macron – szállítja a gárda felszereléseit. A hazai mez továbbra is a tradicionális, azaz függőlegesen piros-fekete csíkozott marad, míg az idegenbeli fehér lesz, amelynek mellrészénél vízszintesen húzódik egy piros-fekete csík. A harmadik számú mez narancssárga színű.
„Az én két rossz döntésem az oka, azaz nem megfelelő vezetőedzőket neveztem ki a csapat élére” – válaszolt Hemingway arra kérdésre, hogy mi az oka a csapat gyenge szereplésének. A Honvéd az olasz Pietro Vierchowoddal kezdte a szezont, tőle Csábi József vette át az irányítást, a tavaszi szezontól pedig ismét az olasz Marco Rossi a kispesti gárda vezetőedzője.
Hemingway arról is beszélt, hogy még nem tárgyalt a folytatásról Rossival, de mint mondta, a tréner maradni szeretne, ezt azonban a hátralévő négy forduló eredményei is befolyásolják. A kispestiek 26 forduló után 21 ponttal a 13. helyen állnak, de csak két ponttal előzik meg a kieső, 15. helyezett Szombathelyi Haladást. – via MTI
Kommentár később, most megyek krumplit (burgonyát) darálni lapcsánkához (tócsnihoz).
Az elmúlt hetek Csábimenesztős, Codella-kirúgós, Rossi comeback-es és igazolásainkon értetlenkedős poszttorlódásai miatt hallgató szériánk ismét felpörög a bajnoki rajt előtti csöndet kihasználva, azaz folytatódik retrospektív sorozatunk. Továbbra is sok-sok szubjektumra számítsatok, és mivel eddig is pusztán emlékezetből írtam a szériát, amely metóduson nem is változtatok, előfordulhatnak tárgyi tévedések, amelyek javítására, de még inkább a saját élmények megosztására továbbra is szeretettel várjuk a kommenteket, hisz főleg azoktól lesz élő, izgalmas a sorozat.
Érdekes amúgy, amikor elkezdtem ezt a szériát 2010-ben, a Hemingway-korszakról már nem akartam írni, mondván: abban „élünk”, túl közeli az élmény… – de közben úgy elment az idő, hogy Papa H. regnálásának kezdőévei is majd’ 10 éves időtávot jelentenek már a retrospektívkodásban, így viszem tovább a sorozatot, ahogy ígértem, a Csakblog indulásáig, így lesz kerek a sztori.
A mai epizód a klub legújabb, máig is tartó érájának kezdő félévére tekint vissza, mondhatni, arra a periódusra, amikor minden szépnek tűnt még, de ez sem egészen igaz, mert akkor még nem tűnt szépnek itt semmi sem a sok csalódás edzette lelkeinknek, bár az ősz második felére valami halovány pozitív jövőkép-féleség mégis fel-felsejlett. Hittük is, meg nem is. Nos: csapjunk bele. „Az én Kispest-Honvéd sztorim. XX. rész. 2006 ősz.” bővebben
Kellemes dunaparti szellő, 200 néző, ingyenes parkolás. Nagyjából ennyi lenne normál esetben egy Szigetszentmiklós-Honvéd 0-5 összefoglalója a másnapi sportlapban. Esetleg a hangulatfestő keretesben az ősz kiéhezett kannibál módjára falja fel a csepeli stadion egykori szertárosát, vagy legalább a dögnehéz, ámbár szépemlékű fűzős labdákat.
Magyar Kupa meccsen jártunk a Béke téren, és hoztuk azt a formát, amit a nemzetközi mezőnyben magukat kipróbáló többiektől láttunk a tévében: nemhogy a tavaszt, már a második negyedik fordulót sem értük meg. A hajtás után valamivel részletesebben, de mindenképp bánatosan.
Szeretjük a kupát. A Hemingway-érában szinte hitbizományként kezeltük a legalább elődöntőzést, megszoktuk a sikereket, és a hozzá tartozó serlegeket. Miközben a bajnokságban bukdácsolunk, volt egy sorozat, ahová menekülni lehetett, ami még azt az évet is széppé tudta varázsolni, amit felejtenénk, ecetes ollóval vágnánk ki memóriánkból.
Nagyjából így indultunk tegnap Csepelre, hogy elkezdjünk egy újabb menetelést. A partner megfelelőnek tűnt, az SZTK-Erima alsóházas az NB2-ben, mi dobogósok egy osztállyal feljebb, vagyis a zászló nekünk áll. Bár RobWarzycha kollega (igaz utólag) elmondta, ebben a stadionban ő még nem látta nyerni a Honvédot, vagyis ha nagyon akarjuk, a babonákban hívő lelkünk találhat kapaszkodókat egy esetleges kiesés rémképének felfestéséhez is. (Itt jegyezném meg, hogy a második félidő közepén a partvonal mellett állva a középkori istenítéletek módszertanáról tartottunk röpke értekezést, különös tekintettel a boszorkányok vízbe merítéséről, nem túl archimédeszi elven.)
Kissé késve értünk a klubházba, épp láttuk bejönni a melegítő játékosokat, hogy megállapítsuk, Kemenes kimarad, a védelem marad az első soros, Ikande szűr, Kosotlani és Gege a széleken, Németh Norbi kezd, csatárban pedig Sekulic kap egy újabb (és újabb, és újabb) esélyt. A padon azért ott virított Danilo, Abass és Zelenka, minden eshetőségre készen.
Javulnak az előjelek. Várhidi keresztet vet a játékoskijáróból kilépve, gondoljuk vagy a méretesebb zakó elkerüléséért fohászkodik, vagy a lelakottas hangulatú stadionban feltűnő legyeket hessegeti el magáról. (inkább az előbbi)
Álmosan kezdünk, félgőzzel és sok hibával játszunk. Ikande aktív, szimpatikus, hogy folyamatosan kéri a labdát, látszik, hamar dűlőre akarja vinni harcát a Hidi-Horváth párossal, még mielőtt Akassou eltiltása letelne. Sekulic azonban Sekulic marad, bármit is teszünk. Megjátszható, visszalép, keresi a társakat, kapura is lő, meg minden olyan dolgot csinál, amit egy jóvágású csatártól úgy elvárna az ember fia, de valahogy mégis más. A rápasszolt labdák elpattannak, vagy el sem jutnak hozzá az első félidőben, a kapura teljesen veszélytelen, az összjátékból egyáltalán nem veszi ki a részét.
Aztán először jön át az SZTK a térfelünkre, és máris összehozzuk a mérkőzés első komolyabb védelmi megingását. Vezetnek. Nyugodtak vagyunk, a pálya ekkor már rég felborult állapotban lejt a kapujuk felé, csak idő kérdése mikor fordítunk. A félidő végén Sadjo teszi ki a fenekét, mi pedig megkapjuk soros büntetőnket, amit Hajdú a kapusba rúg. Ajjaj. (Érdekes jelenet amikor Ikande, kezében a labdával kinéz Supkára, hogy most akkor ki végezze el a tizit, mire a mester fel sem néz, Hajdú elveszi, leteszi – majd hibáz. Ez benne van sajnos.)
A második félidőre bejön Danilo és Zelenka, hátha. Sorra alakítjuk ki a helyzeteket, ott vagyunk a kapujuk előtt, minden flottul megy, csak épp a vége nem. Az ellenfél kapusa végig be van szarva, de dolga egyáltalán nincs, a kaput még véletlenül sem találjuk el. Ha megnézhetnénk a támadásaink utáni lőlapot, akkor az a várban lévő egykori HM-épületre hasonlítana, annyi különbséggel, hogy a közepén ott fehérlene egy 7×2 méteres érintetlen folt.
Húzzuk, nagyon húzzuk, de végül sikerül, és a 90. percben egy Ivancsics-féle átlövéssel végre összejön az egyenlítés. Sőt, két percre rá még egy gólt fejelünk, mindenki örül, csak a spori nem, aki kifelét muttat, majd lefújja. Jöhet a hosszabbítás.
Még mindig nyugalom van, ezeket már rég bedaráltuk, bár még mindig várunk a megnyugtató duplánkra. Sekulic felpörög, és ugyan a kapura továbbra is teljesen veszélytelen, a támadójátékunk sarokpontjává válik. De hiába. Ahogy az a Futball Ezerszer Elátkozott Nagy Könyvében meg van írva, a sok kihagyott helyzet megbosszulja magát, és az SZTK másodszor is átjön a térfelünkre, hogy a védelmünk másodszor is hibázzon, és ezúttal egy olyan gólt kapjunk, amire már nincs válaszunk.
Kevesen voltunk kint tegnap, így a távolmaradók kedvéért zanzában, hogy lássák a lényeget:
(fotó: NS-címlap)
