Poszt-Halloween horrorshow. Kispest-Pécs osztályozókönyv.

Bár Mindenszentek napján a hét elején túl voltunk, a kísérteties árnyak úgy fest, mára értek a Bozsik gyepszőnyege fölé. Bíztató kezdés után a Bajzát gól borzalmasan nyűgös órát indított útjára a Szentélyben, melynek a végén másodperceken múlt, hogy most nem végletesen magunkba fordult poszttal jelentkezünk. Ám a Sors, a nagy forgatókönyvíró, másképp rendezte.

Jött ugyanis Sándorunk, ki más, és a sötétített üvegű védőhemüt futtában felcsatolva a homlokára, már villantotta is a heggesztőpisztolyt, így Dibusz kapitulált. Kellett a csöppnyi katarzis a sivárba fordulni tűnő estébe. És megjött. Mi pedig osztályozunk.

SÁNTA: Szépen megismételte a Debrecen elleni produkcióját. A Pécs igazából egy veszélyes támadást vezetett, a gólon kívül inkább csak ilyen-olyan lövésekkel kóstolgatták őt, akkor pedig helyén volt az szíve, mint évekkel ezelőtt a szegény eladólánynak Balaskó Iván betérésekor az ominózus videotékába. Úgy fest, nem nagyon kell izgulnunk Kemenes hiányában sem – Győrben azért majd nehezebb meccs vár rá. 6.

HORVÁTH ADRIÁN: Örültem, hogy Hanta tippje ellenére ő kezdett a csapatra nézve önveszélyes Akassou helyén jobbhátvédben. Mai szürke teljesítménye azonban sajnos nem érte el a Diósgyőr elleni riszpektes produktumot, nem nagyon tudott előrefele hozzátenni a játékunkhoz. 5.
DEBRECENI:
A gólnál ő sem a legjobban helyezkedett, viszont volt több nagy mentése is. Ha a beszívott találatot inkább Marshal és Sorin számlájára írom, akkor Andrisnak ma megadhatom a 5.5-öst, sok pécsi veszély ugyanis nem jelentkezett a kapu előtt és ez az ő érdeme is.
BOTIS: Nagyrészt jól nyomta, ám szerencsétlen időpontban és helyen kivitelezett ollózása majdnem 3 pontunkba került. Így csak kettőbe, de ezért fájó szívvel a nagy hajtás és a védelem-összefogó szerep ellenére le kell vonnom egy súlyos pontot. 5.
NOVÁK:
Huhh, Alexisz, ez az idei leggyengébb muzsika volt… 2-3 nagyobb hiba az első félidőben, majdnem gólt érő a második végén, gyengébb előrepasszok, halovány kísérletek a feltörekvésre az oldalvonal mentén… úgy tűnik, az idény eleji kirobbanó forma a sérüléssel kicsit beragadt, mint idősb Mihalecz mester pályafutása a Zalaegerszeg-Nagykanizsa-Hévíz-Szombathely négyszögbe. Jó lenne egy idényeleje-reloaded, mert ez így Győrben necces lesz! 4.

HAJDÚ: Fantáziátlan és gyámoltalan volt az első félidőben. Amennyit sírtunk tavaly, hogy tegyük eggyel feljebb, annyira látszik, hogy stabilan csak balhátvédben jó ő. 4.5. Cseréje abszolúte jogos volt. Váltótársa, Németh Norbi végre pályára léphetett, bár ebben azért fene sok örömünk nem volt, lévén a régi kedvenc igencsak formán kívül, de a  hozzáállásra nem lehetett panasz. Megint kéne neki 1-2 gól, ezért is bántam a mellétrafálását az 50.p. környékén, akkor talán elkapná a szezonkezdetnél még meglévő fonalát. Többet játszatnám szívem szerint, de azokat is megértem akik erre csak csóválják a fejüket. A személyisége viszont kell a csapatba. Igaz, nem arra jár az osztályzat…5.

MARSHAL: Hát nyugat-Európának 1946-ban nagyon bejött a Marshal-segély – ez rólunk idén nem mondható el. Kaposvárott én nem láttam, de Hanta spontán szemöldökhervadást kapott a srác teljesítményétől, a Diós és a Loki ellen olyan semmilyen volt, ma meg harmatos. Alibipasszait most nem bírtuk el – ami egy erős csapat ellen hasznos (ti.: fegyelmezett labdaszerzés szabálytalanságok nélkül), az kevés akkor, ha itthon kreatív játék kell. Jogosan mehetett zuhanyozni 45 perc után. 4. Cseréje, Hidi valahogy nem akarja kinőni magát. Sokszor lámerkedik ahelyett, hogy keményen lépne oda, és ilyen lövőtechnikával, ami neki van, nem picsán kéne rúgni a labát 16-ról, már bocsánat. 5.
IVANCSICS:
Régen láttam így hajtani egész meccsen, de sajna amit a blogos kollegák megjósoltak, hogy szépen beérik irányítóba, és amit én is kezdtem elhinni a Kapos meccs összefoglalója és a DVTK derbi után, az sajna dugájába dőlni látszik. Egyszerűen kevés a pontos, jó passz, a kellő gyorsaság a gondolkodásban. Viszont amikor a második 45 percre kidobtuk szélre, határozottan tetszett, Hajdú és Tchami helyett elkezdhetjük ott erőltetni. 5.5.
ABASS:
Derék Diengünk megint ehetett a lábmakkantó csodagombájából, ugyanis ma se a gyors elfutások nem  jöttek be, se a normális passzok – bár az utóbbin nem tudom miért csodálkozom. Elöl egyszerűen kevesebben lettünk, ha hozzá került a labda, megint mindig rosszkor tolt asszisztot, és a cselek ezúttal nem működtek. Jajj. 4. Cseréje, Tchami épp, hogy bemelegedhetett, de 1-2 megmozdulását azért csöndesen megkönnyeztem (-).

DANILO: Házi kaszáspókunk ma igazán tré napot fogott ki. Az egy dolog, hogy a passzjátékhoz annyit konyít, mint saját bevallása szerint Vitár Robi bácsi az új iPhone-ok kezeléséhez: 2-3 ízben is csak be kellett volna gurítania Sanyinak a zsugát a tiszta helyzetért, de nem, ő inkább lő, vagy nyomja az egy szem cselét. Utóbbi dolgot Sasu is előszeretettel művelte anno, de neki legalább volt egy kis technikája hozzá. A labdát tényleg csak örökölni lehetett volna tőle, ez meg egy védelem kombinatív játékkal való feltöréséhez kevés! Ami az erőssége: gyors futás, kiismerhetetlen lábmozgás – azokkal ma nem nagyon élt. Ha Délczeg nem lenne ennyire formán kívül, akár már a szünetben is válthattunk volna…5.
TORGHELLE:
Nem játszott ma jól szegény, saját bevallása szerint sem: úgy ostorozta önmagát a játékoskijáróban a lefújás után, hogy csak néztem. Sajna a kihagyott korai ziccer nagyon rányomta a bélyegét a játékára. De Sanyi azért Sanyi, hogy menjen előre, de olyan elánnal, mint egy felpörgött Andrezinho-Liban Abdi duó a pesti éjszakában. És ő megy, és ha kipattan a labda Dibuszról 1 másodperccel a vége előtt, akkor ő ott van és akkor be is rámolja a labdát, és hiába volt ma indiszponált, ez megint egy nagy kövér 6-os.

* * *

Győr ellen folytatjuk, ott több játékosunknak fel kell pörögnie az idény eleji nívóra. Nem lesz könnyű – de van akiről példát lehet venni megalkuvást nem ismerés terén.

Fotók: Lovi (1909foto.hu).

Munkás egy nap volt. Kispest-Pécs beszámoló.

Mielőtt az olvasó a péklapátért indulna a spájzba, hogy hátbakínálja a poszt szerzőjét a pszeudo-erőltetett cím miatt, gyorsan szögezzük le: azért a “munkás” kitétel ezúttal nem csak a Pécsre volt igaz a szombati napomon. Itt az ősz, és a wekerlei lét, számos más gyönyörűsége ellenére ilyenkor igazi nyűggel bír: kb. naponta lehet avart takarítani a lassan évszázados platánok körül, s mire végigdolgozod a délelőttöt, ugyanannyi sárgult levelet hord fel a szél a megtisztítani szánt földfelületre, mint amennyit addig felszedtél. Sziszifuszi munka, ‘zzeg, morogtam magamban permanensen délelőtt 10 és 13 óra között, hogy utána kiérve a Bozsikba a csapattal együtt ugyanezt éljem át.

Ugyanezt. Sziszifuszi, nyögvenyelős, küzdős délutánt, izzadságszagút, de ez nem a szokásos meleg verejték, hanem a hideg, dögszagú (ahogy Bächer Iván írja egy novellájában a Kocsmazaj c. kötetében). No de menjünk sorjában.

A kezdésre igazán sok szavunk nem lehet. 34 másodperc, és Danilo helyzetben – persze melléügyeskedi valahogy. Aztán a jó Sanci kap remek zsugát, kapuig mehet vele, egészségeset suvaszt is a rüszttel, de a remek félévet hozó Dibusz hárít – fene azt a lóbaszó termetét. Aztán Sanyi-Abass koprodukció, egymásbarúgó játékosainkkal végeredményként. A Pécs közben úgy szépen elvan, védekeznek, aprítanak, hogy aztán egyszer átmászva a térfelünkre köszönjék szépen a fölöslegesen ollózó Botisnak, a rosszul helyezkedő Debrőnek és a lányos apához első vizitre érkező udvarlót idéző zavarában az ellenfélnek oda lépni sem merő Marshalnak – Bajzát révén 1:0 oda. Na és akkor innen megkezdődött a horrorshow.

A félidő hátralevő részében csakúgy, mint a második egészében, egyszerűen jött a “be vagyunk oltva gól ellen” unalomig ismert programunk. Unalomig ismert, mert hányszor láttuk ezt az elmúlt 15 évben, de különösen fájó azért, mert idén pont relatív gólerősségünk volt a legfontosabb érdemeink egyike. Hát ma nem. Abass rosszul számít ki lövés-ütemet, Danilo oldalhálóba helyez, Hidi Patrik az Hidi Patrik, Németh Norbi is mellétüzel…

Apropó, Hidi és Németh. Rég láttunk már trademarkos supkai duplacserét a Bozsikban, most az első félidő után megint meghúzta ezt a mester, és közte végre a már Debrecenben általunk kért Hajdú –> Németh váltást, Gegét kirakva szélre. És bár Németh Norbi is bántóan formán kívül van, ez mégis kellett. Norbi is bizalomigényes ember, kell neki a játéklehetőség, mint Gegének, és bár ma is voltak hajmeresztő löbbölései, azért csak volt egy életerős lövése, és a gólban is nagy szerepet játszott.

A gól. Hát igen. Az utolsó 20 perc a szokásos “undorító szenvelgés a partvonal mellett” című műsorszámunkat hozta el számunkra. Babar csöndesen hőzöng, Lovifotós elposszan, bár vallja, ő ezt megmondta előre, a fotósok doyenje pedig mellettünk megértő az időt ekkor már a tűréshatáromat meghaladó módon húzó Péccsel. Én nem vagyok megértő, idegbeteg annál inkább. Aztán 90. perc, 2 perc hosszabbítás, az is elmegy, utálom az ilyen meccseket, inkább takarodnánk már haza, éhes is vagyok, hideg is van, a csapat megy előre, de minek, nem jön össze semmi és akkor hirtelen 2002 tavasza lesz újra, mert Németh Norbi iramodik meg középen, vezeti, vezeti, nem támadják, ha még állna a régi eredményjelző a Kanyar fölött és Norbi kinézne rá, látná, hogy lehet hátra vagy 10 másodperc – se- de nem néz ki mert nincs eredményjelző és Norbi lő, Dibusz vetődik de kipattan a labda róla és akkor ott terem a már holtfáradt Sanyika, mit ott terem, oda surran, lecsap a labdára és úgy beheggeszti a nyavalyás labdát a hálóba, hogy a pipában lakó kövér keresztespók, aki épp télire vackolná magát be, a földre zuhan és eszébe jut az ükapja, aki hasonló élményekről mesélt neki valami Plókai és Duró nevű mozsárágyúk kapcsán. Ő nem áldja Sanyika nevét. Mi igen.

Na erre mondják hogy a kettős érzések meccse volt, vegyes hangulatok találkozója… úgy kezdtünk, hogy lemossuk a pécsieket egy könnyed langyos őszi délutánon, de az estére a levegővel együtt a hangulat is hideglelőssé vát, s amikor már minden gyalázatos, minden sötét és minden veszni látszik, akkor mégis pontot mentünk.

Nem jellemző rám a nyakló nélküli optimizmus – finoman szólva sem. Viszont most hiszem, hogy rohadt sokat számít ez a gól. Nem a pont miatt. hanem hogy látja a csapat is, hogy érdemes és kell menni az utolsó percig, hogy Sanyika filozófiájának van értelme. Hogy ebben az évben ne mi legyünk a rolleres csapat, akinél értelemszerű, hogy ilyen helyzetből úgyis rosszul jön ki. Hogy Győrbe is minimum pontért menjünk. Hogy a közönség ne csak a hajtás miatt tapsolja meg őket. Hogy végre levetkőzzük a Kispest-faktort – vagy legalábbis csak azt az oldalát csiszoljuk fényesre, amikor váratlanul húzunk be kevésbé esélyes meccseket.

Például két hét múlva Győrben. Mi ott leszünk.

Fotó: Lovi (1909foto.hu); faszagyerekek.blog.hu.

Tompán gyönge Baranya – Honvéd vs. Pécs beharangozó

Nincs mit szépítenem: a szerkesztőség tegnap igencsak felöntött a garatra. A találkozó apropója egyébként és mondhatni a blog első szülinapjának megünneplése volt, másrészt egy teszt, aminek alapján igen gyors határozat született, így a Puskin utcai Hrabal söröző hivatalosan is a szerkesztőség kedvencének nyilváníttatik, és a továbbiakban rendszeres látogatásunknak lesz kitéve. (Szövődmény: a szerkesztőség hivatalos söre 2-1 arányban a világos Francinuv lett, néhány korsóval megelőzve a Nezny Barbar félbarnát, valamint alaposan a Király utcai Kadarka házisörét.)

Bár úgy tűnhet, nagy volt bőr a képünkön, hogy volt bőrünk előre inni bárminemű sikerre, ezért gyorsan jelezném, a szerkesztőségi sörözés csütörtök éjféllel lezárta önmagát, azóta teljes intenzitással készülünk a szombat háromkor kezdődő Pécs elleni rangadóra. (Nem vagyunk elbizakodottak, mindig a következő feladat lebeg a szemünk előtt.)

A tovább után jön a szokásos beharang. (Apró kitekintés: évekkel ezelőtt egyetemista korú barátaimmal egyik akkoriban rendszeres pécsi hosszúhétvégénket töltöttük, és nappali bódultságunkban gondoltuk áldoznánk a kultúra oltárán is, mire egyikünk bemondta, mi lenne, ha megnéznénk az ókeresztény sörkamrákat. Hirtelen ennyi jut eszembe Pécsről, valamint a remek Flekken 1 és 2 éttermek, továbbá az Aranygaluska, ahol jómagunk is indultunk a névadói pályázaton egy szerény Flekken 3. pályamunkával.)

Kezdjük a legfontosabbakkal: Kemenes Szabit a héten megműtötték, a felépülése 4-5 hetet vesz igénybe, így őt legközelebb csak tavasszal köszönthetjük a kapuban. Mielőtt félreértés lenne: a hagyományosan tavaszinak hívott második félidény első két fordulóját idén is ősszel fogjuk lejátszani, de Szabit ez nem érinti, számára a tavasz egyértelműen a naptári tavaszt jelenti. Mindannyiunk nevében kívánunk mielőbbi jobbulást, Szabi! Helyettese a Debrecenben remek formát mutató Sánta lesz, mi pedig egyáltalán nem vagyunk nyugtalanok, mert láttuk, képes bravúrokra, remek igazolás volt a nyáron.

A másik fontosság, hogy Lovric mester begyűjtötte ötödik sárgáját, így automatikusan egymeccses kihagyásra kényszerül. Nem baj – mondom én. Hetek óta és egyre hangosabban mondjuk, a jó Iván eszement formán kívül került, és ez talán összefüggésben van azzal, hogy március óta szinte egyetlen meccset sem hagyott ki. Imádjuk, szeretjük fáradhatatlan munkáját a partvonal mentén, lelkesedünk a bedobásaiért, amik csak úgy szállnak be az ötös sarkáig, hogy ott Danilo valamit majd csináljon vele, és teljes nyugalommal fogadjuk, ha középre rendeli őt Supka, mert tudjuk, Iván lehet hibázik, de hogy megdöglik a pályán, és még azon túl is teljesíteni akar, az felettébb riszpektes.

Kíváncsiságból kiemeltük egy grafikonra a blogunktól kapott osztályzatait Lovricnak, és összevetettük a csapatátlagéval, hogy szemléltessük, mennyire fontos láncszem ő a mérnöki pontossággal összerakott gépezetünkben. Amikor indult az idény, húzta, vitte a hátán a csapatot, majd belesimult az átlagba (feljöttek hozzá a többiek), hogy az elmúlt fordulókban már olykor-olykor lemaradozzon egy hangyányit. Jókor jön ez a pihenő, így a győri túrán és a Haladás elleni hazain talán már a régi Ivánt fogjuk újra látni, aki újra hozza majd a rá azért leginkább jellemző impulzív formáját. (Debrecenben Akassou jött be a helyére a második félidőben, vélhetően a Pécs ellen is ő fog kezdeni.)

Diaby lábadozik, hiánya számunkra marginális; Zelenkáról pedig egyre megnyugtatóbb hírek érkeznek, hogy szintén lábadozik, egy csontkinövés alkalmából megejtett operáció után.

A tartalom a forma

Statisztikázzunk. Talán már megszokott, ha Hanta ír beharangozót, akkor mindig előkerül valami statisztikai adalék, hogy az leírt formában néha-néha statisztikai érdekességgé nemesüljön. Kezdjük az aktuális formával:

Az aktuális formát bemutató grafikonunk elkészültének módszertana a következő: megnéztük, hogy az egyes fordulókat megelőző öt fordulóban a megszerezhető pontok hány százalékát gyűjtötték be a csapatok. Jól látszik, hogy az idény közepéig viszonylag magas szinten, 80% körüli teljesítményen tartottuk magunkat, majd megjelent pontszerzési gyakorlatunkban az addig ismeretlen döntetlenezés, ezzel párhuzamosan pedig az aktuális formánk is visszaesett. A mélypont a kaposvári 2-2 környékére tehető, azóta újra rálelni látszunk a helyes útra. Eközben a szintúgy remekül rajtoló Pécs fokozatosan kezd beállni valahova 50% környékére, és felvenni a szimpatikus vidéki középcsapat státuszát. (Ajjaj, hogy miket nem mondok két vonal és egy koordináta-rendszer láttán Bajzát Péterre.)

Érdekesség, hogy a Pécs pontszámban ugyan mindössze csak eggyel van mögöttünk, de fontos megjegyeznünk, hogy ez a számadat bizony erősen csalóka. Amíg az első hét fordulóban 16, addig a következő hétben már csak 7 pontot tudtak szerezni, ráadásul ehhez mindössze egyetlen győzelmet tettek hozzá, épp legutóbb, hazai pályán a Győr ellen. Van miben reménykednünk.

A játék értelme: a gólok

Van egy rekord az NB1-ben, amit jelenleg a Honvéd tart, mégpedig az, hogy mi maradtunk a legkevesebbszer gólképtelenek eddig a bajnokságban. Mindössze egyetlen alkalommal, a siófoki vendégjátékunk során nulláztak le minket, hiába találtuk el kétszer is a kapufát. (A Pécs mutatója ebben a vonatkozásban: kettő, de úgy, hogy mindkettőt az elmúlt három fordulóban nem érték el.) Ha a számok nyelvére mindezt lefordítjuk: 13/14, azaz 92,8% az esélye annak, hogy gólt lövünk, és ha lövünk, akkor az 1,86 darab lesz.

Messük keresztbe az iménti kimutatást a kapott gólok elemzésével, hogy nyugalmunkat tovább növeljük. 14 meccsünkből hatszor nem kaptunk gólt (a Pécs háromszor), amivel a vonatkozó rangsorban az igen előkelő negyedik helyen tanyázunk. Ha kapunk, akkor 1,21-et, csak úgy mellékesen.

A statisztika szerint tehát 2-1-re nyerünk, az egészekre történő kerekítés általános szabályainak maximális figyelembevételével.

(Mellékesen napra pontosan egy évvel ezelőtt, a második csapatunk 1-1-et játszott a Péccsel, ezzel a Nagy Gergő-féle bombagóllal.)

A várható kezdő

Sántáról már volt szó Szabi sérülése kapcsán, valamint Akassout is megemlítettük, hogy Lovric hiányában talán ő kezd jobbhátvédben (ami nem feltétlen baj, egy agilis játékos jól is jöhet a széleken gyors pécsiek ellen, valamint a Bajzáttal vívandó közelharcokban).

Középen Botis és Debreceni fixnek tűnik, és reméljük Debi kicsit összekapja magát, mert bár láthatóan nagyon akar és hajt, meg hasonlók, mostanság többször nem jött össze neki. Novák alap.

Egy sorral előrébb Ivancsics vélhetően marad irányítóban, és bár folyamatosan javul a teljesítménye, azért megnéznénk őt lassan az egyre inkább hiányposzttá váló balszélen, miközben Németh Norbit meg a helyén. Igen, nem tévedés, valóban azt írtam, hogy a balszélünk lyukasnak tűnik az elmúlt fordulók alapján. Tchami gyors, de labdaügyetlen, a passzai döntően rosszak; Hajdú (aki szerintünk kezdeni fog most) Debrecenben túlpörgött, benne most inkább látjuk azt a cserét, aki a második félidőkben dobna a csapaton, mintsem a kezdőt. Marshalt lassan megszokjuk, de arra még jócskán várni kell, hogy az én szívembe is beegye magát a drága, de ha ez megtörténik, egy örök életre rajongójává tenne. Abass nem lehet kérdés.

Ahogy elől sem a Torghelle – Danilo alkotta páros, hadd rettegjen csak az ellenfél. Sebességben és labdaszerzésben talán a legjobbak az egész mezőnyt tekintve, helyzetkihasználásban azonban jó lenne némileg javulniuk.

Nyugalom, jó lesz ez. Tehát akkor a lényeg: szombat, 15 óra, Bozsik-stadion, Bp. Honvéd – Pécs.

Útravalóul pedig szóljon Marosjózsi egyetlen örökbecsűje: Hajrá, Honvéd! Csak a Kispest!

CSAK egy év…

Csak egy? Pedig hosszabbnak tűnik  az időszak, legalábbis nekem. Pontosan egy éve, november 4.-én dobta ki Hanta az első posztot a CSAK blogra és indította útjára a Kispest mindennapjait, szurkolóinak életérzéseit, fájdalmait és örömeit, szép és borzalmas emlékeit egyaránt rögzíteni hivatott oldalunkat.

Emlékszem arra péntekre, reggel volt és igen rosszkedvűen ültem benn a monitor előtt, borús idő, sok meló, mindenszar, mindenkimenjenafaxba hangulat, mikor jött Babar levele, hogy te, a Népsportnál indítanak ilyen magyar fociblogokat, keresnek arcokat az egyes csapatokhoz, a Honvédnak még nincs, nem írsz, neked biztos menne, úgyis annyi hülyeséget dumálsz az oldalvonal mellett a meccsek alatt…? Az ötlet rögtön megmozgatott, nyilván. Megmozgatott? Aznapra annyi volt a melónak… jöhetett minisztériumi megbízás vagy határidős kutatómunka, az én fejemben már az ötletek cikáztak, hogy kéne beszámolókat írni, honnan legyenek a fotók, hogyan vegyük bele a gyerekkor emlékeit… végre nem csak passzívan lenyomom a riportokat a honvedfc.hu-nak hanem tolhatom a véleményt is. Mer’ az mindig van. Aztán írtam a címre, ami meg volt adva, verebesmagus, hát ez milyen ismerős, hogy azt ne mondjam gyanús – és persze hogy a labdabiztos blogról virtuálisan régóta ismert Hanta lapul a levesláda mögött. Ő pedig örömmel fogadta a jelentkezést, este már Honvéd-Győr beszámolót írtam, másnap elindult a visszaemlékező sorozat, és azóta itt vagyok.

Szép, fokozatosan fejlődő sztorit hozott ez az egy év. Tévedés ne essék, ez most nem egy öntömjénező poszt lesz, nem a dicsőségünket zengem, mert az még nincs is. Ma sem mi vagyunk a legolvasottabb fociblog és nem mondom hogy a vizuális megjelenésért osztogatott Trifon Ivanov nagydíjat is a mi innovatív outfitünk nyeri majd el idén. De csak megszépült a design, hála a formatervező Öccsnek. Bővült a stáb, mert az egyre pörgősebbé váló megjelenési szükséglet miatt az X más fronton is pörgő Hanta és a munkahelyi túlórákba néha belefulladó RobW bizony új állandó társat igényelt. És szépen kiderült hogy Babar kollega a fotók csöndes prezentálása mellett ha olyanja van, kommentárt ír, ha meg olyanja, akkor verset elemez, de beharangozó terén sem jön zavarba. És persze voltak vendégszerzőink más blogokról, más Honvédos arcok, popp Döméről, BlackLotus Robert Warzycháról emlékezett, zeckyboy pedig a miért lettem Honvédos kérdéskört boncolgatta.

Szóval eltelt egy év, és szépen azon vettem észre magam hogy ez a blog beépült az életembe – de teljesen. Meccsmásnapokon addig valami kaparja a belsőm, addig valami nem hagy nyugodni, amíg nem kerülnek ki a posztok, a retro-sorozatom minden egyes darabjánál izgatottan vártam a kommenteket, véleményeket, hogy Ti hogy láttátok azokat a régi meccseket, idényeket – néha még irodaértekezletről is visszaosonkodtam a monitor elé, meglesni, hogy jött-e már észrevétel. És jött, nem is kevés, szerencsére!

Mint ahogy -ha nem is több százas nagyságrendben, de- azért érkeznek a kommentek a posztjainkhoz, olvassátok és véleményezitek, kritizáljátok és dícséritek és ez jó. Jó, hogy lassan van már kis törzstáborunk, jó tudni, hogy 1-1 meccsbeszámoló után h.s. biztos kifejti a tutit a taktikáról, áfonyabácsi voluntarista módon alternatív osztályozókönyvet ír, medvepuszi és player egy-egy beszúrt megjegyzése nélkül már szinte üres a poszt – és lassanként azért jönnek újak is. És ami külön öröm, az a hangvétel. 1-2 trollt leszámítva nincs anyázás, értelmesek a véleménycserék, jó ide feljárni.

Úgyhogy bizony nem rossz érzés úgy ráfordulni a második évünkre, hogy érdemes csinálni, mert kíváncsiak vagytok a gondolatainkra, arra, hogy Hanta hány forintért tol le 3 perc alatt egy ászok-melegszenya kombót a Magyar Kupa legjobb 256 közé jutásért vívott első júliusi selejtezőkörén a Füzesabonyi Petőfi MGTSZ ellen, hogy RobW szerint melyik volt a legsúlyosabb arcszőrzetekkel elátott kezdőtizenegy 1991 és 1995 között a Bozsikban, és hogy szerinte miért a cseh sör az árpalevek Kispestje, vagy hogy Babar milyen away-mezeket álmodik meg egy nyugtalanabb éjszakáján. És amíg van érdeklődés, addig ez a kis blog is szépen pöfög majd tovább a maga útján.

Van jóbarátom aki vasút-fotózásban éli ki magát és képes ezért 2-300 kilométereket utazgatni hétvégente, más kajaköltemények készítése kapcsán posszan örömében, van aki fotóz és van aki hegyet mász. Mi pedig követjük a csapatunkat, a Bozsikba és idegenbe, nagy átlagban 10-ből 9 alkalommal ordas nagy szopóálarccal a fejünkön térjünk haza, olyan latex maszkban, aminek a zippzárja is beragadt, jól becsípve a borostánkat is, de mégis csináljuk. Miért? Babar még fiatal és lelkes, én magam sajna lábon kihordtam a gyermekágyi Honvédlázat, Hantának meg a Bozsik a kedvenc krimója, ahol a sör mellé még élő meccset is kap, ahogy mindig mondja. De azért van bennünk egy közös pont is. Egy dolog miatt csináljuk- egy dolog van, ami erre ráveszi az embert.

Csak egy dolog- csak a Kispest. Csak egy év volt eddig – de úgy fest lesz ez még több is. Maradjatok velünk továbbra is!

Először Debrecen földjén

Volt egy régi adósságom. A család egyik ága nyíregyházi, így viszonylag rendszeresen előfordulok a Bp. Nyugati – Nyíregyháza vasútvonalon, órákon át zötykölődve az olykor légkondihibás vagonokban, szagolva a mértani pontossággal 20 kilométerenként kinyitott házipálinkás üvegekből kiáramló cefreszagot, kerek szemekkel bámulva a néniket, akik három harapásra, miközben élettörténetük egy jelentékeny részét mesélik el alkalmi partnereiknek, szóval három harapásra tüntetnek el tetszőleges méretű rántotthúsos zsömléket. És azok a kilógó paprikadarabok, mert az oldalt fityegő aszott paprikafoszlány elmaradhatatlan kelléke a tetszőleges méretű útiszendvicseknek.

Vasárnap azonban megtört valami, és életemben először, a sok-sok átutazás után végre Debrecen földjére léptem. A tovább után a régi adósság letudásának érdektelen története.

Péter barátom évek óta már, hogy Péter barátom. Mindkettőnk mániája a századforduló és a két világháború közötti magyar futball története, így mivel a hazai piac ezen a téren mondhatni erősen szűkös, valahogy egymásra találtunk az éterben. Ennek már néhány éve. Péter amúgy sporttörténész, és egyben a sporttörténelem nem bocsákmiklósi vonalának egyik legjelesebb kortárs képviselője.

Péter barátom amúgy a Debrecennek szurkol, és saját bevallása szerint még a nyolcvanas években, egy NB2-es DUSE – Olefin meccsen debütált a pályák mentén. (A párharc résztvevőit ma így mondanánk: DEAC – Tiszaújváros.) Meccsen még nem jártunk együtt, bár olyan volt már, hogy ugyanabban a stadionban, ugyanazon a meccsen, de akkor is átellenes szektorokban. Persze én azóta nem szívesen emlékszem vissza arra az estére, és legyen elég annyi, magam sem hittem, hogy a hirtelen kinevezett Burgi megfordítja idegenben a hazai pályán kiérdemesült kupadöntőt.

Szóval volt egy régi adósságom, hogy végre Debrecenben járjak, még ha a turistáskodás legkisebb szándéka sem merült fel épp bennem a város kapcsán, másrészt jó lett volna hazai pályán találkozni Péterrel is.

Múlt héten beszéltünk, jeleztem neki, hogy kicsiny kompániánk mindenképp felkeresné a városát, és benne őt is. Az eredeti tervek szerint korán indultunk volna, és a nap bizonyos részeit a helyi fürdők egyikében békés, polgári brüggöléssel vészeltük volna át. Sajnos azonban a jogosítvány hétközben lebetegedett, így az egész hacacáré neccessé vált. Vasárnap reggel azonban jött a jó hír, és kiderült nem volt hiába a házioltárra helyezett Zelenka-képmáshoz való fohászkodásunk: a jogosítvány meggyógyult!

Találkozó a szokott helyen, indulás fél kettőkor, várható érkezés valamikor. Az M35-ös előtti néhány kilométerig minden ment simán, autópályán nem lehet nagyot tévedni. Ellenben az első pihenőnél kiderült, lehet. A benzinkút, ahol végül megálltunk két feladatra lett volna hivatott: kávé, pisi. A kávé szokványos útszéli, semmi meglepetés. Ellenben a mosdó képes volt mindent alulmúlni, még azt is, ami ezen a napon rám várt anyagcsere tekintetében. Négy piszoár, két angolwécé, de használni csak az egyik angolt lehetett, a többi vastag szalagokkal lezárva. És az az egy használható is olyan volt, hogy Igali Diánaként, valahonnan a távoli pusztából próbáltunk belecélozni, így kerülve el cipőtalpunk kellemetlen találkozását a padlón lévő egyéb jellegű emberi testnedv-maradványokkal. Botrány.

Debrecen előtt bekapcsoltuk a gépies navigációs rendszereket, és ahány kütyü a kocsiban volt, annyi felé irányítottak minket. A Nagyerdőig nagyjából mindegy melyiket választjuk, ellenben az utolsó lépéseknél lehet nagyokat hibázni. Apró ténfergés után felhívtuk Péter barátomat, aki elmagyarázta a dolgokat, így hamarosan és gondosan a saját színe elé vezetett minket.

Valahol a vendégbejárat és a hazai közötti saroknál találkoztunk. Az eredeti terv szerint én a hosszanti oldalról, valahonnan félpálya magasságából néztem volna a meccset, miközben a többiek közül a fotós fotóz, a jogosítvány felkészül az összefoglalóra és az osztályozókönyvre, a jogosítvány testvére pedig ugyanúgy élvezi a meccset, mint jómagam. Végül nem így lett. Persze ahhoz, hogy ne így legyen, először odafelé menet át kellett dumálnom kétszer két rendőrsorfalon, de kedvesek voltak, nem kekeckedek, csak kérdeztek.

Miután azonban nem így lett, stornó az egész, vissza, hívni Pétert, nézném vele, ha már itt vagyok, és amúgy is érdekelne a hazaiak tábora, lévén mégiscsak szociológus vagy mifene volnék. Szóval telefon, egyeztetés, újra átdumálni magam az egyszer már meggyőzött kétszer két blokádnyi rendőrön, akik ekkor már igen furcsa szemekkel néztek rám, miért imbolygok én itt vica-verza a vendégbejárat körül.

Visszatérve az eredeti sarokhoz (ahol találkoztunk) ezúttal a másik irányban fordultam, és a pályát övező kerítés mellett, átható ürülékszagban elindultam a hazai pénztár felé. Áramlott, sőt tömött sorokban áramlott a nép a stadion felé, miközben mondták, jó ha hatezren leszünk. Szép, gondoltam magamban.

A pénztárnál tömeg, de valahogy gyorsan apad, így néhány perc múlva kezemben lapult az 500 forintos jegy. Gyors motozás a belépés után, semmi kecmec. Eddig ahhoz voltam szokva, ha vidéki meccsre megyek, a kapunál legalább háromszor vizsgálnak át, de itt semmi, bár az is igaz, a hazaiba készültem. (Megjegyzés: eddigi legmegalázóbb és legérthetetlenebb ilyen vizsgálatom a tavalyi, siófoki idényzárón volt, ahol a táskámban lévő laptopot is bekapcsoltatták, hátha robbanószer, vagy édesfaszom.)

Bent azonnal pult, sör. A korsó és a pohár (mert Péter mostanság nem fogyaszthat alkoholt a saját maga által tervezett fitnesz-program keretében) együtt 600, a kiszolgálás gyors, kedves. Mondjuk az is igaz, hogy mázlim volt, mert mire én a büféhez értem, a hazai szurkolók jelentős része már elfoglalta a helyét, kezében a korábban sorbanállt sörével. Pétert megkérem fogja meg egy pillanatra a poharam, elugranék a mosdóba.

És ez volt az a pillanat, amikor megértettem, miért akarnak annyira Debrecenbe egy új stadiont. A kapu mögötti lelátót összesen ha egy nyolc kocsiállásos valami próbálta meg kiszolgálni, folyóvíz, világítás és minden egyéb szükséges kellék nélkül, átható ammóniaszagban. Elnézést, kedves olvasó, ha ennyiszer emelem ki a mosdók áldatlan állapotait, de épp a Bozsik felújítása után bizonyosodott be, a kulturált mellékhelység kategóriákkal emeli a mérkőzéseken tapasztalható közérzet alapszintjét. (Szerencsére azonban jártam én már néhány meccsen, gyakorlottabb vagyok annál, hogy ebbe a förmedvénybe visszatérjek, így az est hátra lévő részében inkább az egykori salakos edzőpálya partvonalát látogattam előszeretettel, de ugyanazon célból, mint a fentebb említett förmedvényt.)

Fel a lelátóra, mindjárt kezdenek. Valahol az eredményjelző és a sarokzászló között félúton, felülről a második-harmadik sorban foglalunk helyet (állunk, természetesen; tisztességes ember nem is tudom hogyan bír ülve meccset nézni). Innen remek rálátás van a pályára. A hazaiak hangosak, szurkolnak, felelgetőset játszanak, én meg közben azon lamentálok (vajon a lamentálásnak és a laminálásnak ugyanaz a szótöve?), hogy bár az imént megértettem az új stadion iránti olthatatlan vágyát a helyieknek, mégsem támogatnám.

Elmondom miért. A debreceni pálya zárt, a lelátók meredekek, így minden hang bennmarad, ráadásul szinte mindenhonnan látható és élvezhető a mérkőzés. Az egész annyira kicsi, hogy a pálya szinte az ölünkben van, mégis kényelmesen elfér ide akár tízezer néző. Ha új stadion építése helyet kanonizálnák inkább a mostanit, talán mindenki jobban járna. Ha a két hosszanti oldalt betonra cserélnék, födémet húznának föléjük, és a kapuk mögötti lelátók dexion-salgó elemit is betonba öntenék, vagyis meghagynák a mai aréna karakterisztikáját, simán jobb és hanglatosabb lenne az egész. Elismerem, kereskedelmi hasznosításra alkalmatlan lenne, ellenben egy kipróbált és belakott hangulat nem tűnne el ismét a magyar futballból.

Közben csordogál a mérkőzés, Lovric és Debi (megint) összehoz egy gólt, vezetnek. Érdekes dolog amúgy, és számomra némileg szokatlan, hogy egy stadionban állok, és körülöttem tömeg van. De nem úgy tömeg, hogy tömeg, hanem úgy, hogy amikor ki akartam menni újabb sörökért (egy korsó, egy pohár), akkor furakodnom kellett, bocsporiznom, meg néha még sasszéznom is, mert csak annyi hely volt. Fura ez a dolog, annyi szent.

Félidő, megint büfé, etc. Aztán Sanyika megharcol egy labdáért, Danilo pedig képtelen hibázni. Normális esetben ilyenkor örülnék, keblemre ölelnék bárkit aki a közelemben áll, de itt és most nem illik, és amúgy is van még hátra vagy fél óra. A debreceni ultrák még egy ideig hangosak, de ahogy csordogál az idő, egyre többször és többször hallom a mienket, ahogy belengik az egész stadiont. Idegenben is otthon, csodálatos ez a Honvéd-tábor. Vannak pillanatok, amikor kétszázan simán szurkolják le a hatezret úgy, hogy a hazai mag közepén állva is csak őket hallani. Minden tiszteletem.

Aztán egyszer csak vége, a spori hármat sípol, döntetlen. Pontot raboltunk a Nagyerdőből, és már csak az a kérdés, hogy a Fagyi nyer-e Siófokon, vagy valami más okból kapja meg másnap a teljes címlapot, silány harmadrangú hírré fokozva le a Honvéd bravúros szereplését. Nyert, harmadrangú hír lettünk, de már megszokhattuk.

Péter közben búcsúzik, a szomszédja várja a kijáratnál, együtt mennek majd haza. Kellemes társaság volt amúgy, nem csalódtam benne meccsszituációban sem. Érdekes különbség, hogy Debrecenben szeretik, sőt néha-néha istenítik a saját játékosaikat, miközben az ellenfélről a sportlap modorosságtárából válogatnak tőmondatokat. Ezzel szemben ugyebár mi is szeretjük a sajátjainkat, de azért azt is szeretjük, ha kontextusba helyezhetjük őket, és az a kontextus tartalmaz valamiféle humort is. Hatalmas különbség. Péterrel szinte végigtrécseltük a meccset, és bár a hazai tábort gyarapítottam személyemmel számosságában, egy pillanatra sem éreztem veszélyben magamat, hiába lehetett kihallani mondatainkból, én bizony vendég vagyok itt. (Kösz, Péter!)

A meccs után vissza a kordonhoz, és a kordonon belül lévő kocsihoz. A jogosítvány még sajtóskodik, interjút készít Supkával és Debrecenivel, ráadásul a kordon is áll, előbb a hazaiak vonulnak el. Beszélgetek néhány szót az egyik rendőrrel, majd mivel hamar kiderül, ebben nincs semmi izgalmas vagy akár érdekes, inkább az ott ácsorgó DVSC-sálas társaság felé fordulok. Bocsi, merre lehet itt egy sört meginni? Gyere velünk, megmutatjuk. Barátságosak, pedig tudják, honvédos vagyok.

Megkerüljük a háztömböt, mögötte kiskocsma, benne játékgép, szurkolók, kisebbfajta tömeg. Kikérem a sört, néhány szóban átbeszéljük a történteket. Kicsit szidják Kassait, akire nyugodtan rámondható, hogy nekünk fújt, pedig nem is – szerintem. Elismerik, ebben a meccsben benne volt a döntetlen, megérdemeltük. Mivel a Győr egy nappal előtte kikapott, így is növelni tudták az előnyüket, mi pedig messze vagyunk pontszámban, szóval senki sem bánatos. Én meg pláne nem.

Aztán csörög a telefonom, a jogosítvány végzett, spuri van haza. Kifizetem az üveges sör betétdíját (nem illendő lelépni enélkül), majd visszaslattyogok a kordon hűlt helye mögött parkoló kocsihoz.

A hazaút a szokásos. Boldogok vagyunk az eredmény miatt, viccelődünk, satöbbi. A Határ útnál szállok ki, elköszönök illedelmesen, majd érzem, korog a gyomrom, enni kéne valamit. (Ha ugyanezt bárki más mesélné aki az autóban ült a mintegy két órás úton, az valahogy úgy hangzana, hogy én, mint egy óvodás kisgyerek, egész végig azért rinyáltam, hogy álljunk meg valahol, mert éhes vagyok, és ha éhes vagyok, akkor rinyálok, mert ennem kell. Innen is kérném szíves elnézésüket.) Fanni büfé, dupla mexikói hamburger, séta közbe a hatvannyolcasig. Kilenc körül már otthon.

Remek kis túra volt.

Bravúrpont a listavezető otthonából. DVSC-Kispest beszámoló.

Ahogy már beharangozónkban jeleztük: keretes szerkezetbe foglalta a hosszú hétvégével egybekötött nagyerdei vizit az idei Honvédos utazó-évünket – és abban is bíztunk, hogy számszakilag is igaz lesz ez, azaz (legalább) egy döntetlennel térhetünk haza a cívis katlanból. Nos, örömmel jelenthetjük, hogy mindez így is történt, és egy küzdelmes, fogcsikorgatós meccsen elértük, hogy a szezonban az első klubként pontot szerezzünk az igazi oroszlánbarlangnak számító Oláh Gábor utcában.

Már a találkozóra megérkezve és átküzdve magunkat a rendőrkordonok során, látszott, hogy szépen özönlik a nép a sporttelepre. Az akkreditáció perceit követően a fotóskollega a pálya széle felé vette az irányt, mi pedig a sajtópáholy irányába igyekeztünk, ahol helyet foglalva az is kiderült: ha telt ház nem is, de combos nézősereg várja a forduló rangadóját. Köröttünk a főlelátón decens cívisek sora köszöntötte lelkes tapssal az övét, a szürkületben markáns őszi lombszíneket produkáló fák a szembeoldalon pedig olyan hatást keltettek, mintha valami ódon olajfestmény adná a tájképi keretet a sporttelepnek. Valljuk meg, azért van egy hangulata ezeknek a nagyerdei focifiesztáknak – főleg ha Kispestünk nem alárendelt szerepért jelentkezik be, s ponttal-pontokkal távozunk, hogy a supkai credó-t idézzem.

Hát, alárendelt szerepnek a közvetlen startnál nem sok nyomát láttuk. Már a 2. percben tetszetős támadást vezettünk, Danilo indította Abasst, a szélvész szenegáli beadását követő kis kavarodás végén pedig Hajdú Norbi lőhetett tisztán – fölémellé. Kár volt ezért, főleg a következmények tükrében.

Ugyanis 6-8 perc elteltével a Loki átvette az irányítást, gyors akciók sorát víve végig a térfelünkön – csak az indiszponált Coulibalynak köszönhettük, hogy nem húzott el a DVSC. Szakály és Bódi is alázták a védelmünk, mint csúcsformás Gyárfás Tamás egykoron a bohócligereket, érett sajnos a debreceni gól. S ami érik az előbb-utóbb be is teljesül. Szokásos védelmi rövidzárlat, Lovrics, Debrő mit csináltok, s Szakály már belsőzi is a vezető Lokigólt. Jajj.

Ezen időszakában a meccsnek a pontatlan passzok, bosszantó ostobaságok és herélt megoldások sora jellemezte csapatunkat, s bizony bennünk is felrémlett: csak nehogy diósgyőri méret alapján készüljön ránk az újabb Loki-zakó. Szerencsére azonban a hajdúsági szabómesterek bealudtak, mint Garami Józsi bá a meccsek 20. perce tájékán a Hungária körúti kispadon, így a félidő már nem hozott újabb szodomizációt. A lelátón közben a találkozó elején még nyájas cívisek kezdtek szolidan megposszanni: mindezt az is jelezte, hogy Sanyika folyamatos szidalmazása mellett a hozzánk legközelebbi ülőszektorból a másik fő konklúzió az a borízű megjegyzés volt: “Kassai, de kurva nagydarab vagy”.

A második játékrész előtt az volt a kérdés: tud- e valami olyannal előállni Supka, ami kiveri a játékosok fejéből az érthetetlen védelmi zavarokat előidéző hitetlen, önbizalomhiányos megoldásokat – kiemelten védőszekciónk, illetve a Marshal-Abass-Gege-Hajdú sor tekintetében. Hát, úgy nézett ki igen: valamelyest stabilabban kezdtük a második félidőt. Az igazi változást azonban az jelentette, amit már fordulók óta tudunk, hogy végre, évek óta először van egy NB1-es szinten magasan kiemelkedő hasznosságú ikonunk. Sanyi az első félidőben is nagyot küzdött, ám ekkor még kevés kézzelfogható eredménnyel. Viszont ahogy a 2. félidő elején megtámadta majd szerelte Simac-ot, a kapuig gyalogolt és önzetlenül Danilóhoz tálalt, miközben a megszégyenült szerb hentes úgy vadászta le őt, mint egy fénykorát élő Molnár Monyó aktuális áldozatát, s mindez Sanyinak meg se kottyant, már ugrott is fel fogadni az őt ünneplő társakat. Igen, a gól Sándorunk érdeme volt, sokadszor is bebizonyosodott tehát, mennyit nyertünk ezzel a sokak által már leírt, fröcsögő rádióhuszárok által kritizált kispesti sráccal. Ma például 1 pontot.

A hátralevő időben még megúsztunk egy tizit, ami mint kiderült, jó ítélet volt Kassai részéről, így a már fél órája a meccseleji “Szevasz Attila” köszöntések szeretett alanyából permanens anyázás objektumává váló Supka Attila mellett Kassai játékvezető is feliratkozott a cívis feketelistára. A hangulat forrott, a játéktér szintúgy, a túlpörgő Lovrics és Hajdú Norbi kapcsán már a piros laptól féltünk nagy erőkkel, mikor Ivant lekapta edzőnk a pályáról. Norbi maradt, noha ekkor mi a sajtószekcióban már vagy 15 perce behoztuk volna helyére druszáját, Némethet, ám Supka inkább eredményt tartott, Akassou és Hidi érkeztek, a gutaütés előszele pedig több cívis homloka köré, mikor a bíró hármas sípszava végre véget vetett a rangadónak. Vége, kész, megvan az egy pont.

Debrecenből elhozni egy pontot, onnan, ahonnan ez idén még senkinek sem sikerült, megsüvegelendő teljesítmény. Második félidei ámokfutásunk a debreceni sérülések fényében már kevésbé, a tizin viszont hiába őrjöngött az öltözőfolyosón a Kondás Eli bá’, azt kár számonkérni Kassain – hisz nincs mit számonkérni.

Supka elédgedett volt a pontszerzéssel, de nem maradéktalanul: a Botis-visszafejesről éppencsak lemaradó Torghellére, vagy Hajdú korai ziccerére gondolva neki kicsit “félig üres” volt ez a mai pohár. Debrő viszont vidáman összegzett – a pontszerzés bravúr-oldalát hangsúlyozva. A csapat tehát vidáman indult haza és így tettünk mi is, miután előhalásztuk hanta szerzőtársat is a stadionkörnyéki krimók egyikének hívó öleléséből. A sötét sztrádán hazafele csapatva pedig elégedett érzés járta át bensőnket: keretes szerkezetet kértünk a sorstól, és megkaptuk. Minden téren. Már csak azt sajnálom, hogy egy főtt kukoricát nem vertem be a meccs után, mint tettem azt tavasszal. Most viszont, végre itthon ülve, a volán mellől kiszállva bontok egy jó Delerium Tremens-t a csapat egészségére. Sok ilyen keretű évet még magunknak!

* * *

A mai beszámolót Öcsémnek ajánlom, akivel az események összjátéka eredményeképp együtt kötöttünk ki a sajtópáholyban, s aki, akárhogy is nézzük, még mindig a kedvenc meccspartnerem evör.

Fotók: Lovi (1909foto.hu)
    

Sanyi és bandája. DVSC-Kispest osztályozókönyv.

Egy klasszisteljesítmény és számos brusztoló harcos – ez kellett ahhoz, hogy bosszantó hibáink ellenére az első csapat legyünk, aki pontot hoz el a Hajdúságból idén. Ki szerez Debrecenben vendégként pontot? CSAK A KISPEST! Osztályozunk, tehát vagyunk.

SÁNTA: Az első félidőben néhány távoli lövést vagy beadást lehúzott/fogott, a gólról -mely az egyetlen veszélyes debreceni kapuralövés volt- nem tehetett. A második 45 percben 2-3 kisebb védése és egy páncélmellényes labdakiejtése mellett volt egy extrabravúrja is. Igazi jó kis cserekapusunk lehet hosszabb távon. 6.

LOVRICS: Bántóan lassú és nehézkes volt a meccs nagy részében, Szakály vagy Couly sokszor úgy szívatták szegényt mint formában lévő Nyilasi a III. félidő riportereit. Az első játékrész végére kezdett felpörögni teljesítményileg – a második félidőben sajna agyilag is, így mielőtt kiszórták volna, sárgáját követően cserélte Supka. Épp időben. 4.5. Cseréje, Akassou a testidegen jobbhátvédposzton kissé úgy mozgott, mint elefánt a porcelánboltban – de legalább tipikus jean-baptiste-i önsorsrontását most mellőzte. 5.
BOTIS
: Nem a megszokott biztosságát hozta belül az első félidőben, és tőle egy átlagteljesítmény egy Loki ellen nem elég. Szerencsére erre maga is rájött és a második félidőre jelentősen feljavult, hősiesen védekezett, Sanyinak majdnem-gólpasszt fejelt. Ezért komáljuk az öreget. 6.
DEBRECENI: Több jó fejes mutatta jelenlétét a középpályán, ha előrébbvhúzódott 1-1 debreceni felívelést lefülelni, viszont középütt-hátul ma sem volt a csúcson. A meccs végére feljavult, de a gólban is benne volt. 5.
NOVÁK: Extrák nélkül hozta magát, az első 20 percben nehezebben belelendülve, majd a második félidőre egész okés teljesítményt prezentálva. Nem menne ez az elejétől is, Alex? 5.

HAJDÚ: Az első játékrészben mindkét veszélyes lövésünk  hozzá köthető, Öcsém a performanszára az “inkább ugat, nem harap” jelzőt aggatta. Igaza volt. A második félidőben túlpörögte magát, ebből majdnem nagy baj lett. Valahogy nem találja a régi önmagát, ez a “gyenge megoldások váltakoznak önbizalomhiánnyal majd bepörgéssel” program kevéssé díjazandó. Szívem szerint cseréltem volna. 4.5.
MARSHAL: Tisztábban játszik, mint Akassou, de félénkebben és lassabban is egyúttal. Most a Debrecen megállításához egy mocskosabb gazemberre lett volna szükség a szűrőposzton. Hanta is végig fumigálta őt hazafele a kocsiban, s hazaérve a meccset TV-n követő Apu adta elő a “MitkeresezaMarshalakezdőben” c. számát. Szerintem ennyire nem vészes, de tény: sokszor mozog légüres térben és nagyon kéne neki még plusz önbizalom. 5.
IVANCSICS: A Paks elleni teljesítményéhez képest és az irányítóposzthoz szükséges pluszokat tekintve ma csalódás volt az első félidőben: teljesítménye szürke volt, mint a hályog Flavio Pim szemén Szentes Lázár szerint a 2002 májusi Kispest-Haladáson. A második játékrész második felére elkészült az erejével. Ez ma nem a szezon teljesítménye volt tőle. 5.
ABASS: Gyorsasága ma is kamatozhatott volna, ha van egy kis esze, ám tudjuk, hogy ez utóbbiból nem rendelkezik komoly készletekkel. A 16-os környékére érve olyan hatékonyságot mutatott, mint Szűcs Lajos az Alves fejesek hatástalanításában egy 6 évvel ezelőtti Bozsik-beli délelőttön. Végre tanítsák már meg beadni… 5. Cseréje, Hidi, taktikai (védekezéserősítő) csereként a számára megadatott kis időben megint málébb verzióját tolta, pedig sokszor tényleg 1-1 kis hajszál hiányozna nála az árnyék átlépéséhez (-).

TORGHELLE: Az első félidőben nagyott küzdött, sokat faragták is szegényt. Sajnos ebben a periódusban becsúszott 1-2 hajmeresztőbb megoldás, a 20. perc táján pl. a kapura emelés helyetti próbálkozása Horváth Ferenc liechtenstein elleni, legendás “jó lövés…. bedobás” megoldását idézte. A második félidőben azonban mindent feledtetett. Gólunk 99%-ban az ő érdeme, amit ott tett, a megalkuvás-nemismeréstől kezdve az önzetlenségig, azt tanítani kéne az NB1-ben mindenhol és a válogatott keretünknek! Ennyi! A végére elgurult a gyógyszer, persze, jött egy fölös sárga, de az hogy minden meccsen lefoglal 2 védőt, hogy végighajtja-küzdi a 90 perceket, hogy kikészíti a védőket és hogy találkozónként 1 gól vagy gólpassz benne van, ez megfizethetetlen. Ha tényleg megy télen, óriási veszteség. 6.5.  Cseréje, Délczeg Gergő kocoghatott egyet, hogy ne fázzon (-).
DANILO: Alacsony hatásfokkal pörögtek a brászil cselei az első játékrészben; fetrengéseiből annál többet láthatott az őt színész névvel gyakran illető hőzöngő cívis publikum. A második félidőre is ezt hozta, kevesebb fetrengéssel, és egy Sanya által kikapart gesztenye kapuba heggesztésével. Pontot érő gólja 6-ost ér, de az összjátékot illetően még lenne mit tanulni.

Fotók: lovi (1909foto.hu).

Keretes szerkezet. DVSC-Kispest beharangozó.

Az idei év első nagyobb, komolyabb túrája Debrecenbe vitt minket, s minő véletlen, az a koratavaszi nap ugyanúgy egy hosszú hétvégébe esett bele, mint a mostani. A különbség mégsem elhanyagolható. Akkor 2 vereség után, a kiesés rémétől sem függetlenítve magunkat utaztunk a cívisvárosba, míg ezúttal az első helyen álló DVSC-hez úgy indulunk vizitálni, hogy 3. helyen vagyunk. Igen, 13 forduló után. Hittük volna? Nem nagyon. De evés közben jön meg az étvágy!

Tavasszal, azon az első igazán jó időt hozó szombaton nem mi voltunk az esélyesek, s a 2:2 bizony kisebb pozitív meglepetéssel ért fel. Nos, az esélyek ma sem a mi oldalunkon állnak: a Loki veretlen idén, otthon száz százalékos teljesítménnyel, max idegenben botlanak néha, ha a döntetlen nagy botlásnak tekinthető. Mi remekül kezdtük idegenben az évadot, 4-eseket alázva be a Hali és a Zete kapujába, de aztán Pápa és Kecskemét már fájó emlék lett, Siófokon és Kaposvárott pedig a Lokihoz hasonlóan ikszelgettünk. Mi jön ma?

Sérült a játékmesterünk, Zelenka, kidőlt a bravúrkapusunk, Kemi, van kulcsjátékosunk formán kívül (Németh Norbi) és egy szertelen szűrőnk (Akassou). Van viszont önmagát megtalálni tűnő Ivancsicsunk és mindenekelőtt egy nyugatról importált válogatott szintű csatárunk – aki tud is gólt lőni: Sanyi. E téren is vegyesek hát az előjelek. (Hogy a Kondás által megdícsért Danilo-ról ne is beszéljünk).

Nem vár ránk könnyű meccs a mai rangadón, igazából a józan ész helyett olyan kapaszkodókat kereshet a reménykedő Kispestdrukker, hogy “a Loki veretlensége sem tarthat örökké“, vagy ha a bennünk lakozó Mészöly Kálmánhoz fordulunk, akkor “Kispest, az nem lehet bazmeg hogy egy idegenbeli rangadón egyszer ne játszd ki magad“. Esetleg “Egy derbin bármi megtörténhet.” És így tovább…

Most reggel 8 óra van. 4 óra múlva indulás. Rangadót játszunk ma. Az adrenalin azért lassanként elkezdi nyaldosni a belsőm. Szóval cívisek: jövünk!

A csapattól pedig csak annyit kérünk: foglaljuk keretbe az idei évet, és első nagyobb túránkhoz hasonlóan a későőszi négynapos hétvége is egy tisztes nagyerdei eredményről legyen emlékezetes!

Fotó: earth-photography.com.

Cikkajánló: Sör nélkül élvezni Torghelléék játékát

Lehet-e alkohol, szotyi és zsíros kenyér nélkül jól éreznünk magunkat egy október végi, NB I.-es meccsen? Mihez fogunk kezdeni a három alapkellék nélkül? Kénytelenek leszünk nézni, mi történik a pályán? Azért nem ilyen súlyos a helyzet, a Honvéd-Diósgyőr bajnoki kellemes szórakozás. A pálya széléről csodálhatjuk a fiúk technikáját, a hátunk mögött pedig az ország legjobb tábora, a diósgyőri üvölt fáradhatatlanul.

A cikk teljes szövege elolvasható itt.