U19: BAJNOKCSAPAT!

Valóságos fodbalünnep volt ez a szerda. Tegnap olyan dologra ragadtatta magát a kispesti bloggerközösség egyharmad része, amely talán csak a legmegszállottabb, legderékebb, legtöbb elütendő szabadidővel rendelkező szurkolótársaink fejében fordul meg olykor-olykor: egyetlen nap alatt két MTK-MFA összecsapást is a helyszínen izgultunk végig, az eredmény pedig nem is maradt el: U19-es csapatunk irtózatos küzdelemben húzta be a bajnoki címet, míg a trónra már korábban felkapaszkodó U17-es különítmény nem mindennapi atmoszférájú meccsen betlizett.

Természetesen a meccsek élőben való megtekintésének megszervezése ismét nehéz feladat elé állította a kilátogatni vágyó szimpiket, hiszen az MLSZ-Sport TV időpont-tologatási tandem munkakedve az NB I-es küzdelmek befejeződése után sem lankadt. A hét elejétől folyhatott a virtuális pénzfeldobás, hogy vajon a bajnoki trófeáról döntő 19 évesek, vagy az immáron tét nélkül brusztoló fiatalabbak asszóját tűzze műsorra a csatorna, végül teljesen logikátlanul az utóbbit választották.

Az egyébiránt üzleti szempontból is kifogásolható döntés okán készek voltunk a város nyakbavételére, és meg sem álltunk az MTK által működtetett Csömöri úti Lantos Mihály Sporttelepig, amelynek hátsó füves pályája mellett a kezdésre mintegy 150-200 főből álló nagyérdemű verődött össze. A nagyrészt szülőkből álló nép (igen, őrjöngő apukák, fiaikat körömrágcsálás közepette vizslató kedves mamák) között néhány mezei szurkert is felfedezhettünk, valamint olyan elsőcsapatos szaktekintélyeket, mint Garami Józsi bá’, Supka Attila, vagy az elmaradhatatlan George F. Hemingway-Gács Pál páros.

Magáról a meccsről nemigen érdemes beszélni, mert bizony azt nem tesszük ki az ablakba. Az első félidőben a több NB I-es kerettagot (Nagy Geri, Kapacina, Vólent, Remes, Baráth) felvonultató csapatunknak lényegében nem volt sansza a gólszerzésre, egy-két lájtos lökettől eltekintve igen bétás támadójátékot mutattunk. Látható volt, hogy gondolati síkon már a strandon süttették különböző tagjaikat spílereink. Egy ügyes kiugratásból viszont a másik oldalon Vass Patrik betalált, így ment az ellen a szünetben, és mi is ezt tettük, meglátogattuk a sporttelep büféjét. Itt elégedetten nyugtáztuk, hogy a falon található MTK-dressz közvetlen szomszédságában bizony két Puskás Ferenc-kép is központi helyen volt kifüggesztve, a Gázszer, vagy a Tapolcai Bauxit minizászlajáról nem is beszélve.

A csehszlovák italkülönlegességek személyi felmutatása után való elfogyasztását követően visszatértünk a pázsit közelébe, ahol a rendkívül indiszponált Vólent (akiről reméljük, nyáron valahol megtalálja önmagát) szünet utáni lehozatalát követően az utolsó húsz percben megélénkültünk, egy óriási ziccerből sikerült egyenlítenünk, a java azonban még hátra volt. Kapusunk tíz perccel a vége előtt kihúzta az egyik MTK-csatár lábát, Szabó Zsolt nem kegyelmezett, jöhetett a tizi. Ezt azonban az amúgy érdekes fizikumú, rendkívül alacsony Vass Hercegfalvit megszégyenítő módon a labdafogó hálóba lőtte, így megmaradt az sansz a sikerre (egy pöttyel vezette a tabellát az MTK, így csak a győzelem segítette volna az élre a gárdát). Az idő vészesen fogyott, amikor a partjelzőspori egy szurkolótársunknak válaszolva megszellőztette, hogy négy perc a hosszabbítás, még reménykedtünk. Aztán (egészen pontosan a 92. percben) kaptunk egy kényelmesen beívelhető szabadrúgást, amelyet a kapus nem tudott lehúzni, Vécsei Bálint pedig a léc alá vágta a lecsorgót.

A gólt követő pillanatokra csak homályosan emlékszem: a korlát mellől többen önkontrollunkat teljesen elveszítve kezdünk el futni a csapat által alkotott kicsirakás felé, a játékosaink megbúbolása után pedig kezdődhetett a jól megérdemelt fieszta ugrándozással, körtánccal, edződobálással.

Lelkesedésünk egy ilyen, a Kispestre abszolút nem jellemző győzelem után természetesen nem hagyott alább, a Hungária körúti katlan felé vettük az irányt a már bajnok U17 meccsére. Bár a srácok szezonbeli első (és utolsó) zakójukat magukra oktrojálva 2-1-re kikaptak, a hangulatot feldobták a tízedik perc környékén felbukkanó friss bajnokcsapat tagjai, akik a szezon során felgyülemlett gőzt kiengedve teli torokból buzdították a trópusi melegben küzdő sihedereket, majd néhány „mit fújsz, sárgarigó?” szösszenettel a hazai korzóhangulatot is biztosították (láthatóan igen kiterjedt tudásanyag gyűlt össze az elmúlt négy évben, piros pont).

Az idei három taballaelsőséggel immáron kilenc címnél tart az akadémia, így jövőre akár be is állíthatja a nagycsapat 13+1-es mérlegét (feltéve, hogy a négy utánpótlás-bajnokságot, és az NB III-at megnyeri), ami öt év alatt nem gyengusz pörformansz. Egyre magabiztosabban jelentjük: van jövőképe a kispesti labdarúgásnak.

Fotó: jómagam (Mint később kiderült, érdemes lett volna fényképezőt vinni, azonban ennek hiányában csak a fenti, telefonnal készült kép marad fenn az utókornak.)

Véd – elemzés. Szezonértékelés, 4. fejezet.

vedelemFolytatjuk múlt hét végén megkezdett posztelemző sorozatunkat az elmúlt szezon értékelésének bűvöletében. Nagyítónk alatt ezúttal a védelem, ahol olyan epizodistákról is megemlékezzünk, mint Cséke tanár úr vagy a legendásan míves megoldásairól híres Cuerda, de a fő hangsúly a törzsgárdistákon lesz, Taki Ákostól Sorinon és Debrőn át Hajdú Norbiig, Lovrics Ivánig (Lovrics Iván – e névvel Rejtő regénybe lehetne pályázni, mint szökött orosz legionista a Mukhtár-oázisban). Hajtás után kezdünk! “Véd – elemzés. Szezonértékelés, 4. fejezet.” bővebben

Leg…leg…leg…leg…leg… (1. rész)

Vége. Nemcsak a szezonnak (immáron két marathóni hete), hanem az érettségi-időszaknak és az ötéves középiskolai zűrzavarkeltésnek is, így végre ismét száz százalékos krafttal vetem bele magam blogunk szerkesztésébe. 2006-ban azonban nem csak én léptem a szamárlétra egy masszívabb, kevésbé elkorhadt fokára, hanem kedvenc klubunk háza táján is rendszerváltás zajlott le. A hivatalos klubhonlapon 2006. június 16-án jelent meg a nyúlfarknyi hír, mely szerint Pierro Pini – engedve haragos legénysége akaratának – az azúrkék tengerbe vetette magát az általa több ízben meglékelt kispesti kalózhajóról. Szűk három hetes (nyilván a vitorlás fenekében található dugisör kóstolgatásával eltöltött) interregnumot követően új kapitány érkezett a fedélzetre, július 6-án felhúzták a csillagos-sávos lobogót az árbocra. Az azóta eltelt időszakban két kupasiker a mérlegünk, azonban az MK-fieszták és a nemzetközi csörték mellett érdemes az öt legemlékezetesebb bajnoki derbit is felidézni.

2007. március 3.: Honvéd – Vác 6-0 (1-0)

Az első mindig különleges – tartja a közhely. Az új Bozsik a 2006-2007-es szezon tavaszi felének második fordulójában debütált, mégpedig a Bohóc akkori outsidere, a félamatőr Dunakanyar-Vác ellen. Kispest-szurkerségem egyik legkülönlegesebb napja volt az a szombat. Már délelőtt kilátogattunk az addig a közvélemény által a magyar futball elsőszámú stadionroncsának bélyegzett, azonban ékszerdobozzá avanzsált szentélyünkbe. Ekkor éltük meg az első hemingwayi különlegességet: a hangszórókból felcsendültek új indulónk fülbemászó, sokakat padkaharapásra, vagy más feszültséglevezető tevékenységre sarkalló dallamai (Szögezzük le: nem én írtam, okay?). Este a meccsen általam Kispesten még sosem tapasztalt hangulat fogadott, vagy öt-hatezren lehettünk a lelátókon, a csapat pedig – bár az elején kissé beragadt – meggyőző teljesítménnyel köszönte meg a támogatást. A lefújás utáni egész stadionos pirózás szintén élményszámba ment. A legenda szerint az összes sör elfogyott a büfében

2007. szeptember 2.: Honvéd – DVSC 3-1 (0-0)

A hat mérkőzés után négy győzelemmel, egy döntetlennel és egy vereséggel a tabló első helyén álló Kispest fogadta a hat mérkőzés után négy győzelemmel, egy döntetlennel és egy vereséggel álló, rosszabb gólkülönbsége miatt ezüstös pozícióba szoruló, amúgy háromszoros címvédő Loksit. A papírforma szerint ekkora rangadót azóta sem rendeztek a Bozsikban, arról nem is beszélve, hogy a nyári Szuperkupa-szopola, valamint a három nappal korábbi hamburgi zakó kötelezte a jó szereplésre aranylábúinkat. A 2007 folyamán tapasztalt jó hangulat erre a derbire is jellemző volt, az pedig, hogy hátrányból tudtuk megfordítani a meccset, még jobban fokozta a nézőtéri eufóriát. Lehet, hogy sokan nem osztják ezt a vélekedést, de szerintem a bajnokikat tekintve ez a nap volt a Hemingway-éra abszolút csúcspontja.

2010. március 27.: Újpest – Honvéd 0-1 (0-0)

Nagyot ugrunk az időben, hiszen Pölővel és a Tanár Úrral inkább a különböző nacionális és internacionális kupákban gyűjtöttünk be komoly skalpokat. Nagyobb bajnoki presztízssikereket Morales mesterrel, a catenaccio honi élharcosává koronázott talján trénerrel tudtunk szállítani, ám egyúttal hajlamossá váltunk arra, hogy a leggyengébbekkel szemben is betlizzünk. Ebben az időszakban nem voltunk az erősebb mancsaftok kedvencei, kullancsként ragaszkodó védőink között például sok Újpest-akció halt el. Az érezhetően edzőbuktatni kívánó lilák sorsa végül a második félidő elején dőlt el, amikor a saját térfeléről induló brazil szélsőnk óriási Diególt ragasztott a bal felső ficakba. A rend kedvéért megjegyzendő: hat év után tudtunk ismét győzni a Megyeri úton (2004-ben még Csobánki és Szili góljaival fordítottunk – hol vagytok, régi csibészek?).

2010. május 22.: Honvéd – Ferencváros 2-0 (0-0)

A 2009-2010-es kámpeonátó utolsó fordulójában fogadtuk az ősi ellent, természetesen tét nélkül. Mégis azt kell, hogy mondanunk, egy Honvéd-Ferencváros mérkőzés a két csapat helyezésétől függetlenül rangadónak számít. A szurkerlétszámra ezen a derbin sem lehetett panasz, az ömlő eső ellenére becsületes atmoszféra fogadta a feleket. A második félidő elején a hispániai fedezet, Coira suvasztott a hosszú sarokba egy oldalszabadrúgást (kísértetiesen hasonlított a gól az idei Honvéd-FTC egyetlen találatára), az igazán nagy szám azonban olasz-német csatárunk, Angelo Vaccaro nevéhez fűződik. Vacc láthatóan nem tudta átérezni a rangadó súlyát, legalábbis olyan természetességgel helyezte a Fradi-cerberus által kibokszolt büntetőt a hálóba egy elegáns ollóval, mint Berki Krisztián a sokadik egyetemista suncit a saját pénzből vett Bentley-jébe. Ennél szebb tizikivitelezést még nem látott a világ!

2010. október 29.: Videoton – Honvéd 0-2 (0-0)

Képes idényösszefoglaló-sorozatunkban már megemlékeztünk erről a fantasztikus bajnokverésről (mert az is bajnokverés ugye, ha a jövendőbeli elsőt alázzuk). Ugyanazt a taktikát követtük ebben az esetben is, mint az összes többi moralesi meccsen, vagyis az első félidőben okosan altattuk a mérkőzést széttámadó Vidit, később pedig jöttek a tényleg gyönyörű Danilo-dugók. Az este tökéletességét mutatja, hogy még a rendszerint használhatatlan játékosaink is felnőttek a feladathoz (például Rouani meg tudta tartani a labdát egyes esetekben), így pedig gyerekjáték volt félgőzzel átcammogni a középszerű hazaiakon. A sajtótájon a Real Madriddal példálózó Mezey doki kiemelte, e stratégia ellen bizony sehogy sem tudott volna védekezni csapata. Hát még szép!

A második részben a legjobb (hazai és nemzetközi) kupameccseinkről értekezünk.

Fotók: basildon.hu, jómagam

A 2009-2010-es kámpeonátó utolsó fordulójában fogadtuk az ősi ellent, természetesen tét nélkül. Mégis azt kell, hogy mondanunk, egy Honvéd-Ferencváros mérkőzés a két csapat helyezésétől függetlenül rangadónak számít. A szurkerlétszámra ezen a derbin sem lehetett panasz, az ömlő eső ellenére becsületes atmoszféra fogadta a feleket. A második félidő elején a hispániai fedezet, Coira suvasztott a hosszú sarokba egy oldalszabadrúgást (kísértetiesen hasonlított a gól az idei Honvéd-FTC egyetlen találatára), az igazán nagy szám azonban olasz-német csatárunk, Angelo Vaccaro nevéhez fűződik. Vacc láthatóan nem tudta átérezni a rangadó súlyát, legalábbis olyan természetességgel helyezte a Fradi-cerberus által kibokszolt büntetőt a hálóba egy elegáns ollóval, mint Berki Krisztián a sokadik egyetemista suncit a saját pénzből vett Bentley-jébe. Ennél szebb tizikivitelezést még nem látott a világ!

Szezonértékelés 3. – A gólvonal őrei

Szezonértékelő sorozatunkon belül induló miniszériával folytatjuk az elmúlt bajnokságra visszanéző írásaink sorát, a posztonkénti csapatértékeléssel. Természetesen az első epizód kikről másról is szólhatna mint a kapusainkról. Akikből idén is volt bőven. 3 cerberus fordult meg a gólvonal előtt az első osztályú mérkőzéseken, s a nagycsapat kapuján kopogtató Kunságival is érdemes röviden foglalkoznunk ha a jövőt fürkésszük… Nézzük hát, miből éltünk 2010-11 során, portás téren.

Régi vesszőparipám hogy évek óta hiányolok egy évekig stabil kapust Kispestről, egy ikont, aki , kiindulva csapatunk utolsó 15 éves átlagszerepléséből, hátul tudná hozni (sorozatos!) bravúrjaival azt a biztonságot ami a kiemelkedő szerepléshez kéne. Sajna mióta én nézem a Kispestünket, ilyen kapushérosz volt, nem is egy, nem is ezért a sajnos…hanem azért mert az igazán nagy kalibereket nem tudtuk hosszan itt tartani. Két kivételt ismertem csupán, a 3 és fél idényen át itt védő, ám a vége fele már erősen eladni kívánt Brockhauser, illetve pont az ő utóda, a vészkorszak elejét böcsülettel végigbravúrkodó Vezér Ádám. De meddig volt itt a zseniális Petry? 1 év… az őt az utódok közül egyedül igazán megközelítő Nota Gyula? 1 év, abból fél év védés… Molnár Levi másfél év, hogy az NB1be visszajutva Orazével és Erdélyivel égessük Grosics és Faragó Lajos egykori posztját…áhhh. Van aki pedig egyszerűen méltatlan volt a mezre bármilyen jó kapus is – ugye, Rabó?

 

Megint mások idejöttek, védtek, de nem tudták hozni a más csapatnál nyújtott remek formát. Gulyásra emlékeztek még? Elmaradtak a viharsarki bravúrok, tanítanivaló betlik a Samp ellen, sérülések… mire belendült az idény végére, illetve az 1992-93-as szezon elejére, túl is adtunk rajta. Benne több volt. Mint ahogy több volt Rott Feriben, a hamar kikezdett, pedig a Debrecennél óriásiakat védő Tomicban… és Németh Gáborban.

Németh Gabi. Mikor Rabó helyére hoztuk, azt mondtam, na egy normális igazolás. Remekül védett Pécsett is, de a Vasasnál még inkább. 3 évre jön, ez már döfi…Aztán ez is olyan 3 év lett mint “Adebumié”, Gebróé és még sorolhatnánk. Hanta már leírta őszi évzárójában, hogy a Bohóc egyik legjobb kapusának tartja. Én is sajnáltam és ezt a véleményt osztom hantával. De nem jött ki a lépés neki Kispesten. Dettó Gulyás. A tavalyi idény vége fele lendült bele igazán, majd jött a Vasas elleni idénynyitó, 3 rossz kijövetel és 3:2-es vereség, Morales meg őt tette meg bűnbaknak. Érzésem szerint abban ami azóta történt, mindkét fél hibás. Németh is, a véleményes távozási indokkal (én sok játékos szidását hallom a pálya mellett, nos az ő nevét egyszer se gyalázta se a korzó se a kanyar) és azzal hogy nagyon hamar feladta a harcot. Morales pedig az önfejűséggel. Ha Kemi nem fut vállalható szezont, baj lehetett volna e tékozlásból.

Tehát Kemi. Szimpatik arc, derült ki a vele való interjúkból. Tud értelmesen és értelmeseket beszélni, focistáknál ez, valljuk meg, nem gyakori (ráadásul kedveli a Metallicát – maksziriszpekt). Persze a szurkert nem ez érdekli, lehet tőle kőbunkó a delikvens (pl. Gazza) csak hozza az extrát a pályán. Kemenes becsületes idényt futott, ősszel 14, tavasszal 13 meccsen védve kapunkat. Én még mindig nem tudom 100%-ban hogy hogyan is állok vele. Egy új Tóth Józsi/Udvarácz lesz ő Kispesten, vagy egy új Vezér Ádám? Megvallom, én sokszor az óriási bravúrokat hiányolom tőle. Egy meccsen se csinált óriási hibát (talán az Oláh Gábor utcában, volt benne 2 gólban látványosabban), de egetrengető robinzonádokat se hozott. A védelmet elirányítgatja. Fiatal, még fejlődhet – a bizalommal. Supkánál ez kérdés, mennyire van meg –  ne feledjük, Ivánnal kezdte a tavaszt meglepetésre (az MTK pályán láttam is Szabin hogy nem értette a szitut), aztán engedett a nyilvánvaló szükségleteknek és visszatette hősünket. Ám hogy 3 (sőt Sárdival együtt 4) kapussal a keretben minek egy Kemenes szintű arcot igazolni, hát ez (mármint Sánta érkezése) nem szabi betonpozícióját vetíti előre. Én azt mondom egyelőre: megadnám a bizalmat Kemenesnek. Megvan benne a potenciál a vezérádisodásra, csak mint nagy elődjének, neki is kéne a hosszútávú bizalom. Győrben és Siófokon ráadásul már igazi bravúrokat is tolt amit addig hiányoltam. Hajrá, hajrá.

És ne feledjük osztályozókönyveinket a tavaszról, melyek alapján Kemenes Szabi az értékelhető meccsei alapján az élen végzett; Zelenka úgy előzi meg csupán, hogy több volt az osztályozható találkozója.

Tóth Iván. A kispesti Rampulla, hogy öntömjénezve magamat idézzem. Szeretjük Ivánt. Kupát hozott nekünk védéseivel 2007 tavaszán. UEFA selejtezőbe vitt minket a Nistru szemének kivédésével. Ráadásul a mi kutyánk kölyke – ugyan nem Honvéd nevelés, na de Kistext…! Igazi havannás arc volt ő is. De az idő megy. Ide két beszállását inkább Supka Kemi iránti vékonyabb bizalma és a nosztalgia, sem mint az észérvek indokolták. A kijövetelekkel mindig hadilábon állt, idén már a lassabb reakció is hozott gólokat az MTK-nak, Fradinak. Ha vállalja a 3. számú kapus szerepkörét, még évekig itt tartanám. Ha nem, legyen kapusedző. Klubtörténetünk része lett ő is és maradjon is az, de már ne a vonalon, a kapufák közt.

Végül Kunsági. Aki kopogtat azon az ajtón, kopogtat, aztán meglátjuk beengedtetik-e? Kisnémeth, Tóth Zoltán, Réthy mind fiatal 3. számú kapusaink voltak akik aztán el is tüntek a süllyesztőben, kiváncsian várjuk, Kunival mi lesz. Azt suttogják róla, hogy nagy franc – ki tudja, kapusnál az nem mindig hátrány, sőt. Itt még csak tippelni sem tudok, mi lesz vele – Kemens, Sánta és (maybe) Tóth Iván azért még erős konkurencia.

Egy év, 3+1 kapus, kicsit kaotikus. Jövőre legyen letisztultan 2 masszív cerberusunk, nem bánom ha az akkori évértékelő így rövidebb lesz – viszont bravúrokban gazdagabb!   

Legközelebb jövünk a védelemmel.

További évértékelők is vannak, a fővárosi derbikről, és általában.

Babar fetócellái itt, itt és itt.

Fotók: babar és honvedfc.hu

Siemkowicétől Columbusig. A Robert Warzycha pályaív

Rendhagyó, a labdabiztos bloggal duplikált poszttal jelenkezünk így a nyári szünet elején. Aki rendszeres olvasónk, tudja: blogunkon csak 2-3 játékosról lelkendeztem igazán elvetemültem a Kispest közelmúltjából (elmúlt 20 évéből – leszámítva e tavaszi Zelenka-hőseposzaim). Közülük is kiemelkedik a lengyel légiós, nicknévadóm, Rob Warzycha. Róla szól e poszt, mégpedig BlackLotus, a ‘biztos blog egyik általam igen kultivált stílusú szerzőjének tolmácsolásában, akinek megkeresését a közös poszt kapcsán nagy örömmel fogadtam. Nos a poszt közös, de munka dandárját BL kollega vitte el, jómagam a hazai vonatkozások tekintetében közreműködtem. Jó szórakozást és kitartást kívánok, mert nem egy rövid szösszenet, dehát a polák ágyúról vagy sokat vagy semmit! BlackLotus, tied a pálya! (A poszt a labdabiztos oldalán is megjelenik).

Az utóbbi bő húsz évben volt alkalmunk hozzászokni, hogy a Bohócligában nemcsak a magyar játékosok, hanem a légiósok körében is akkora nagyságrendű a népvándorlás, mint a fiatalabb generációknál a Sziget Fesztivál idején. Többségüknek még az a megdicsőülés sem jut osztályrészül, hogy Malonyai nagymester (a futballszerető társadalom által egy emberként várt) jegyzeteinek valamelyikében kárhoztassa szerződtetésük szükségtelen mivolta miatt az átigazolási papírokat szignáló klubvezetőket, néha azonban a rengeteg bóvli között egy-egy ritka műkincs is előkerül a honi élvonal ékszeres ládikájából. Kicsinyke tárlatunkban már elmerengtünk a tádzsik Sirinbekov bumerángszerűen visszacsapódó, Moszkva-Budapest-Moszkva állomásokkal gazdagított karrierjén, ezúttal pedig egy hurokszerűen csapódó életpályát tekintünk meg, a háttérben néhány mazurka-dallammal színesítve. Robert Warzycha útja lengyel és angol állomáshelyekkel kikövezve vezetett el kicsiny hazánkba, ahol a piros-fekete színek kétfajta szabásmintáját is alkalma nyílt felpróbálni. Végül, itteni teendőinek végeztével Tamási Áron Ábeljéhez hasonlóan a magyarfutball rengetegéből Amerika felé vette az irányt, amellyel egyrészt teljessé tette a már említett hurokszerű alakzatot, másrészt pionírként mutatott utat olyan, a labdarúgást forradalmasító zseniknek, mint Urbányi Pista és Herczegfalvi Zoli, akik a későbbiekben szintén a XIX. kerületet cserélték fel a végtelen lehetőségek hazájára. Posztunk magyar vonatkozású részei a csak.blog-os RW munkásságát dícsérik, akinek ez úton is jár a köszönet.

Robert Warzycha 1963. augusztus 20.-án született a lengyelországi Siemkowicében. Az ország délnyugati részén, Lódz városától 76 kilométernyire fekvő, 1.100 lelkes falucska álmos hétköznapjait az elkövetkező 10-15 évben a helyi állatorvos fia tette mozgalmasabbá, aki itt kezdte kifejleszteni a később precíziós fegyverré váló szabadrúgásainak prototípusait – a kapusok helyett ekkor inkább még a környező házak nyílászáróit és a baromfiudvar békésen kapirgáló népének testi épségét veszélyeztetve. Első klubjaként a Warta Sieradz együttesét említik a krónikák, a Siemkowicéhez viszonylag közel fekvő város harmadosztályú csapatát az 1984/85-ös szezonban erősítette az ez idő tájt éppen a kötelező katonai szolgálatot teljesítő hősünk, vélhetően néhány, a laktanyán kívül tölthető óra reményében. A regrutának is köszönhetően a csapat sikerekben gazdag idénnyel örvendeztette meg a szurkolókat, így nem csoda, hogy 1985 nyarán Robert első osztályú menlevéllel vethette le az angyalbőrt: az igen szép nevű Górnik Walbrzych hívta soraiba. Akinek nem volna rögtön ismerős a név, annak nem kell eret vágnia, a jellegét tekintve a 80-as évek lengyel klubfutballjának Gázszereként jellemezhető együttes 1983-ban jutott fel a polák élvonalba (1946 óta íródó történetében először és mindmáig utoljára), ahol a világbajnoki bronzérmet is nyert csatárral, Wlodzimierz Ciolekkal a frontvonalban hat szép esztendőt töltött, mielőtt az egyetemes lengyel labdarúgásban játszott szerepét bevégeztetve 1989-ben el nem tűnt az alsóbb osztályok mocsarában. Ezt a szomorú eseményt Robert már távolról figyelhette csak, mivel az ifjoncot két éves (31 mérkőzéssel és 5 góllal dúsított) élvonalbeli tapasztalatszerzés után könnyűszerrel ragadta magához a korszak csúcsragadozója, a Górnik Zabrze.

A sziléziai iparvidék ütőerének számító, 180 ezer lelket számláló Zabrze piros-fehér-kék kedvencei a nyolcvanas években második aranykorukat élik, akárcsak az elmúlt években Potemkin Karesz a Feröer-szigeteken. A bányászok becenéven ismert társaság (amelynek kispadján Szusza Ferenc és a világvándor Kalocsay Géza is megfordult) az 1960-as években hat bajnoki címet, 1970-ben pedig KEK-döntőt pakolt a csillékbe, majd a hetvenes évek végének kanosszajárása után a nyolcvanasokban ismét egy sújtólégrobbanás erejével demoralizálja a honi pontvadászatot. Az 1987-ben érkező Warzycha az 1985 és 1989 között kibányászott négy bajnoki címből a két utolsónak lehetett tevékeny részese, továbbá 1988-ban egy lengyel kupadöntő és egy lengyel Szuperkupa-győzelem is előkerül egy félreeső tárnából. A nemzetközi porondon is kijut a jóból, 1987-ben a BEK első fordulójában az Olympiakoszt tanítják móresre (majd esnek ki a Rangers ellenében), egy évvel később pedig (hősünk góljának is köszönhetően) a luxemburgi Jeunesse D’Esch az áldozat (Esch… a foci mellett azért is emlékezets a helyiség mert jó 3 éve kegyetlenül megfáradtam ott a belga sörkülönlegességektől, melyeket a luxemburgiak is kultiválnak – RW.) , de a második körben a Real Madrid már rágós falatnak bizonyul. A Szuperkupa magasba emelésekor talán még nem sokan sejtik, hogy a klub történetének mindmáig utolsó trófeáját szorongatják: a csodacsapat életében a tündöklés korszakát lassan, de biztosan felváltja a bukásé. 1989 tavaszán már „csak” a bronzérem jön össze, az aranyakat Szilézia másik dicső reprezentánsa, a Ruch Chorzów happolja el. A gólkirályt is ők adják, Krysztof Warzycha személyében, akinek alig marad ideje ünnepelni, mielőtt aláírna a Panathinaikoszba és megkezdené 15 éven át tartó ottani uralkodását. Robert nem siet annyira, mint a névrokona, még két esztendőt marad a Górnikban és egy bajnoki ezüstéremmel is gazdagszik. Végül 1991 tavaszán, 4 esztendő, 91 pályára lépés és 10 gól (melyekből minden idényre jutott legalább 2, de legfeljebb 3) elteltével látja elérkezettnek az időt, hogy becsomagolja a hamuban sült pogácsát és Zabrze után új kihívásokat keressen. Meg is találta a neki való feladatot – hol másutt, mint egy újabb ipari centrumban, Liverpoolban.

A pályaívet tovább fürkészve a kilencvenes évek Angliájába csöppenünk, ahol legalább akkora változások vannak kibontakozóban, mint a Furulyás-féle Ferencvárosnál az aktuális befektető-jelölt felbukkanása idején. Az 1992-93-as évadban beindul a Premier League-re dallamosított nevű, új szisztémájú bajnoki sorozat, amelynek első fordulójában 13 idegenlégiós (azaz nem a szigetvilágban született játékos) léphetett pályára. (Arsenal- és Chelsea-drukkerek számára tisztázandó: nem csapatonként, hanem ligaszinten.) Az illusztris névsorban ott feszít Peter Schmeichel, Eric Cantona, Andrej Kancelskis vagy épp Roland Nilsson no meg persze Robert Warzycha. Az Evertonba egy évvel korábban érkező, a szurkolók többsége számára akkor még teljesen ismeretlen lengyel szélső első három mérkőzésén kétszer is az ellenfelek hálójánál pusztít, így nem meglepő, hogy nevével kapcsolatosan a Goodison Park környékének talponállóiban hamarosan már nem a Robert Who? visszakérdezés, hanem a Bob the Pole becenév emlegetése vált rutinszerűvé. Liverpool kék felében ekkortájt minden követ megmozgatnak, hogy a csapat újfent a nyolcvanas évek fényében tündököljék: az edzői szobának titulált boszorkánykonyhában 1990 óta ismét az 1981-1987 között regnáló mesterszakács, Howard Kendall receptjei rotyognak az üstben, de az 1990-1993 közötti második konyhafőnökség során nem sikerül újabb Michelin-csillagokkal gyarapítani a nyolcvanas években két bajnoki címmel, FA-kupával és KEK-győzelemmel is felvértezett dicsőségtablót. Az 1992 tavaszi 12. helyezés után a történelmi PL-idény elején egy pillanatra felcsillan a fény – a második fordulóban a csapat idegenben 3-0 arányban keni el a Manchester United száját, köszönhetően az ihletett formában játszó, gólt és gólpasszt is jegyző Warzychának – de az idény végi 13. hely a maga kíméletlen egyszerűségében mutatja meg, hogy ez csak lidércfény volt. Amit némi déja vu is követ: 1993 ősze is három megnyert fordulóval és listavezető pozícióval köszönt be, a folytatásban azonban megy lefelé a csapat a tabellán, mint Pistike júliusban a balatoni strand csúszdáján, Kendall pedig az év decemberében, a sokadik pofon és a középmezőnyben való kilátástalan lavírozás után az öltözőszekrény kirámolása mellett dönt. Utóda, a Norwichból érkező Mike Walker számára már az a feladat, hogy a zuhanórepülést valahogy befékezve az élvonalban tartsa a hét évvel korábban még a bajnoki trófeát eufórikusan ünneplő klubot. Fáradozásai végül sikerrel járnak: az utolsó fordulóban hazai pályán kell legyőzni az akkor még nem csak a teniszpályáiról ismert Wimbledont, amelyet végül egy 0-2-ről 3-2-re fordítás formájában kiviteleznek a kékek. A három év alatt (az utolsó idényt nagyjából annulláló sérülése ellenére is) a lejátszott meccsek rovatba 72, a gólok közé 6 bummedlit behúzó Warzycha gondolatai ekkor már a jövője körül forognak: az általa rajongásig tisztelt Kendall távozását még meg tudta volna emészteni a lengyel nehézbombázó, de a válogatottból való kikerülése miatt a munkavállalási engedélye is veszélybe került. A nagy hatalmú munkaügyisek negatív döntése után a fellebbezésekkel két hónapig még elhúzódott a jogi huzavona, de hősünk eközben már alig burkoltan tanulmányozni kezdte az ajánlatokat. Kettő is érkezett, az egyik a szaúd-arábiai petrolbajnokságból, a másik a kőolaj helyett inkább kőszénben gazdag Baranya megyéből. A választás nem is lehetett kérdéses, dzsámi Pécsen is van, viszont a kiöregedő európai sztárocskákkal közös sivatagi lébecolás élvezeti értékben nem vehette fel a versenyt azzal a kitüntetéssel, hogy az ember a pelyhedző állú Tökölinek tolhatja a zsugákat, edzés után pedig elfogyaszthat egy pacalpörköltet valamelyik kisvendéglőben a Széchenyi tér környékén. Innentől viszont a pécsi és a kispesti fejezetekre át is adnám a szót RW kollégának.

Hősünket 1994 forró és poszt-mundial hangulatban telő uborkaszezonja hozta Magyarországra. A sztori még ma is hihetetlennek tűnik, hogy az Evertonban szezonokon át alapembernek számító lengyelt, akire az edző szíve szerint a következő szezonban is számított volna, holmi obskúrus FA-szabályzat miatt (csak az játszhatott légiósként az angol élvonalban aki hazája válogatottjának stabil tagja volt) a Mersey-parti csapat kénytelen volt szélnek ereszteni. Még hihetetlenebb, hogy a célállomás hazánk (és nem mondjuk az akkori divat szerinti Belgium/Hollandia/Izrael csoport valamelyike) lett, és hogy ezen belül pedig a PMSC-Fordan, hát az már csak hab a szürreál-tortán.

Itt álljunk is meg egy szóra a Pécs kapcsán. A piros-fekete csapat a ’90-es években ugyanis e szezonra tehetően élte második (és máig utolsó) virágkorát: emlékezhetünk, a ’80-asok-’90-esek fordulóján, a Garami által összerakott, kb. Bodnár kapus-Tomka-Palaczky-Márton-Bérczy-Turi-Lovász gerinccel jellemezhető sikercsapat ekkor már a múlté volt, a fővárosi gárdák (részben a Kispest, de nagyrészt, Garami áttelepülését követően az UTE) lerabolták a tényleges értékeit. Néhány szenvedős átmeneti, Dienessel, Braunnal, Tolocskóval vagy Csabannal jellemezhető szoft-év után aztán 1994 nyarán valami megmozdult és olyan arcokat sikerült a csapathoz csábítani, mint a hazai szinten is elismert Eszenyi, a nemzetközi fociban is jól csengő nevű Niederbacher a sógoroktól, vagy épp Warzycha barátunk (tavasszal meg majd a szépemlékű Fatusi Babatünde, ha őt is szabad itt említenem). Ha hozzájuk idevesszük az akkor már Pécsett lévő ifjú vagy középkorú tehetségeket (Lengyel, a junior Tökszi, Dárdai Pali), vagy a Bohócban már évek óta megbízhatóan teljesítő kvázi őspécsieket (Virág, Azoitei, stb.) hát mindent kapunk csak egy outsider csapatot nem…

…legalábbis mai mércével. Ugyanis abban a szezonban mindez csak a középmezőny elejére volt elég a pécsieknek, hiszen a BL-indulás előtti bajnok Fradi, a Garami által turbózott Újpest, a bajnoki címvédő Vác vagy a ’90-es évek legjobb keretét összekapó ám azt esztelen mód eltékozló (Milinkovic és társai) Kispest-Honvéd azért még nagy falat volt. Vissza azonban Roberthez: a lengyel fiú hamar belopta magát a pécsi szívekbe, és a brutál erős középpálya aktív részeseként az akkor még fineszesebb poszton nyomuló Dárdai mögött egy kicsivel hátrább elhelyezkedve küldözgette védjegyszerű 20 métereseit az ellen kapujára. Tananyag videó a ’90-es Bohócliger fanoknak a következő felvétel: ugyan 0:0-ra végződik a Bozsik-beli rangadó, ám a szezon két, talán legszebb játékra képes csapata (az UTE mellett) helyzetek sokaságával boldogítja a nagyérdeműt.


Az elhangzó neveken pedig csak az nem sírja el magát akinek nem okoz kellemes gyomorbizsergést a korszak nagy NB1es névlegendáinak sora. Warzycha végül 21 meccsen pályára lépve 7 góllal zárt (hozva sokéves átlagát) s saját bevallása szerint egyáltalán nem bánta, hogy a szaudi kontrakt helyett a Pécsi Munkás FC fejlécű szerződésre kanyarította alá szignóját bő egy évvel korábban. Azt, hogy jól érezte magát, bizonyítja, hogy több PMSC-s kollegájára emlékszik, Dárdai pályafutását konkrétan figyelemmel kísérte és abszolút naprakész Palcsiból (a tisztelet kölcsönös: Dárdai szerint RW az utolsó légiósok egyike, aki minőséget hozott hazánkba. Igazat kell adnom neki.).

A jó magyaros és bohócliger-standardeknek megfelelően azonban a pénzmag elfogyott a Mecsekalján 1 év alatt, a nagy tervek dugába dőltek, a csapatot több hullámban szétszedték, főszereplőnk például Eszenyivel karöltve Kispestre távozott. Szükség is volt ott ekkor a rutinos, tapasztalt és irányítani képes játékos(ok)ra, hiszen a kispesti kezdőt úgy kapták szét ezen a nyáron a Komora-féle „itten nem lesz sztárgázsi”  mozgalom eredményeként, mint Tyeksztilcsik Kamisin a Békéscsabát a korabeli UEFA-találkozó visszavágóján. Az Illését, Pisontját vesztő KHFC fiatal karmestere, Bárányos ekkoriban még szendén kereste önmagát és szokta az NB1 légkörét (bár oroszlánkörmeit már mutogatva), így Rob Warzycha a legjobbkor érkezett, hogy nyugalmával és forintos labdáival összefogja és irányítsa a kispesti középső csapatrészt. Debütálására a 2. fordulóban, Csepelen került sor, ahol a Béke téri stadionban kikapó Kispest egyetlen gólját rögvest a lengyel élharcos szerezte. A kispesti ősz ezután elég hektikusra sikerült, az újjáépített csapat ekkoriban állt össze, a kevés biztos és stabil teljesítmény egyike azonban pont Warzycha volt, aki remek passzainak arzenálját még a csepeli mellett + 3 találattal (elszenvedő felek: Zete, Vasas, Vác) fejelte meg. Tavasszal aztán, ahogy a Kispest, úgy Robert is upgrade-elt pályára állt a mára kvázi-legendává váló Piroska-Árgyelán-Warzycha-Bárányos sor vezér-fogaskerekeként: a Török Petivel szárnyaló, megfiatalított Honvéd dicséretesen menetelt az MK döntőig, a bajnokságban pedig élcsapatokat ütött meg (Fradi, MTK) vagy szorított meg (BVSC, UTE) otthon. A Fradi és az MTK ellen lengyel hősünk is betalált, különösen a zöldek ellen heggesztett gólja emlékezetes, de passzjátékát máig könnyes szemmel emlegetik az igazhitű Kispest-szurkolók (ezekről bővebben itt). Utolsó meccsére Békéscsabán került sor, ahol is vereséggel búcsúzott a vörös-fekete színektől, a kupadöntő már az USA-beli Colombusban érte. Mérlege Kispesten is dicséretes: a pécsi évhez hasonlóan 21 mérkőzés, 6 gól – soha rosszabbat.
Lotus, ismét: Mielőtt mi is követnénk Robertet a tengerentúlra, először tegyünk egy kitérőt szülőhazájába és pillantsunk bele a válogatottban felépített renoméjára. Warzycha 6 éves válogatottbeli regnálása alatt 47 mérkőzéssel és 7 góllal boldogította a piros-fehér színek elkötelezett híveit (a számmisztika híveinek kedvéért: a gólok száma megegyezik a kilencvenes évek magyar állócsillaga, Illés Béla válogatott tétmeccsen jegyzett találatainak mennyiségével). Válogatottbeli pályafutása annyiban feltétlenül rímel az Everton-ciklusra, hogy itt is egy leszállóban lévő együttesbe csöppen bele: a Biale Orly (azaz fehér sasok) az 1974-es és 1982-es vb-bronzérmek után a nyolcvanas évek második felétől áttranszplantálódnak a horizont királyából az áldozati bárány szerepkörébe. Már az 1986-os világbajnokságot is némiképp csalódásnak élik meg (a csoportkörből harmadik helyezettként préselődnek tovább, majd az egyenes kieséses szakaszban Brazília egy sima négyessel teszi fel őket a Varsóba induló gépre), ezután pedig hosszú koplalás kezdődik a felnőtt világversenyekre való kijutásokra vonatkozóan, amelynek keserűségét az ifik által elért 1992-es olimpiai ezüstérem is csak tompítani tudja lengyel barátaink szemében. (Legközelebb 2002-ben jutnak majd ki világbajnokságra, az ex-nigériai Emmanuel Olisadebe vezényletével, akinek honosítása egy fokkal jobban sült el, mint nálunk Thomas Sowunmi behívása.)  Robert barátunk is az azték happening után kerül képbe a válogatottnál: 1987 májusában a bő keret tagjaként már a Népstadion rekortánján szemléli az 5-3-ra végződő EB-selejtezőt a Détári-féle one-man show-val, majd pár hónappal később a lengyelországi visszavágót is, amikor felebarátaink ismét háromszor csengetnek a magyar kapunál, ám részünkről ekkor már csak két interpelláció érkezik.  Debütálására végül 1987. november 11.-én kerül sor a festői Limasszolban, Ciprus 1-0 arányú leigázása alkalmával. Lazarek szövetségi kapitány második selejtező sorozatán, 1988/89-ben már négy vb-selejtezőn is pályára vezényli, az igazi kiteljesedés azonban az 1990-93 közötti Strejlau-érában következik el – a pályára lépések számát tekintve. Az 1992-es EB-kvalifikációkon az angolok és az írek ellen csak döntetleneket ér el a csapat, az 1994-es selejtezőkön pedig az ismeretlenségből felfelé rakétázó norvégokkal, valamint a hollandokkal és az angolokkal súlyosbított csoportban gyűjtötték lelkesen a gyufákat lengyel barátaink. Strejlau 1993 szeptemberében lemond, az utolsó három mérkőzést a korábbi pályaedző irányításával játsszák le. A selejtezők zárásaként 1993. november 17.-én Poznanban szednek be egy 3-1 arányú maflást a hollandoktól – mint utóbb kiderült, ez Warzycha utolsó válogatott performansza, a hónap végén kinevezett Henryk Apostel ugyanis a hazánkban is divatos koncepcióváltás eszméjét követi és a továbbiakban nem számít a már 30 éves nehéztüzérre.

Válogatottbéli pályájának Mount Everestje a Brazília elleni barátságos mérkőzés volt, melyre 1993. március 17.-én került sor Ribeirão Pretoban (49.358 néző előtt, mely mindmáig az aréna látogatottsági rekordjának számít). A szambaválogatott ekkor még csak formálódik bő 15 hónappal később esedékes világraszóló sikere előtt, ezen a találkozón pedig főleg az otthon játszókat próbálgatják. Így is a gyepen találunk azonban néhány, egy év múlva az Olümposzra érő spílert, mint a kapus Zetti, a mezőnyben pedig Zinho, Müller, netán az Európában is helyre kis karriert befutó csapatkapitány, Raí személyében. Ők, kiegészülve néhány, helyben szintén jól csengő névvel (mint Evair vagy Palhinha), továbbá a karrierjüket igazából 1994 után kibontakoztató, de ekkor már a válogatottban próbálgatott fiatalokkal (Roberto Carlos és César Sampaio) meggyőző szinten tolják a joga bonitót. A lengyelek ellen sem futnak rossz formát: hiába a vendégek 3. percben bevarrt vezető gólja, Swierczerwski öngóljával, majd Müller bombájával az első félidő végén már a kanárik vezetnek. Mielőtt azonban a második félidőben kiteljesedne a tánciskola (és Hegyi Iván jókedve), Warzycha a félpályáról indul meg a labdával (a videón 0:49-nél), majd a mutatós háromszögelés után visszakapott labdát a hálóba segítve összehozza az egyenlítést és a lengyel-brazil párharcokban ritkának mondható európai pontszerzést.

A válogatottbéli performanszok alól 1993-ban már felmentett Warzycha pályáfutásából hátramaradt időszak a Columbus Crew egyesületére redukálódott. 1996. júniusában firkantja alá a nevét a szerződésre, amely eredetileg négy évre kötötte őt Ohio állam csapatához, amelyet az MLS berkein belül jellemzően a munkásosztály csapataként azonosítottak. A statisztikusok és Török Péter mekkájának számító országban első mérkőzését a Colorado ellen játszotta (1996. június 19.-én) és első gólját is a Colorado hálójában helyezte el (valamivel később, július 7.-én). A végül hét évesre nyúló szerepvállalás során fellépésekből és gólokból is akadt még bőven: előbbiből 145-öt, találatból pedig 19-et számlált karrierje végén a Polish Rifle, vagyis lengyel ágyú néven emlegetett Warzycha, aki 61 gólpasszával a Crew házi örök-aszisztrangsorának éllovasa, és a liga történetében is csak öten vannak, akik felül tudták múlni ezt a mutatót. Robert, aki hat idénye közül az első ötben mindig kétszámjegyű gólpasszt szórt ki a társaknak, két All-Star gálán is villogtathatta képességeit. A csapat eredményei sem adtak okot depressziós rohamokra, a kékgallérosok a futballpályán inkább az elitista irányt képviselték. Már első évükben, 1996-ban bejutottak a rájátszásba, a hét éves Warzycha-éra alatt pedig mindösszesen egyszer kellett már az alapszakasz végén a fürdés-gyúrás programpontokat gyakorolni a mérkőzésre készülődés helyett. A helyi országos kupának számító Lamar Hunt-sorozatban 1998-ban a döntőig menetelnek, 2002-ben pedig (mikor Robert már inkább másodedzőként, mint játékosként segíti a társaságot) meg is nyerik a trófeát. 2001-ben a hőn áhított nemzetközi kupaszereplés is összejön, de a világverő Costa Rica-i Deportivo Saprissa ellen könnyűnek bizonyult a társaság.

Warzycha, akinek nevéhez a gólpasszrekordon kívül az MLS első, alapszakasz-bajnokit eldöntő aranygólja is fűződik (jó huszonötről megeresztett föld-levegő rakétával roppantotta össze a San José ellenállását 2000. március 25.-én) példás hozzáállásáról és klubhűségéről híresült el a nagy víz túlsó oldalán. Mindmáig legendák tárgya Ohioban egy chicagói vendégszereplés, amelyre a rengeteg sérült miatt igen tartalékosan kényszerültek kiállni a kékgallérosok, így a vezetőedző csatasorba állította az akkor már több sérülésen túljutó, a visszavonuláshoz már közel kerülő Warzychát, akinek elsősorban a szabadrúgásaiba helyezte bizodalmát. A találkozó előtt három nappal kihirdetett verdikt után Robert úgy döntött, hogy a legendás rugók kicsit berozsdásodtak már, így ideje az edzés után némi extra szabadrúgás-gyakorlással elütni az időt. Andrulis tréner és a csapat egyik kapusa beleegyeztek a túlórába, nem sejtve, milyen kanosszajárásban lesz részük. Az edző az ötvenedik szabadrúgás után parancsolt rá Robertre, hogy ennyi talán elég lesz mára, a rúgótechnika nem kopott meg, egyébként meg lassan rájuk esteledik. Még nem elég”, hangzott a lengyel tömör válasza és már repült is az újabb ágyúgolyó a jobb sorsra érdemes csapattárs irányába. Bőven túl voltak már a századik kísérleten, a pályagondnok csendben horkolt a villanyvilágítást szabályozó gombok mellett, a kapus pedig két rakéta között fogalmazta magában a túlóra- és a veszélyességi pótlékra vonatkozó követeléseit a vezetőség felé, mikor a csuromvizes Warzycha ránézett az edzőre és jelezte, hogy a maga részéről hajlandó befejezni a gyakorlást. Pár nappal később a chicagói vendégszereplésen a Columbus a negyedik percben szerzett vezetést – egy szabadrúgásgóllal.

A gól szerzőjének bérkartonja azóta is a Crew könyvelésén porosodik, csak a munkaköri leírást kell néha átírni. Az aktív labdarúgást 2002-ben befejező Robert Warzycha három évnyi másodedzőség után, a 2005. évi szezon vége felé Szurgent Lajos nyomdokaiba lépve átmenetileg már előléptetésre került a Columbus vezetőedzőjévé – az oda 2006 elején kinevezett Sigi Schmid távozása után, 2009-től pedig állandó jelleggel kvártélyozhatta be magát a vezetőedzői lakosztályba. Hivatalba lépésének évében a csapat megnyerte az alapszakaszban legtöbb pontot szerző klubnak járó Supporters’ Shield-et, 2010-ben pedig az országos kupasorozatban zarándokolt el a döntőig. A CONCACAF-zóna BL-jében kétszer indultak az elmúlt három évben és mindkétszer sikerrel vették a csoportkört: csak a negyeddöntőben kényszerültek búcsúzni, egyszer a mexikói Toluca, egyszer a helyi rivális Real Salt Lake ellenében. A Warzycha-család Columbus családi házas negyedében él. Robert és Eliza három gyermeke sem gurult túl messze a papa fájától: az idősebbik fiút, Konradot idén szerződtette az MLS egy másik csapata, a Sporting Kansas City, a kisebbik fiú, a súlyos betegségből felgyógyult Bartosz a Marshall Egyetem focicsapatának szemefénye, az idén egyetemi tanulmányait elkezdő leány, Olivia pedig korábban a középiskolai női bajnokság egyik kiemelkedő hátvédjeként szerzett magának hírnevet.

A címkép forrása: sports.yahoo.com

Van okunk sörözni?

Vége az idénynek, lett amilyen lett, így jogosan merül fel a kérdés, ha nyáron szóba kerül egy hűs, árnyas fa alatti kockásterítős asztal mellett, akkor milyen indokkal fogunk újabb kört rendelni a beszélgetés fonalának elvesztése nélkül?

Rövid, ámbár remélhetőleg velős posztunkban ezúttal abban kívánunk segítséget nyújtani kedves szurkertársainknak, hogy az ilyen alkalmakkor a lehető legkönnyebben érveljenek a jóságunkon, búslakodjanak a kihagyott lehetőségeinken, vagy csak legyenek egy pillanatra a társaság középpontja, ha úgy adja kedvük, kiröhögtetve cseppet magukat.

Eltelt egy hét a szezonzáró siófoki meccs óta, lássuk mire emlékszik az amúgy idült elefántmemóriával megáldott blogger a bajnokságból.

Amikor kiröhögtek, pedig igazam lett
Ősszel egy belvárosi műintézmény szakértő és leltárba vett közönségével tekintettük meg a Videoton-Honvédot, ahol (még érkeztemkor, tehát a józanság minden nyűgét magamon hordozva) bemondtam: Danilo duplájával nyerünk. Formában voltunk, ahogy a Videoton is. Előtte hangoltunk, keresztbe-kasul szívattuk egymást a vidista ismerősökkel, de igazából annyira hittünk csak magunkban, mint szombat kora délután egy United-szurker. Bejött, mindenki a vállamat veregette, és az arcomba röhögött.

Moralessel nem futballozott a csapat
Baromság! Színtiszta baromság. Morales, egy német iskolából érkező olasz edző, aki a taktikát helyezte mindenek fölé, és ehhez kereste meg a megfelelő játékosokat. Morales nem volt álszent, bevallotta, az eredményre játszik, mert az ő, és a csapata megítélésében utólag csak ez számít. Az ősz közepi fizetéselmaradásos mizériáig ment is a csapatnak, dobogóközelben voltunk, látszott valami, hogy mit szeretnénk játszani. Elismerem, a látványelemeket úgy nélkülözte, mintha maga Molnár Zoli szabta volna a csapat fazonját, mégis volt karaktere, amit idén igen kevés csapat mondhatott el magáról.

Eltűnt a korábbi remek hangulat a Bozsikból
Erős állítás, és – sajnos – részben fedi is az igazságot. A kanyar létszámában korábban is elmaradt a két nagy pesti riválisétól és néhány vidéki ellenlábasétól, de az a hangulat amit ők teremtettek a mérkőzések alatt, az kiemelte a tábort a tömegből. Fantasztikusak voltak. Az állítás azonban mégiscsak részben igaz, mert a korzón még mindig megtalálható valami a régi szép időkből. A Taxis ugyanúgy mondja a magáét, és bár a Hentest mostanában nem látom, a büfé előtti partszakaszon ugyanúgy repkednek a jobbnál jobb poénok, hétről-hétre visszahívja az embert. Még én is, aki most már évtizedek óta ugyanott koptatom a betont, szóval még én is fel-felröhögök egy-egy jobb darabon. Kevés ilyen közeg van a magyar stadionokban, meg kell becsülni ezt az értékünket.

Ciki manapság honvédosnak lenni
Már akinek. Mi azonban inkább büszkék vagyunk rá, hogy egy százplussz éves klubhoz tartozunk, aki története során csak egy évet töltött a másodvonalban, és azt is tudjuk, hogy milyen körülmények között. Van számonkérhető tulajdonosunk (nem kell vele egyetérteni, de el kell fogadni, életben tartja, működteti a klubot), van reményteljes utánpótlásunk, és van egy olyan csapatunk, amiben benne van az előrelépésre való lehetőség. Igen, a nézőszámunk megcsappant, de legyünk már annyira őszinték, hogy ne a nyolcvanas évek rekordsorozatából induljunk ki, hanem a hagyományos kispesti adatokat vegyük alapul, mert ahhoz képest pont ugyanúgy állunk, mint a többi klub. Nekem tehát nem ciki, sőt, büszkén veszem fel a mezt, ha turistaként valahol járok, nézzék csak meg az emberek, él és élni fog Puskás klubja, és ha megszólítanak, vehemensen mesélni kezdek nekik (kézzel-lábbal), hogy bizony nem csak Puskást kell tudni rólunk, hanem Bozsikot, Détárit, Komorát, Kocsist és – Hajdú Norbit is.

Van okunk sörözni, mert
… jönnek az igazolások, jönnek a fiatalok, látszik, hogy akarunk valamit, és nem feltétlen elégszünk meg a hosszútávú középszerrel. Lassan beérnek az akadémisták, megszerzik a meccsrutint, és okos külső szerződtetésekkel nem csak egy szerethető, hanem talán-talán egy eredményes csapatunk is lesz. Régen, nagyon régen tekintettünk ennyire bizakodóan a jövőbe. Szóval van okunk felemelni a fejünket – és a korsót.

Csak!

Fetócella – a szezon képekben (3. rész)

Héroszok vagyunk. Akit ugyanis eddig nem szállítottak a legközelebbi ambulanciára kóros Bohócliga-hiány alapos gyanújával, az bátran kijelentheti, hogy a nyolchetes nyári pauza első hét napját gond nélkül teljesítette. Ezért a páratlan teljesítményért pedig jutalom jár, ami jelen esetben az év végi képes szezonösszegző-sorozatunk harmadik, egyben befejező része. Ezúttal a fiúk tavaszi szereplését idézzük fel tizenhat fotográfia segedelmével, az első góltól egészen utolsóig. A dugókon kívül pedig láthattok ásító Hercegfalvit, mutogató Supkát és erőlködő Zelenkát is. Ezek pedig – valljuk meg – kuriózumok, de minimum nyalánkságok.

Azonnal góllal kezdünk: az MTK elleni tavasznyitó dzsembori első félidejében Ivan Lovric van jó időben és helyen, így gyönyörűen kipúpozza a kék-fehér hálót. Ezzel vezetünk egy ideig, de hamarosan lecsap a rettegett Testgyakorló-pallos.

Az első tétmeccsén pályára lépő, amúgy rendkívül jó benyomást keltő Kris Bright védelmezi érzékszerveit egyigencsak kreatív védőmunka nyomán. (Feladat: karikázza be a környezetébe nem illő tagmondatot!) Ugrunk néhány meccset: a Vidi elleni hazai kupaviadal alkalmával megszerzi első kispesti gólját a mindig lecsapni igyekvő irányítómester, Lukas Zelenka. A szőkés-vöröses-barnás cseh a tavasz folyamán alapvetően jó benyomást tesz egyes – a cseh sörkultúra iránt élénken érdeklődő – szurkolóinkra. A rosszul kezdett tavasz esetleges következményeitől berezelő Sadjo nagyon igyekezik a Hali elleni hazain: nem zavarja, hogy se labda, se út nincs előtte, de ő mindenképpen a vendégkapu előtt képzeli a következő perceket. Út a siker felé: újabb Lovric-gól a Haladás elleni meccs első félidejében, amivel zsebben a vezetés. A grimaszversenyt nálunk Hidi Partik nyeri a tökéletesen prezentált Sikoly-paródiával.

Pápai pókhálózás – először: a gondos pályamunkásak valahogy sikerül a kapu két elengedetlen részét, a fát és a hálót összeilleszteni. Mintha érezné, hogy Kris Bright húsz percen belül pont azt a ficakot veszi célba, fontos három pontot szerezvén a csapatnak.

Grimaszbajnokság 2: Ezúttal is Hidi a főszereplő, a szenvedő fél pedig Vayer Gábor a Paksból. A mérkőzés végeredménye 1-0 ide. Hercegfalvi Zolit nemigen hatja meg a csapat fantasztikus sikere a későbbi ezüstérmes ellen. Hiába, a pályáról izgalmasabb a futball. Kunságinak viszont egyértelműen jár a légszív a pulcsiviseletért. A legőszintébb pillanat: ha a labdát nem tudja megszerezni a paksi Szabó János szorításában Vólent Roland, legalább odamos egyet a derék bekknek. Mindezt olyan sértett arckifejezéssel teszi, hogy mi kérünk – itt és most – bocsánatot Szabó helyett. Szoborpark a Széktóiban: Supka Attila és Tomiszlav Szivics használja ki a technikai zóna kínálta lehetőségeket. Bár a mutogatás mindkét oldalon hasonlatos, a meccset mégis a KTE nyeri egy Sadjo-öngóllal. Játékmesterünk, Zelenka mindent megtesz a kecsói sikerért. Gólt szerez, a fenti, „aaaouő” hanghatással kísért bedobása pedig élményszámba megy. Hol a fieszta? Bár az ősszel duplázó Danilo ezúttal nem eredményes (viszont rengetegszer szagolja milliméteres távolságról a frissen vágott gyepet), két szabival mégis egyenlítünk a Vidi ellen, három nappal elhalasztandó a fehérváriak Bóhócliga-sikerét. Debi-Taki ütközet az ETO-parkban. A győri vendégszereplés első félideje kiegyenlített, később viszont egy apró potyagól megzavarja az elcsigázott csapatot, és 3-0-s zacsesz a vége. Szétesünk. Az Újpest elleni játszma második percében Zelenka sakk-matt helyzetben rossz megoldást választ, így meg sem álltunk a súlyos, 4-1-es vereségig. Novák Alexisz-becsúszással kezdtük az idény képes összefoglalását, úgy helyes tehát, ha hasonló a befejezés. Kölcsönhátvédünk a siófoki győzelem alkalmával halász el egy labdát az amúgy jó napot kifogó Danilo elől. Az idény utolsó gólját az MFA-s Czár Richárd szerzi. Csak reménykedni tudunk, hogy ez csak a kezdet, és jövőre még komolyabb szerephez jutnak fiatal üdvöskéink.

Korábbi szezonértékelő cikkeink:
Hajrá, Budapest!
Visszapillantótükörben a tavasz
Fetócella – a szezon képekben (1. rész)
Fetócella – a szezon képekben (2. rész)

Fetócella – a szezon képekben (2. rész)

Véresszájú, mindennapi betevőt és szezonvégi nyalánkságokat váró és igénylő olvasóink fellélegezhetnek: megérkezett képes összefoglaló-sorozatunk következő darabja az ősz második fele és a tavaszi felkészülés legjobban elkapott pillanataival. Van itt minden. Láthatjátok Szabó sporttárs nagy dobását, szórványos ollózásokat, a kaposvári incidenst, illetve a Vidi-verést. Fotóorgia és háromrészes sorozatunk második darabja a hajtás után.

„Ki fog itt kezdeni?” – kérdezheti Szabó sporttárs, miután tribüni magaslatokba lendítette csinos húszforintosát. Arra nem emlékszünk, hogyvégül melyik csapat veheti birtokba a kezdőkört az érme landolása után, viszont kommentbe várjuk a tippeket, melyeknek hatására egy unalmas percen talán mi is visszanézzünk az esetet.

Honvéd-Kecskemét: Danilo az idény során először próbálkozik ollózással, azonban eredménytelen marad. A brazil gólzsák (nagy jelző ez, de hát mégis házi gólkirályunkról van szó) később is többször prezentálja e közönségszórakoztató mozdulatát, gólt azonban csak a Tatran elleni felkészülésin ér el, az meg senkit sem érdekel.

Ritka pillanat: Botis keveredik az ellenfél tizenhatosa elé, és küzd meg kecskeméti kollégájával, Mladen Lambuliccsal. Ez az elkeseredett előrejövetel is mutatja, mennyire futunk az eredmény után, végül azonban csak a szépítés jön a 0-2-re.

0-0-s szünet Kaposváron. A somogyországi stadion jellegzetes építészeti adottságainak jóvoltából a pálya széléről egy ablakon keresztül lessük meg a hazaiak Tanár úr prezentálta taktikai megbeszélését. Vihar előtti csend…

„Előre hát mind, aki spíler,/ A gömbbel tűzön-vízen át!” – idézi a megerőszakolt Petőfi-költeményt Abbas, aki akkor is beadja azt a labdát, ha közben kitör a következő világháború. Végül a lelátón ki is tör, a karhatalom a könnygázas szektorkiürítés módszerével oldja meg a problémát.

„Ennyiszer dobtatok be pirót a pályára” – mutatja szurkolónknak egy kaposvári biztonsági őr, aki mellesleg kiköpött Hitman, leszámítva az öltözetét.

Szerepcsere Fehérváron: a szélső Abbas szereli becsúszva a védő Andjicsot sutyerák módon (Copyright ©Sütő). Később azért megkeresi szemmel a labdát is.

Góóól! A szezon talán legemlékezetesebb örömeinek egyike. Danilo nagy meccsén a nyakigláb cselgép (jó tudom, de mégiscsak a házi kanadai táblázat győztese) két dugójának köszönhetően győzünk kettővel.

A fehérváriak annyira zokon veszik idegenbeli tündöklésünket, hogy a nemzetközi egyezményes jel („1”) helyett ezzel a rendkívül furcsa piktogrammal fejezik ki, hogy győzelemre állunk Sóstón, előrevetítve a futballorgiát.

Honvéd-Győr: Hajdú készül elvégezni a megítélt büntetőt (a Fradi-pálya után ismét a jobb alsóba gurít) az egyetlen olyan őszi meccsen, amelyen leadtuk a megszerzett előnyünket.

A kaposvári események utózöngéje: szinte lefényképezhetetlenül hosszú üzenettel tiltakozik a tábor.

A váratlan újpesti Morales-lemondás után gyorsan új megoldást talál a vezetőség: az MFA elnöke, Szalai László a beugró.

Szalaival a kispadon csupán egy pontot szállítunk két meccs alatt, és még Botis ollózása sem talál utat a hálóba, nem úgy, mint a múlt tavaszi MTK-meccsen. Pozitívum viszont, hogy két fiatal középpályásunk, Nagy Gergő és Czár Richárd bemutatkozik az NB I-ben.

Az ősz végén megjelenik a régi-új mester, Supka Attila, aki határozatlan idejű szerződést köt a klubbal, majd készségesen áll a rendelkezésünkre. (Érdemes megfigyelni riporterünk tökéletesre nyírt pajeszét.) A felkészülés ideje alatt újabb fiatal titánok kerülnek a tűz közelébe: Kapacina Valér például több előkészületi mérkőzésen szóhoz jut, sőt gólt is suvaszt.Sok hátulütője van a kispadozásnak, találékony aranylábúink azonban legalább egyet kiküszöböltek, mégpedig profi megoldással: a nap sosem sütött a szemükbe.

Korábbi szezonértékelő cikkeink:
Hajrá, Budapest!
Visszapillantótükörben a tavasz
Fetócella – a szezon képekben (1. rész)

Fetócella – a szezon képekben (1. rész)

Miután hivatalosan is vége a 2010-2011-es Bohócliga-kiírásnak, eljött a felidézés, az összegzés, majd az elraktározás ideje. Túl vagyunk a tavaszi meccseink történetének általános feldolgozásán, és a budapesti szezon kiértékelésén, azonban a legjobb játékosok díjazása, és a különböző statisztikákon való elmélázás még előttünk van. A szerkesztőtársakkal úgy döntöttünk, pihenésképp az idény hangulatát legjobban visszaadó képeket is elétek tárjuk némi kommentárral fűszerezve. Háromrészes sorozatunk első epizódjáért katt a tovább gombra.

Idényünket a román Victoria Branesti elleni edzőmeccsel (3-1) kezdjük, még jócskán strandidőben. A később Siófokra kölcsönadott balhátvédünk, Novák Alexisz szerel tisztán egy ennek ellenére műesni készülő derék vendégcsatárt.

De rég volt: nyári Ligakupa-meccsünk előtt szurkolói ankét a tribünön. Az rögtönítélő blogbíróságunk újoncok közül kétségtelenül Haman Sadjo-é a legkülönlegesebb arcberendezés Modorosan szólva, nem szívesen találkoznánk vele egy sötét sikátorban.

És még aznap érkezik az idény első gólja a Szolnok elleni LK-derbin. Haruna ebből az alkalomból tiszteletét teszi a „100 éves centenárium” reklámtáblánál.

A rendszerint vérszomjas, a nyelvét már itt is öltögető Molnár Zoltán pillanatokon belül porrá zúzza Bajner Bálintot deréktól lefelé. Na jó, nem, de a meccs így is 2-1 oda.

Végre bajnoki: a Vasas ellen már a 9. percben kapitulálunk, de nemsokára érkezik Abbas, és a képen látható körülmények közepette Végh kapus keze mellett a kapuba stukkol, 1-1.

Németh Gábor ezt a fejest lábbal hárítja a rosszul helyezkedő védőink helyett, de három pontrúgásból eredményes tud lenni a Vasas, így megérdemelten nyer ellenünk a nyitófordulóban.

Jön az MTK, ez pedig annyira feldobja Sadjo-t, hogy Tischler Patrikkal bevállal egy gyönyörű páros táncot. Labdát persze nem tud szerezni az eset után, de fotogén volt, és ez a lényeg.

És ha a tánc nem lenne elég, az MTK védői meglepetésre még becsúszni is tudnak ezen a szombat délutánon, így elviszik a három pontot a két pirosat is begyűjtő csapatunktól.

Itt az első sikerélmény: a játékosainkat lelki terrorban tartó Fradi-tábor előtt Hajdú Norbi a jobb alsóba passzolja a tizenegyest, 2-0-ra vezetünk az Üllőin!

Végül 3-1-re sikerül nyerni, a meccs után a pályafutása legjobb kispesti produkcióját nyújtó Cséke Gyurikát búbolják a szurkolók.

A szemfüles fotós pályán kívüli apró öröme.

Bajnokverés! A kilátástalanul játszó DVSC-t Coira góljával ütjük, a képen honfitársa, Rufino Segovia sérelmezi Simac kemény felszabadítását.

„No, I think we were very disciplined” – nyilatkozza az ősszel minden lehetséges fórumon Massimo Morales. A Sport TV munkatársaival sem tesz kivételt a Debrecen elleni derbi után.

Következik az ötödik fordulós szolnoki kirándulás: a képen Pető Zoltán egy sárgáért cserébe szereli Danilót, az kék-fehérek viszont nem tudják elgáncsolni a csapatot, 2-0-ra nyerünk az alföldi szürkületben.

Bojtor László nagy pillanatai Honvéd-mezben: győztes fejesgól, jó játék és 1-0-ás győzelem a paksi stadionban.

Korábbi szezonértékelő cikkeink:
Hajrá, Budapest!
Visszapillantótükörben a tavasz

Szezonértékelés 2.: Visszapillantótükörben a tavasz

A bajnokság véget ért, a nyár kitörőben, játékosaink boldogan dalolhatják a ’80as évekbeli Asterix-képregények rímjeit kölcsönvéve: „Bozsik-stadion a hazám, szabira mentem lazán”. Jobban eleresztett drukkereink is nyári utazásaikat tervezgetik, persze szigorúan az első felkészülési meccsig bezárólag, hisz a következő 1 hónapot is nehéz lesz kibírni a sokat szidott Bohócliga nélkül. És mit tesz eközben a kispestblogger, aki lassan bepállik a légkondiját vesztő irodában, José Camachót megszégyenítő cowboyfoltokat növesztgetve a nyakig gombolt ing neccesebb pontjain? Mit tenne – összefoglal, visszatekint, értékel, summáz. Számot vet, analizál. Nézzük, mire jut e tavasz kapcsán…

Meddő Március

Hol is hagytuk abba a téli felkészülés előtt? Morales ment, Szalai is – pontosabban ő háttérbe húzódott, mondjuk úgy: a másodpilótai ülésbe a kormányrúd mellől – ahova Supka Attila állt. A régi-új edző aztán egy vállalható felkészülést vezényelt le, melynek során vesztettünk egy adag spílert (közülük az igencsak megkedvelt Taki Ákoson kívül igazán Németh és Coira volt veszteség, de ők is inkább névértékben, hisz sem a másutt oly stabil kapus, sem a fél év után alibijátékossá szürkülő spanyol nem váltotta meg ősszel a világot), és hoztunk kb. feleannyit. Közülük Flavio transzfere az utolsó pillanatban besült, így a Lovric-Gege-Bright-Zelenka készletben kellett bízni, + a felnőtt kerethez rendelt Baráth-Moga-Czár-NagyGeri-Vernes-Kapacina kadétcsoportban.

Nos, a fiatalítás mértéke hamar megcsappant: a felsorolt srácok közül az első 3 annak rendje és módja szerint lesérült, szinte a rajt pillanatában. Moga pl. ritka pechesen első NB1-es meccsén, hogy a 35. percben már apja karjaiban sírdogáljon szegény a Hidegkuti oldalvonalánál. Supka is kereste az optimális kezdőt: kísérletezett hátul Tóth Ivánnal, elöl Brighttal, Rouanival, irányítóban Moreirával, jobbhátvédben Horváth Adrival- katasztrofális eredményekkel. Vereség az MTK ellen (a dolog pikantériája: ha annak a meccsnek a végén valaki azt mondja nekem: ma itt láthattuk az egyik kiesőt, hát én hazamegyek és leiszom magam a jóféle závodi barackpálinkámból. Ki hitte volna akkor, hogy az MTK kötheti fel évvégén a „fly away” fejpántot…), majd a hónap leghangulatosabb meccsén otthon a Fagyitól is. Élednek reményeink a Vidi elleni hazai MK-remin, ahol az először kezdő Zelenka is betalál, illetve a Debrecenből, 1:2 után elhozott ponttal, s bizony a szépséges tavaszi estén a Hajdúságból hazafele tartva még némi optimizmust is éreztem a wekerlei éjszakában. Ehelyett a tavasz mélypontjai jöttek: megalázó vereség a csúcsformát futó Vidi ellen az MK visszavágón a Sóstóiban, majd itthoni 0:0 a Szolnok ellen, 11 kihagyott ziccerrel, görcsölve, szenvedve. Szurkolóink már kongatták a vészharangot, (szoftosan én is) és Zalában Supka bekóstolása is megkezdődött az idény leggyengébb pörformanszát követően, Babar kollega pedig bánatában már egy halálos tavasz rémképét festette le

Álomszerű Április

…ehelyett azonban vitális hetek jöttek. A Hali elleni hatpontost 2 Lovrics dugóval és Gege szépségdíjasával húztuk be, Pápán a szúrós szemű kiwi lőtte el összes puskaporát a legjobbkor (bizony nagyot durrant a zélander ágyúcskája, Kukás Lala füle még ma is nagy erőkkel csenghet, valljuk meg), itthon pedig Kis Károly Paksának a tarkóján helyeztünk el egy keményebb tockost (ismét Lovrics a kézbesítő). Kecsón a hétközi derbin nem érdemeltünk vereséget és az idény egyik legjobb meccsét játszottuk a lilákkal, majd jött a Kaposvár, akik ellen a góllövő csukáját a Vidi elleni őszi dupla után végre megtaláló és gólyalábaira szigszalaggal gondosan feloktrojáló Danilo köszönt be. Itt a hónap vendége cím is kiosztásra került blogunk által a még mindig űberszimpatik, emberi, szerény és… nem is folytatom, egyszerűen ARC Tanár úr számára. Aki szerencsére udvarias vendég volt, nálunk hagyta 3 pontot. Ezzel gyakorlatilag meglett a bennmaradás, 5 meccs, 4 győzelem, 1 szoros vereség, ezzel sem számoltunk az 1 hónappal azelőtti nihilben. Jöhetett a május és egy szoftos kis kvázi-gála is várt még ránk, e hetekben a vörös-fekete mez, ha nem is ragyogott, de kicsit kisimult a szívem körül.

Megfáradt Május

Jött a Vidi, bajnokavatásra. A sóstói ultrák és nem annyira ultrák megtöltötték a vendégsarkot, a Fradi elleni után tavasszal másodszor is focihangulat. Aztán 10 perc alatt hervadás- 2 leventegól. Utána meg a szezon egyik legjobb félideje, helyzetek, majd Zeli és Gege is varázsol. 2:2, a második félidőben már nincs változás, a Dottore szolidan posszan a sajtótájon, Supka bejelenti a bennmaradást már matematikailag is. Hol a fieszta? – kérdezzük vidáman.

Mosolyunk aztán lelohad. Előbb a Győr majd az UTE oktat – igaz az utóbbi meccsen legalább annyi, ha nem több helyzetünk van, mint a liláknak de mit ér a helyzet, ha nincs ki belője? Elfáradtunk, na. Rövid a kispad, szűk a keret, a fiatalok még nem válhattak húzóemberré, a tavaszt szinte végigjátszó 13-14 játékos meg ennyit bírt. Bohócliga színvonal ide vagy oda, fölösleges lázadnunk – ebben a keretben sajna ennyi volt a jelen körülmények között. Végül Siófokon a búcsú legalább szép, 3:1 idegenben, több fiatal bemutatkozik, mint a régi szép kora- és közép ’90-es évzárókon, ízlelgetjük az új Kovácsbélák, Gabalák, Czipperek, Bárányosok nevét. Bízunk a jövőben, csöndben, kicsi rezignáltan.


…és a nyár? Nyertes? Nyögvenyelős?

…mert a bizakodás marad nekünk. Hemingway megint megtette  szokásos évvégi kinyilatkoztatását – de ilyet már sokat olvastunk.  Supka tettre késznek tűnik, vannak elképzelései – úgy fest az Öreget is meggyőzte, hogy most a magyar piacról is szemezgessünk. Visszatekintve a tavaszra, az látszik: kellett idő a jelen keretnek de összeálltunk viszont ez az idő már nem áll rendelkezésre a következő szezonban! Ősszel 18, tavasszal 12 meccs jön –jelen állás szerint, hisz az MLSZ nálunk úgy variál a szabályokkal, mint Ottmar Hitzfeld az 1996-97-es Borussia kezdőjével az idény során – egyszerűen nem lesz mód a tavaszra hagyni a döntést, télen szokásos keretleváltással, most nyáron kell jól igazolnunk.

A jelen keret nem rossz alap. Igen, jól halljátok. Félretéve most minden zsigeri kesergést. Nem rossz. Persze nem is jó, de alapnak elég. A fiatalok szépen, lassan fejlődnek, de hogy ez a trend folytatódjon, ahhoz folyamatosan kell terhelni és játszatni őket. Supka 5-6 új arcot akar – ami nem rossz de ne essünk megint át a ló túlsó oldalára, hogy csak a már befutott arcokat nyomatjuk. Kell a fiataloknak is a rutinszerzés. A tavaszi pozitív meglepetéseket (Lovrics, Zelenka) meg KELL tartani, Ivancsics is megérdemel egy esélyt, a többit pedig meglátjuk. Csak okosan. Délczeg nem rossz start a tanszferidőszakban – de remélem nem ő lesz a csúcsigazolás.  Morétól megszabadultunk, mert bár lassan kezdett nem irritáló játékot nyújtani, azért ne ő legyen a mérce Kispesten. Sadjo babát sajnálom hogy nem hozta ex DVTK-s és újpesti formáját, ha tényleg inkább a “thanx Barca” jellegű facebook-kontenteken jár az esze a very disciplined teljesítmény helyett (hogy Morales szellemét idézzük…) akkor érte sem sírok. Kíváncsian várjuk a további fejleményeket.

A következő hetekben elemzünk, értékelünk tovább, posztonként szedve ízekre a csapatot, értekezünk az új igazolásokról – ha lesz miről-kiről, és folytatjuk Az én Kispest-Honvéd sztorim sorozatunkat is, Glázerrel, kieséssel, Gálhidivel, Dolcettivel. Ha már agyfaszt hoz a kánikula, tartsatok velünk!

Korábbi szezonértékelő cikkeink:

Címkép:vezess.hu.