Esély, amellyel élni kell: Kispest-Vasas beharang

A bajnokság harmadik fordulójában a Vasas csapatát fogadjuk az idei megcsappant számű fővárosi tradicionál-rangadók egyikén. A Vasast, amely elleni meccsen a jelen erőviszonyok és bajnoki szituáció mellett bizony esélyesek vagyunk. Fura kimondani ezt, ízlelgetni kell a mondatot: bizony a 2007-es (sajna úgy fest kivételes) ősz óta nem jellemző ránk az esélyesség terhe, főleg a Bozsikban. Most igen, és ezzel jó lenne élni is. Esélylesés a hajtás után.

Igen, esélyesként, erre több okot is láthatunk, még én is, aki pedig nem az optimista Honvédosok táborát gyarapítom. Nézzük sorjába a (remélhetőleg nem) kincstári pozitivizmus pilléreit:

– Ellenfelünk 2 vereséggel indított a szezonban, s míg a debreceni zakót még lehet magyarázni (arányát kevésbé), addig az újonc Pécs elleni otthoni szopola már inkább ciki kategória. A Vasas deklaráltan az erős középcsapati létet tűzte ki idénycélul, dettó mint mi. Ehhez több kell. No mi se szárnyaltunk a Győr elleni vereség nagy részében, de az ottani első 30 perc és a szombathelyi teljesítmény azért összességében jobb formát mutat nálunk, vagy legalábbis azt jelzi: mi legalább már megmutattuk hogy tud bennünk kraft is lenni (“…ejj de szép magyarosan fogalmaztál fiam…”– érkezik a koki Grétsy tanár úr felől). Ez a piros-kékeknél egyelőre hiánycikk.

– Igazolások terén ha csak az érkezettek listáit nézzük, elsőre a Vasasé lehet a meggyőzőbb. Bárányos és a kis kamikaze itthon kurrens áruk, a múlt héten beeső FarkasBalázs – Simek – Dajics tengely meg anno a Vidiben szépen muzsikált. Azonban mielőtt irigykednénk, nézzük meg azt is: mi idén strictül posztra igazoltunk, a Vasas hozott egy csapatnyi új arcot, ám hogy ezek mikor érnek csapattá, az nagy kérdés. Hogy nem rögtön szombaton, az tuti. Hacsak nem kezdjük el voluntarista csapatfelzárkóztató akcióinkat, mint pl. 2001 őszén, az akkor hihetetlenül topa, még szinte nyeretlen Vasas ellen, itthon… ugye emlékszünk…

– Lélektan. Szombathelyi vendéggyőzelem nálunk, két vereség a Fáy utcaiak tarsolyában. A nagyobb eredménykényszer ezúttal mindenhol van, csak nem Kispesten. Idegeskedni itt a Vasasnak kell. Ott türelmetlenek a szurkerek, ott ideg a Komjáti Malac a padon, a Híd-emberek a vezérkarban. Mondjuk szurkolói törelmetlenkedésért nálunk sem kell sosem a szomszédba menni, de talán ha most csapat s drukker egymásra talál, továbbra is állítom: inkább a Vasasnál lehet a zabszem abban a bizonyos nyílásban.

Ha nálunk lehet valami gond, az a szokásos Kispest-faktor, azaz az esélyesként elbukott meccsek átka, vagy a Supka által beharangozott játékoslélektani zűrök spílereink egyikénél-másikénál akik nehezen dolgozzák fel (?) a versenyszitut. Nos reméljük, ez az áldatlan és, valljuk meg, profi játékosoknál erősen véleményes kifogás hamar feledésbe merül, és holnap már a régi Gegét és Hajdút láthatjuk a pályán, ha lehetőséget kapnak. Meg én egy-két Zelenka-passzra is várok de ezt már úgyis mindenki kivülről fújja.

Pikantéria is lesz: nálunk Németh Norbi játszik exei ellen, igaz ex-exei színeiben, szóval duplán izgis a palacsinta tölteléke. Bárányosról pedig akkor már ne is beszéljünk: a Dallas-szereplők filmbeli életét megszégyenítő pályafordulatokban gazdag bohócliger karriert felmutató Bari esetében már nem is palacsintáról, de somlói galuskával töltött fagylaltkehelyről beszélhetünk e téren.

A lényeg: szombat, 17.30, Bozsik: jön a Vasas. Nagyon rég nyertünk már ellenük, itthon. Legutóbb 2005 tavaszán, az előtt 2003 őszén. Rég volt. Kell valami új pozitív élmény!

Az utolsó taps, amit senki sem hallhatott

Esik.
Esőben indulok otthonról.
Pont az a fajta idő van odakint, amit pokrócba burkolózva, legfeljebb az ablakon át szoktunk nézni, miközben régmúlt dolgokról beszélgetünk.

Szomorú a kötelesség. A régmúlt hirtelen megelevenedik, a pokrócot sötét ruhára cseréljük, hogy nekivágjunk az esőnek, mert búcsúzni megyünk, egy olyan búcsúra, amiből csak egy van. A végsőre.

Bicskei Bertalant, az embert, a családapát, az edzőt, a barátot kísérjük utolsó útjára. Az embert, aki nem tudott egyszerűen közömbös lenni senki számára, mert mindenki szerette, tisztelte. Az embert, akinek a megjelenése, a léte sohasem ment eseményszámba, az embert, akiről megszoktuk, hogy van, hogy velünk van.

Nagyon fog hiányozni.

~o~

Itt ülök egy gép előtt, nézem a monitort, kezem a klaviatúrán, agyamban mondatok cikáznak: hogyan köszönjek el tőled, Bercibá? Kisiskolás voltam, amikor bajnokot csináltál mindannyiunk közös szerelméből, a Honvédból. Emlékszem, emlékeztetnek rá, milyen boldogan rohangáltam a korzó előtt, ünnepeltem azt, amit talán még fel sem foghattam. Eszembe jut Bécs, amikor másodszor vetted át a magyar válogatottat, és egy felejthetetlen mérkőzéssel egycsapásra emberek tízezreit állítottad újra a futballunk mellé. És eszembe jut még annyi minden, pedig én nem is láthattalak védeni, nem szurkolhattam a moszkvai csapatodnak, nem voltam soha játékosod, és talán Pistabá, a Fabulon edzője sem a te módszereid mentén szoktatott minket a játék feltétlen szeretetére.

És most mégis, itt ülök egy gép előtt, nézem a monitort, kezem még mindig a klaviatúrán, és úgy érzem, el kell köszönnöm Tőled. A magam, a blog szerzőinek és olvasóinak nevében.

Nem tagadom, meg-megállok, könnyeimmel küzdök. Nem szabad, Te sem szeretnéd. Inkább egy képpel búcsúznék, egy képzeletbeli képpel, úgy, ahogy azt a pályán illik.

Lehunyom a szemem, és látlak. Ott állsz a Bozsik-stadion kezdőkörében, kissé csapzottan, látszik rajtad a teljesítmény. Mi körülötted a lelátón, és ahogy felnézel ránk, felemelkedünk a székünkről, pillanatnyi csönd, majd valaki elkezd tapsolni. Majd még valaki, és még valaki, később egész szektorok, hogy végül a teljes stadion ott álljon, és percekig ütemesen. Közben Te lassú léptekkel elindulsz lefelé a felezővonal mentén, karodat felemelve integetsz felénk, mígnem eltűnsz valahol a játékoskijáró falai mögött. A stadionnyi ember még mindig ott áll és tapsol, de Te mindezt már csak bent hallod, bent az öltözőben.

Köszönünk mindent, Bercibá!

A lábunk előtt hever Budapest – Haladás-Kispest „beszámoló” és „osztályzókönyv”

Kivételesen nagy horderejű sikert arattunk a dalos szurkolótáboráról, valamint őszinte az rockzenét kultiváló, copfos műsorközlőjéről híres szombathelyi stadionban. Nemcsak a néhány ezer fős kispesti törzsközönség aludhatott nyugodtan a szombat esti másfél órás netes élőközvetítés-frissítgetés után. Ferencvárosi testvéreink a levegőbe öklöztek, újpesti cimboráink képzeletben meglapogatták a hátunkat, angyalföldi barátaink elmorzsoltak egy csendes imát. 1 721 556 fővárosi lakos könnyebbült meg egy lágy szusszanással, ugyanis megszületett Budapest első bajnoki győzelme az OTP Bank Liga 2011-2012-es kiírásában, mégpedig miáltalunk.

Itt azonban le is zárhatjuk az örömteli hírek sorát, a valóságban a blog történetének egyik fekete hetét éljük: első alkalommal fordult elő, hogy egyik szerzőnk sem tudott ellátogatni a szeretett csapat aktuális bajnokijára, majd onnan hazaérkezvén megosztani gondolatait a kilencvenpercnyi diadalmenetről. Szégyen, tudjuk.

Pedig vétek volt kihagyni ezt a győztes meccset, hiszen rengeteg pozitív momentumra lettünk figyelmesek a különböző tudósításokat böngészve. Danilo felépülésével megtaláltatott a lehető leghidegvérűbb tizenegyeslövőnk, Novák személyében fiatal, szimpi gólszerzőt avattunk, valamint Lovric is jelezte, nemcsak tavasszal ácsingózott a legjobban fejelő hátvéd elismerésre. Rajtuk kívül Kemenes fantasztikus teljesítménye emelhető ki, egyre inkább igazat adunk azoknak, akik szerint, kapusunk eddigi legjobb idénye lehet a 2011-2012-es.

Ami a taktikai finomságokat illeti, érezhetően a szélsőkre fog épülni idei játékunk, Tchami és Abass gyorsasága aranyat érhet. Érdekes viszont, hogy Zelenka, Ivancsics és Hajdú nélkül értünk el sikert (előbbi kettő az utazó keretben sem szerepelt), az ő kezdőből való kihagyásuk néhány hónapja még elképzelhetetlen volt.

Osztályzókönyv:

Osztályzataink megállapításánál az nb1.hu, a haladásfc.nyugat.hu és a Nemzeti Sport értékelését vettük figyelembe. Átlagoltunk, majd kerekítettünk.

Kemenes: 7

Lovric: 6,5
Debreceni: 6
Botis: 5,5
Novák: 6,5

Abass: 6
Akassou: 5,5
Németh N.: 5 (Horváth A.: 5,5-2=3,5)
Tschami: 6

Danilo: 7,5 (Hidi: 0)
Délczeg: 4,5 (Sekulic: 5)

Ivánbá hétfői cikkére várva… – Haladás-Kispest beharangozó

A magyar sportújságírásban kissé jobban elmélyedők számára alaptétel, hogy a Népszabi sportrovatának megkerülhetetlen hatású zsurnalisztája, a tulajunk által átlag egyhavonta csípőből rommá-sírásózott Hegyi Iván maestro nagy barátja a cikkcímekben geg címén elkövetett pofonfa-rázásnak. A hazai gárdák közül így nem meglepően HI nagy kedvence a szombathelyi Haladás, amelynek neve félszezononként minimum egyszer ott figyel a legendás hétfő lapszámok sportoldalán. A “Szombathely: nincs Haladás“, “Ez ám a Haladás“, “Ez már Haladás“, “Biztos szombathelyi Haladás” és hasonló mutációk olyan tuti szereplői a hétvégi fordulóösszefoglaló-címeknek, mint a célfoci kifejezés Prukner meccsvégi nyilatkozataiban, a Benfica-szerződés emlegetése egy Verebes életút-intiben,  vagy egy egészséges Dottore-besértődés, ha aktuális csapatának ellenfele nem feltartott kézzel megy ki a Mezey bébik ellen. Esetünkben most abban reménykedhetünk: a fent felsoroltak közül az első címverziót tölti majd be Iván bá a szövegszerkesztőbe vasárnap este, annak folyományaként: a Szombathely a második forduló után is pont nélkül marad. Szeretjük amúgy a Halit, de mivel most az ellenfelüket Kispestnek hívják, tán ők is megértik e rosszkívánságunk mibenlétét… esélylatolgatás a hajtás után. 

Szombathelyre látogatunk tehát holnap este, és valljuk meg őszintén, az elmúlt évek (évtized?) alapján mindez nem sok jót ígér. Ugyan a Hali sose volt igaz mumusunk, mint mondjuk a Siófok és a ‘csaba a boldog korakilencvenesekben, vagy az UTE manapság, de azért olyan húdesok siker sem termett számunkra a Rohonci úton. Az utóbbi években pláne nem.

Érdekes, hogy 4-5 éve rendre elkerültük egymást: a Hali sokat volt lenn a másodosztály abisszikus mélységeiben, és pont akkor jutott vissza egy rövid időre, mikor mi szálltunk alá. Aztán amikor végre mindketten fenn voltunk, praktikusan 2008 ősztől, hát azóta 3 szombathelyi meccsből 1-et kínlódva elvesztettünk (Vólent debüt ellenére, Kenő-góllal, és az alkoholmentes Borsodi is tré volt a büfében) 2009 tavaszán, majd Sisa és Morales is lehoztak 1-1 döntetlent. Győzelem? Se közel, se távol.

Most sem lesz könnyű dolgunk. Bíztató 23 perces rajtunkat borzalmas, enervált, nyomott második félidő követte a Győr elleni debütön, ami nem sok jót ígér. Az se, hogy a Hali pedig bukott Pécsett. Nyilván hazai közönség előtt nem akarnak újabb vereséget, a Hali tábor pedig tud biztatni, hangulatot csinálni, hogy menjen a zöld-fehér szekér. Meg hogy nézne már ki, ha 1 héten belül két vörös-fekete alakulat is leverné a szombathelyi társulatot – kérdezgethetik maguktól Balassa Péter és Vidóczi József mai utódai. Szerintünk nyilván jól, ők valszeg nem akarnak piros-fekete rémálmokat.

Supka mester remémnyeink szerint rendet tett a fejekben, a számára negatív meglepetést okozó játékosok állítólag versenyhelyzet miatt boruló belső békéjét. Koncentrált játékkal, elhivatott hozzáállással lehet ugyanis keresnivalónk a nyugati végen: továbbra is vallom hogy erősödött a keretünk, a Halié viszont legalábbis stagnál, a véleményes piros miatt ráadásul vezéregyéniségüket, Halmosit is vesztő csapat eredménykényszer alatt játszik majd. Persze mi is, de a vendégnek valahol mindig kisebb a felelőssége, ebben bízhatunk. Supi helyében kissé szorosabbra fűzném a védelmet, és lehet erre a meccsre most legalább kezdésként visszanyúlnék a kétszűrős megoldáshoz, hogy majd a második félidőben álljunk át támadóbbra – ha addig kihúztuk a rajtnál várhatóan erős szombathelyi rohamokat. Zeli jöhetne pl. a második félidőre, s így kezdésnek lehetne egy ilyen gondolatkísérlet:

 

Nos, hogy ez lesz-e vagy sem, meglátjuk, a lényeg hogy játsszunk jól és szerezzünk ponto(ka)t. Jó alapozás nem ártana a Vasas elleni jövő heti kötelező győzelemig. 

…és akkor bízzunk benne, hogy a gegmester sportújságíró még a “Kispest – kis győzelem” alcímet is felheggeszti a hétfői fordulóösszefoglaló fejlécéhez… 

Címerek: magyarfutball.hu

Stadionkép:static.panoramio.com

Érettségi tétel lett vadonatúj indulónk!

Igen, jól látjátok, az új idényben új indulót avatunk, bár ezt a klub valamiért egyáltalán nem veri nagydobra. A tavalyi világbajnokság idején hódított Wavin Flag című slágeren alapuló nótát először a Katowice elleni meccs előtt mintegy fél órával hallhatta a tribünön pirosra sülő harminc drukker, majd az ETO elleni derbi előtt is felcsendült, de igazán akkor sem okozott nagy hype-ot. Most viszont elkerülhetetlen e fantasztikus szám meghallgatása, amely néhány magas beosztású tanerőnek olyannyira megtetszett, hogy – az eddigi indulóval együtt – érettségi-feladattá nemesítette azt. A hajtás után a 2050-es írásbeli irodalom-érettségi szövegalkotási komponensének egyik feladatát és annak mintamegoldását láthatjátok, majd meg is hallgathatjátok az igen míves dalt.

Magyar nyelvi és irodalom – emelt szint – 2050

Összehasonlító elemzés: A szurkoló motívumának középpontba állításával hasonlítsa össze Anonymus alábbi két költeményét! Elemzésében térjen ki az ultra-toposz megjelenítésének képi-stilisztikai megoldásaira is!

Honvéd induló (Bp. Honvéd, 2007) by veghhanta

Győz a csapatom! (Bp. Honvéd, 2011) by veghhanta

Anonymus: Hajrá Honvéd!

A Honvéd napja eljött már,
Csak a Kispest, Kispest, ő a sztár!
A nagy győzelem már csak ránk vár,
Hajrá Honvéd fellegvár!

Jön hozzánk az ellenfél,
Csak a győzelem lehet a cél!
Oroszlánbarlang van itt felénk,
Hajrá Honvéd, te vagy a miénk!

Nyerni kell, mert ez a cél,
Csapatunk kemény, mint az acél!
Szurkolóink szíve értünk ég,
Hajrá Honvéd, hajrá még!

Nincs megállás, győzni kell,
Nem jó most a döntetlen,
Hogy a három pont megszülessen,
Hogy a Honvéd bajnok legyen!

Hajrá Honvéd, Hajrá Honvéd…!

(Mexikóváros-Budapest repülőút, 2007)

Anonymus: Győz a csapatom!

Óóóoo, oooooóóóoo, Óóóoo, oooooóóóoo.

Hív egy álom, s benne játszom,
Tűz ég bennem minden meccsen,
Itt egy társam, itt mellettem,
Vörösben lépdel, és feketében.

Állok éppen harcra készen,
Oroszlánszív éltet engem,
Minden ember velünk érez,
Lobog a zászló magasan fent.

Szól, szól már a dob,
Hallják mindenhol a világon,
Szóljon hangosabban már a dob,
Hisz én a csapatomat imádom!

A Honvédban élek, vörös a vérem,
lelkem a pályán kiteszem érte.
Győz a csapatom!
Győz a csapatom!
Győz a csapatom!
Győz a csapatom!

(Budapest, 2011)

Az induló ereje – összehasonlító verselemzés

Egy egyszerűen csak Anonymus névvel illetett (minden valószínűség szerint) amerikai-magyar költő talán két legnagyobb horderejű költeményét összevetni igazán megtisztelő, az emelt szintű érettségi súlyának tökéletesen megfelelő feladat.

A két mű közül a „Hajrá Honvéd!” című keletkezett korábban (egészen pontosan 2007 első hónapjaiban, az új Bozsik Stadion felavatását megelőzően). A fellelhető információk szerint egy Yucatán-félszigeti birtokról épp Budapestre utazó költő valahol az Atlanti-óceán fölött haladva egy csokis párna és egy juharszirupos-tarjás szendvics elfogyasztása után szerkesztette a szöveget a harmincas évek Amerikájában méltán népszerű „Happy Days are Here Again!” című könnyűzenei kedvenc dallamához.

Az első strófában Anonymus az in medias res (magyarra fordítva: „a dolgok közepébe vágva”) eszközével él, vagyis terjedelmesebb bevezetést nem alkalmaz. Egyedül az első sor („A Honvéd napja eljött már”) tekinthető prológusnak, a magyar irodalomtörténet egyik legrövidebb ilyen darabjának. A versbeszélő igen nagy magabiztossággal áll a műben megjelenített labdarúgó-mérkőzés elébe, amely a második nagy gazdasági világválság (2008-2014) előtti nyugati szuperoptimizmus behatása lehet. Ezt csak fokozza olyan fajsúlyos, a csapat korabeli szereplését böngészve rendkívül túlzó kijelentésekkel, miszerint a Kispest a „sztár”, illetve a „győzelem már csak ránk vár”. A refrént („Hajrá Honvéd!”) is tartalmazó negyedik verssorban viszont a „fellegvár” kifejezéshez nyúl, amelyet a harmadik évezred első évtizedben a szakma jeles képviselői (pl.: Zombori Sándor, Mészöly Kálmán) szinte csak vidéki, kieséstől vagy megszűnéstől veszélyeztetett klubokra aggattak. Ez a momentum is mutatja, hogy a művész a versszak végre már tisztában van a Kispest valós erősségével, azonban kíméletlen harcot indítva megpróbálja munkásságával felvirágoztatni szeretett gárdáját, valamint fityiszt mutatni az akkoriban uralkodó I. (Pénzes) Pista MLSZ-elnöknek.

A második versszak során valamelyest csökken a tempó, ez a rész az alapvető körülmények és a közelmúlt megismerését szolgálja. Az első sor („Jön hozzánk az ellenfél”) nyitva hagy néhány, a korban valós gondot jelentő kulcskérdést. Vajon elég a vendégcsapat érkezése egy bajnoki megrendezéséhez? Biztos nem szól közbe az MLSZ-Sport TV-tandem? Netalántán csúszhat a csörte egy hétközi BL-selejtező miatt? Nem kapunk választ. Később a győzelemre, mint célkitűzésre hívja fel a nép figyelmét („Csak a győzelem lehet a cél!”), amely élő tanúbizonysága annak, hogy a védekezésre épülő, végtelenül fegyelmezett (diszciplind), de rendkívül unalmas „catenaccio”futballideológia egyes irányzatait csak Massimo Morales 2009-es szerződtetése, vagyis a 2007-es aranykor után tette magáévá. A felújított Bozsik Stadion egyik legfőbb kellékére, corLEOne-ra, a 180 centiméter magas oroszlánra is gondol („Oroszlánbarlang van itt felénk”), akivel kapcsolatban máig fennmaradt az a mendemonda, miszerint bizonyos időjárási körülmények között nagyobbra tudta nyitni a száját, mint Pintér Attila.

A harmadik szakasz elején ismét a győzelemre fókuszál, de bekeményít. Most már nemcsak „lehet” nyerni, hanem „nyerni kell” Ezzel egy kis nyomást is pakol az öltözőben az indulót rendszerint teljes hangerővel bömböltető, arra pogózó játékosokra. A következő sor teszi igazán kivételessé a művet, az acélra való utalás („Csapatunk kemény, mint az acél!”) valójában az egykori tulajdonos, Pierro Pini dunaújvárosi kalandjáról való bújtatott véleménynyilvánítás, egyben a régi idők, a múlt elleni küzdelmet szimbolizálja. Itt jönnek a képbe a drukkerek, akik a keletkezés előtt néhány évvel maguk akadályozták meg klub telephelyváltását. Anonymus a tulajdonos-ultra polgárháború (2007-2012) kezdete előtt a „Szurkolóink szíve értünk ég” verssorral kedveskedett nekik. A „Hajrá Honvéd, hajrá még!” fordulat jelenti a költemény tetőpontját, hiszen ekkor a vezérszurkoló helyébe képzeli magát (vagyis helyzetdali elemet alkalmaz), aki egy fokozattal magasabb szintű buzdításra utasítja a nagyérdeműt. (Ez egyébként a kor divatja szerint így hangzott: „Mindenki bassza fel a kezeit, ti, ott a hátsó sorokban is. Oké, hosszú taps, egy, kettő, három…”)

A csúcspont után a záró rész valamivel racionálisabb gondolkodásra ösztönöz. A „győzni kell” cél újabb megerősítését már természetesnek veszi az olvasó, a második sor azonban pontosít: nem jó az iksz sem. Ezzel ismét nyomást gyakorol a játékosokra, ami a huszadik század inkább rajongó, buzdító indulói után meglehetősen szokatlan, kissé embertelen szemléletet mutat. Előbújik a Anonymusban lakozó matematikus is („Hogy a három pont megszülessen, Hogy a Honvéd bajnok legyen!”). Megjelenhet lelki szemeink előtt a kép, amint egy, az nb1.hu oldalhasábjáról kinyomtatott tabella segítségével az eredmények legmegfelelőbb alakulását böngészve megállapítja, hogy a három pötty megszerzése esetén még marad esély a végső elsőségre.

Magvas gondolatait könnyedebb „hajráhonvédozással” zárja, a felgyülemlett gőzt kiengedi a nagy próbatételt jelentő meccs előtt.

A Győz a csapatom! keletkezéstörténetét sajnos egyetlen korabeli krónikás sem jegyezte le, azonban biztosra vehető, hogy a 2010-es dél-afrikai világbajnokság egy jelképes zenéjére illesztett költemény 2011 nyarán született, hiszen bemutatója egy edzőmérkőzésre, a Honvéd-Katowice derbire esett. Erre azonban senki nem figyelt, így a szurkolók valójában csak néhány héttel később, egy blogbejegyzés útján ismerhették meg a dalt.

Azt a dalt, amely azonnal egy feszültség-levezető ó-sorral indít, majd – a „Hajrá Honvéd!”-ban tapasztaltak után viszonylag váratlanul – egy álomnak titulálja a Kispestben való játékot („Hív egy álom, s benne játszom”). Megerősíti azt a vélekedést, miszerint az akkoriban kétszer is kupát nyerő, a mezőnyből morálisan is kiemelkedő Honvédban tényleg kiváltság volt labdarúgni. Egyben arra is fény derül, hogy ezúttal a játékos szemszögéből fogjuk követni a mérkőzések körüli felhajtás alakulását (vagyis ez esetben szerepdalról beszélünk), ami egyrészt meglepő az előző vershez képest, másrészt a magyar futball indulótörténetében páratlan. A második sor („Tűz ég bennem minden meccsen”), a régi idők naivitásával ábrázolja az átlagos, klubjáért meghalni képes Kispest-futballistát, elfelejtkezve a kort jellemző óriási játékosmozgásról, amely a sokadik generációs profi-időszak sajátossága. A következő sorok a futball csapatsportág-jellegét emelik ki, hiszen megjelenik a klubszíneket viselő társ, aki menetel, amivel bajtársi gellert is kap a strófa. Ez utóbbi tökéletesen érthető, hiszen az egyesület dicsőséges honvédelmi múltjára máig kitörő örömmel emlékszik vissza minden szimpatizáns.

Ez a tendencia a második versszakban is folytatódik, később a klub címerállata, az oroszlán kap főszerepet („Oroszlánszív éltet engem”), amelyet már a 2007-es művet böngészve is tapasztalhattunk. Az „oroszlánbarlang” és az „oroszlánszív” kifejezések erőt sugároznak, amitől mindkét induló egy csapásra karcossá, katonássá, honvédossá válik. A harmadik sor („Minden ember velünk érez”) egy figyelemreméltó képességet jelenít meg, a vendégszurkolók teljes kizárását. Sugalmazza, hogy az érett futballista egyszerűen nem vesz tudomást a stadionon belül található, őt visszahúzó erőkről. Az esetleges ökölcsapásra nem válaszol visszakézből, a huhogást ignorálja, sőt a repülő görögtüzek alá áll, ezzel is bizonyítva a világbéke iránti elkötelezettségét.

A következő sortól a magyar irodalomban egyedülálló „helyzetdal a szerepdalban” rész következik, vagyis a magát futballistaként megjelenítő költő ismét az ultrák közé helyezi megát. Összepárosítható a két mű „Hajrá még!” és „Szóljon hangosabban már a dob!” sora, mindkettő a hangerő maximalizálására tesz kísérletet. Megjelennek a szurkoláshoz elengedhetetlen, legális kellékek (az MLSZ által lepecsételt zászló, alacsony decibelszámmal zengeni képes dob), valamint rendkívüli küzdelem kezdődik a hangszerek megszólaltatásáért, de csak addig, ameddig a fülbemászó dallamok nem zavarják meg a lelátó hosszanti részén, a mindig példásan visszafogott buzdítást bemutató családi szektorban helyet foglaló nőket és gyermekeket.

A refrént jelentő utolsó szakasz megintcsak a futballista szemszögéből érzékelteti a pályán tapasztalt emóciókat. A közeli viszonyt jelzi a „Honvédban élek” kitétel. Hiszen minden klubért aggódó közel érzi magát a csapatához, de benne lenni igen kevesek kiváltsága, amelyet illik megbecsülni. A „Vörös a vérem” félsor amellett, hogy az egykori hivatalos fórum egyik hozzászólójának nickneve, az áldozatkészséget, az összetartozást kísérli meg erősíteni. A vér mellett a lélek is megjelenik („Lelkem a pályán kiteszem érte”), azonban ez egy szokványosabb, kevésbé naturalista jelkép, amely a mű érdemi gondolatainak lezárására tökéletesen megfelel.

A méltán népszerű két indulónak óriási jelentősége van a Budapest Honvéd klub történetét tekintve. Az ultrák és a tulajdonos 2012-es megbékélésében, a teljes és mindenki által kívánt kohézió visszaállásában elvitathatatlan szerep jutott e műveknek. Hatásukra vált olyan stabil, Európa-szerte csodált klubbá a kispesti, amely a 2049-2050-es idényben már a harmincadik magyar bajnoki címét, és ötödik Bajnokok Ligája-serlegét szerzi.

Korábbi indulóink:
Kalapács – Egy gól (Bp. Honvéd, 2003) by veghhanta
Kispest induló (Kispest-Honvéd, 1991 körül) by veghhanta

A kiütés helyett magunkat rendeztük le

Végre egy idény, amikor talán nem kerül elő Szuribá neve. Harmincadik perc, tikkasztó hőség, a korzón sétálok az eredményjelző oldalán lévő mosdó felé. Szuribá, ahogy mindig, ismét ott áll a kanyarban. Kis kihagyásokkal negyven éve a Bozsikban. Klublegenda.

Elmosolyodok, végre egy idény, amikor talán nem kerül elő Szuribá neve. Jól játszunk, eggyel megyünk, csak a büfében ne lenne akkora sor. Nyugodt vagyok. Visszafelé Szuribá ugyanott áll, ugyanúgy klublegenda, bár kissé hátrébb húzódik a kandaláber vetette árnyékba.

Idén nem, az nem lehet, hogy idén is vele riogassuk az aktuális mestert, nem jöhet még egy kilátástalan idény. Idén nem.

Vagy mégis? Ki voltunk éhezve. Nincs rosszabb, mint hónapokig várni, majd egy szezonnyitón kikapni. Így meg pláne. Talán nem volt ember a lelátón, aki az első harminc perc után elhitte, ma és itt nem ütjük ki a Győrt. Talán még negyed órával később sem, amikor pedig már kimondottan rosszul játszottunk, de még visszajöhettünk volna egy büntetővel (kimaradt), talán akkor sem hitte senki, ennek vereség lehet a vége. Egyszerűen nem volt benne a meccsben a vendéggól.

Ahogy múltak a percek a második félidőben, egyre inkább látszott, ez a csapat csak egyszer pörgött, és számára már nincs visszaút. Nem volt aki lendületet vigyen bele, aki tartást adjon neki. Jött az egyenlítés, és némileg váratlanul (de ha őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor nem) a fordítás.

Hogy hol buktuk be? Nem tudom. Többen úgy vélték, a vezetésünk után visszaálltunk, de erre semmi bizonyíték sincs, hiszen annyira korán kerültünk előnybe, hogy nem lehet előttéről és utánáról beszélni.

Egy biztos, a jobboldalunk piszok gyenge volt. Kostolani a meccs elején szinte tapadt az emberére (egy szélsőhátvédnek honnan van embere?), majd később levált róla, és fogalmatlanul szaladgált szerteszét. Előtte Németh Norbi karistolt, akit ugyan a szíve visszahúzott Kispestre, azonban a játéka inkább középre. Az üresen hagyott területet pedig a Győr hamar kiszagolta, és sorra vezette a támadásokat rá, a szegény, szerencsétlen Kostolanira. Hiába jószándékú gyerek, esélye sem volt. A második félidőben ugyan lemostak minket, mégis vállalhatóbb volt a jobboldalunk miután Zelenkát lehozta Supka, Némethet betolta középre, és Danilo bejövetelével Abass ment ki a szélre.

Aporopos, Abass. Lehet szidni a srácot, hogy róla mintázták egykor a Százból egy néven futó vetélkedőt, mégis meg merem védeni az álláspontom és kijelenteni: tegnap ő volt az egyik legjobbunk. Úgy látszik Franciaországban erőszakosabbá vált, megtanult küzdeni a labdákért, ráadásul felfogott valamit az ún. taktikai elképzelések fogalomköréből. Rendre megszerezte, megtartotta, és alkalmanként jól meg is játszotta a fellőtt labdákat; agilis volt; helyzetbe került, mindezt úgy, hogy a sebessége mit sem kopott a rövid távolléte alatt. Csak így tovább, lesz ez még jobb is.

Amit viszont nem értünk. Akassou a lelátón (rendben, hazai pályán alkotóbb felfogású védekező középpályást illik játszatni, de hogy az pont szegény Horvát Adrián legyen, az valahol felfoghatatlan, kedveljük bármennyire is a jó Horét), Németh Norbi a szélen, Abass csatárban. Supka kockáztatott, és bár az első félidő nagy részében minden, de tényleg minden bejött neki, az utolsó hatvan percre fejreálltunk. Elismerem, egy Zelenkát, egy Némethnorbit, egy Abasst nem lehet padoztatni, és azt is, egy csapat legfeljebb 11 főből állhat (pedig 12-re milyen, de milyen jó taktikánk lenne), mégis valahol meg kell húzni a határt. Zelenka egy zseni, őt függetleníteni kell, szabad teret adni neki, csinálja amit tud: alkosson – amíg bírja szusszal. Ehhez pedig az kell, hogy mögötte alázatosan dolgozzon egy-két szűrő, amelyikből az egyik képes előre is játszani. (Alakul a fejünkben egy 4-3-1-2, és a visszakézből érkező pofon: jó, de akkor hogyan oldjuk meg a széleket?)

Végre bőség a baloldalon. Novák, Ivancsics és Hajdú egy csapatban, a fél NB1 szakvezetése pedig nyáladzva a lelátón, hogy nekik nemhogy három, egy igazi ballábasuk sincs. Norbit egész tavaly a középpálya szélére követeltük, és mire most megkaptuk, gyengének találtattuk. Novák rendben volt hátul, Gege pedig a becserélése után. (Hihető vajon Supka nyilatkozata, hogy Hajdút a kialakult versenyhelyzet zavarta meg? Tavaly is hárman voltak, Novák helyett Sadjoval, versenyhelyzet csak ezen a posztokon volt akkoriban.)

A lényeg, hogy saját dugánkba dőltünk, jelentsen ez bármit. Amíg bírtuk az alkotást, addig közönségszórakoztatóan toltuk, volt taps, folyt a sör, meg minden egyéb, azután valahogy összeestünk, feljött a Győr, mi pedig képtelenek voltunk újítani. Supka próbált cserélni, de mivel mindenki, aki valami többletet volna képes a játékba vinni ekkor épp a pályán volt, csak Daniloban és Ivancsicsban bízhatott, ez pedig kevésnek bizonyult.

Eltaktikáztuk, eltaktikázta? Talán igen, talán nem. Láthattuk, tudunk játszani, és láthattuk, tudunk szenvedni (ez utóbbit nem kellett nagyon gyakorolni a felkészülés során, megy rutinból is).

Bizakodhatunk? Bizakodhatunk! Egy remekül összerakott Győr ellen voltunk jobbak, de tényleg sokkal jobbak harminc percen át. Nyilvánvaló, hogy azt a játékot nem lehet két félidőn át húzni, de okos butításával, némi taktikai változtatással egy igen jó átlagra lehetünk képesek, ami (látva a nyitó forduló többi mérkőzését) bőven a középmezőny elejére repíthet minket. Mondjuk képzeljünk el valami hasonlót hazai pályán: Kemenes – Lovric, Debreceni, Botis, Novák – Akassou – Németh, Hajdú/Ivancsics – Zelenka – Délczeg, Abass/Danilo. Ugye-ugye? Támadó felfogású, megvan benne minden, ami színezheti, ami gyors, és ami biztonságot nyújthat. Rendben, egyszerre sohasem lesznek formában, de ne feledjük, van egy egész vállalható cseresorunk, akikből egy-két-három ember berotálásával még mindig nem kéne nagyon visszaesnünk.

Amúgy lehet, az egész vakvágány amit írtam. Mentségemre legyen mondva, a vasárnap délután négyórási kezdés a nyári hőségriadók közepén legalább kimeríti az emberiség elleni bűntettek számos vádpontját. Iszol egy sört, kimennél a mosdóba, napra lépsz, azonnal fejbevág. Lehetetlen szituáció.

Bp. Honvéd – Győri ETO 1-2 (0-1)
gól: Hajdú ill., Dudás, Dinjar
Bp. Honvéd: Kemenes – Kostolani, Lovric, Botis, Novák – Horváth Adrián – Németh N., Zelenka (Ivancsics, 60.), Hajdú (Danilo, 61.) – Abass, Délczeg
sárga: Horváth A., Hajdú, Németh N.

Összefoglaló:

Galéria:

fotó: babvik

Végre egy idény, amikor talán nem kerül elő Szuribá neve. Harmincadik perc, tikkasztó hőség, a korzón sétálok az eredményjelző oldalán lévő mosód felé. Szuribá, ahogy mindig, ismét ott áll a kanyarban. Kis kihagyásokkal negyven éve a Bozsikban. Klublegenda.

Elmosolyodok, végre egy idény, amikor talán nem kerül elő Szuribá neve. Jól játszunk, eggyel megyünk, csak a büfében ne lenne akkora sor. Nyugodt vagyok. Visszafelé Szuribá ugyanott áll, ugyanúgy klublegenda, bár kissé hátrébb húzódik a kandaláber vetette árnyékba.

Idén nem, az nem lehet, hogy idén is vele riogassuk az aktuális mestert, nem jöhet még egy kilátástalan idény. Idén nem.

Vagy mégis? Ki voltunk éhezve. Nincs rosszabb, mint hónapokig várni, majd egy szezonnyitón kikapni. Így meg pláne. Talán nem volt ember a lelátón, aki az első harminc perc után elhitte, ma és itt nem ütjük ki a Győrt. Talán még negyed órával később sem, amikor pedig már kimondottan rosszul játszottunk, de még visszajöhettünk volna egy büntetővel (kimaradt), talán akkor sem hitte senki, ennek vereség lehet a vége. Egyszerűen nem volt benne a meccsben a vendéggól.

Ahogy múltak a percek a második félidőben, egyre inkább látszott, ez a csapat csak egyszer pörgött, és számára már nincs visszaút. Nem volt aki lendületet vigyen bele, aki tartást adjon neki. Jött az egyenlítés, és némileg váratlanul (de ha őszinték akarunk lenni magunkkal, akkor nem) a fordítás.

Hogy hol buktuk be? Nem tudom. Többen úgy vélték, a vezetésünk után visszaálltunk, de erre semmi bizonyíték sincs, hiszen annyira korán kerültünk előnybe, hogy nem lehet előttéről és utánáról beszélni.

Supka: “néhány játékos teljesítménye érthetetlen számomra”

Csalódott volt a Győr elleni vereséget követően vezetőedzőnk, Supka Attila, aki azt is fájlalta, hogy az első félidő jó foci hangulatáért nem tudott a csapat 3 ponttal kedveskedni a szurkolóknak. Supka ugyanakkor arról is beszélt: nem minden játékos képes feldolgozni egyelőre az új  igazolások teremtette versenyhelyzet okozta stresszt, és ez a tegnapi találkozón is meglátszott.

Mi csak bizakodni tudunk hogy e problémák csupán átmenetiek, és Szombathelyen az első félidő eleji arcunkat mutatjuk – ám most majd 90 percen át.

 

 

Fotó: Babar.

Kemenes Szabi optimista

Remek teljesítménnyel, több bravúrral is előrukkolt tegnap Kemenes Szabolcs, akinek nevét két ízben is skandálta a tábor (egyszer például egy szenvtelen átlépős csel után). Vele beszélgettünk a találkozót követően, mikor is kiderült: bár bosszús az eredmény miatt, úgy tartja: jó csapatunk lesz.

 

 

 

Fotó: honvedfc.hu.