Tepertőkrémes szendvicset és hideg Pilsnert csomagolok az útra. Reggel betolok egy nagy adag borsodi pandúrlevest, ami valójában egy felturbózott krumplileves, azonban jalapenho paprikával és a paprika levével ízesítve kellemesen savanyú és nemkülönben laktató. Mondjuk folyadék, tehát pisilni kell tőle, ami az utazás szempontjából kevésbé praktikus, szóval ezt a részt még átgondolom.
Azt tudom, hogy győznünk kell, azonban egyelőre ennyire foglalkoztat a meccs. Lehetne számolgatni (a hajtás után fogunk egy kicsit), azonban nincs sok értelme. Lehetne merengeni a kezdőn, hogy Holmannal vagy Holman nélkül (Holman a pályán 9 pontos, a Honvéd 22, Holmannal 7-16 a gólkülönbségünk, Holman nélkül 20-15, és folytathatnám), hogy ki sérült és ki nem, azonban ennek sincs sok értelme. Annak kell megoldania, aki játszik. Lehetne lamentálni az ellenfélen, hiszen Csertői az edzőjük, télen hozzájuk igazolt Lőrinczy, azonban feltételezem, ők sem akarnak kiesni, szóval rajtuk is felesleges.
Annyi minden felesleges. Éppen azért tartjuk az edzőt, hogy helyettünk gondolkozzon és aggódjon az ilyesmiket, aztán ha eltalálta együtt ünneplünk, ha meg nem, akkor legalább van kit szidni. Az én dolgom a szendvics, az ott levés és a szurkolás. A többit oldják meg, azért vannak.
„Március 15. tiszteletére legyen meg a 12. tavaszi pontunk” bővebben
