Elsőként természetesen Fórizs Sándort szeretnénk köszönteni, aki alig három hónap alatt dolgozta fel magát Kun Gábor szintjére, egyben a klub száztizenöt éves történetének legkárosabb alakjai közé. Egyszer majd tartunk róluk egy szavazást, azonban még túl közeli mindkettejük, hogy objektíven tudjuk megítélni a ténykedésüket. Pedig esküszöm, nem sok nagyobb vágyunk van most, mint hogy végre távoli történetként tekintsünk rájuk. (Címlapképünket is Sándor ihlette és a mesterséges intelligencia alkotta meg: a piros-fekete lepelbe öltözött Halál meghozza a sötétséget a stadionba.)
Aztán itt van Laczkó Buksi, a fogalmatlan edző, aki még ha jót is akarna, akkor is bevállalta Fórizst, nem emelte fel a hangját, elfogadta a felállást – és bukott meg totálisan. Ha beleszólt Fórizs, akkor azért, ha pedig nem szólt bele, és jézusom, Buksi ezt saját erőből hozta össze, akkor meg azért. NB II-ben vereségsorozat, NB II-ben hónapokon át tartó nyeretlenség, ilyen egyszerűen nincs.
„Már a meccs előtt hadd köszönjük meg kedves Sándor és kedves Buksi az áldozatos munkátokat, és küldjünk el a vérbe mindenkit” bővebben
