mert célunk csak egy van
Csodás koratavaszi délután, éledező napfény, egész jó fociidő, én meg itthon ülök tört bokával (levegőben lifegő lábbal ne blokkolj közeli bombázást a kapud előtt), hát, nem az év hétvégéje ez. Nem is tudom, mikor volt utoljára kihagyott hazai meccsem, kivéve ha épp nem tartózkodom Budapesten. Hát, nagyon régen. Furcsa is. Furcsa körülményekhez pedig furcsa beszámoló dukál, ez most ilyen lesz. „Törve, minden szinten” bővebben
Négy év az négy év. És az olyan, az életében is a határozott pontokhoz, mérföldkövekhez kötődő arc, mint én, az ilyenekre mindig figyel, ragaszkodik, igazodik. Megemlékezik róla a blogon. Mert négy év az mégiscsak négy év, egy olimpiai ciklus, egy kijárt középsuli teljes ideje, egy egész VB- (vagy EB-) periódus, majdnem egy egyetemnyi idő, és több, mint egy végigküzdött főiskola, munkahelyen ennyi idő sokak szerint már sok is.
És mi ennyi deje csakblogolunk már. Erre mondaná Richard Pryor a Vaklármában Gene Wilder-nek: „bazmeg, ez kemény!„. „Négy év” bővebben
A napokban épp Kispest déli határán bringáztam, amikor a Hoffherr M5-ös és Ady közti szakaszának kábé közepén belefutottam egy olyan képbe, hogy 5 percig csak álltam és néztem, butább fejet vágva, mint Őze Tibor, miután rájött, hogy varázserejű bubukin-bézbólsapkája nem transzponálja a fejébe a kispesti bennmaradást érő taktikát 2003 tavaszán. Ne gondoljon persze senki valami extrán revelatív dologra, csupán egy látkép miatt gyökereztem le, ráadásul olyan látkép miatt, ami szerintem az itteni olvasók 90%-ának megvan, de hát engem mégis nagyon megfogott, lévén most láttam először. „A mindennapok apró örömei” bővebben
Nagy pesszi-miska vagyok, ezt tudjátok. Tegnap valahogy mégsem volt rossz kedvem, sem meccs előtt (amikor is inkább amolyan semmilyen-elvárásom-nincs hangulat lengett körbe), sem meccs alatt (amikor Gyuri barátomtól olyan gyöngyszemeket kapok, hogy „bár vesztettél egy Cárt, nyertél vissza a kezdőbe egy Czárt”, hogyan is lenne rossz kedvem), meccs után meg főleg nem, mert a többiek jöttek hozzám gőzölgő hagymásbab-tálak felett idvezülni. Ja, és mellékesen nem kaptunk ki végre. Sőt, voltak helyzeteink, és támadtunk! Épkézláb támadásokat vezetve! És bár nyilván nem kell örömtüzeket gyújtanunk, azért legalább valami látszott a csapaton. Hogy ez egy koncepció, egy ténylegesen új út első jele volt, vagy csupán szokásos múló tünemény, azt majd meglátjuk.
De most egyelőre nincs kedvem szomorkodni. „Legalább elindultunk valamerre, és most ez sem egy utolsó szempont” bővebben
…mert kicsit megfeküdte a hasamat. Sőt, annyira nem is kicsit. És a spagetti ez esetben = az elmúlt jópár hónap. És az a rossz ezekkel az egyre gyakoribbá váló „jópárhónap„-okkal, hogy egyre többször és egyre hosszabban jönnek.
Az is megér egy misét, hogy a keresztbe-bereklámozás az valhogy nem jön össze nekünk itt a blogon. Volt már olyan hétvége, amikor én harangoztam be, hogy „Hanta meg mindjárt nyomat nektek sok-sok statisztikát„, aztán szegény kollega arra a hétre úgy eltűnt a civil munkakötelezettségeinek útvesztőjében, hogy abból stat-posztból azóta se lett semmi (igaz, lett azóta a tollából más stat-poszt, egy tonnányi, ezt beismerhetjük). Most meg ő közölte be, hogy RW tolja majd a beszámolót, de RW nem tolt semmit Debrecenről.
Max a saját Honvéd-kínját maga előtt. „Nem kell több spagetti…” bővebben
