Nincs már mit tanulni a nyugati bajnokságoktól

A fél net a francia alsóbbligás Mulhose-Louhans meccsen elbénázott szabadrúgáskombón röhög, miközben (minő büszkeség) Hajdú és Rufinho egy nagyon hasonlót hozott össze az őszi záró-, vagy inkább a tavaszi nyitófordulóban.

Az eredeti változatot ugyan hárman oldották meg teammunkában, minálunk pedig csak ketten, de ez ne szegje kedvünket, még két hét tűkönülés, és irány a Hungária körút. Hátha ott valami hasonlóval rukkolunk inkább elő:

Apropos, Botisról tudni valamit? Marad?

Az én Kispest-Honvéd sztorim KÜLÖNKIADÁS. BEST OF ’90s

Speciális különkiadásaként a visszatekintő sorozatunknak most fújunk egyet és mintegy összegezve az eddig elhangzottakat (mielőtt az 1999-2000-res idénnyel folytatnánk a sort), számba vesszük az eddigi epizódok által felölelt időszak legjobbjait és citromdíjasait. Az első szakaszban a számomra legjobb kispesti 11-et próbáltam meg összeállítani nem kis fejtörést és sakkozást követően- egy bő cseresorral is kiegészítve a kezdőt. Ha a szezonfelidéző részeket szubjektívnek tituláltuk, erre nem tudom, mit mondhatnék, de kíváncsian várom az olvasók saját 11-eit is-  hisz ahány drukker annyi megoldás… A U2 borítót felhasználó péklapátos címképem után katt, és mehet a verhetetlen 11…

Kezdőcsapat:

Petry Zsolt: első bajnok Kispestem kapusa olyan korszakos szereplője volt a kora ’90-es évek magyar futballjának, hogy mindenképp ide kívánkozik. A ’89-’90-es, „majdnemkiesős” idény Disztl Péter lejtőre került teljesítményével igencsak belém égett, így csodás kontrasztot jelentett 1990-91 folyamán a Fehérvárról érkező Petry klasszis teljesítménye. Kapusunk ekkor a válogatottba is bekerült (évekig kirobbanthatatlanul) és kispesti szezonja alatt fűződnek nevéhez a Norvégia elleni idegenbeli 0:0, ahol csak neki köszönhetünk 1 pontot, illetve a Wembley-ben az angolok szemének kivédése. Nem csoda, hogy az idény kapusa cím is Kispestre került. Legnagyobb sajnálatomra mindössze 1 évet maradt a Bozsik-stadionban, ahonnan a KAA Gentbe távozott.

Csábi József: legendás kora’90-es CS-betűs hátsó alakzatunk emblematikus tagja, leginkább jobbhátvéd, bár a ’93-mas bajnokcsapatban még elvétve, a Komora- és Gálhidi-féle kiesés előli menekülésekben már rendszeresen söprögető. Az NB1 egyik legbiztosabb jobbhátvédje volt, hatalmas, gyakran az ötösig elszálló bedobásai (ilyenből adott „gólpasszt” Pari-nak a Samp ellen) védjegyszerűek voltak. Alap Kispesternek tekinthető, Szolnokról került hozzánk ’88-ban, majd 1994 után a BVSC, Izrael és az MTK érintésével 1998 tavaszára került vissza a Bozsikba. Az utóbbi években Pölő és Sisa, majd Morales mellett pályaedzőként is fungált, jelenleg a válogatottnál teszi ugyanezt. Emberileg is roppant szimpatikus. Sztárallűrök nélküli figura, máig népszerű a szurkolók közt.

Csepregi András: Dzurják mellett az NB1 másik híres „Csöpi”-je. Zalaegerszegről hoztuk az 1990 nyári nagybevásárláskor, az első általam is látott bajnokcsapatból ő volt a kedvenc játékosom. Fura, tudom hogy nem egy csatár vagy irányító mellett tettem le a voksom, de valahogy imádtam a kopaszodó söprögető tanári védekezését. A bajnoki címben szerepe elévülhetetlen, Telek mellett a legjobb hazai liberó volt akkor, az A válogatott vésztartalékaként is számítottak rá, de Garaba vagy Lőrincz Emil mellett nem igazán fért be. Sajnos Mezey a második idényében már ki-kihagyta őt, s valóban volt némi formavisszaesés, 1992 nyári elbocsátását erősnek éreztem, főleg a söprögetőgondokkal küszködő következő idény fényében… Nagy kedvenc volt, itt a helye!

Márton Gábor: a pécsi játékos egy genki kitérő után jelentkezett edzésre Kispesten még 1991 őszén. Eredetileg védekezőbb jellegű középpályás, ám nálunk már 1992 tavaszán feltűnt a liberó posztján, hogy a következő, bajnoki címet hozó idényünkben a kissé gondatlanul összeállított, védődeficites keretben is pótolja e posztot. Vészmegoldás mivolta ellenére nagy szerepe van az ő védőjátékának a bajnoki címünkben, és az 1993 tavaszi Vidi elleni hazaira emlékszem vissza szívesen, ahol még gólt is lőtt a szigorú, de tiszta hátsó rombolás mellett. Sajna másfél év után távozott is, Cannes lett az újabb célállomás. Pályafutását végül nevelőegyesületénél, Pécsett fejezte be.

Mátyus János: 1990-től kezdődő komoly Kispest-drukkerségem első szakaszában, bármíly jó kis csapataink is voltak, echte balhátvéd valahogy nem akadt. Játszott ezt néha Plókai, néha Csábi, itt-ott Csehi Tibi, de egyikük se az a tőrőlmetszett balbunkó. Ilyenre egészen 1993 nyaráig kellett várni, mikor is bajnokcsapatunkhoz 3 ifi került fel, Tóth Misi, Dragóner és Mátyus János. Utóbbi benga csatárnak lett felhozva, Kuusi a Vasas elleni debütjén így is játszatta őt az ősszel, ám a tavasz a finn mester távoztát és Dimitrije Davidovics érkeztét hozta. A szerb tréner pedig hátravezényelte Mátyus Janit- elindítva őt ezzel az NB1 és a válogatott egyik kulcsember-mivolta felé. A trademarkos hátsó becsúszó szerelések mestere végül 1998 nyarán hagyott itt minket, a Fradiba igazolva, ami meredek húzás, mint tudjuk, de mivel azóta is bőszen mantrázza minden nyilatkozatában (lett légyen szó akár a légióskodás utáni leendő magyar csapatáról, a hol lennél edző kérdésről vagy a mely családhoz tartozónak vallod magad érdeklődésről), hogy Kispest és Fradi, Kispest és Fradi. Nehéz rá haragudni, konzekvens, valljuk meg. A Bozsikba játékosként már csak Fradi (és Győr) színekben tért vissza, az első alkalommal ennek Csertői látta kárát. Nagy emlék vele kapcsolatban: a Diósgyőr elleni 1998-as tavaszi idény-nyitó, ahol tanári módon alázza meg a borsodi támadót pont a Kanyar előtt…

Kovács Ervin: Nehéz dolgom volt a best of csapat szűrőjét kiválasztanom hisz több remek játékost (Csehi, Duró, Milinkovic) is alkalmaztunk e poszton, ám végül a kora ’90-es évek hazai Vieirá-jára, az Újpesti Dózsától 1990-ben áthozott Kovács Ervinre esett a választásom. Tényleg a világ– és Európa-bajnok francia szűrőhöz tudom hasonlítani: olyan védekezőközép, aki nem csak rombol és labdát szerez, de támadásban sem haszontalan. Sok fontos gólt lőtt, a pl.Fradi 1990 őszi leverése az ő duplájával lett meg. A ’84-es ifi-EB egyik hőse már Újpesten is ígéretes arc volt, de nálunk ért az NB1-es csúcsra. 3 itteni idénye alatt 2 bajnoki cím és egy bronz a terménye, 1990-91 és 1992-93 során is a bajnokcsapat alapembere volt… sőt ’92-93 során szerintem egyenesen a legfontosabb láncszem, a kezdőcsapat Sikesdije. Hiányát igazán 1 év múlva éreztük meg. Legkedvesebb meccsemlékem róla az 1992 tavaszi idényzáró, ahol 1:1-nél kb. 12-14 méterről remek gól heggesztett fordulásból Mitring kapujába. Tőlünk az Ekerenhez került (ma már Beerschot néven létezik a csapat), visszavonulása után kinn maradt – ez az utolsó infóm.

Piroska Attila: A partiumi fiú fiatalon, 24 évesen érkezett Kispestre az 1995 nyári nagy kiárusításkor a távozókat pótlandó egyik új arcként. Helyzete Mátyuséra hajaz: a megelőző években jobbnál-jobb kereteinkben a balszélső poszt általában hátrarendelt csatárral (Hamar vagy Vincze), esetleg vészmegoldás középpályással (hol Csehi, hol Komódi, hol aki épp odakerült) volt megoldva, ha épp nem csatártrióval (Gregor-Vancea-Vincze, vagy Hamar-Vincze-Orosz, stb.) rohamoztunk. Piri némi akklimatizálódás után a ’95 augusztusi spanyol túránk után a Zete ellen debütált, ősz végére alapember lett, tavasszal pedig a Warzycha-Bárányos-Árgyelán sor negyedik tagjaként egy mára már szoft-legendás középpálya egyik pillére. A következő idény felénél Bicskeivel való konflikt után távozik, de Komora 1999-ben visszahívja, és Tornyi, Szuri bá majd Glázer alatt még nagyokat villant. Utóbbinál kényszerből behúzódik irányítónak, Sasunak kenve hatalmas gólpasszokat (amikor meg a jó Mariusnak van kedve passzolni, Piri dupláz az Üllőin). A kedvenc kispesti baloldali középpályásom evör. Végül egy fél éves újpesti kitérő után a 2002-03-mas vészidény felénél takarítja el Kovács Attila Kispestről, mondván nem kell ide más, csak magyar. Nagy ötlet volt. Legnagyobb meccsemlékemet kell-e mondanom? 1996 június, szakadó eső, MK-döntő, 86. perc…

Rob Warzycha: A lengyel irányítóról már mindent leírtam amit fanként le lehetett, ajnározásért, hozsannákért katt ide. A korábban az Evertont is 3 idényen át erősítő karmester hozzánk (az akkori körülményeket tekintve számunkra hihetetlen mázlival) kerülő Warzycha egy idényt tolt le a Bozsikban, 21 mérkőzésen lépve pályára, ezeken 6 gólt és számos gólpasszt összehozva. Rögvest csepeli debütjén góllal nyitott majd olyan csodák jöttek még mint pl. a Fradi elleni 1996 tavaszi Hajdú Atesz-szakállborotválós heggesztés. Nagy emlékem a BVSC ellni hazai bajnoki, ahol olyan labdákat tolt Piroskának, hogy az ember ugrált a lelátón. Sajna (számomra) idő előtt távozott, az MK-döntő előtt elvitte a Colombus Crew. Utána évekig (Szabó Tibi-ig) üres volt a klasszik irányító poszt a kispesti sorompó mögötti sporttelepen. Lehet sokaknak szentségtörés lesz, hogy egy Illés vagy Bárányos helyett miért ő van a kezdőmben, de aki olvasta a visszaemlékező sorozatot, szerintem már csak szánakozó mosollyal legyint…-nálam kirobbanthatatlan a jó Robert.

Pisont István: A Legnagyobb Király. Róla is annyi szó esett már a visszatekintőkben hogy bármi további ragozás csupán felesleges szócséplésnek tűnhet. A gádorosi fiú Szarvasról került a ’80-as évek végén a bundabotrány miatt megfiatalítandó Kispestbe, ahol hamarosan nagy kedvenc lett. Alapemberré Mezey bajnoki idényében vált, az Üllőin lőtt szenvtelen gólja egy szép példája az ekkor futott formájának. Az idény végén vitte volna a Leeds, ám nem engedte ki az aggódó vezetés próbajátékra. Vele kapcsolatban is az Ervinnél már említett ’92 tavaszi Vidi-meccs hozta a személyes etalon-jelenetet, fél pályán végigkígyózó szólójával és majdnem nullszöges góljával. Természetesen tőlünk ment ki külföldre -már egy súlyos sérülést követően megújulva!- Izraelben is igazi sztár lett, de ha szerencsésebb, szerintem egy nagyobb klubban is megállta volna a helyét, igaz panaszkodnia így sem kell. Emberi kvalitásait mutatja a mostanság vele készített Digi TV-s riportban tanúsított szerény hozzáállása, azt meg sose felejtem el neki, hogy itt akarta befejezni aktív pályafutását ám Piniéknek nem kellett, szégyenszemre… Utoljára a pályán a Brazil Masters elleni meccsen láttam, ragasztott is egy akkora dugattyút a zsonglőrök hálójába, hogy majd’ bedőlt a kapu. Én meg elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában a gyerekkorom emlékére.

Hamar István: Sokat tanakodtam, hogy ki legyen a csatárduóm másik tagja Kálmán mellett, végül a szívemre hallgattam, hisz ha már szubjektív 11-et hirdettem, tartsam is magam ehhez. Hamar Pilu lett tehát a másik ék, aki, igaz, pont ezen a poszton játszott a legkevesebbszer nálunk (Kuusela is gyakran visszahúzta középpályára, ha nem épp csere volt, a kiesős tavaszunkon is inkább középpályást játszott). Hamart Csepelről hoztuk át 1992 nyarán egy nagyobb játékosbeszerző-kör eredményeként, s úgy festett, a fiatal srác csak epizódszereplő lesz Orosz, Vincze, Negrau és Fischer mellett. Nem így lett! A fineszes játékos helyet követelt  magának a kezdőben és bizony sok szurkoló kedvencei közé verekedte be magát. A válogatottban Puskásnál debütált rögvest egy duplával az írek ellen, majd szünet, végül Bicskei alatt lett stabil kerettag Izraelből. Tőlünk 1995 sanyarú nyarán távozott Illéssel az MTK-ba, majd vargabetűk után 2003 tavaszán tér haza – kiesni. A csúf bundaügy miatt az NB2 nagy részét szamárpadon nézi végig, hogy a hajrára beálljon, de az már inkább kellemes nosztalgia volt. Kedveltük őt, és tékozló fiúkénti „megtérésével” népszerűségi indexe is helyreállt a XIX. kerületben. Speckó emlék a ’94 tavaszi gól a Fradi ellen, ami győzelmet ért, illetve becserélése a Zete elleni MK-elődöntőn 2004 tavaszán, ahol egy pillanatra ’93-ba utaztam vissza…

Kovács Kálmán: A klubhűség mintaképe. Dömével és Bárányossal ellentétben ő tényleg tartotta, hogy csak egy magyar klub létezik számára játékosként. Természetesen ide nem ezért kerül be első sorban –  a legjobb csatár akit Kispest-mezben én játszani láthattam. A visszatekintőkben már dicsértem őt vég nélkül, most csak annyit: bár volt nem egy végigalibizett meccse, ha olyan kedve volt, simán hintett 2 v. 3 gólt bárkinek– és én a ’80as években (amikor pl. a Panát intézte el) még nem is láthattam játszani. Először első hazatértekor figyelhettem játékát a Bozsikban, erre még 2-szer került sor (1994-95 és 1997). Gyerekkorom válogatottjának stabil ékpárját alkották Kiprichhel. Emlék rengeteg van, a Fradi elleni hazai MK meccs kiállításától (amikor úgy téve mintha nem látta volna az ítéletet, visszament játszani) kezdve az Újpestnek rúgott 1995-ös mesterhármason át a Twente idegenbeli oktatásáig. Visszavonulása után sem szakadt el a klubtól, az NB1 Gerendás Györgyeként reklamált végig szezonokat Reszeli, Bognár vagy épp Szuri bá pályaedzőjeként, nem lehetett nem szeretni. Ha rajtam múlna ma is a klubnál dolgozna.

Vezetőedző: Dimitrije Davidovics. A szerb tréner Kuuselát váltotta 1994 tavaszán, és tekintve a finn edző népszerűségét, nem volt könnyű dolga. Mégis, tavaszra egy önbizalomtól duzzadó gárda jött ki a keze alól (mínusz az MK döntő), ősszel pedig remek keretet hozott össze Kispesten. Kár, hogy elfogyott a lovetta, s a munka befejezetlen torzó maradt… Én Kuuselát is nagyon kedveltem, mégis úgy éreztem: Davidovicsnál tudatosabb és masszívabb játékot toltunk, poszt-eltalálásai (pl. Mátyus) és igazolásai (pl. Milinkovic) pedig értő szemről árulkodtak.

* * *

Azt hiszem ha ez a fiktív kezdő összeállt volna, minden egyes taggal annak csúcsformás időszakát tekintve, csorgó nyállal lehetett volna nézni e csapatot (jó, nyilván nem az ’50-es, ’60-as évek focijához szokott szemnek, de nekünk akik manapság Adewunmiékon vegetálunk, mindenképp). Egy Warzycha labdával meginduló Piroska szép elfutást követően centerez, Hamar átlépi a labdát, Kálmán tüzel, a kapus bravúrral véd, a kiütött labdát Pisont visszakanalazza középre, ahol az érkező (mert akkoriban, basszus, még létezett második hullámunk is) Kovács Ervint találja, aki kíméletlenül tüzel a bal alsóba. A 8.000 főnyi közönség őrjöng, Petry a kapuból felfele tartott hüvelykujjával jelzi a gratulációt, a csapatkapitány Csábi érkezik elsőnek csibészes mosolyával a védelemből gratulálni, őt Csepregi és Márton követi (Mátyus Jani kissé lemarad mert épp a partjelzővel vitatja meg 2 perccel korábbi sárgája jogosságát – közben az általa leszerelt védőt betámogatják az öltözőbe). A kispadnál Davidovic mester igazít egyet a naphemün, és szól a pályaedzőjének, hogy lassan cserélünk, mert pihentetni kéne a kulcsembereket a Neuchatel Xamax elleni BL-selejtezőre…

* * *

Akik közben a kapu mögötti füvesen készülnek:

 

 

Vezér Ádám –  a posztBrockhauser éra stabil kapusa, Rottal szemben kétszer is csatát nyert a kezdőért (1995 és 1998 őszei). Az MK-sikert követően sajnos inkább a lejtőre kerülő csapat kapusa volt, kevés siker jutott neki osztályrészül, pedig remek kis portás volt. Tőlünk Ciprusra távozott, ma már ismét itthon véd.

Plókai Attila A föld-levegő rakéták királya, akit bumfordi védőstílusa ellenére sokan szerettünk Kispesten, dacára a néha hajmeresztő megoldásoknak (Vác elleni 11-kihagyás, Fáy utcai öngól). Szabadrúgásaiból Budó is csak tanulhatott volna.

Cseh András csöndes, szorgos védőmunka a halkszavú csapatkapitánytól – én erre emlékszem „Bagyából”. 2 évig láthattam őt itt, mielőtt a BVSC-nek odaadtuk. A CS-védelem másik emblematikus alakja, ügyes szabadrúgáslövő volt ő is.

Csehi Tibor – A kora ’90-es évek szabadrúgáspápája, a ’90-’91-es szezon góljának szerzője (szegény Zsiborás…), Csepregi mellett a CS-védelemből a második kedvencem. ’92-ben eligazol, „93-ban még visszatér 2 évre. Univerzális arc volt, sok poszton játszatták, a Samp ellen azt is bemutatta hogy helyén van a szíve, nagy küzdő…

Zoran Milinkovics Warzycha utáni második kedvenc légiósom a korszakból. Egy félidényt nyomott le nálunk, de ezzel sok szurker agyába égette bele a nevét. Igazi, kőkemény de ugyanakkor technikás szűrő volt – sajnos pénzügyileg megfáradó klubunk nem jelentett alternatívát neki a Felkelő Nap országával szemben 1995 telén.

Illés Béla – Játéktudása és góljai miatt itt a helye, de nem csodálkoznék, ha ő is csupán a Hali és az MTK mögé sorolna be minket a klublistáján ami a szívében elfoglalt helyet illeti. Gólkirályi cím és bajnoki arany-valamint ezüstérme van Kispestről egy MK 2. hely mellett, de igazándiból az MTK-ban vált véglegesen magyar szupersztárrá. Az hogy nem vállalta be a külföldet, engem mindig elgondolkodtatott- mindenesetre Kispesten azért szép emlékeket őrzök róla.

Bárányos Zsolt – az első olyan saját nevelés, aki a szemem láttára beépülve vált sztárrá a csapatban – imádtam még tinédzserként a játékát. Emberileg a távozását követő évek a „hagyjuk” címkéjű kartotékba tartoznak, itt most csak a szépre emlékezünk (pl. DVTK elleni idény-nyitó 1998-ban, dekázgatás, ívheggesztés, miegyéb), ez alapján pedig itt a helye a padon.

Stefanov István – Hamarhoz hasonlóan csepeli szerzemény, noha kiegészítő embernek hozták, gyakran volt kezdő – itteni teljesítménye pl. kenterbe verte a sztárigazolás Sallóiét. Igazi pengés arc volt NB1-es viszonylatban, nálam is nagy kedvenc.

Vincze István – A „Pilu”. 1990 és 1994 között számos jó idényt futott nálunk, hol balszélsőként hol ékként. Góljai mellett hasznos gólpasszai is fontosak voltak, távozásával támadószekciónkat is érzékeny veszteség érte.

Akadémiai padfoglaló néz ki tavaszra

Kemenes – Takács Ákos, Botis, Debreceni, Hajdú – Danilo, Coira, Akassou, Abass – Rufinho, Rouani

Valahogy így nézett ki Morales mester őszi alapcsapata, amely (és amíg nem jöttek a hírek) ha szép focit nem is produkált, de legalább eredményes volt. A bibliai Dávid vs. Góliát történetét kívülről fújva, az erősebbnek hitt csapatokat verte, de a gyengébbekkel szemben, mint a hajától megfosztott Sámsonként tündöklő Danilo, látványosan omlott össze.

A tovább után megvillantjuk, hogy tavasszal mi várható.

A tizenegy játékosból három már eligazolt a télen. Takács Ákos Győrben folytatja, Abass a szépemlékű Nimes-hez ment kölcsönbe (Forrás, hogy is volt az a sörmeccs?), míg Coira arra, amerre akar, lévén a Bozsikban nem számolnak vele. A jó Pablónál állítólag nem a tudás, vagy a teljesítmény játszotta a távozás okaként általában szívesen felemlegetett legnagyobb szerepet, hanem a ráfordítási költség, és az előbbiek hányadosa, ami (és ismét állítólag) igen magasra rúgott. Sebaj, majd pótolja őt az egész Bohócliga legfrappánsabb nevű védekező középpályása, Horváth Adrián. (Jó, értem, elmagyarázom, mert nekem is igen későn esett le: Horváth és Adrián. Értitek? Mindegy.)

Január eleje óta azonban más világ van, Supka mester újra a fedélzeten. Tizenegy játékos távozott, öt érkezett, és ha gyorsmérleget szeretnénk levonni, simán beleordítanám a tihanyi visszhangba, hogy meggyengültünk!

Németh Gábor az egész liga egyik legjobb kapusa, és bár az ősszel mindössze egy meccsen játszott, ráadásul nem is érezte jól magát nálunk (jajj, fájna leírnom, hogy miért), mégis sajnálom, hogy elment. Kemenes nem rossz, Tóth Iván lassan beférne a Milán ifibe, Kunsági mindenféle utánpótlásválogatott, szóval nem rossz eresztés, de egyikük sem Németh Gábor.

Zsolnaiért nem fogok könnyeimmel küszködve rohamra indulni a klubház ellen, de nem tudom nem megjegyezni rosszmájúságomban, hogy az első Supka-éra messze legdrágább igazolásáról van szó. Lacalléra egyáltalán nem lehet panaszom, hozta azt, amit előtte Nyíregyházán, szép, egyenes derékkal ült a kispadon. Tőle nem vártunk többet, távozását csak azok veszik észre, akiket a hidegbe fordult késő őszi meccseken testmelegének közelségével fűtött be a cseresor oszlopos tagjaként. Tavars egy meccset játszott nálunk egy év alatt, tisztességes, nyaknélküli gyerek volt, viszlátos. Cséke többet volt sérült, mint nem, igazán meg sem ismerhettük, valahogy majd túltesszük magunkat a hiányán. Bojtor dettó, bár ő egy igazi bumeráng, vagy újkeletű Kovács Kálmi. Biztosak lehetünk benne, fog ő még játszani a Honvédban.

Az ősszel játszók közül azonban Takács és Abass űrt hagy maga után. Plókás óta tudjuk, a jobbhátvéd posztja bizalmi, oda hosszú évekre szokunk igazolni. Taki személyében azt hittük megleltük a Bajszos Bombázó méltó utódját, aki majd kitölti a kígyótérről elvégzett szabadrúgások temetőfalba ütött lyuka után tátongó űrt. Takinak azonban úgy látszik több esze volt, és a jobb perspektívákat nyújtó Győr felé mozdult. Sok sikert, köszi, hogy itt voltál három évig! A futógép, ámbátor a labdával igen távoli barátságot ápoló Abasst megkedveltük, és nyugodtan kijelenthetem, ilyen ügyetlen futballista még sohasem volt a szurkolók nagy részének kedvence a Bozsikban.

És akkor a bő lére eresztett bevezető után jöjjenek a kőkemény tények: a tavaszi csapat váza.

Lejátszottunk hét edzőmeccset, hatot megnyertünk, pályára lépett negyvenöt (45!) játékos, rotáltuk, forgattuk, majd meglátjuk. Botis és Kemenes régóta sérült, velük nem számolhatott Supka mester. Légiósok jöttek-mentek, huszonhatan legfeljebb kétszer szerepeltek a csapatban. Maradt tizenkilenc, akik viszont rendszeresen. Belőlük próbáltuk meg összeállítani a várható tavaszi kezdőt:

Tóth Iván (Kunsági) – Remes (Moga), Debreceni, Lovrics, Hajdú – Horváth A., Akassou – Nagy G. (Fieber), Flavio, Ivancsics (Czár) – Vólent

Hoppáka! Az őszi csapattal összehasonlítva, mindössze Debreceni és Hajdú képviseli az állandóságot (plusz Botis és Kemenes, ha visszatérnek), kilencen új fiúk, sőt, Kunsági, Remes, Moga, Nagy G., Fieber, Czár és Vólent személyében vagy saját nevelésűek, de legalább 21 éven aluliak. Ha Iván nem lenne, az átlagéletkor is 25 alá menne! Az őszi hét légióssal szemben, most mindössze hárommal számolhatunk. Botis lesz a negyedik.

A döntően Moreles-bébikre épülő tavalyi keret helyébe egy akadémistákkal megerősített, illetve régóta itt lévő játékosokból álló alapfelállás körvonalazódik az MTK ellen idénynyitóra.

Kíváncsian várjuk, és ha játék továbbra sem lesz, talán egy jól szurkolható bagázs verődik össze a szemünk előtt szombatonként.

Kapacina Valérral beszélgettünk

Újabb fiatal tehetséget kaptunk mikrofonvégre a hétvégén. Kapacina Valér játéka hasonlóan Nagy Gergőhöz, Sós Márkóhoz, Czár Richárdhoz arról árulkodik: ha a szakmai stáb és a vezetés ügyesen sáfárkodik a fiatal titánokkal és a rutinosabb arcokból kialakított gerinc (mondjuk ezt már jó lenne látni) mellé okosan építik be őket, lehet még egyszer nagy Kispestünk. Ránk férne…

 

 

Peter Fieber jó szereplést vár

Az FK Moldava elleni edzőpartit követően Fieber Péterrel, újdonsült szlovák jobbszélsőnkkel készítettünk miniinterjút. A fiatal középpályás kissé megszeppentnek mutatkozott az első kispesti interjúján, de elszántságban szerencsére nincs hiány.

 

– Péter, újdonsült igazolásként néhány szóval bemutatnád magad a kispesti szurkolóknak?

-Természetesen! Az Inter Bratislava klubjától érkeztem Kispestre. A klubnál végigjártam a szamárlétrát, az összes ifi- és utánpótláskorosztályt, illetve a nagycsapatnál is szóhoz jutottam, az első osztályban is. Ezt követően az Artmedia Petrzalka csapatához szerződtem, ahol szintén a Corgon Ligában (szlovák első osztáy- RW) számítottak rám. Innen érkeztem Kispestre. Mindemellett tagja voltam rendszeresen a különböző korosztályos válogatottaknak is Szlovákiában.

–  Ez az első külföldi klubod ezek szerint…

– Valóban, először mozdulok ki “foci téren” Szlovákiából. Az első tapasztalataim nagyon jók, itt Kispesten tetszik az új közösség is a klub is. Bizakodóan tekintek a szezon elé.

– Édesapád ismerős lehet az NB I-et nyomon követők számára, ő a Debrecennél dolgozott pályaedzőként Miroslav Beranek mellett. Ő ellátott extra infókal a Kispest csapatáról?

– Nem, ez nem volt téma köztünk, nem tőle tájékozódtam. A menedzserem javaslatára érkeztem ide. Januárban több felkészülési találkozón is pályára léptem a piros-feketéknél, miután a szakmai stáb úgy döntött: számítanak rám, így aláírtam a kontraktusomat.

– Mik az elvárásaid a tavasszal kapcsolatban, mind saját magadat mind a csapatot tekintve?

– Nem könnyű erre válaszolni így a felkészülés közepén. Én nyilván keményen küzdök majd a kezdőcsapatba kerülésért, igyekszem segíteni a csapatot a saját eszközeimmel. Optimista vagyok, a lehető legmagasabb helyezésre pályázunk ami tőlünk telik…-meglátjuk ez mire lesz elég!

– Köszönjük a beszélgetést.

– Én is köszönöm!

Moldava is pipálva

A tegnapi, szlovák FK Moldava ellen abszolvált edzőmérkőzés (mely újabb győzelmet hozott) két dologra is szép bizonyossággal szolgált. 1) a hosszú tél utáni első kellemesebb időjárású napok, legyenek azok csupán a tavasz első halovány pszeudo-hírnökei, rögvest bepörgetik a fagyos, szürke hétköznapokban megfáradt arcokat, 2) a Kispest- /Honvéd-szurkolói állapot olyan fertőzés melyre nincs gyógyír. E két axióma eredőjeként ezúttal szép számú közönség szorongott a műfüves korlátja mellett, illetve a kis lelátón. Vélemény a tovább után…

A kezdőcsapatban ezúttal kevesebb próbázó kapott helyet – konkrétan nulla. Mindez egybevág a Supka által legutóbbi beszélgetésünkben is említett felkészülési ágendával, mely szerint az első hónap erőnléti fejlesztő és próbajátékos-tesztelő szakasza után a február a taktikai variációk csiszolásáé és a formába hozásé. Pályára lépett az elmúlt hét két friss igazolása. Peter Fieber mokány kis harcos, engem a régi-régi Dobosra emlékeztet, aki anno az NB II-be került ide hozzánk: brusztol, pörög, néha túlontúl is, sokszor csúszik be hibás passz, de amíg írja szuflával, megy előre. Ha Abass helyett számolunk vele, kb. ugyanott vagyunk, mint a spagettihajú szenegálival, mínusz némi futógyorsaság és sebesség. (Vagyis mégse?). Péterrel egyébként elbeszélgettünk a meccs után, erről a poszt hamarosan.

A másik újonc, Flavio Beck Junior már aláírása előtt akkora hype-ot kapott a szurkolói fórumunkon hogy csak kapkodtam a fejem. Néhány vélemény már odáig ment mintha blogger-névadó egykori lengyel kedvencem reinkarnációját sikerült volna levadásznunk. Nekem most is az a véleményem a tegnapi edzőmeccsen mutatott 45 perces produkcióját elnézve, amit a Mioveni ellen is írtam róla. Látszik, hogy ügyes arc de fizikailag kissé le van eresztve. Itt is 10 perc után úgy vette a levegőt, mint ahogy én szoktam egy 1 hetes influenza után a heti teremfocinkon, csakhogy míg engem hála az égnek nem kell néznie a Bozsik közönségének addig Flaviótól sokan megváltást várnak tavaszra. Csak nehogy ő legyen a brazil Macko. Bízzunk benne, hogy jó formát fut majd, mást nem tehetünk. A kivi srác, a Kárpátalján beköszönő, majd hanta által gyorsan le is nyomozott Kris Bright nem volt jelen, a hírek szerint hazautazott és jövő héten visszatér (állítólag szerződés-aláírásra de ezért a kijelentésért nem vállalom a felelősséget).

A védelemben a beteg Botis helyett ismét Lovrics kezdett ő viszont meglepően biztosan játszott Debi mellett, Cuerdára való beváltása az átigazolási szezon egyik dicséretes ötlete volt, belső védő poszton így határozottan nem állunk rosszul.

Egy emberkét kell még kiemelnem, az pedig a meccs 2/3-ában lehetőséget kapó fiatal MFA-s, Kapacina Valér. A srác nem volt megszeppenve kezdő-pozíciójától, agilisan ment előre, a labdát igen bíztatóan kezelte, sőt az első félidőben volt egy olyan sarkazós indítása félig felugorva a baloldalon Hidi felé, hogy egész szép jövőkép kezdett derengeni a szemem előtt. Nem ő az első bíztató tehetség az Akadémia berkeiből, csak legyünk türelmesek, mi szurkolók és várjuk meg, míg 2-3 éven belül csúcsra tud pörögni a megfiatalított csapat (a vezetőség meg ne adjon el senkit idő előtt…teszem hozzá). A második félidőben lehetőséget kapó Tiszát, vagy az ezúttal kezdő Mogát sem lehet nagyon elmarasztalni, Nagy Gergőt meg nem dicsérem, mert 1) már kezdek unalmas lenni, 2) én meg őt promotálom túl, 3) volt már jobb edzőmeccse is. Mégse tudok elmenni amellett hogy mozgása, helyezkedése és technikája alapján az egyik legnagyobb kincs lehet az utánpótlásból, ha lesz elég akaratereje a továbbiakban is.

Dicséretek után némi kevésbé szívderítő dolgokról is: markáns taktikai elképzelés nem igazán jött át a meccsen inkább az utóbbi évek nyüglődését véltem felfedezni, leszámítva egy-egy rövidebb periódust mikor szemre is tetszetős rövidpasszos produkciókat láthattunk a középpálya környékén. A taktikai hadrend a Szalai (és korábban Sisa) által is alkalmazott 4-2-3-1 volt, s a támadási kreativitás bizony itt-ott akadozott. Nagyon hiányzik egy olyan csatár, aki labdát is tart, ha kell és kegyetlenül be is veri, ha úgy adódik… Persze van még idő csiszolódni, és ha Supka tartani akarja vonzó támadójátékos ígéretét, kell is.

Összeállításunk amúgy:

Tóth I. (Kunsági 46’) – Moga, Debreceni, Lovric, Hidi – Horváth A. (Azevedo 67’), Akassou (Tisza 83’), Fieber (Nagy G. 46’), Ivancsics (Flavio 46’) – Kapacina (Vólent 67’), Danilo (Rouani 46’).

Lényeg a lényeg, kvázi tavaszias délutánon levertünk egy újabb szlovák 2. osztályú ellenfelet, így jó mérleggel fordulhatunk a felkészülés következő hetére melynek csúcsát a pénteki, Zilina elleni, Telkibe pozícionált találkozó lesz. Az már nehezebb falatnak ígérkezik.

 

Fotó: babar.

Válogatott csatárt igazoltunk volna Új-Zélandról?

A tegnapi Zakkarpattya elleni mérkőzésen szerepelt a csapatban egy Kris Bright nevű srác, aki amellett, hogy gólt lőtt a 2-1-es győzelemmel zárult meccsen, négyszeres új-zélandi válogatottnak mondhatja magát.

A klubhonlapon jelenleg (2011.02.04. 12:32) szó sincs róla, hogy leigazolnánk, a wikipedián (talán magát szerkeszti?) viszont már a Honvéd játékosaként szerepel.

Mellékelve betoldjuk ide screenshotban a kérdéses részt, hátha mégsem jön össze barátunknak a remekzsíros kispesti szerződés.

Aki véletlenül látná Bright helikopterét, esetleg villamosát a Bozsik felé repülni, jelezze kommentben.

 

Az én Kispest-Honvéd sztorim IX. – 1998/99.

Végre kicsit fellélegezve a munkahelyi konstans szopóálarc alól, folytatjuk visszatérő retro-sorozatunkat. 9. epizódunkhoz érkezve speciális szériánkban, melynek célja kedvenc csapatunk elmúlt 20 évét fókuszba helyezve egyfajta végigvándorlás az említett idények történésein ezúttal 1998-99 űberszürke hónapjaira tekintünk vissza. Mai epizódunkban Gálhidi György első kispesti regnálásáról emlékszünk meg, Tiszakécskéről taligaszám áthozott új fiúkkal, az idény nagy részében unalomfocit nyomató Kispesttel és se íze se bűze alsó középcsapati identitással való nyüglődéssel. Szerzőnk búcsúzik a gimitől, a csapat viszont az első osztálytól szerencsére még nem. A részt videók tömkelege színesíti, köszönhetően az 1909.hu stábja youtube-munkásságának.

A hideglelős pillanatokat bőkezűen adagoló ’97-’98-as szezon őrült hajszája a bennmaradásért véget ért, a nyáron fújhattunk egyet végre. A csapat NB1-es maradt, a keret tavasszal a névanyagot tekintve, ha nem is a ’90-es évek eleji hőskorszakot, de legalább a ’96-os MK-siker környéki periódust idézte, ez kellő alap a továbblépéshez – gondoltuk sokan. Nos, a dolgok, jó ezredfordulós Honvéd-logika szerint [amelynek egy, a „túlélés a lényeg, nem kell nagyot álmodni” jelszóval ékesített zászló lehetett volna az elsődleges jelképe] nem egészen így alakultak. A szezon végét nem sokkal követte a hír, miszerint a csapatot a bennmaradás biztos kikötőjébe kormányzó Komora kapitány az új idényben kettős pozíciójából visszavéve ismét csak a klubdirektori feladatokra koncentrál majd, sőt utódja is hamar meglett. Előbb azonban újabb pénzember került felhajtásra a klubhoz, ha már egy évvel korábban a „pénzes megmentő” pozícióra kiszemel Krémer Károly kokszosra égett az NB 1 gyehennáján (a máglyája alá önmaga is bőszen hordta a rőzsét, ha a remek békéscsabai igazolásokra vagy a Gázszer elleni félidei auf wiedersehen-re gondolunk). Az új megoldás Szabó Tamás, a Tiszakécskét a III. ligából egy kérészéletű NB1-es jelenlétig finanszírozó vállalkozó lett, aki azzal váltotta meg részben belépőjét a klubvezetésbe, hogy egyből 5 gladiátort repített át a kizúgó ’kécskei kerettől a Bozsikba. Itt már minden gyermeki naivitásomat a sutba dobtam és húztam a számat rendesen- kétszer ugyanabba a folyóba lépni az egyszeri görög filozófus szerint sem egy tuti ügy, mi most pont ezt csináljuk… ha a 8 csabai ász egy éve nem vált be, mi a jó fenének igazolunk csomagban az idei kiesőtől?!

Nos a tiszaparti impresszárió által prezentált csomag végül 5+1 fős lett, lévén az új edző is innen érkezett, Gálhidi György személyében. A középkorú tréner akkoriban fiatal edzőnek számított az első osztályban az olyan öreg rutinrókák mellett, mint a Mágus, Garami Józsi bá Madár Gábor, a Vasból elvétve kimozduló idősb Mihalecz vagy éppen Keszei Ferenc (a.k.a. „a Dunántúl örökös edzője”, ahogy vérfarkas kollega aposztrofálja a bajszos mestert). NB1-es múltja mindössze a Tiszakécske megmentési kísérletére korlátozódott, akiket Szuri bától vett át a vége fele (lehet h a múlt részben rosszul is írtam és a Bozsikbeli 5:0-s lealázásukkor már ő és nem is egykori játékosunk /és örök beugró edzőnk/ ült a kék-sárgák padján). A kupagyőzelmünk környékén Dunaújvárosban gardírozott helyre kis NB II-es csapatot Gálhidi mester, ami szép munka volt, viszont a ’kécskei kaland már nem sült el olyan jól, így –tapasztalatlanságától is tartva- vegyes érzelmekkel tekintettem az új trénerre.

A keretben is komoly változások történtek. Az érkezők között már említettem a ’kécskei csomagot, azaz Tóth József kapust, aki anno a feljutó Zete hálóőre volt, míg Vlaszák ki nem szorította, a veretes Sipos Norbert-Szántó Róbert kettőst, a korábban Vácott már némi nevet szerző Bánföldi Zoltánt és a Varga Zoli-féle Fradiban az „aktuális ifjú üdvöske” címke alatt futtatott, majd stadleri és ’kécskei mélységekbe bukó Holló Ricsit. Rajtuk kívül a már ’95-ben is fél évig itt levő és tehetséges Cseke (végre egy irányító-sóhajtottam) érkezett, valamint visszatért Rott Feri a kapuba (akit az akkor alkalmazott ízesen rurális akcentusú bemondónk konzekvensen Ráóót Ferenc-nek aposztrofált a meccsek előtti névsorolvasáskor). Ez a sor nem túl patinás, főleg ha a távozókkal vetjük össze. A legnagyobb veszteség a középpályán érte a csapatot: 1 évvel Tóth Misi után a kupagyőztes csapatunk másik jellegadó hőse, Bárányos is elmenekült a XIX. kerületi kilátástalanságból Nyugat-Európába (Lommel), én akkor szép külföldi karriert jósoltam neki (nem jött be). Bari kiválásával a Warzycha utáni másik nagy kedvenc is kirepült, egy vigaszunk az volt hogy nem itthon happolta el egy másik klub (ami késik, nem múlik). Rajta kívül a már befutott saját neveléseink közül Mátyus és Kovács Béla a Fradiba igazolt át, méteres késeket döfve ezzel a Bozsik törzsközönségének szívébe, én is csak néztem ki a fejemből és egy-két csoffadt „Bezzeg a Bari” szólammal próbáltam nyugtatni magam. Ha akkor látom a jövőt… A tavaszi csatárdömpingből a kevesebbet játszók (Jovanovics, Baranyi, Touati) is kirepültek, s így tett a két fél éve igazolt légiós, a Diósgyőr elleni emlékezetes emelésén kívül sajna nem sokat mutató Calin és Komlenics is. A Krémer-bébik maradéka (Medgyesi, Horváth Dezső) szintén vette kalapját. Összességében, akárhogy csűrjük-csavarjuk, ez a keret meggyengült. Nem kicsit. Nem várt tehát könnyű munka Gálhidi mesterre!

A szezont Fehérvárott kezdtük, egy jó középerős Vidi ellen úgy, hogy már több, mint egy éve nem nyertünk idegenben! Ekkoriban már nekem természetes volt, hogyha idegenbe megyünk, akkor nagynéha becsúszhat egy mázlidöntetlen de általában nagyüzemi szopola a menü. Ehhez képest nem hittem a fülemnek az esti TS-ben majd a szememnek a másnapi NS-ben: Borgulya 11-esével 8000 néző előtt győzelemmel kezdtük az idényt! Na irány a Bozsik egy hét múlva, ellenfél a friss feljutó Nyíregyháza, ahol a kispad melletti baseballsatyi-viselet és a betonmerev sild kérlelhetetlen hazai élharcosa, Őze Tibor egy fiatal kapustól, a nagy hirtelen kezdőbe tett Balázsytól várta a csodát. Nos az edzői húzás nem vált be, a Fekete Laci erősember-t idéző fordulékonyságú és reakcióidejű benga srác 4-szer nyúlhatott maga mögé (ekkor ezen még jót derültünk, de meg is kapjuk majd Őzét 2003 tavaszára a sors bosszújaként, gondolom valami tirpák gyökerekkel bíró arkangyal az égben megjegyezhette gúnyos vigyorgásunk a korzón). Mégis meleg a vége, mert védelmünk kissé indiszponált és 3-mat is beszedünk. Az idény első hazaiján így álltunk fel: Vezér-Plókai A.,Hungler, Gabala-Pintér, Tarlue, Dubecz, Bánföldi (Farkas A.), Szántó R.(Kabát) -Csertői (Cseke), Borgulya. Cseke viszont gólt fejelt, amit bíztató jelnek fogtam fel. Később kiderült kábé el is lőtte puskaporát ezzel az idényre.

A másik friss feljutó, a Dunaferr ellen úgy mehettünk ’újvárosba hogy 2 meccs 2 győzelem itt, 2 meccs 2 vereség ott. Mindez csalóka rajtkép volt hisz a Dunaferr kerete Tökölivel, Milovanoviccsal, Nicsenkóval és Zavadszkyval a miénkénél jóval erősebb volt, ennek eredménye is lett, 2:1 oda. Megtorpanásunk a következő hazain tovább manifesztálódik, a Vasas szór nekünk 4-et, ekkor én Balatonon csapattam a gimis osztálytársakkal így Öcsém és Apu képviselte a Bozsikban a családot, szegény tesómba ekkor égett bele Bánföldi neve egyszer és mindenkorra, mikor az irányítónak kinevezett, melírozott hajú gyöngyszem félpályánál egy hulló falevélként érkező labdát egy kegyetlen kiflivel a tribünre küldött fel kb. 90 fokkal térve el a szándékolt röppályától. Sírt a labda, sírt a lelátó.

Veszni látszik az induláskor felrémlő, „vállalható idény” remény-képe, ám a diósgyőri katlanból 0:0-lal távozunk, majd Gálhidi Szombathelyen is boldogan nyilatkozhat. Itt ugyanis 2:0-ra verjük a Haladás-Milost (Milos… ó, ’90-es évekbeli csapatnevek, hová lettek…?). A másik kispad akkori ura, Dajka szegény, ellenben lekonyuló szájjal mantrázza: „igazságtalan játék a futball – ezt akkor nem bántuk. Bánföldi mocskosul eltalált lövése óriási gól volt – kb. szerzőjének egyetlen értékelhető megmozdulása kispesti tartózkodása során.

Lendületünk nem lanyhul, a III. kerületet is kardélre hányjuk a Bozsikban, az utolsó NB1-es idényüket futó óbudaiaknál ekkor már olyan legendák is helyet kapnak a pénteki derbin, mint a dél-afrikai VB-n is részt vevő, a rendező ország keretét gazdagító, lírai nevű (és a szemfüles hanta által már többször megénekelt) Macbeth Sibaya. –ő sem mentheti meg azonban a kék-fehéreket a közelgő kieséstől.

Nálunk pedig jön az újabb hullámvölgy: 4 meccs, 1 döntetlen 3 vereség sorban, 3 rúgott és 17 kapott góllal, a Hungler vezette védelem parádézik, gól meg nem nagyon jön elől. A rossz széria kezdetét élőben nézzük végig családilag a Hungária körúton, életem első idegenbeli Honvédmeccsén. A sima 3:0 és Illés játéka, ahogy hülyét csinált az őt fogni kísérlő szegény Tarlue-ből, igencsak nyomasztóvá tette a hétfő későesti hazautat Kispestre. Az MTK –stadion csak jó 8 hónap elteltével rehabilitálja magát a kognitív térképemen, mikor is ’99 június 3.-án a Metallica ajándékoz meg egy életre szóló koncertélménnyel a kék-fehérek pályáján. Azonban akkor este még ez sem vigasztalt volna. A másnapi fizikafelelésnél, mikor is Pápainé rommá alázott, még kevésbé. A Hali is lever minket az MK-ban, korai búcsú tehát idén is, csak nem akar megismétlődni a’95-’96-os menetelés. A rémes sorozat különösen fájó epizódja a BVSC elleni hazai 1:5, ahol az ex-Kerület csatár Aubel vág 3-mat (vagy dupláz csak? Régen volt.) Egy Aubel, aki max 4-5 meccsente vállalt egy –egy gólt Óbudán, Kissék mellett ritkán kerülve be a csatársorba. Ezt követően Öcsémmel olyat tettünk, amit még soha: Aubel sokadik, a BVSC 5. góljánál felálltunk a 70. perc táján és hazamentünk.

Apropó bírók. Ezekben az időkben valahogy alapállássá vált, hogy a játékvezetők utaznak ránk. Mindez a képzet egy-két izmosabb összeesküvés-elmélettel alátámasztva a korzóról könnyen az általános bírógyűlölet irányába fordította az átlagos Kispest-drukkert, így az én, az utóbbi szezonok kálváriájától meggyötört lelkemet is. Tóth Vencel, Hanacsek, Bede, vagy épp az említett Kiss Béla mind-mind Antikrisztusok voltak, s ha nevüket megláttuk az aktuális Népsport-beharangozókban, hát családilag fittyedt le a szánk (csak Vágnerrel kapcsolatban nincsenek rossz emlékeim, ahogy a lelátón egyszer vaki megjegyezte: „ő egy úriember”. Nincs mit hozzáfűznöm). Persze ma visszanézve 1-2 összefoglalót vagy akkori meccset azért máshogy látok dolgokat: nyilván nem a bírók fogtak össze a szegény kiscsapat ellen, hanem mi lettünk penetránsan sz.rok, így a meccsenkénti kiállítások, beszedett tizik nagy része sajnos reális volt (most nem a Saskőy-féle csaló ámokfutásokról beszélek, nyilván). Az azonban tény: nehezen emésztettük meg a közép- (vagy egyre inkább kis-) csapattá süllyedés ódiumát, és ennek gyakran a játékvezetők lettek verbális áldozatai.

Az újabb hazai meccs aztán rangadót hozott, az ősi ellenlábas UTE jött hozzánk. A meccsre épphogy beestünk, én az egyetemi felvételi előkészítőről zúztam haza, fejemben még a kavargó földtani- és gazdaságföcis tételekkel. Amire még ma is emlékszem, az a találkozás a gimis számtektanárommal, aki két napja még TurboPascal programozás-órát celebrált nekünk a középsuli alagsorában, most meg az UTE kispad mögött álldogált a pálya szélén. Tudtam hogy nagy lila, nade ennyire bennfentes? (Akkoriban amúgy igazi sztártanár volt ő, fiatal srác, aki vezette az egyetemi hallgatókat a Bokros elleni tandíj-tüntetésre, no meg a fél lányszakasz bele volt zúgva a „tanár úrba”. Nagy formátum volt : ). Lementem hozzá a kerítéshez lekezelni, nagy büszkén megkötve a Kispest-sálat a nyakamon, mire ő vigyorogva annyit jósolt: Ma kaptok egy hármast”. „Elmész te a búsba”-gondoltam magamban… Aztán kaptunk egy hármast. A másik beégő momentum Pető Tamás kegyetlen nagy gólja, a sors visszavette tehát tőlünk, amit anno az ő –még veszprémiként vert- öngólja adott a ’93 júniusi hajrá során.

Ekkor már látszott: nemhogy a ’90-es évek elejének csillogó, masszív Honvédja, de még a kupagyőztes Kispest-lét is fényévnyi távolságra van a jelentől. A Honvédosság is kezdett kőkeményen átértékelődni: míg korábban a „szurkolói arisztokrácia” rétegét képeztük a csapat szereplését tekintve a magyar drukker-társadalomban, addig a klubbal együtt mi, szurkerek is kezdtünk alászállni a nagy családi összejöveteleken megtűrt, szegény rokon szerepkörébe. Ugyanakkor mintegy kontraszelektív hatást kiváltva ezen események csak tovább erősítették addig sem gyenge klubkötődésem: minél többen gúnyolták, vagy ócsárolták a Honvédot, a HONVÉDOMAT, annál elkeseredettebben védtem a csapatot és annál elszántabban szorítottam a srácoknak. Mindezt jól mutatja az is: ez volt az első idény, ahol szemben a gyerekkor évi 1-2 meccsével vagy a ’90-es évek közepének évi 3-4 élő találkozójával szemben ezen az őszön már alig mulasztottunk tesómmal meccset a Bozsikban sőt mint írtam az MTK ellenin megvolt az idegenbeli debüt is.

Egy győri bravúrikszet követően, ahol („Cata” egyetlen értékelhető KHFC-s fellépését lehozva) Azoitei duplájával 0:2-ről álltunk fel a 87. perctől kezdve, a Zete elleni hazain megint csak a szenvedés jött. Itt némi családi perpatvar is színezte a meccs körtését, Apu ugyanis 50 éves lett, nagy vendégsereg jött hozzánk, de pont a meccs idején Öcsémmel mi meg bíz kimentünk (egyúttal megnyugtatok minden aggódó olvasót: a tortafelszeletelés végére már hazaértünk). A meccsen már Rott véd, aki a DVSC elleni vendégsikerünkkor váltotta Vezért a gólvonalon. A csapat sajna önmagát múlta alul, és Sebők József egy góljával ez a meccs is elment – igaz, a srácok védelmére meg kell említeni, hogy 2 arcot is kiszórt tőlünk a bíró. Ebből megint botrány lett, ugyanis itt már a közönség sem bírja cérnával és egy a vélelmezett bírói részrehajlástól (és csapatunk kiábrándító szezonjától) bekészült harcos a Kanyarból a második félidőben felpofozza a jellegadó mozgáskultúrája nyomán amúgy is gyakran megtalált Kiss Béla bírót. Mindezt tetézte, hogy a találkozó végén egy testi épség-veszélyeztetés szempontjából szignifikáns taglétszámú szakasz a klubház előtt tüntetőleg várta a sporit egy kis elbeszélgetésre-megbúbolásra. Az urban legend (és a hétfői NS) szerint az is megesett, hogy a bírói szobában rettegő játékvezetőhöz egyszer csak bekopogott az egyik szekus, közölve, hogy 1) csak szól: a drukkerek már az öltözőfolyosón vannak, 2) ők meg mennének haza a többi biztonsági komával mert a munkaidő bíz’ lejárt…. Azt hiszem a bíró végül megúszta tasli nélkül, de e bájos sztori újabb csodás mementója az akkori fociközállapotoknak…

…Ahogy az is, hogy az MLSZ által határozatlan időre eltiltott bírópofozó szurkolónk a Fradi elleni évzáró rangadón a felvétel tanúsága szerint ugyanúgy veri a dobját a kerítésen, mintha mi sem történt volna (kispestdrukkeri csibészség rulez) – a beengedésének sztoriját megkapóan egyszerű logikai bravúrral ecseteli a videón nyilatkozó beengedő kollega. FTC a vendégünk tehát, ködös, hideg időben de szombat délelőtti angolfoci-időpontban a rangadó. [Felállásunk: Vezér – Plókai, Csábi, Hungler – Dubecz, Tarlue (Bánföldi), Borgulya, Gabala, Lóczi – Csertői (Touati), Holló (Azoitei)]. A videón minden ott van, ami érdekes: Borghese, akiről máig él bennem a TS beharangozó-műsorának vágóképe amint a normafai Hotel Olimpia (akkori mezreklámunk) egyik szobájának ablakában olvas épp Sportot – ekkoriban a nagyobb meccsekre ott készültünk. Egy hónapja most 2010 végén céges csapat(le)építő kiránduláson jártunk arra, mélydráma hogy milyen állapotban van a szállóépület. Minden elmúlik…

Szóval a videón minden ami számít: Borgi, aki két gólt, és Csertői Reli, aki pedig horrorisztikus képet vág miután Mátyus Jani, az exünk egyik trademarkos hátulsó becsúszásával kifordítja a csatár bokáját (Csertői 1 év múlva visszatér e már soha nem lesz olyan, mint volt), csereként beálló, frissen visszaigazolt és óriási ziccert rontó Touati, idegesítő gólörömű Vincze Ottó, Nyilasiék stábjának távozásáért üvöltő Fradi-horda (egy éve még ők sírták őt vissza, no comment), illetve a Kazinczy szépkiejtési versenyre nehézkesen benevezhető Holló Ricsi achilles-ín – kálváriája… a vége iksz, ami kb. jó eredmény az előző hetek kínszenvedései után (főleg ha elfelejtjük, hogy Mátyus kiszórása után majd egy órát emberelőnyben nyomhattunk) de a téli szünet beköszönte igazi megváltást jelentett ekkorra…

A téli pauzát egy izgalmas észak-afrikai edzőtábor színesítette: újdonsült testvércsapatunk, az ősszel nálunk vendégeskedő Bizerte invitált meg minket Tuniszba, ahova már az új fiúk is a csapattal tartanak. Visszatér Medgyesi fél év szünet után a védelembe, illetve érkezik a BVSC-nél 2 éve felfedezett tehetséges fiatal, olimpiai válogatott Zováth (ezúttal ő is Tiszakécskéről ha jól rémlik), s nem egyedül, egy másik tiszaparti csatárt, Török Lacit is hozva magával. Többen kérdeztük ekkor szurkolók: ha már ’kécske, akkor miért nem a 3 éve is megkörnyékezett, gólerős Ballát hozzuk, miért Törököt? E kérdésünkre sajnos a tavasz sem ad értékelhető választ. Nálunk kötött ki a korábban a Stadlert is megjáró takarító hátvéd/védekezőközép Schultz László is, aki utánunk eltűnik előbb a foci majd az élet süllyesztőjében, egy Ferihegy-közeli gázolást követő baracskai fegyház-szolgálattal. Említésre méltó a féléves kecskeméti kölcsönből visszatérő ifjú titán Hercegfalvi, aki első felnőtt idényére készült, valamint a 4 velünk próbálkozó afrikai harcos közül egyedüliként leigazolt Mansour Kane. A távozók között a sok vizet nem zavaró Sipos vagy a Piroskához képest igen halvány balszeles-produkciókat nyújtó Szántó (azért csak elvitte a Dunaferr) mellett Rott sztorija érdemel említést. Az egy kisebb megszakítással ’94 óta cserekapus portás amint írtam idén kiszorította vezért 4 meccs erejéig, majd Vácott visszatette Ádámot Gálhidi. Rottnak ez sok volt, a SportPluszban kiöntötte lelkét Bocsákéknak, miszerint ennél többet érdemelt volna. Nem volt maradása Kispesten, így eligazolt – személyében a „Kispesti Rampullát” sirattam, kedvenc cserkapusaim egyike volt. Persze csak Tarlósi Pista után.

A március elején újból meginduló NB1-es küzdelmeket a Vidi elleni őszi győzelmünk visszavágójával kezdtük meg. A borzalmas időjárás (kb. olyan ótvaros telünk volt, mint most) még csak hagyján, ám a Bozsikot üzemeltető grémium nagy ötlete, mely szerint a pályára hulló havat február elején traktorokkal kell letolni a felengedő altalajú gyepről, minden volt, csak nem a hosszútávra előretekintő tudatos gondolkodás jele. A rajtra a Bozsikot sikerült az NB1 leggázabb talajú stadionjává tenni, és a Fehérvár ellen ez is hozzájárult az alig nézhető kategóriába sorolhatósághoz. A vendégkispadon üldögélő Mágus és Gálhidi csatája végül döntetlent hozott, bemutatkozott viszont csapatunkban kezdőként a fél éves vidéki kölcsönadásból hazatérő ifjú Hercegfalvi, később számos hozsanna és gyalázás tulajdonosa a csatársorunkban. A másik debütáns Mansour Kane az új idők fekete gyöngyszeme. Hát a nevén meg a séróján kívül más (értsd: focijelenet) sajna nem ugrik be róla.

A következő fordulóban Nyíregyen tudjuk meg, mi a Szparisok Istene (0:3) majd újabb hazai remi a jó erőkből álló Dunaferr ellen, Varga Zolival az ellenfél padján. A 0:0-ás meccsről egy komolyabb emlékem van, az meg a korzón mögöttem ülő és ordibáló gyalázókisiparos onemanshow-ja melynek keretében az ukrán Nicsenkót osztotta emberünk veretes „pasli damoj, igooooor, pasli damooooj” egysorosával. Az első szebb sikert a Húsvét hozza el, melynek vasárnapját megelőző előestéjén Dubi vezetésével (ergo: duplájával) rúgunk egy hármast a Diósgyőrnek. A 3. gól szerzője az azóta NB II-es csapatunk kispadját is megjárt Gabala volt, ami jelzi a tavasz egyik nagy specialitását: csatár-vagy anblokk támadógólt elvétve láthattunk e hónapokban…

Bizony, az első Gálhidis tavasz úgy égett bele emlékezetembe, mint a legunalmasabb Honvéd evör addigi szurkerségem alatt. Kegyetlen performanszok jellemezték a csapatot, meccseink nagy része joggal nevezhetett a legunalmasabb találkozók Pantheónjába. Akkor edzőnket okoltam főleg, de be kell látnom: azzal a kerettel a támadófocival azonosított Guardiola sem tett volna csodát. A kezdő rendre egy rakat védekezőközéppel állt fel, nem is rémlik hogy lett volna klasszik irányítónk…amikor Dubinak kell azt játszani középről az éppúgy régen rossz, mint amikor 2-3 évvel korában Illésék lustálkodása idején Durci próbált előremenve trükközni. Érdemes megnézni pl. a záróforduló-beli, Fradi elleni sikerünkkor a középpályát: Schultz, Zováth, Gabala, Pintér Z., Cipf. Az utóbbit leszámítva a másik 4 echte szűrő, Schultz a hentesebbik fajtából ráadásul (és Gabala Krisz sem volt angolkisasszony). Piros lapokra tehát igen, fineszes megoldásokra kevéssé számíthattunk e periódusban. A ma divatos, Egervári által is bőszen mantrázott „szerethető csapat” wikipédiás szócikkében valszeg nem ez a ’99 tavaszi Kispest-Honvéd lesz a csatolt példa.

A DVTK legyőzését egy hétközi Hali elleni kötelezőbehúzás követte, végre csatár (Borgi) góllal és életem addigi egyik leghangulattalanabb meccsével. Hova tűnt már akkor az alig egy évvel azelőtti fergeteges hangulatú Diósgyőr elleni 2:1? Ultráink egy frissen beszerzett hangosbeszélővel szinte „taktikai utasításokat” mondtak be a pályára, s amikor a nagy csöndben egy Vezér-védés után jött a „szép volt, Ádám” hangosbeszélői mondat majd nagy röhögés a lelátón, hát mindenhol éreztem magam csak egy bajnoki meccsen nem.

Közben –szándékai ellenére- a keretből kiszáll Philip Tarlue. Az anno vele együtt ideérkező Moses már vagy 1 éve letiplizett Koreába, Tarlue azonban ősszel egészen stabil alapembere lett a csapatnak. Tavasszal, az idény kezdetén aztán behívta őt a libériai szövkap némi Afrikai Egységkupa-selejtezőre, ami nagy szónak számított akkoriban, régen volt már légiósunk válogatott. Nos, Philipünk ki is utazott annak és rendje módja szerint, ám a reptéren fennakadt az útlevélvizsgálaton – a ferihegyi fináncok ugyanis kiszúrták, hogy valami nem stimmel az útlevélképpel. A színes fotó-like megoldásról aztán Tarlue töredelmesen bevallotta: az bíz a kupagyőztes csapatposzterünkről származik, és leleményes barátai oktrojálták be a csapatfotóról kivágott kis képet a passzportba, mivel épp nem volt kéznél szabvány igazolványkép a védekező-középpályásról. Bohócliga, 1990-es évek vége. Szemembe könny szökik. Végül szegény Tarlue, aki akkorra már amolyan kvázi-kedvenceim egyike volt (abból a keretből bizony nem volt könnyű szemezgetni), végül vagy 2 hónapot húzott le a Vám-és Pénzügyőrség Száva utca környéki 99-es buszmegállóhoz közeli létesítményében (ami mellett akkoriban gyakran húztam el a BKV említett járatán NS-t böngészve), úgy, hogy kb. csak Gálhidi látogatta az edző beszámolója szerint – majd kiutasították az országból. Szép lezárása az itteni karrierjének.

A tavasz botrányát az MTK elleni derbi szolgáltatta – itt a Kanyar némi nemiszerv- és rasszközpontú élőképpel-drapival is készült, majd az MTK vezető gólja után egy elposszanó kétajtós szekrény a tribünön felhúzva magát azon, hogy a kék-fehér találatot a vendégdrukkerek a páholyban ünneplik egy „miért nem húztok át a vendégszektorba?!” felkiáltással a 6 vendégszurker nyakába öntötte fél korsó Borsodiját. Mégsem szegény öregek jártak a legrosszabbul, hanem Dénes Tamás rádiós és kék-fehér szimpatizáns, akit a 2. góljuk után, egy szoftos megkergetést követően tomporon kínáltak szurkereink, ugyanis a derék DJ hiába próbált bemenekülni az egyik sajtófülkébe, nem fért be, s kilógó hátsó fele így szedhetett be néhány teli rüsztös kísérletet (mindez a videón is megtekinthető – az esetet lakonikus nyugalommal, kezében sörrel végignéző kollega legendás). Jellemző a csapatunk erejére hogy a 2. félidőben Öcsémmel inkább a tribünös meccset néztük, nem pedig a gyepen folyó (sajnos egyoldalú) harcot. Így láthattuk azt is, amint a felérkező rendőrök elkapnak egy hőzöngőt, akit aztán egy másik szurker-szabadcsapat azon minutumban ki is szabadít. Erre mondta volna a Macska-jaj film derék anyakönyvvezetője: “tiszta kááááosz”.

E meccset követően a kilátástalan játék, illetve mutatott akcióinknak a meglehetősen kevéssé vonzó esztétikai értékének együttese épp elég lett ahhoz, hogy a közelgő érettségi-felvételi kombó miatt exponenciálisan megnövekvő tanulási szükséglettel kiegészítve pár hétig távol tartson a Bozsiktól. Így csak TV-n keresztül szenvedtem végig a Siófok elleni hangulattalankodást, ahol Kabát végre tolt egy olyan fejest, ami mutatta: eddigi bizonytalankodásai után jó kis NB1-es csatárrá érhet a fiú. Azzá is ért a Warrior, csak nem nálunk…

A DVSC elleni 0:0 hasonlóan borzalmatos élménynek bizonyult, félidőben vissza is mentem a matektételek fölé, Hajdú B. a meccs végén jegyezte meg azóta legendássá vált összegzését: „ha van szívbeteg ismerősük, nyugodtan ajánlják neki ezt a meccset, nem fenyegeti semmi veszély…”

Vereségekkel tarkított vesszőfutásunkat a Győr ellen szakítjuk meg egy eső utáni 4:0-lal a Bozsik-stadionban, ahol az égi áldás annyira szétáztatta az amúgy is katasztrofális gyepet, hogy a körülményekre bátran aggathatjuk rá az irreális jelzőt. A videón is hallhatjuk, ekkor már közölte a vezetés Gálhidivel, hogy game over a szezon végén, így a fiatal edzőnek új kalandok után kellett néznie.

Előbb azonban Zegen kapjuk meg az akkoriban szokásos zalai tockost, a videót itt is linkelnem muszáj, hisz a Benkő- és Komora nyilatkozatok igazi klasszikusokká értek (kameramozgás, vágóképek, orgánumok… imádlak ’90-es évekbeli NB1), majd egy Kabát-duplás búcsú a Bozsiktól a Vác ellen.

A szezont aztán Gálhidi egy szép ostorcsördítéssel zárja: az MTK-t utolérni már nem képes, és az idény végére be is sülő Vlak-féle Fradit egy meccsvégi Borghese-góllal megütjük az Üllőin- ez akkor szép skalpnak számított – kár, hogy az idényvégi meccs már nem sokakat érdekelt. Az Üllői úti győzők: Vezér – Plókai, Csábi, Medgyesi – Schultz (Hercegfalvi), Pintér (Holló), Zováth, Gabala (Némethy), Cipf – Kabát, Borgulya. Lábtörése után itt tért vissza amúgy a jó Cipf Zoli, akit még egy évvel azelőtt a ’98 tavaszi bennmaradásért vívott harcunk során likvidált Tóth András gyakorló fejvadász a Fáy utcában. A bajnokságot végül 18-ból a 12. helyen zárjuk, alsó középcsapatként, igazi NB1-es WestHam UTD státuszba süllyedtünk tehát a magyar Liverpool-éból, nem bántam volna, ha vége lesz ezeknek az éveknek. Jöhet ismét a Hornby-párhuzam: a gimis évadok bizony nem életem legkedvencebb részei, nem volt egy nagy eresztés a VPG-s társaság, és ezek az évek a Kispest életében is egy beszürkülést hoztak, úgy kezdtem már visszatekinteni a kora ’90-es évekre, mint valami régmúlt csodára, ami talán igaz se volt…

Az idény alapcsapata kb.:
Vezér- Plókai, Hungler (Csábi), Gabala (Tarlue, Medgyesi) – Szántó, Bánföldi (Schultz), Pintér Z. (Zováth), Dubecz – Csertői (Kabát), Borgulya.
Pályára lépett még kapusként Rott, a védelemben Müller Krisztián és Farkas Andris, a középpályán Cseke, Hercegfalvi, Némethy, Cipf, Lóczi Robi, a csatársorban pedig Kane, Holló, Török, Azoitei és a Fradi ellen Touati.
Kiemelkedő teljesítményekről nehéz beszélni. Dubecz kábé alapember lett, Zováth se volt rossz tavasszal, Gabala is hozta az átlagot, de igazán emlékezeteset kevesen alkottak ebben a szezonban. Burgi rugdosott 1-2 gólt a Fradi ellen pl. csak ő volt eredményes oda-visza…de benne is több volt szerintem.

Említettem már, de muszáj még egyszer leírnom: az általam addig látott legszerényebb vonzerejű csapatunk volt ez, egy iszonyat unkreatív keret. Ősszel még Cseke érkezésekor bíztam az irányítójáték újbóli felpezsdülésében, de az idény előtt egyszerre távozó Bárányos-Kovács Béla kettőst egyszerűen nem tudtuk helyettesíteni. Gálhidi szegény abból főzött, amije volt – ősszel a ’kécskei csomagból Szántó Robistul (aki nem egy Piroska) meg Holló Ricsistől (aki nem egy Tóth Misi), és főként egy Bánföldivel, aki meg Bánföldi. Brrrr… Tavaszra meg ugye ott volt a Schultz, Zováth jellegű szűrő-szufficites középpálya, ahol Dubi vagy Gabala kenhette volna a ritmust. Igen gyér, valljuk meg. Persze arra jó volt a csapat, hogy a középmezőny aljára gond nélkül bejöjjünk, legalább a közvetlen kiesés-veszély nem nagyon legyezte arcunk. El kell viszont ismernünk kertelés nélkül: ezekben az idényekben sokszor az mentett meg minket, hogy a Kovács Attiláék által 18 csapatosra hizlalt első osztályban (alias PNB) mindig akadt 3-4 outsider aki még nálunk is szoftosabb teljesítményt volt képes összehozni (Stadler, Kerület, Tiszakécske, Nagykanizsa…mikor ki). Igazoláspolitikánk, amely ekkor már évek óta (a Komorás őrült tavaszt leszámítva) az „olcsó árut nagy tételben” jelszóban gondolkodott, ismét szép bizonyítványt állított ki magáról – ezúttal a szponzor irányultságát tekintve a Tiszapartról raklappal hozott középszerű spílerek tekintetében. Fájdalmas, hogy több játékosunkat (legyen az saját nevelés, mint Kabát, vagy fiatalon idehozott arc, mint Zováth) miután itt „kikupáltuk” az igazi kifutásukat más másutt nézhettük végig csorgó nyállal…

Érdekes évad volt ez abból a szempontól is, hogy az első olyan őszt hozta el, ahol rendszeres kijáróvá avanzsáltunk tesómmal az addigi alkalomszerűség helyett. A meccsek nagy része azonban sajnos igazi kínszenvedés volt. Míg ősszel még bírtam ezt a fajta gyűrődést, addig tavasz végére az iskolai kötelezettségek kicsit hátrább tették vörös-fekete kedvenceim a preferencialistán. A család meg a barátok ekkoriban kezdték hinni, hogy kinövök ebből a fura hobbiból, de ebben tévedtek.  Gálhidi  tehát búcsúzott, ő majd 4 év múlva tér vissza egy igen nemes feladat során bizonyítva hogy helyén van a Kispest-szíve. Következett egy újabb nyár, ahol nagy ígéretekben nem volt hiány, a kispadot ismét becélzó Komora újfent igazi erősítésekről kezdett beszélni, én meg úgy éreztem: annyi szarság zúdult már ránk az elmúlt szezonokban hogy most tényleg egy jó idénynek kell jönnie. A privát életben pedig az egyetemmel indult egy új szakasz számomra, egy új szakasz, ami kedvenc magyar csapatomnak is eseménydús, hullámzó és enyhén szólva vegyes előjelű –túlnyomórészt azonban negatív- periódusok váltakozását hozza – ezekről az évekről szólnak majd következő epizódjaink.

Büntetőkkel végeztük ki (idegileg) a szlovákokat

Szombaton immáron ötödik barátságos meccsünket játszottuk ebben a felkészülési időszakban, ellenfelünk a lassan standard edzőpartnerré avanzsáló, a szlovák bajnokság harmadik helyét elfoglaló Dukla Banska Bystrica volt. A rendezvényről bővebb infó az “Elolvasom »” gomb egyszeri lenyomásával érhető el.

Bár Supka mester néhány héttel ezelőtt megígérte, ezen a csörtén már nem a rendszerint pocsék meglehetősen gyenge teljesítményt nyújtó próbajátékosok tesztelésén lesz a hangsúly, két szláv fiatalember most is lehetőséget kapott a bizonyításra. A blogunk egyetlen jelenlévő szerkesztőjéből álló árnyékszakvezetés szerint sem Jovanovics, sem a már szerdán elvileg elküldött, majd megsajnált és még egy lehetőséget kapott Milic nem jelent erősítést.

Úgy tűnik, a héten előbb meggyengült, majd teljesen kámforrá váló jobb oldalunkat házon belül próbáljuk pótolni. Az érkezésünkkor épp a biztonságiaktól könnyes búcsút vevő Takács helyett az akadémista Moga, majd sérülése után Remes, míg Abbas posztján Vólent, majd Nagy Gergő kapott lehetőséget. Stabil őszi kezdőink közül Rouani, Danilo, Moreira és Akassou is a korlátot támasztotta, az új igazolás Lovrics és Ivancsics viszont a pályán volt.

A meccs egyébként a tipikus “a felkészülés kemény szakaszában járunk, ilyenkor nem igazán a játékon van a hangsúly” szakmai modorossággal jellemezhető, az első félidőben legalábbis nem sokszor sikerült a vendégkapu elé kerülni. Azért egy komoly lehetőségünk akadt: egy csel után az amúgy magához képest egész biztatóan mozgó Vólent találta el a kapufát közelről, de kiszorított helyzetből.

A folytatásban a héten az U18-as válogatottal készült Nagy, valamint Czár Ricsi is mezt húzott, az első nagy lehetőséget viszont a vendégek alakították ki, egy bal oldali beadás után fejelt mellé az üresen álló csatáruk. Néhány percen belül próbázónk, Milic erősen ajándékszagú tizenegyest harcolt ki, amelyet Gege magabiztosan értékesített.

A 82. percben a szlovák csapat egyik védője nagyon csúnyán felvágta Nagy Gergőt, így a spori kénytelen volt ismét büntetőt ítélni, azonban a vendégek nem tudták elviselni az ítéletet. Előbb tömegjelenetet rendeztek, majd az idegösszeroppanás határán álló szakvezetőjük tanácsára a játéktér elhagyásával befejezték a meccset. Sadjo baba ezután értékesítette üres kapura a büntetőt, de ezt csak mi láttuk, így nem volt érvényes.

Egy szó, mint száz, az előkelő 4-0-1-es edzőmeccs-statunkkal a bajnokság elején is kiegyeznénk, azonban ez egy meglehetősen beteg gondolat, amelyet egy közepes erősségű tockos segítségével már ki is ürítettünk örök optimista koponyánkból. A jövő héten egyébként újabb edzőmeccsek következnek és remélhetőleg egy-két igazolás is beficcen.

Az alábbi összeállításban léptünk pályára:

Tóth (Kunsági 46’) – Moga (Remes 68’), Debreceni, Lovrics, Sadjo – Horváth, Hidi – Vólent (Nagy G. 46’), Ivancsics, Hajdú (Czár 66’) – Jovanovics (Milic 46’).

A fotó saját (Babar), de kiírom, nehogy megsértődjem.

Egy jött, egy ment

Egy meglepő és egy várható igazolás hírrel fogadta ma olvasóit hivatalos honlapunk. A kecsói hátvéd, Lovrics érkezéséről már suttogtak a jól értesültek a színfalak mögött, legutóbbi beszélgetésünkben név nélkül Supka edző is utalt rá hogy közel a megállapodás egy védővel. Igen, igen, ő az a “középen és baloldalt is” használható bodyguard aki őrizni hivatott kapunkat az ellen támadásaitól ha Hajdút vagy Debrőt/Sorint pótolni kell. Kissé Berdó-fílingem van így elsőre, de tény, Cséke és a vokuhilabajnok Cuerda  kiesése után kell egy kábé rutin arc hátra a két említett kezdőemberünk mögé alternatívának. A balhátvéd-opciót Sadjo jelenlétében kevéssé fogom, de ártani nem árt. Sok sikert Kispesten!

És a másik hír: Abass-t elvitték…! Nos a hír bizony váratlan, bár pusmogtak arról, hogy figyelik a jó Dienget, de hogy mégis egy gall klub elorozza őt Kispestről, erre nem sokat tettem volna. Abass érdekes egy harcos. Idejövetelekor fél évig nem nagyon játszott (erőnlét) majd utolsó szép őszünkkor úgy tűnt ő a “kicsit halványabb, kicsit lassúbb Abraham”, aki azért vállalható dublőre lehet a másik fekete gyöngyszemnek- az MTK és a Sió ellen beállva pl eredményes is volt. A következő tavaszon aztán versenyre kelt Abival a “ki hagy ki több ziccert” népi játékban, szurkereink és Supka homlokába vésve méteres árkokat. Pölő alatt biztatóan indult (szép szólógól Teplicében és duplázás a DVTK ellen) majd szokásos leülés. Sisa nem tudott vele mit kezdeni (Abass egy talány-mondogatta nekünk néha az interjúk után), majd jött Morales és felrázta, 2010 tavasszal de főleg az utóbbi őszön alapember lett (ami azért részben a keret gyengülésének  köszönhető, de fejlődését nem vehetem el tőle- az tényleg látszott) és valljuk meg- egészen megkedveltük! Hajtással pótolni tudta hajmeresztő beadásait, és folyamatosan nőtt labdabiztossága is. Idén vörösre festett séróját a házasságkötés miatti szolid megmakkanásnak tudtam be de úgy látszik már a francia trikolór egyik szinének megjelenítésével készült az új kalandra. Nem hittem hogy ezt valaha leírom, de szinte hiányozni fog…

Azonban gond egy szál se, Supka helyében én meghúznám a váratlant és ebben a félévben a Nagy G./Sós duó valamelyikét vagy mindkettőt betolnám jobboldali középpályás posztra Abass helyére. Fél év rutin, aztán szerintem meglepő dolgokat tapasztalhatnánk…

Most viszont takarodok vissza melózni mert leadási határidő fellegei tornyosulnak a fejem felett és ha a főnökség meglátja hogy én itt posztot rittyentgetek, akkor hiába érvelek hogy “hisz ez a kedvenc csapatom”, rövidesen majd az utcán csapatom…

fotóforrások: honvedfc.hu, wikipedia.