Mint egy korty víz a sivatagban, úgy hiányzik most nekem Tiszakécske. A keddi válogatott után sikerült kissé megfázni, ami aztán pár nap csúszással, – remélem – gyorsan múló lerobbanásként jött ki rajtam. Közben pedig van itt előttem bőven hangsáv, amit meg kéne vágni, poszt, amit meg kéne írni, ráadásul húsvét, és az elmúlt évekhez képest iszonyatosan finom sonkát sikerült főzni itthon, viszont taknyosan sok mindent kíván az ember, azonban pont az evés valahol a sor végén található.
Igen, sonkázunk, mert fogalmunk sincs, hogy mikor kell enni a sonkát, és ahelyett, hogy utánaolvasnánk, addig esszük, amíg kapni a boltokban. Tehát március elejétől április közepéig. A karácsonyi halászlé-kultúrkör után a második legkedvencebb ünnepem a sonkahónap. Bőven megelőzve a gyerekkorom óta üldözött szülinapi banánszeletes csokitortát. (Amikor gyerek voltam, még nemigen lehetett értelmezhető banánt kapni késő tavasszal. A rendszerváltásból sokáig annyit éreztem meg, hogy utána lehetett. Viszont utána meg kiderült, hogy a közalkalmazott szülőkre épülő családmodellek erős deklasszálódásnak vannak kitéve.)
„A tiszakécskei meccs legnagyobb kérdése: ki lesz a középcsatár?” bővebben
