Végre. Valahogy a Rossi-érákban nem megy az alsóházi, kilátástalanul futballozó csapatok ellen. Képesek vagyunk nullázni egy Mezőkövesd ellen, a Gyirmótnak gólt sem rúgni, szenvedni Pápán (és kikapni rendre), tavaly benntartani a Vasast (és majdnem a Felcsútot), miközben gyakorlatilag csak úgy lehet valaki bajnok vagy dobogós, hogy legalább 3-4 pontot elszedünk tőle.
Idén talán kicsit máshogy lesz/van. Kikaptunk a Vasastól, a Videotontól és a Fraditól (kétszer), mindhárom előttünk áll. Ezen kívül Kövesden, és pássz. Vagyis végre lent kezdtünk el pontokat gyűjteni, viszont egyre inkább hiányoznak a korábban megszokott meglepetések, hogy valóban előreléphessünk.
„Ilyen az, amikor behúzzuk a (dőltbetű) kötelezőt (dőltbetű vége)” bővebben
Túl a hetet elvivő Lanza-hír sokkján és a kötelező örömködő/bizonytalankodó posztokon, a hétvégi fordulómentesség által adott lehetőséggel élve úgy döntöttünk, folytatjuk a dél-pesti fókuszú meccsexpedíciós sorozatunkat, ráadásul olyan mértékben, hogy ezúttal se nem déli, se nem pesti volt a célpont: Dorogra ugrottunk le nyíregyi vendégjátékot nézni. (Tudom, rohadjunk meg, hogy nem a Diósd-Honvéd II-re osonkodtunk ki, de néha nekünk is jár a szabi). 
