mert célunk csak egy van
Az első félidőben már úgy álltunk fel, ahogy akár a szerdai mérkőzésen is játszhatunk a Rabotnicski ellen, bár elképzelhető, hogy lesz még egy-két változás az összeállításban.
– mondta Supka a Zlaté Moravce ellen 2-1-re megnyert meccs után. Egyébként róluk van szó:
Supka a Nitra elleni első félidőben felküldte a legerősebbnek tűnő kezdőjét, vagyis nagyjából sejthetjük, hogy mit várhatunk a jövő heti Európa-liga-meccsen:
“Egyelőre annyi biztos, hogy nagyon kellene egy, de inkább két gólképes csatár” bővebben
Tudni bizony, és ez csak a legnagyobbak kiváltsága, meg ilyesmik, tényleg. No ne ijedjünk meg, a cím elsősorban a csapatra és az idényre vonatkozik – bár, ha a korzóról lesétálva az étert belengő savanyújóska hangulatra gondolok, akkor meg is ijedhetünk, mert hivatalosan-nem hivatalosan, azért itt többen búcsúztak, mint csupán az idény. Felemás érzések következnek. “Búcsúzni tudni kell” bővebben
Tegnap tehát megannyi, hol patetikus, hol pátosszal telített felvezetés után (az elmúlt hetek kb. összes posztjában erről elmélkedtünk vagy sírtunk) végleg véget ért a hosszúra nyúlt »bajnoki év«, most már hivatalosan is. (A szemfülesebb olvasók mindezt a blogfejlécben is észrevehették, hisz KW tavalyi, ünepi kreációja helyett most újat rendelt arculatfelelősünktől a jó Hanta úr). Ilyenkor jó magyar (és RW, de kb veghhantá-t is írhatnék, a blogtárs elmúlt egy évbeni korzóskorlátos öntemetése miatt) szokás szerint most valami brutális síróposztnak kéne jönnie – aki ilyet vár, térjen vissza holnap, én most inkább méltó búcsút veszek a legszebb kispesti évemtől, alapvetően vidáman. “A nap, amikor nem vagyok hajlandó siránkozni” bővebben
Van egy elméletem. A lényege, hogy sem a Paks, sem a Debrecen nem akar kijutni az Európa-ligába. Nem klubként, egyénenként. Az Újpest talán, de ugye nekik van még egy kupadöntő is. És akkor vagyunk mi, ahol a tulajdonos állandóan azt hajtogatja, hogy a cél az európai kupaszereplés.
A játékosok nyilván rühellik, kezdhetik korábban a felkészülést, hogy valami isten háta mögötti ország, még a régi Fáynál is ócskább stadionjában, negyven fokos hőségben játszanak, majd egy-két ilyen megpróbáltatás után kiessenek. Eleve rövidke a nyári szünet, alig két-három hét, tényleg a francnak kell Európa.
Mondom, ez csak egy elmélet. Kicsit olyan, mintha a harmadik helyre még esélyes csapatok összezárnának, és tolnának minket, az egyedüli akarókat feljebb. Szeretnek veszélyesen élni, hiszen ha a Fradi, Videoton, Vasas hármasából nulla ponttal jövünk ki, az ugyanúgy nem meglepetés a magyar bajnokságban, mint a kilenc.
mielőtt bármibe is belekezdenénk, szeretném megköszönni az iváncsai Surda Sörözőnek, hogy ott lehettünk a meccsen. nem szponzorált tartalom: történet.
– Ti jártatok már Beloianniszban? – kérdi sofőrünk a hatos úton. Elsuhanunk egy zöld tábla mellett, jobbra. Korán indultunk, időnk van bőven, akár meg is nézhetnénk. Talán lesz egy kellemes hely, ahol jók vagyunk egy pohár sörre.
– Mennyire van a főúttól? – Ránézésre 7-8 kilométer, de előtte még itt van Iváncsa. – ránézünk az óránkra, igazából mégsincs olyan sok időnk, ha itt találunk egy kedves helyet, akkor legyen az.
– Kicsit még menj, és jobbra, az egyik keresztutcában lesz a Surda Söröző.
Zene lehalkít, tényleg, Surda? Tökéletes. Kanyar.
“A tegnapi napunkba mellékesen belefért egy mérkőzés is” bővebben
Az egyébként is relatíve halovány bronzérmes terveink egy hete némileg erősödni látszottak, legalábbis a lelki tényezőket tekintve: végre ismét idegenbeli siker, klasszikus Eppel-Lanza gólduó, Bognár finom részrehajlásának kivédekezése a záró 20 percben, végre kisimult arcú Supka nyilatkozat, satöbbi, satöbbi. Vidáman jöttünk haza, na. Sőt, tegnap mind jómagam, mind Tesóm, mind az örök pesszimista Fater, de még a szimpatikus salgótarjáni drukkerkollega, akivel a meccsen szoktunk összefutni, egyetértettünk abban, hogy itt ma, nem tudjuk hogyan, de nyerni fogunk. Szívesen írnám, hogy Hanta is osztotta ezt az érzést, ki is olvasom valamennyire a tegnapi beharangjából, de mégsem merek nyilatkozni a nevében. No, hát ilyen előzmények után, jó kispesti forgatókönyv szerint nem is jöhetett más, mint amit tegnap átéltünk.
“Egy hétig állt a Mezőkövesden épített reményszobor” bővebben
…és persze mondhatjuk, hogy nem volt magasan a bázisszint ehhez a megállapításomhoz, amivel nem is nagyon tudnék vitatkozni. Ettől persze a magam értékítéletében az állítás igaz, és emiatt nem is nagyon bánkódnék. Végre győztünk, végre voltak gólhelyzetek, végre voltak momentumok. Meg izgalom a végén. Ez kell a jó (jobb) meccsekhez, nem?
Egyszerűen nem tudom mással kezdeni a posztot, mint a közléssel, amit már számtalanszor elsütöttem e párosítás beharangozói, beszámolói, kommentárjai során a blog eddigi, közel 8 éve alatt (hiába, aki ennyi év után is újra és újra szűz témákat tud felhozni, az a blogírás Zelenkája vagy Lenzfém Dávidja lenne, és én nem vagyok az): nem szeretem az Újpest ellenieket. “Minden ízében tipikus” bővebben
Felcsút – Honvéd 1-1
Nagyjából így foglalható össze az elmúlt pár nap, és maga a felcsúti meccs.
“Ebben a meccsben egyszerűen nem volt több, viszont rámutatott egypár strukturális hibára” bővebben
