mert célunk csak egy van
Honvéd – Mosonmagyaróvár 3-1
Romokban heverő feljutási álmok és szurkolói társaság várt haza közel egy hónapos „meccs-távollétem” után, és szívemben a levantei nyárral nem is volt könnyű átállni a klasszikus októberi vasárnapi nyomasztásra tegnap. Aztán egy zsáknyi fonál, a szemfüles Kerezsi, a nagy formát futó Ábel-Gyuri-Hanta-Viktor kvartett és este az intézményesített szomorkodás ír és angol nagymesterei segítettek vágányra állni.
Két hete, a BVSC elleni edzőmeccs után vélekedtem úgy: ha hozunk két, NB2-es szinten vállalható csatárt erre a keretre, sima feljutás, nélkülük viszont bármilehet necceskedés várható idén. A tegnapi, csákvári nyitány több fronton is igazolta ezt az elméletem, bár, tegyük hozzá, ez csak az első meccs volt a 34-ből, szóval még hatalmas tanulságokat azért nem kéne levonni, bármennyire is szeretek élni az ilyen eszközökkel. Egy biztos: tegnap volt rengeteg jó és több aggodalomra okot adó élményelem is.
„Elindultunk valamerre, remélem célba is érünk” bővebben
Tavasszal még bőven száguldottunk az elkerülhetetlen végkifejlet felé, amikor azzal próbáltam (jellemzően kevésbé sikeresen) nyugtatni magam, hogy a másodosztályú megtisztulás része lesz számos izgalmas túra, például egy általam évek óta várt dorogi bajnoki, mondjuk egy szép szeptemberi indiánnyári szombaton, előtte valahol kirándulva Öcsémmel (mondjuk Nagy-Gete-megmászás) vagy falatozva az Ábel-Gyuri tengellyel. Nos, mi teljesítettük az elvárást, kiestünk – ám, fájdalom, a Dorog is, így elmarad a kaland.
„Ha nem kapsz őszi Szőnyi úti meccset, csinálj magadnak nyárit!” bővebben
6 éve írtam meg a bajnoki címes posztomat, 2017. május 28. hajnalban, le sem feküdve a hajnali 2 órás hazatámolygásom után a bajnoki döntőről. Akkor gondolni sem mertem volna arra, hogy 6 évvel később a MetalCom és az őket kirendelő jótevőnk elintézik, hogy olyan nihilbe jussak, hogy Felcsútra már le se menjek a 2023-mas május 27-én; inkább elsétáltam családilag Szeget szeggel-t nézni a Vígszínházba, majd az előadás végén rezignáltan ránéztem a telóra: kiestünk. Azóta tervezek valamit írni, de az eleve csapágyasra hajtott munkahely-doktori-esküvő szentháromság oltárán egyszerűen elvéreztem, ez van. Ma, négy hónap után először viszont van fél nap szünetem a tegnapi első felvonás lezajlása után (lásd a címképet), mielőtt folytatódik holnap a „fesztivál”. Ez alkalom egy kis számvetésre, és arra, hogy a magam példáján lássam: ahol a Sors elvesz, másik kézzel ad valamit, ez hosszú távon sok mindenre igaz.
„Mindig van kiút, csak meg kell találni” bővebbenHazatérés 3 év után, a lehető legkispestibb módon
2018 őszén sétáltunk ki utoljára Öcsémmel a régi Bozsikból azon a bizonyos avarillatú estén, amikor a lódenkabátos Orosz Feri baktatott át előttünk a vágányokon a sorompónál. Eleve fájó szívvel engedtem el akkor ütött-kopott, de jól megszokott kis fociotthonunkat, de ha tudom, hogy 3 hosszú évnyi cigányélet jön, akkor még szomorkásabb lettem volna. Aztán 3 év lett, MTK pályás, eleinte vállalható, majd unalomba fulladó meccsekkel, később már vírushelyzet sújtotta zárt kapukkal, mindeközben kellemesen megosztottá vált szurkolótáborral, értelmezhetetlen szakmai döntésekkel. 2003 óta most voltam a legközelebb ahhoz, hogy a különböző okokból hosszúra nyúló „kinemjárás” véglegessé váljon, és én is kikopjak a kispesti sorompó környékéről. Aztán csak eljött a tegnap, és valamit visszahozott az elveszettnek hitt hangulatból. Kíváncsian, de még rezignáltan várom a folytatást.
„Korzó és csakblog come home” bővebben