Címke: Bohócliga

Minimális elvárásokkal megyek holnap kirándulni, így legalább nem csalódom

A park és a vár, ami úgy néz ki, mintha Kőszeg egy saroktornyát házasítanád a Dreher sörgyárak Gitár utca decensen pusztuló tömbjével – nyilván RW pozitív!

Nohát, nohát. Nem a legambiciózusabb célkitűzéssel sokkol a cím, ezt elismerem, de az a helyzet, hogy tényleg ilyen hangulatban vagyok. Igazából két dolog mozgat meg annyira, hogy holnap autóba üljek Old Babar, Ábel és a 3 napja repetitíven a “gulyásleves” szót mantrázó gumigourmand Fanta mellé: az egyik a tavasz, amit szeretek, a kedvenc évszakom, és ilyenkor a legjobb meccsre menni. A másik pedig az újdonság-élmény: Kisvárdán -szégyenszemre – még sosem jártam, pedig gyakorló geográfusként illene ismerni az ország minden szegletét. Tehát Kisvárda még fehér folt, a város is és stadionja is, ami ráadásul új, és bár ezek a vidéki kétszéksoros – bazinagyponyvatetős megalomán cirkuszi sátrak (vagy a mezőkövesdi verzióban wekerlei hátsósufni design hodályok) egyre kevésbé hoznak lázba, azért egy pillantást megér. Várkerti stadion, végvári vigéczek, van valami hívogató hangulat ebben -holnap persze kiderül, hogy egy nagy humbug az egész, de most még… most még érdekel.

“Minimális elvárásokkal megyek holnap kirándulni, így legalább nem csalódom” bővebben

Lóra, lóra, rabló jő

Ezek inkább vadászok és nem rablók, de legalább Réber László (lásd lenn)

Még általános suliban, a wekerlei I. számúban (nem sokkal később Pannóniának nevezték át) Szilvi néni, az énektanár tanította be az osztálynak ezt a csodás dalocskát, és bár utáltam énekelni, mert nem volt hangom, ezt valahogy már akkoriban sem vetettem meg. Jó volt a dallama, volt benne valami vészjósló dolog, és tényleg elhittem, hogy jön az a rabló, akit úgy képzeltem el, ahogy Réber László rajzolta a rosszarcú fazonokat a Janikovszky könyvekben. Nagyon metál volt összességében. A dal is, Réber is. Na ez így kezdésnek egy akkora ’80-as évek fröccs, hogy mindjárt hallgatok is egy kis Yazoo-t.

“Lóra, lóra, rabló jő” bővebben

Az utóbbi hetekben alig volt valami Honvédhangulatom, de holnap Fradi, és ettől egy kicsit mára legalább lett

Furán ment el ez az idei (újabban egész rövid) téli szünet,nem is szoktam igazán hozzá, hogy alig van vége a januárnak, és máris kezdődik a show. Máskor ilyenkor mentünk még csak a török edzőtáborba, még klasszikusabb években a Fáy utcai sátrakba. Idén pedig? Holnap rajt. Haj-jajj. “Az utóbbi hetekben alig volt valami Honvédhangulatom, de holnap Fradi, és ettől egy kicsit mára legalább lett” bővebben

Gól nem, csak eső esett

Erre az újpesti vendégjátékunkra évek múlva is emlékezni fogok. Pont, min mint a 2013 tavaszira, vagy a 2017-es bajnoki menetelésesre. De míg a két régebbi meccsről Martinez triplája vagy Zsótér Dönci bombája lesz a mementó, addig a tegnapról szerintem egy meccsjelenetre sem emlékszem majd, csak arra, hogy fedett stadi ide vagy oda, majdnem ugyanúgy ázunk percekig, mintha kinn lennénk az utcán – és még mi jártunk jobban, a hosszanti szembeszektor nézői (kvázi az újpesti korzó) például jobban rommá áztak, mintha Calcuttában sétálgattak volna monszun idején.

“Gól nem, csak eső esett” bővebben

Minden ízében tipikus

Méltó vizuális nyitány (forrás: www.facebook.com/KispestHonved/photos)

Egyszerűen nem tudom mással kezdeni a posztot, mint a közléssel, amit már számtalanszor elsütöttem e párosítás beharangozói, beszámolói, kommentárjai során a blog eddigi, közel 8 éve alatt (hiába, aki ennyi év után is újra és újra szűz témákat tud felhozni, az a blogírás Zelenkája vagy Lenzfém Dávidja lenne, és én nem vagyok az): nem szeretem az Újpest ellenieket. “Minden ízében tipikus” bővebben

A meccs, amire Öcsém mondaná: “nem voltunk annyira kegyetlen szarok, amennyire lehetnénk”, aztán mégis 4-et gurított a Videoton, de annyira nem vagyok magam alatt

Azt hiszem, ezzel a címadással elnyertem ezen a héten a “Legjobb Fanta úr Epigon” két kézzel sodort cigivel díszített ezüst Aranyászok konzervdoboz díját, de elnézést mindenkitől, frappánsabbra most nem futotta. És bizony valahol a csapat is ezt dünnyögheti felénk: “Bocs, srácok, mindent megtettünk, de frappánsabbra most nem futotta“. Sajnos pontra sem. Mégis, ha megnézem ezt a meccset, meg a múlt szerdai, debreceni MK-t, most még értetlen düh sincs benne. Tényleg megpróbáltuk, tényleg pariban voltunk sokáig, tényleg ennyi van bennünk. Most.

Ja, és azt ér mondani, hogy Huszti Szabi is egy dölyfös kis gólyatöccsé nemesedett a fehérvári madárrezervátumban, az alattomos struccot megszégyenítő rúgásokat/lökéseket osztogató exválogatott haverja mellé? Ha nem ér, akkor is mondom. “A meccs, amire Öcsém mondaná: “nem voltunk annyira kegyetlen szarok, amennyire lehetnénk”, aztán mégis 4-et gurított a Videoton, de annyira nem vagyok magam alatt” bővebben

Megjött a tavasz – 3 hét késéssel

Végigszenvedett, végigbrusztolt meccs, kevés fantázia, görcsös akarás, egy adag szerencse (igaz, ez nagyrészt kiérdemelve), 1-2 kulcsemberi villanás, végül behúzott meccs.

Csodás futballidő, hol borongós, hol napsütéses, de alapvetően száraz április délután. Fű- (mármint gyep-), szotyola, zsírosdeszka- és hagymaillat a Bozsikban. Megjött a tavasz.

Ha ezt a két bekezdést 3 hete írhatom le, most már kiegyenesedett csapattal, vidáman készülünk az MK-elődöntőre és élvezzük az évszakot a maga teljességében. Kár, hogy mindkét aspektus késett jó 21 napot. “Megjött a tavasz – 3 hét késéssel” bővebben

Diósgyőr-Honvéd beszámoló pontokba szedve

Nincs kedvem mentegetőzni, de most ennyire futotta az időmből. Ahogy a debreceni túranap is leredukálódott a tervek egész napos cívis csapatásából egy “szűk másfél órás nézelődésre a városban + a meccs, végül szakadó esőben hazahajtás az M3-ason” kombóra, úgy a beszámoló is csak egy bulletpont-gyűjtemény lett végül. Ilyen időket élünk, na.

Most következhetne az, hogy “Mik voltak a szombat főbb tanulságai?”, de még ilyen tematika sem nagyon körvonalazódik bennem. Klasszikus középszürke tavaszunk van, ilyenkor kéne egy adag sírás a posztban, de ahhoz meg még mindig nincs kedvem. Én is bőszen baj-nok-csa-pat, baj-nok-csa-pat-oztam a lefújás után, mert jól esett, és mert továbbra sem lep meg a tavalyi ultra-sikeresség (most nem a Tábor, hanem a fokozat értelmében) utáni petyhüdtebb szezon. A csapat küzd, meg szenved, hát ez egy ilyen év.

“Diósgyőr-Honvéd beszámoló pontokba szedve” bővebben

Nyomokban vállalható – és ez most elég jó

Tegnap eléggé alacsony elvárásokkal mentem ki a csodálatos márciusi decemberben a Bozsikba: csak legyen meg a három pont, a nézőtéren ne a semmire nem jó, ordenáré edző- és csapatgyalázás uralkodjon, és lássak valamit a tavalyi varázslatos csapatszellemből, egymásért küzdésből – legalább nyomokban. Az olyan úri huncutságok, mint a játék szépsége, gólarány-javítás, meseszép gólok – most teljesen hidegen hagytak. Ha ebből a kívánságkosaramból indulunk ki, a tegnap estével elégedett lehetek. “Nyomokban vállalható – és ez most elég jó” bővebben

Na akkor vegyünk egy nagy levegőt, és fussunk neki másodszor is: MOST indul a tavaszi szezonunk

A posztcímben feldobott ukáz két szinten is igaz: a csapat sem úgy rajtolt idén, ahogy szeretett volna. A télbe csúszó tavaszkezdésben volt itt minden, amit nem szeretünk: nagy zakó az Üllőin, nyögvenyelős majdnem-önsorsrontás a Sió ellen oda-vissza, elmaradó meccsek sora. A nagy tervekkel indított tavaszt tehát ideje igaziból megkezdeni. És igaz ez az egyéni szintemen is: a siófoki és fradipályás végigfagyoskodást követően egy héttel később a tél utolsó megfázáshulláma úgy tett a torkommal, mint Budovinszky szeretett volna a Debrecennel 2005 február végén – ám a bacilusok ezúttal eredményesebbek voltak az egykori kispesti bombázónál. Kihagytam a hólapátolást a Vidi ellen, majd az MK-gyötrődést, de ma visszatérek, hogy számomra és a csapat számára is elkezdődjön, most már igazából, a tavasz. “Na akkor vegyünk egy nagy levegőt, és fussunk neki másodszor is: MOST indul a tavaszi szezonunk” bővebben