mert célunk csak egy van
Egyszerűen nem tudom mással kezdeni a posztot, mint a közléssel, amit már számtalanszor elsütöttem e párosítás beharangozói, beszámolói, kommentárjai során a blog eddigi, közel 8 éve alatt (hiába, aki ennyi év után is újra és újra szűz témákat tud felhozni, az a blogírás Zelenkája vagy Lenzfém Dávidja lenne, és én nem vagyok az): nem szeretem az Újpest ellenieket. “Minden ízében tipikus” bővebben
Azt hiszem, ezzel a címadással elnyertem ezen a héten a “Legjobb Fanta úr Epigon” két kézzel sodort cigivel díszített ezüst Aranyászok konzervdoboz díját, de elnézést mindenkitől, frappánsabbra most nem futotta. És bizony valahol a csapat is ezt dünnyögheti felénk: “Bocs, srácok, mindent megtettünk, de frappánsabbra most nem futotta“. Sajnos pontra sem. Mégis, ha megnézem ezt a meccset, meg a múlt szerdai, debreceni MK-t, most még értetlen düh sincs benne. Tényleg megpróbáltuk, tényleg pariban voltunk sokáig, tényleg ennyi van bennünk. Most.
Ja, és azt ér mondani, hogy Huszti Szabi is egy dölyfös kis gólyatöccsé nemesedett a fehérvári madárrezervátumban, az alattomos struccot megszégyenítő rúgásokat/lökéseket osztogató exválogatott haverja mellé? Ha nem ér, akkor is mondom. “A meccs, amire Öcsém mondaná: “nem voltunk annyira kegyetlen szarok, amennyire lehetnénk”, aztán mégis 4-et gurított a Videoton, de annyira nem vagyok magam alatt” bővebben
Végigszenvedett, végigbrusztolt meccs, kevés fantázia, görcsös akarás, egy adag szerencse (igaz, ez nagyrészt kiérdemelve), 1-2 kulcsemberi villanás, végül behúzott meccs.
Csodás futballidő, hol borongós, hol napsütéses, de alapvetően száraz április délután. Fű- (mármint gyep-), szotyola, zsírosdeszka- és hagymaillat a Bozsikban. Megjött a tavasz.
Ha ezt a két bekezdést 3 hete írhatom le, most már kiegyenesedett csapattal, vidáman készülünk az MK-elődöntőre és élvezzük az évszakot a maga teljességében. Kár, hogy mindkét aspektus késett jó 21 napot. “Megjött a tavasz – 3 hét késéssel” bővebben
Nincs kedvem mentegetőzni, de most ennyire futotta az időmből. Ahogy a debreceni túranap is leredukálódott a tervek egész napos cívis csapatásából egy “szűk másfél órás nézelődésre a városban + a meccs, végül szakadó esőben hazahajtás az M3-ason” kombóra, úgy a beszámoló is csak egy bulletpont-gyűjtemény lett végül. Ilyen időket élünk, na.
Most következhetne az, hogy “Mik voltak a szombat főbb tanulságai?”, de még ilyen tematika sem nagyon körvonalazódik bennem. Klasszikus középszürke tavaszunk van, ilyenkor kéne egy adag sírás a posztban, de ahhoz meg még mindig nincs kedvem. Én is bőszen baj-nok-csa-pat, baj-nok-csa-pat-oztam a lefújás után, mert jól esett, és mert továbbra sem lep meg a tavalyi ultra-sikeresség (most nem a Tábor, hanem a fokozat értelmében) utáni petyhüdtebb szezon. A csapat küzd, meg szenved, hát ez egy ilyen év.
Tegnap eléggé alacsony elvárásokkal mentem ki a csodálatos márciusi decemberben a Bozsikba: csak legyen meg a három pont, a nézőtéren ne a semmire nem jó, ordenáré edző- és csapatgyalázás uralkodjon, és lássak valamit a tavalyi varázslatos csapatszellemből, egymásért küzdésből – legalább nyomokban. Az olyan úri huncutságok, mint a játék szépsége, gólarány-javítás, meseszép gólok – most teljesen hidegen hagytak. Ha ebből a kívánságkosaramból indulunk ki, a tegnap estével elégedett lehetek. “Nyomokban vállalható – és ez most elég jó” bővebben
A posztcímben feldobott ukáz két szinten is igaz: a csapat sem úgy rajtolt idén, ahogy szeretett volna. A télbe csúszó tavaszkezdésben volt itt minden, amit nem szeretünk: nagy zakó az Üllőin, nyögvenyelős majdnem-önsorsrontás a Sió ellen oda-vissza, elmaradó meccsek sora. A nagy tervekkel indított tavaszt tehát ideje igaziból megkezdeni. És igaz ez az egyéni szintemen is: a siófoki és fradipályás végigfagyoskodást követően egy héttel később a tél utolsó megfázáshulláma úgy tett a torkommal, mint Budovinszky szeretett volna a Debrecennel 2005 február végén – ám a bacilusok ezúttal eredményesebbek voltak az egykori kispesti bombázónál. Kihagytam a hólapátolást a Vidi ellen, majd az MK-gyötrődést, de ma visszatérek, hogy számomra és a csapat számára is elkezdődjön, most már igazából, a tavasz. “Na akkor vegyünk egy nagy levegőt, és fussunk neki másodszor is: MOST indul a tavaszi szezonunk” bővebben
Szombat este sajnos a pályán történtek nem nőttek fel a látón zajló szurkoláshoz – de van ilyen. Mint ahogy hiba is van sok, ezeket még van idő kijavítani, fontos tavaszi meccsek sora jön még, úgyhogy klasszikus korzós hőzöngés helyett próbálnánk higgadtan értékelni – meg örülni a teli vendégszektornak, mert annak legalább lehet.
“Erős kezdés” – nyögné az egyszeri szakkomentátor a sorsolásunkra nézve, mely szerint a tavaszi (tavaszi…) bajnoki sorozatot előbb egy Groupama plázás vendégjátékkal, majd egy hazai, Videoton elleni, jelenleg enyhén szólva is kétes kimenetelűnek jósolható meccsel. Aztán még jön a Vasas is… Legendás pesszimizmusomat most félretéve, ez még akkor sem lenne egyszerű, ha a tavalyi őrült májusi formánkban tolnánk az önkívületet. Attól pedig jelenleg picit messzebb vagyunk.
“Szombat 19.30-ig tuti a futballünnep, remélem, utána is…” bővebben
Nehéz kiinduló helyzetből vártuk a tegnapi meccset, ezen nincs mit szépíteni: a forma nem a mi oldalunkon tűnt jobbnak (enyhén szólva), a kereterősség terén még mindig a Videotonnál a pont (ez mondjuk tavaly is így volt, aztán látjuk, mit számított a végelszámolásnál), bírónak Bognárt küldték, a találkozó előtti kezdőcsapatot böngészve pedig az is látszott: EvdM csak nem tud leszakadni a 4-4-2-ről, és Baráth középre betonozásáról. Egyedül abban bízhatott a viharvert Kispest-drukker, hogy Nego és Lazovics nem játszik (de osztom Hanta véleményét, a Fideszoton nélkülük is erős), valamint hogy oly’ rég játszottunk már tényleg szívet melengetően, hogy ilyenkor szokott jönni valami. Végül is, jött. “Van mire büszkének lenni: a második félidőre és arra, ami utána jött” bővebben
Mondjuk egyelőre nem így indul, ahogy a fenti matematikai alapigazság mondja. Szurkolói társaságunk egyik tagja csúnyán lerobbant a héten, lehet, ma a meccsen se lesz ott. Hanta úrnál nincs net, kétségbeesve engem kér fel beharangozóra, azonban jómagam tegnap a David Gilmour koncertfilmről hazafele a kocsibejáró újonnan felszerelt kapujának működési elvét még nem fogva fel teljesen úgy rá***tam a kezemre (az ÍRÓ KEZEMRE) a kaput, hogy ezt a posztot 2 fájdalomcsillapítóval, az új Paradise Lost lemez végtelenítésével és csöndben sírdogálva tudtam csak kivitelezni. Közben a csapaton Erik kísérletezik izgalmas, ám követhetetlen taktikákkal, a középpálya fele sérült (bár Gazdi már kispados volt Pakson, Filip meg játszott az NB3-ban), a zöld métely magára találni látszik, lehet, hogy jönnek velük az igazi szurkereik is, áh, ez annyira szar hét, hogy nehogy már ne nyerjünk. “Negatív + negatív = pozitív, szóval még az is lehet, hogy szép esténk lesz” bővebben