Három év. Ez jutott eszembe ma reggel, a fekete Tiszámat kötve be munkába indulás előtt; a cipőt ugyanis azon a tavaszon vettem, amikor Lanza ideigazolt, és akkor hordtam először, mikor Kaposvárra kísértük le a csapatot és a talján ott végre, először betalált (győztes gólt szerezve, ezt még további négy követte azon a tavaszon). Azóta sok idő telt el, a cipőm megkopott, de még tartja magát. Reméljük, Lanza is. „Átkozódásból Lanza-RELOAD, azaz néhány szó a tegnapról és még inkább a holnapokról” bővebben
„You set sail across the sea
Az elmúlt években, ahogy már korábban is írtam, válogatott ügyben tejesen belesüllyedtem a nihilbe, és el is hittem, hogy erre képes csak a magyar foci, ez más sport, mint a labdarúgás, EB-n, VB-n sose leszünk kinn, és amikor kijutottunk, hát nyilvánvalónak tűnt, hogy mindez csak véletlen, és hazajövünk három 0:4-gyel.
Már Felcsútra lefele menet is ez foglalkoztatott a kocsiban, aztán most hétvégén a SZAC-BVSC előtt sörözve is ezt tudakoltam Hanta és Gyuri Honvéd-bajtársaktól, de érdemleges választ egyik drukkertársam sem szült, sem az utóbb említett duó, sem a Babar-telekocsi utasai még egy hete. Mindeközben 
…a hétnek, én meg számolom vissza a napokat, ami igencsak furcsa nekem, mert utoljára szerintem az Anzsi elleni hazait vártam ennyire, előtte meg a két kupadöntőt (2009-ben igazából a visszavágót, mert a győri meccs előtt még kb 8:0-át vártam oda, azok után, hogy Sisa tréner Kecsón olyan arckifejezéssel közölte Babarral és velem, hogy „most mondjak le, srácok?„, mint amit én vágtam akkor mikor Détári 1993-ban a Fradiba igazolt), most viszont már minden reggel arra ébredek, hogy szombat van-e már. 
