Öt meccsből negyedszer szereztük meg a vezetést, mégis mindössze kettőt sikerült megnyernünk. Másodikat rárúgni is csak egyszer sikerült, vagyis van baj.
Amíg az első félidőkben 5-1 a gólkülönbségünk, addig a másodikban már 1-5. Komolyabb bontásba egyelőre nem érdemes belemenni, mert hat gól kilencven percre kevés ehhez.
Hanta kedvéért egy zsurnalizmus: „Az eső minket, mi a Tiszakécskét vertük el”. Bocsánat… (fotó: hanta)
Bár Pinezits mester a honlap beharangozóinterjújában jó szokásához mérten sietett leszögezni, hogy bár ez egy kötelező győzelemnek van kikiáltva, rohadtul nem az; azért mi egymás között valljuk be, hogy ha itt szóban mindig elejtjük azt is, hogy a Honvédnak első osztályban van a helye, az azt is jelenti, hogy fel akarunk jutni, akkor pedig, lehet ezt akárhogy ragozni, ez kötelező győzelem. Nyilván nem vagyunk vakok, és látjuk, hogy az „első osztályban a helyünk, DE…” szöveghez mindig csatolnak a klubházból egy 10 oldalas apró betűs záradékot is, amiben a sok „minekután”, „végülis”, „azonban”, „mindazonáltal” között csak annak a narratív bebiztosítása áll, hogy azért, ha lehet, ne haragudjon meg mindenki, ha mégse sikerül egyből feljutni, csak mondjuk 3/5/10/20 év múlva, már egy új futballrendszerben. Tudjuk. Ennek ellenére, ha a hivatalos sztorink „eredményes Kispest felépítése rövid és középtávon” passzusát komolyan vesszük, tegnap nyerni kellett.
Vörös naplemente, reméljük, nem jelzésértékkel. Fotó: Gyuri.
Az a helyzet, hogy erősen kettős érzelmek dolgoznak bennem a tegnapi nap kapcsán, és ez a hangulat általánosan kiterjeszthető az egész eddigi idényre. Magánvonalon mindhárom eddigi meccsünk körítése, előzményei remekül sikerültek, hangulatos, egyenesen a csúcs csakblog-éveinket megidéző túrákkal (Csákvár és tegnap) vagy meccsrákészüléssel (Kozár) – viszont maguk a mérkőzések nem épp aranyoldalainkat gyarapítják. A csákvári katartikus zárás még nagyrészt el tudta fedni a már akkor is látszó gyermekbetegségeit a keretnek, de a ’misleny ellen már teljességében kezdtek kibontakozni az ellentmondások a narratíva és a megvalósulás között. Tegnap ez a kettősség folytatódott: remek napon vagyunk túl szurkolócsapatilag, de a lendületből feljutás (egyre inkább úgy tűnik, csak magunknak mantrázott ábrándja) körül sokasodnak a kérdőjelek.
A hétvégének két tervvel futottam neki, ahogyan a klub is: ebből egy közös metszet is volt – relatíve simán nyerni a Kozármisleny ellen, vagy ha csak nyögvenyelősen, amúgy csákvári módra sikerül, akkor úgy. A klub emellett szülinapot akart volna ülni vasárnap délután, én magam grillezni a srácokkal ugyanakkor. Ez három tervezett célkitűzés volt, amiből majdnem 0, végül egy darab valósult meg többé-kevésbé. Olvasóink számára a legnagyobb fájdalom, hogy ez a grillezés lett.
A meccsről RW írt egy hosszabb élménybeszámolót, most pedig – ahogy ígértük – jöhet a miazmás és az osztályozókönyv.
Sztori szerencsére van bőven, úgy kell szemezgetni belőle. A csákvárihoz hasonló „stadionnal” például nem nagyon fogunk találkozni a későbbiekben, viszont már most be merem tippelni, hogy az abszurditások sora vasárnap nem ért véget. Ez mégiscsak az NB II, egy teljesen másik világ.
Például olyan sem lesz nagyon, hogy egy meccset követően, egy szuterénablakon ordibáljunk be a csapatnak.
